2011. november 26., szombat

Tűzraktér, végállomás - online regényfolyam, 1. rész - Egy kapu kinyílik

<< Előszó

1. rész - Egy kapu kinyílik

2008 május. A Sirály kávézójában ülök, az ablaknál, ahol a legjobban szeretek. Süt a nap, ki lehet látni az utcára, bámulni a sétálókat; mint valami mozifilm, csak pereg-pereg, egy helyben ülsz, mégis utazol, akár a vonaton. Az élet utasa vagy. Ezzel az érzéssel el lehet simítani a dolgokat. Az évek csupán tájak, melyeket elhagyunk, lakóival együtt. Az útitársak, a hálófülkék, a restik. Az étkezőkocsi, a dohányzókocsi. És persze én, a főszereplő, a főhős, azaz a színész, aki játssza, minimum írótárs is, és a rendező, az is én vagyok. Az egyetlen állandó nézőm, az is. Hol tartunk a történetben?

Van egy színházi társulat, melyet vezetek, itt ülök a helyen, ahol fut a darabunk, a Brutus. Milyen jól hangzik ez a cím: Brutus! Történelmi darab! Gyilkosság van benne, ez mindenkit érdekel: megérteni egy gyilkosságot. Szenvedély, nagyság, képzelet. Átélni a döntések súlyát. Átélés, beleélés, átváltozás - a titkos vágyainkat üldözzük, s minden szerepből belénk épül valami. A színház veszélyes foglalkozás. Ha valaki ilyen darabot rendez, annak igénye lesz egy bizonyos nagyságú életre.

Van egy másik darabunk, a Zsiráfivóhely, ami még inkább fontos, de nem vagyok vele elégedett. Tiszta költészet és képzőművészet az egész: egy afrikai kőfaragó álmairól szól, álmok az álmokban, a legbelső titkok nyomában. És nincs helyünk, ahol próbálni lehetne, pedig fel kellene újítani, centikre és másodpercekre kimérni az árnyjátékokat, a mozdulatokat, a jelentéseket.

Hogyan lesz valakinek színháza Budapesten? - tettem fel a kérdést 2000-ben, amikor fiatal egyetemistaként megérkeztem ide, és kutatni kezdtem az Egyetemi Színpad után, gondolva, hogy ilyennek lennie kell. És hát nem volt, vagyis ami éppen volt, azt nem lehetett úgy venni, hogy az az volna. Vágytam egy bizonyos életre, melynek gyökereit még Szegeden ültették belém, és ami - sokak bánatára - eltérített a matematikusi pályáról. Valami megszállt, és azóta is fogva tart. Egy olyan érzés utáni hajsza, amit az életben sehol máshol nem kaphatok meg. Eleinte naiv voltam, abból indultam ki, ahogyan az iskolában történtek a dolgok: azt hittem, hogy léteznek mesterek, akik majd szakmailag, és léteznek felelősök, akik majd a lehetőségek tekintetében átengednek valamely kapun, és aztán egy következőn, és egy következőn, egészen addig, amíg egyszer csak felnövök, és független leszek, és erős, és lesz egy színházam, ahol majd azt csinálom, amit mindig is szerettem volna. De lassanként rájöttem, hogy mindez nem így van. Nem csak azért, mert a mesterek és a felelősök nincsenek sehol, hanem azért is, mert én sem akarok senkinek sem a tanítványa lenni. Akikkel az évek alatt mégis találkoztam, és akiktől sokat tanultam, ugyanannyira nem rendelkeztek semmivel, mint ahogy én sem. A legtöbb, amit adhattak, az volt, hogy járjam magam útját, és ne szégyelljem azt, ha valamim nincsen. De mutassam meg azt, ami van.

2008 május. Ülök a Sirályban, mint egy rendező, egyfajta belső büszkeséggel. Ragyog a napsütés, van egy darabom, ami sikeres, Fringe-díjas, tele van tehetséges színészekkel, akikkel imádjuk egymást. Ott lenn a pincében játsszuk havi kétszer. Van egy fesztivál, amit kitaláltam, és már két alkalommal megvalósult. Itt ülök tehát az ablakban, egy újabb kaput kell nyitni, kell egy hely, ahol a zsiráfok ihatnak. Pincéket nézegetek a hatodik kerületben, számolgatom, mennyibe kerülhet, mivel jár, ha kiveszem, mennyit kaphatok az egyetemtől, mennyi belépővel jönne ki a hiány. Mennyi lehet a rezsi. A pincék romosak, kicsik, alacsonyak, vagy az áram, vagy a vizes blokk hiányzik, vagy drága. Odakint sétálnak az emberek, idebent zúg a kávégép, május 31-én pedig Zsiráfivóhelyet kell játszani a Magyar Művek Szemléjén. Akárhogy veszem, semmi remény nincs arra, hogy hirtelen szerezzek egy próbatermet 2 hétre, és felújítsam az előadást. Magam sem értem, miért nem vagyok ettől ideges. Mintha valahol belül tudnám, hogy minden rendben lesz. Ennek pedig semmi értelme. Mégis, ha az ember derűs, jobb ha elfogadja, hogy derűs, mintsem hogy küzdene ellene.

Aztán az egzisztenciális kérdések. 29 éves vagyok, fogalmam sincs, miből élek. Volt osztálytársaim többsége jól fizető állásban van, születnek a gyerekek. Én meg egy normális párkapcsolatot sem bírok elviselni. Azt számolgatom, hány napig futja még kávéra és cigarettára. Pedig középiskolában én voltam a legjobb matematikából az évfolyamban, küldtek versenyekre, hoztam a díjakat, az órákon nem kellett odafigyelnem, mert előre tudtam a megoldást. Ha maradtam volna a pályán, talán már vehetnék egy színházat... Hát... elég unalmas élet lenne! A volt osztálytársakat mindenesetre cseppet sem érdekli Brutus vagy Balim-bo Baru története - gondolom, az enyém sem, mint ahogy én sem vagyok egy kifejezett kisbaba-látogató. A múlt lassan elszivárog a bizonytalan jövőbe. Bele kéne őrülni. És mégsem, továbbra is csak az a makacs májusi derű.

Csöng a telefon, Ági hív, meglepődöm, mit akarhat tőlem. Valami civilekkel kellene találkozni, mondja, nem is értem az egészet, kik azok a civilek egyáltalán, mit keressek én ott. A Hegedű utca 3-ban. Jó, jó, mondom, gondolom, úgysem megyek, nem érdekel az egész, kicsit erőlködöm, hogy kedves legyek, aztán derengeni kezd az utca és a szám... Csak nem az a régi iskolaépület? Ahol a Szimplának volt a kiskertje, és amit annyira szerettem, aztán lett belőle valami rémes hely, ahová már nem jártunk. De, az. Jó, mondom. Továbbra sem értem mi ez az egész, de inkább rövidre zárom, csak ne kelljen sokat beszélni, utálok telefonálni. Letesszük, és arra gondolok, jó, elmegyek, hátha van ott valaki, aki tud próbahelyet. Az egész civilkedés meg nem érdekel, biztos sokat fognak beszélni a semmiről, előre unom.

Eljön a nap, majdnem elfelejtem az egészet. Talán nem is akarok menni. Aztán mégis, sokkal később, mint ahogy kellene. Odaérek, nincs is ott már szinte senki. Páran ülnek az udvaron, beszélgetnek valamiről. Aztán kiderül, hogy ebben az épületben valamiféle egy hónapos fesztivál lesz, és talán még hosszabbra is elnyúlhat. Nem nagyon hiszek a fülemnek, többször rákérdezek: ebben az egészben? Itt ez mind, fönt-lent, mindenhol? Bejárjuk a helyet. Mindenhol vastagon áll a por, a szemét. Rengeteg szoba van, és mind üres. Megszédülök. Alig merek rákérdezni, hogy ebbe hogyan lehet beszállni. Szó szót követ, Áginak elmondom, hogy mi a helyzet a Zsiráfivóhellyel, meg velünk, és közben belépünk a kis tornaterembe. És ez az! És ebben lehetne esetleg? Mikor jöhetünk? Ma van szombat, jövő hét elején? Csak magamra tudok gondolni. Egy kukkot sem értek az egész fesztiválból, meg a koncepcióból, de rajtuk is látszik, hogy ők sem tudják. Szinte ők is most látják a helyet először. Nem is lehet felmérni a dolog nagyságát. És valahogy mégis. Emlékszem, amikor pár éve még a Tűzoltó utcában jártuk végig az egész épületet, a Tűzraktár nyitása előtt, még Edina ráncigált el, de az valahogy nekem élhetetlennek tűnt. Óriási, huzatos épület. Itt viszont, a Hegedűben, egész más a helyzet. Minden olyan emberléptékű.

Mi voltunk az elsők, akik beköltöztek. Fogalmam sem volt arról, hogy ez évekig fog tartani. Egyikünknek sem. Ha akkor csak 2 hetet kapok abban a teremben, már az is elég lett volna. De kinyílt egy kapu, melyen keresztül a valóság a legmerészebb álmaimat is felülírta.

(Folyt. köv.)

2011. november 23., szerda

Tűzraktér, végállomás - online regényfolyam - Előszó

Előszó

Ebben a történetben minden szereplő valóságos, de legalábbis kitalált. Minthogy úgyis eltipor minket a gazdasági válság, vagy felemészt valamely szörnyű testi vagy lelki betegség - nincs mitől félni: itt mindenki a valóságos vagy minimum kitalált nevén szerepel majd, és bármi egyezés gyanúra adhat okot. Előre bocsátom egyébként írói programom - hogy teljes legyen a körkép, melyet korunkról festek, mindenki meg fog jelenni a regényben, akit csak ismerek vagy ismerhettem: barátaim, munkatársaim, rokonaim, volt és jelenlegi szerelmeim, ellenségeim, vagy akár csak bennem bármely benyomást keltett emberek. Sőt, talán még azok is, akiket csak a jövőben ismerek meg, és csak később tesznek rám benyomást.

Életem meghatározó időszakát a Tűzraktérben töltöttem, Budapest 6. kerületében, a Hegedű utca 3. szám alatt egyszer csak létrejött szabad alkotóház tagjaként, majd önkéntes szervezőjeként, később egyik vezetőjeként. Három év eseményeit fogom módszeresen és olykor módszertelenül elmesélni, néhol fotókkal-videókkal fűszerezve, ha ilyen kedvem adódik; máskor azon szóba hozott időkből származó levelezések részleteivel, ha az esik jól. Vagy ezek nélkül, csupán betűkkel.

Az Olvasó ne várjon tehát mást, mint egy regényt. Rólam szól. Nem arra törekszem, hogy bárki számára eldöntsem, hogy a Tűzraktér jó vagy rossz hely volt-e, hogy valakik akkor és ott jól vagy rosszul döntöttek-e. Sem arra, hogy a bezárás körüli botrányos időket bárki számára igazoljam. A Tűzraktér csak jó apropó: mindig is szerettem volna beszámolni a magam által sem eléggé feltárt érzéseimről, arról, ahogyan érint az élet, de lehetőleg történelmi távlatokban. A személyes történetemet szeretném tehát megírni, úgy, mintha másét olvasnám: ha tetszik, megérteni, újra átélni, vagy mindörökké átélhetővé tenni, legalább a magam számára.

Minden csupán fikció. Fikció, ami bennem ragadt. És egyúttal látomás arról, ahogyan egyszer elképzeltem, és csupa indulat amiatt, hogy minden másként történt. Nagyszerű emberek krónikája, és kiábrándító csalódás a nagyszerű emberekben. Mérhetetlen naivitás, gőg és harag, kicsinyesség, félelem. Máskor pedig az áhítat, csodálat, katarzis percei. Fejlődés-regény.

2011. november 3., csütörtök

Részlet a Prospero könyvtára című darabból

Shakespeare művének, a Viharnak az előtörténetét feldolgozó 8 jelenetes darabom 2011. november 10-én kerül bemutatásra, az ELTE Egyetemi Könyvtár 450 éves Jubileumi Ünnepségén a Radikális Szabadidő Színház előadásban. Az alább részlet a 2. jelenetből van.

ANTONIO - A védelemnek ára van.

PROSPERO - A szolgaságnak van ára.
Az üzlet, amit kötni kívánsz
nem kedvező.
Nem egyezkedem.
Ha Nápoly védeni kívánja Itáliát,
védi majd, mint saját fajtáját,
házasság és adók nélkül is.
A többi csupán számítás, ravaszkodás,
és hatalmi politika.

ANTONIO - Rosszul ítéled meg a helyzetet.
Hónapokba telt, míg Alonsót
az alkura rábírtam.
A tárgyalásokon, ahol téged képviseltelek.

PROSPERO - De a döntések joga és súlya
akkor is az enyém!

ANTONIO (dühösen) - Mit látsz te innen a könyvtáradból?!
Magadat a könyvek közé temeted,
míg odakint dübörög az élő történelem,
és követeli a jó lépéseket.
Míg te ideáid ápolgatod,
halott betűket és jeleket vélsz valóságnak,
ábrándozol, mint a mihaszna költők.
Én látom az emberek igazi félelmeit,
a világ gyakorlati arcát,
s minden azt mondja,
egyedül nem megy tovább.
Szövetségre kell lépnünk!

PROSPERO - Mondod te,
de Milánó hercege én vagyok,
és addig nem lesz szövetség,
míg a törvényt én hozom.

ANTONIO - Törvényt!
Te vagy a törvényhozó, aki
Leveleimre nem válaszolsz,
az érveket legyintéssel elűzöd,
a nehezen megküzdött kompromisszumot
önkényesen aláásod?
Fogadd meg testvéri szavamat:
add a lányod Sebastian-nak,
úgy, ahogy az ígéretet
kettőnk nevében megtettem.
Ne lássa Nápoly és a világ
városunkban a testvérviszályt.

PROSPERO - Elég volt.
Döntésem végleges.
Hívd be őket, és közlöm velük magam.

ANTONIO - Még ebédelnek.
A hír olyan botrányt kavar,
amit nem látott még Milánó...

PROSPERO - A galérián megtalálsz
Könyveim között.

2011. augusztus 20., szombat

Emlékmorzsák a tábor után


Don Quijote tábor, összegzés

Az eddigi legjobb Radikális tábor volt
Csaknem 3 órás munkabemutatót tartottunk 20 szereplővel
A szereplőgárda szépen összecsiszolódott
Mindannyian úgy éreztük, hogy a darab összeállt
A merenyei polgármester meghatódott
A nézők nem unták az előadást és jól bírták a sétát
Többen is jöttek Celldömölkről és Budapestről
A merenyeiekkel együtt kb. 40 nézőnk volt
Sokat nevettek
A darab utolsó képe nagyon jól sikerült
A polgármester szerint a buszmegálló üvegére köpött tejjel semmi gond nem volt
A Soltis Színház vezetője a kocsmajelenetnél azt hitte, hogy Pézsé egy mogorva helybéli
Megható volt, amikor a merenyei Gábor egyedül énekelte a Mennyből az angyalt
A pénteki koncert zeneszerzője és felesége gratulált az előadáshoz
Ma felhívott telefonon a zeneszerző és jövőre szeretne együtt dolgozni velünk
Fekete Attila fotós barátunk 555 képet publikált a táborról (ebben nincs még benne az utolsó nap)
A tábor kisebb lelki zökkenőktől eltekintve teljesen rendben zajlott le
Az egyik este a tábortűznél a vallásokról beszélgettünk
Réka és Viki nagyon finom lángosokat sütöttek
Dávidka megtanulta, hogy a színpadon nem szabad piszkálni a bohócorrot, még akkor sem, ha viszket
A merenyei templom kulcsával a bolondok kinyitották a Mennyország kapuját
Árpinak nagyon tetszett Dödi játéka
Anitának nagyon jól áll a negatív szerep
Megállapítottuk, hogy a Don Quijote-szál a gengszterszálhoz képest még kidolgozatlan maradt
A helyi favágók által fogyasztott kommersz szilva borzasztó
A Soltis Színháztól kapott erdélyi szilva nagyon finom
Hiányzik Merenye

Törhetjük a fejünket, hogyan lesz majd ebből budapesti előadás...

2011. augusztus 16., kedd

Merenyei vágyak


Don Quijote-tábor, köv.

- többet kellene aludni
- többet kellene próbálni
- többet kellene tréningezni
- többet kellene enni
- többet kellene megismerni a falut
- többet kellene az erdőbe menni
- többet kellene blogolni
- többet kellene a több dologra kelléssel foglalkozni

- kevesebbet kellene inni
- kevesebbet kellene hajtani
- kevesebbet kellene megfelelni
- kevesebbet kellene többet akarni
- a kevesebb több
- vagy sem...

...

nagyon sok a feltöltődés, és nagyon sok a hiányérzetem is
ma megtörtént az összpróba
italok utána, töprengés, hogyan lesz jobb
jobb ha
jó lesz
3 órába belefér
zenét hozzá
...

mi a szerelem?

Csaba
másfél nappal a tábor előtt ez talán nem meglepő
mégis
ezekből a helyzetekből
emberekből
energiákból
szerencsékből
összeálló
3 órás valami

lesz az, ami
amit
ahogy

érdekelne mindennek a kibontása

van-e a katarzis most?
majdnem, de ez kevés

2011. augusztus 14., vasárnap

Jobbá tenni a világot


Don Quijote-tábor, 7. nap

Tegnap immár a negyedik alkalommal vettem részt merenyei falunapon, aminek természetesen minden évben megvan az a sajátos hangulata, ami sehol máshol nem lehetséges. Különleges helyzetben vagyunk mi itt, színészek: félig bentről, félig kintről látunk rá erre a kis közösségre. A falunap pedig végtelenül alkalmas arra, hogy az itt lakók viszonyai megmutatkozzanak. Nagyon sok a megbúvó konfliktus, miközben sokakban működik a kapcsolatteremtés vágya, az összetartozás tudata. A mulatós zene, amire itt ilyenkor ropják a táncot, nem tartozik a kedvenceim közé, és nem esik jól a lerészegedett alkoholisták hőzöngése sem, amit sokszor gyilkos indulatok táplálnak. Hallom például a pletykát, ami nyilván körbejárja a falut, hogy mi igazából drogosok vagyunk, akik azért jönnek évről évre Zalamerenyére, hogy nyugodtan kábítószerezhessenek (ez nem igaz), meg aztán többen sérelmezik, hogy sokszor hangoskodunk (ez igaz), illetve hogy rendetlenséget hagyunk magunk után (ez részben igaz, de előbb-utóbb mindig elpakolunk...)

Ugyanakkor vannak páran, akikkel nagyon is lehetséges a kapcsolatfelvétel, ami szívmelengető érzés: ha nyitottak vagyunk, és engedjük, hogy belelássunk egymás életébe, részt vegyünk egymás dolgaiban, azzal jobbá tesszük a világot. Ha Adri beáll Krisztián mellé a pultba, és ő szolgálja ki a helyieket (ahogyan ez tegnap valóban megtörtént), akkor megszűnik a távolság Zalamerenye és Celldömölk és Budapest között, megszűnik a távolság ember és ember között. Ez azonban egyszerre veszélyes is, hiszen ekkor kiszolgáltatjuk magunkat egymásnak, amivel félő, hogy vissza lehet élni, ellenünk lehet fordítani. Aki szeret, az sebezhető.

Ilyen a színház is, az én színház-ideálom: ha a színész a cselekvései által olyan helyzetbe kerül, hogy feltárja önmagát, akkor a néző számára lehetőséget nyújt, hogy kapcsolatot teremtsenek, hogy ezáltal közelebb kerüljenek egymáshoz, közösségi értelemben is, és együtt jobbá tegyék a világot. Kicsit naivan hangzik, de mégis erről van szó.

Faluhelyen, mint Merenye is, ahol a zárt közösségnek megvannak a maga saját, kialakult íratlan szabályai, melyek sokszor éppen arra szolgálnak, hogy az egyes emberek ne legyen sebezhetők, éppen ellentmondanak azoknak a törekvéseknek, melyekkel mi dolgozunk: falusi szempontból "illetlen" dolgokat is csinálunk (illetlennek nevezhető például tejet köpni a buszmegálló üvegére - ez az egyik jelenetünk része, kockázatos, de szükséges). A nagy nyitottság közepette tehát muszáj illetlennek lennünk, de meg kell találnunk azt az egyensúlyt, hogy nehogy épp az ellenkezőjét érjük el annak, amit szeretnénk.

Jó példa erre a mai kocsmai jelenet próbája: egy hangoskodást kerekítettünk a kocsmában, melynek során a magát Don Quijoté-nak képzelő Attilát próbálják leszerelni azok, akiket a jelenet szerint megzavar a mániákus világjobbító szándékaival. A kocsmában az egyik éppen ott iszogató, meglehetősen lerészegedett helybéli is beszállt a hangzavarba, de őt valóban zavarta - nem is annyira Attila, hanem az általunk keltett hangoskodás.

Jogosan kiabálta bele a kiabálásba, hogy neki igenis van joga nyugodtan meginni a sörét. Mindez tehát egyszerre volt hiteles, és hatásos, de a színház célját éppen a visszájára fordította. Ennek tanulságából aztán csendesebbé tettük a jelenetet, ami egyébként is jót tett neki.

Szépen kristályosodik amúgy az egész darab jelentése.

De az, hogy a színház szorosan hozzátartozik a közösséghez, amiben él, amiben megjelenik - nos ez most óriási tanulság. Ha lenne még egy hetünk, nyilván még pontosabban rá lehetne illeszteni a munkánkat erre a közegre - nem csak az itt élő emberekre gondolok, de a merenyei helyszínekre is, melyek egyszerre valóságosak, és egyszerre díszletként is funkcionálnak. Hogy mindez valóban húsba vágó legyen, és ezáltal jobbá tegyük együtt a világot... Zalamerenyeiek, celldömölkiek, gyöngyösiek, budapestiek - együtt. Mert távolságok nincsenek, mert a távolságok legyőzhetők.

Ez Don Quijote küldetése is. Szélmalomharc ez - nem sikerülhet. De azért hinni benne - mindennek ellenére - igenis, enélkül nem élhetünk.

És vajon milyen közösségnek (közönségnek) játsszuk majd ezt az anyagot Budapesten? Milyen helyszínen (színpadon, díszletben)? Kik azok, akiket valóban érdekel mindez? A barátaink? A rokonaink?

Kik olvassák ezt a naplót napról napra?

Kik jönnek el kedden mondjuk Budapestről Zalamerenyére, hogy jobbá tegyék velünk a világot?



Fotók: Fekete Attila

Falunapi részlet

A merenyei mulatság közben Julika kifejezi szeretetét a Radikális társulat tagjai iránt.

2011. augusztus 13., szombat

Hány néző fér be a kocsmába?


Don Quijote-tábor, 6. nap

Ma van a szünnapunk, és egyúttal a merenyei Falunap is, már javában zajlanak az előkészületek.

Jól jön ez a pihenőnap: hétfő óta nagyon sokat dolgoztunk, és szükséges most egy kis idő arra is, hogy emésztgessük az eddig összeállt munkaanyagot.

Minthogy nagyon sok és szövevényes történetszállal dolgozunk, rengeteg jelenetet lehetne még kitalálni, miközben a sűrítés nyilván erénye volna a bemutatónak. Egy-két pluszjelenet beillesztése azonban mindenképp szükséges.

Íme a karakterek és viszonyaik:


Tegnap este amolyan táborfelező bulit tartottunk, a táncos mulatság őrületében páran eddig még nem ismert arcukat mutatták fel, ez roppant szórakoztató volt. Én kissé melankolikus hangulatba kerültem a fáradtságtól és a munka nyomása miatt. Ennek folyományaként azzal szembesültem, hogy néhányan minden erővel a táncparkettre próbálnak bevonszolni, alig bírtam elmenekülni.

A következő lényeges színházesztétikai kérdések foglalkoztatnak:

- hány néző fér be a kocsmába?
- hány néző tud körülülni egy személyautót?
- mit csináljunk a gyerekekkel a pornografikus jeleneteknél?
- hogyan kivitelezzük Pézsé rémálmában a szülésjelenetet?
- elég lesz-e a próbaidő keddig?
- mikor érkezik meg Poxy?
- mikor érkezik meg Tzafetaas?
- nem lehetne-e, hogy a munkabemutatón itt legyen Süti?
- hogyan heverjem ki a másnaposságomat?
- összeáll-e majd végül ez az anyag a néző számára?
- hogyan lehet majd ezt az előadást budapesti környezetbe ágyazni?
- hogyan lehet majd összetartani ősszel 3 városból 20 színészt?
- nem kéne-e (inkább) filmet forgatni ebből az anyagból?
- jó cím-e a Don Quijote lázálmai?
- milyen érzés lehet egy csomagtartóban feküdni?


Fotók: Fekete Attila, Formanek Csaba

2011. augusztus 12., péntek

A 3 órás munkabemutató réme

Don Quijote-tábor, 5. nap

A kocsmában, ahonnan blogolok, éppen Adrit rajongják körül a falu muslincái (így hívtuk mentős koromban az alkeszeket :), itt nyomják a dumát és a népdalokat (sem az előbbit, sem az utóbbit nem is rosszul ám, Mihály bácsi nagyon szépen énekel!)

Mára nagyjából összeállt a munkaanyagunk, azaz a Don Quijote lázálmai című előadás zalamerenyei ősbemutatója. Igen fontos jelenet lett az a bizonyos emberrablós - nem mondhatom, hogy maradéktalanul elégedett vagyok, de kvázi sikerült megcsinálni 17 szereplővel, sőt, végül 19 vagy 20 lesz majd. Azt hiszem, mérhetetlenül szórakoztató lesz.

A számok bűvöletében élünk, ez ilyenkor talán érthető: tegnap a kocsmában (hol máshol, ugye...) a tervezett struktúra jeleneteit saccoltuk be, és jelenleg úgy tűnik, hogy a jövő keddi előadás 3 órás lesz, reméljük, hogy nem hosszabb.

Aggódunk, hogy a nézők kibírják-e.

Amúgy kár, hogy kevés idő jut a tréningekre... Például azért így:


...

Jelentős nehézségekbe ütközik most a blogolás: túl nagy élet keveredett itt a kocsmában...

...

Arra jutottunk, hogy az utolsó jelenetet, vagyis a mindent összegző képet már majdnem megtaláltuk. Azt hiszen, nagyon erős lesz...

Kerestük ma, egy szép hosszú beszélgetésben, az egész anyag jelentését, azaz, hogy vajon mindez miről szól?

Anélkül, hogy ez bármire kötelezne, az én tippem:

A készülő előadásunk arról szól, hogy valódi emberi kapcsolatokat létesíteni VESZÉLYES, mégis mérhetetlenül szükségünk van erre. Emiatt aztán MINDENT megteszünk, hogy ez sikerüljön. KOMIKUS, hogy végül is ez tragédiához vezet...

Fekete Attila többi képe megtekinthető:
(alul a legfrissebbek :)

2011. augusztus 11., csütörtök

Emberrablás jelenet 17 szereplővel

Don Quijote-tábor, 4. nap

Don Quijote meg akarja menteni az embereket. Ezzel a külső cselekvéssel fedi le azt a szükségét, hogy kapcsolatot teremtsen másokkal, hogy a világból, önmagából, az egzisztenciális szorongásból a kiút lehetőségét megtalálja.

Don Quijote talán őrült, de mindannyian benne vagyunk a pácban.

Nagyjából erről fog szólni a munkaanyag, amin dolgozunk.

Ma reggel felépítették a fűre a szombati falunap nagy sátrát, ami nekünk nagyon kapóra jött, kiváló tréning-helyszín lett belőle. A tréning nagyrészt találkozásokról és elválásokról szólt, és gyönyörű képek, jelenlétek, színészi állapotok születtek. A csapat nagyon befogadó: bárki bárkivel dolgozik, nincs probléma az érintésekkel, az érzelmi állapotokkal, az egymás iránti maximális érdeklődéssel.

A délutáni menet nagy kihívás lesz: olyan jelenetet készítünk, amiben mindenki szerepelni fog. Egy ál-emberrablási ügyet bonyolítunk le, ami az eredeti tervekhez képest balul sül el, Don Quijote beavatkozik és minden borul: botrány, leleplezés, a véletlenek szükségszerű tánca, kinek a valóság, kinek az álom síkján.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan sikerül, ekkora létszámú jelenetet még sosem csináltam, és most már nagyrészt kialakult karaktereket és viszonyokat kell beleönteni ebbe a dramaturgiailag az egész anyag szempontjából jelentős az epizódba: egybe kell sűríteni az eddigi történetszálakat, dominóelv szerint kell egymáshoz fűzni a cselekménydarabkákat, és úgy alakítani, hogy az össznépi őrület, amikor ténylegesen mindenki a színpadon van, egyszerre legyen indokolt és valószerű, és egyszerre szimbolikus.

Fotó: Fekete Attila

2011. augusztus 10., szerda

Elrepülni anyával


Don Quijote-tábor, 3. nap

A tegnapi ablakos etűdök olyan jól sikerültek, hogy egy teljesen új, többsíkú univerzum lehetőségét kezdtük megsejteni. A mai munka pedig mindezt kiteljesítette.

Most a kocsmában ülök, ahol Gyuriék próbálnak, mások a tóparton, vagy a faluháznál.

Ha ezt az anyagot megcsináljuk, az ÓRIÁSI lesz!!!

A műfaja: misztikus társadalmi pszicho-horror.

Karakterlista:

Zsolt, kocsmáros a faluban
Kata, a felesége

Attila, Zsolt gyogyós unokaöccse, Don Quijoté-nak képzeli magát, meg akar menteni embereket
Gyuri, vállalkozó, sok pénzzel tartozik Zsoltnak, bevállalja, hogy vigyáz Attilára, és belemegy a Don Quijote-játékba
Ákos, Gyuri embere, aki segít Attila kényszerképzeteinek megvalósításában
Anita, Ákos csaja, Attila számára Dulcinea

Prezi, Zsolt barátja, együtt szeretnének házat venni a tóparton
Bea, Prezi felesége, Anita húga

Pisti, elmegyógyintézetben élő fiatalember, öregnek hiszi magát, és anyjára vár, akivel elrepülhet
Laci, Pisti szobatársa, szeretne rést találni a világban, ahol kimenekülhet
Gábor, Pisti barátja, színházi jeleneteket szeretne alkotni
Ivi, ápoló az elmegyógyintézetben, rémálmok gyötrik
Blanka, egy színésztáborból stoppol hazafelé, Ivi felveszi

Pézsé, strici, lányokat futtat
Adri, Pézsé középiskolás lánya
Lili, prostituált
Dödi, szerelmes Lilibe

Mesi, gyilkos bohóc, aki emberek rémálmaiban jelenik meg, és kitépi a szívüket, emellett ingatlanügynök, és Pisti anyja


Játszódik Zalamerenye különböző helyszínein.

A struktúra olyan bonyolult, hogy kísérletet sem teszek elmesélni. Jópár történetszál táncol egymás körül, és ezekben szépen fokozatosan elszabadulnak a lázálmok és képzelgések.

16-án, kedden meg lehet majd nézni, Zalamerenyén.
Ebben a formában csak egyszer...

Fotó: Fekete Attila

2011. augusztus 9., kedd

Álomsíkon lázgörbék

Don Quijote-tábor 2.

A hétfői nap a megérkezésről szól, és az új életvitelünk kialakításáról.
19-en vagyunk jelenleg, ami jelentős mennyiségű igényhalmazt jelent étel-ital-fekhely szempontjából, de még komolyabb feladat a közös idő megszervezése.
Hogy egyszerre tudjunk egy dologra figyelni.
Álljuk a sarat.

A környezethez és egymáshoz való hangolódás a tegnap esti szülinapi pálinkázással tetőzik.

A Soltis, a Mozaik, a Radikális színészei - olyan természetesen keveredünk, mintha mindig is együtt lettünk volna.

Ma délelőtt fizikai tréning, majd - nahát, akárcsak tavaly - a terem művészi elhagyása az ablakokon való kimászás által, majd a tréning a virágoskertben folytatódik, az érzékek abszurd zsibongása, rituális álomsíkok, párhuzamosok, melyek metszik egymást.

Mint például.

Az ablakon túli világ.
Az ablakon inneni világ.
Szereplők, akik haladnak a fény felé.
A fény a szemeken keresztül a szívig.
A szív a szemeken keresztül a fényig.

Áttekintés, átlépés, vagy elfüggönyözött világok.
Elfüggönyözött érzések.
Álomsíkon lázgörbék.
A mozdulatok négyzetgyöke, szorozva izommunka a szívediken.
Nincs ilyen szám, ami nagy szám...

Ebédidő, pihenőidő, munkaidő.

Most a színészek dolgoznak, a rendező blogol.

Délután 4-kor az ablakos etűdök bemutatása.

A feladat:
1. válassz ablakot a faluban
2. készíts benne jelenetet

Legalább 8 részre szedtük a csoportot:
Ablak-szóló, ablak-párosok, ablak-hármasok, és még egy négyes is.

(Közben
megjelent a mi merenyei Gáborunk
mesél Cziczóékról, akiknél szerepet kapott
katonaszerepet szeretne nálunk is, mint náluk
és a két évvel ezelőtti jelenetet is szeretné,
amiben ő a királyt játszotta Világ Vikivel
egy érdekes tanulság: az antennaszerelőket nem zavarják a furcsa színésztréningek
rájöttünk, hogy kevés kaját vettünk tegnap
még egy tanulság: 19 ember sok vizet iszik
itt minden megoldódik
Krisztián a kocsmában megszervezte, hogy legyen cigink :)

2011. augusztus 8., hétfő

Az indulás melankóliája


Don Quijote-tábor, 1.

Az indulás előtti órák bizsergető izgalma.

Mint minden alkotótábor előtt, ahogy fogynak a hátralévő napok, majd percek - elkezdjük, és akkor valami visszafordíthatatlanul megváltozik.

Lehetne itt és most megemlékezni az előző 3 év zalamerenyei táborairól, sőt, a kisoroszi táborokról, sőt, az azelőtt történt diszeliről, sőt, még azelőtt a taliándörögdi és dömösi táborokról a 2000-es évek első felében, sőt(!), azon nagyon régi dombori táborokról is, érdemes lenne, sőt.

Elmerengeni azon sok-sok emberről, akikkel együtt, akkor.

Vagy lehetne arra is gondolni, felvázolni, hogy miféle munkaterv született most a Don Quijote témájában.

Vagy azokat az alkotótársakat bemutatni, akikkel most.

Lehetne picit keseregni az idő múlásán, picit keseregni a jövő bizonytalanságain.

Vagy lelkesedni mindenért, ami emlék, ami vágy.

Minden itt forog, a szélmalmok lapátjain, és indulni kell.

2011. július 18., hétfő

Erdő, erdő, erdő

Szóval azzal, hogy a történet véget ér, bebizonyosodik, hogy a történet nem ér véget.

A látszólag elkanyarodó ösvények visszavisznek az erdőbe, vissza a tudattalan terepére, ahol a találkozás önmagunkkal ismét szükséges, és ismét szükséges, hogy majd újra feltörjenek a fénybe és ott megforogjanak mindazok az álmok, melyeket hajszolunk.

Az évek haladtával, ahogyan egyre inkább azok leszünk, akik, egyre többen csalódnak bennünk, és mi is csalódunk másokban. Nem teljesítjük be mindazt, amit emberileg elvártunk egymástól. Holott jól lehet, sokáig elhallgattuk a bajainkat. Mert azt reméltük a másiktól, hogy majd megváltozik, úgy kezeltük, mint aki a változásban áll, és az feltétlenül arra tart, amilyennek őt látni szeretnénk a magunk számára. Elképzeljük előre, és persze ez nem sikerül.

Nem egymásban csalódunk, hanem az álmainkban.

Aztán ezek a tervek szétfoszlanak, és ott állunk, hogy merre tovább.

A jövőnkkel együtt a múltunk is kártyavárként összeomlik. Milyen tehetségesen elhitetjük magunkkal, hogy szükségünk van egymásra, aztán azt vesszük észre, hogy egyszer csak már azon ábrándozunk: mennyivel jobb is volna valahogy máshogyan. A kötelékek egy ideig erősítenek, utána viszont - mert erőnk szabadságot szül - növekvő szabadságunk útjában állnak. Márpedig szabadság nélkül alkotni is, élni is lehetetlen. Az robbantja szét a világot, ami összetartotta. Szétrobbantja, és önmagába roskasztja.

Ezért tehát az ötödik, eddigi legméretesebb Oberon világai-galaxis most bezárul - belénk zárul -, hogy majd hamarosan újra kinyílhasson. Másképp. Máshol. Robbanó energiával, és újféle célok sokaságával.

Három nap őrlődésen vagyok túl.

Munkára fel!

2011. június 7., kedd

Hollétünk terei - újabb útinapló

Egyre a lehajló faágakat nézi, s a fölöttük előbukkanó égi magasságot, a levelek zizegnek, lágy hullámok csobbannak, és ahogy a csónak lassan úszik egyre befelé, a maga mögött hagyott partok emlékképei elgyengülnek, s ő megérkezik önmaga jelen terébe. Érzi a testét, érzi a testét körülvevő csónakot, érzi a csónak körül a roppant vizet, érzi a vízből kiálló, föléje hajló fák figyelmét. Maga alatt a mélységet, maga fölött a magasságot. A fák figyelnek a vízre, a csónak az égre, minden figyel mindenre. Ebben az erdei vízi-világban minden egyszerre létezik.

Újabb házak lesznek fontosak, újabb szobák. Ahogy ezekben közlekedik, észreveszi testének bizonytalanságát. Lelassít, megáll. A tér ereje, a tér múltja, egy otthon múltja. Ott állnak egymással szemben, a múlt és a jövő remegő membránjai kettejük között. A vonzás szálai végigfutnak a hártyákon, áthatolnak a város utcáin, az idő alagútjain. Egyetlen érintéstől sorsok fordulnak meg. Senki sem tud róluk, mégis mindenki őket figyeli.

Olyan tétova a fogalmazást illetően, mint két egymásba merülő szempár. Csodálatos tétovaság tettenérése. A pillanatokban világok cserélődnek. Alig választja el valami a boldogságot és a fájdalmat. A gondolatot és a tettet. Az álom és a valóság szövete összefonódik, s mint egy selyemfüggöny nyílik szét. Belépnek abba a belső térbe, ahová egymást vezetik. A dolgok mögötti térbe.

Kilépnek az esőbe, a kapualjból nézik a zuhogást. Az eső mossa az utat, a szél mossa az esőt. Az emlékek belekapaszkodnak a szélbe, széthullanak az eső pergésében, a vízcseppekkel gördülnek az aszfalton, beivódnak a talajba. Lépkednek a vizes járdán. A fák felszívják emlékeiket, és belelélegzik azokat a száradó városba.

2011. május 25., szerda

Megint alvás helyett és előtt

úgy ver a szívem
ma már holnap lesz
bárhol lehetnék
vagyok
beleszédülök abba amit csinálunk
sorsaink egybesűrűsödő táncaiba
lüktetés a múltból
lüktetés a jelenben
lüktetés a jövőbe
arcok mozdulatok szemek lépések
mosolyok
ahogyan változunk
ahogyan egymás mellett
ahogyan egymás miatt
ahogyan egymásért
változunk

ezeregy éjszaka
hányszor fordul a föld
hány felhő átvonul
hány reggelbe ébredek

a ház méhében
magzatok

a ház én vagyok
a ház te vagy
a ház ő
a ház mi vagyunk
a ház ti vagytok
a ház ők

a ház házik

a ház ige
a ház idő
a ház tárgy
a ház élőlény
a ház határozó
a ház igeidő
a ház módszer
a ház anyaméh
a ház az apád
a ház az apám
a ház az apánk
a ház test
a ház hajó
a ház templom
a ház hit
a ház egy ház

a ház az utcára nyílik
az utca a térre nyílik
a tér a városra nyílik
a város a mezőre nyílik
a mező az égre nyílik
az ég a földre nyílik
a föld önmagába nyílik

a falak zárnak
a sorfal zár
az égbolt zár
a föld mélye zár

az eső áztat

a nap felkel
az ember felkel
a hold elvonul
a hajnal nyílik
a szemek nyílnak
a boltok nyitnak

a levegő áramlik

a testet körülvevő minden érzet hozzád köt

látlak
hallak
érzem tapintását hajadnak
bőrödnek
érzésednek
sóhajodnak
terheidnek
szabadságodnak

a ladikban fekszem
ringatózom át a fényből lett vizeken
rám hajló faágak között fönt a végtelen képzelet

ez a mesék birodalma
mindent átölel a természet
minden átöleli a természetet
minden amit létrehozunk a növények miatt van

benne vagyok a fában
a fa aminek része vagyok mindent átölel
utazom a fában
a fa lelke vagyok
a fa nem ér véget
a fa nem velem ér véget
valami véget ér
valami kezdődik
két fa összehajlik
közlekedik bennünk valami

a fény uralma
a béke fénye
a csönd békéje
az uralom csöndje

rituális írás
hajót építeni az érzéseknek
tenyérben tartani a vizet
az arcodat
két gondolat a szélben
léptek a hóban
csónak a vízben
lábnyom a földön
kavics a tóban
lenni a szemedben

aludni vinni önmagunkat
útravaló az álmokhoz
töredékek a teljesség igényéhez

tükröződik ami összeköttetett




2011. május 22., vasárnap

Hollétünk terei - Műhely után 1.

Csetneki Gábor egyhetes kurzusa csütörtökön véget ért.

Próbál tehát számot vetni az ember, honnan hová, mettől meddig, és hogy azután.

Régen voltam intenzívebb színészi workshopon szereplőként, s ahogy magamban előre megjósoltam, sok-sok rozsdaréteget kellett megvakargatni, hogy valami belsőbb utat kivívjak magamnak.

Belső út? Belül a csontok, a zsigerek, a hús van, mondja a Karnevál egyik szereplője, s valóban: hol az az út, ami színészi jelenlété, hol az az út, a milyen út is?

Gábor tréningje szűkszavú, kevés instrukcióval dolgozik, vagy pontosabban lassan, alaposan. A munkát neked kell elvégezni, nincsenek itt illúziók, helyettesítő technikák, vagy színészi pótlékok. Keresned kell a mondanivalód, a tested határait, a formákat, a jelentéseket, a jelenléteket, a kapcsolatokat, mindent egyszerre. Miközben semmit sem muszáj.

Ez nagyon nehéz: sokszor azt éreztem, több segítségre lenne szükség, több tippre, több súgásra, több visszajelzésre, több technikai instrukcióra. Aztán végül nem ez történt, nem pontosan ez. Mert mindez valahol máshol alakul ki, nehéz megmondani hol (megint ez a hol!), talán mélyebben, egy múltabb vagy jövőbb vagy jelenebb időben, szélesebben, sőt, talán tényleg belül: a csontokban, az izmokban, a zsigerekben, az érzékelés csatornáiban, a szívben, az idegrendszerben.

Tény, hogy elképesztő energiával töltött fel ez az egy hét (2 és fél napot kénytelen voltam kihagyni belőle), sok, talán nem is triviálisan letapogatható színházi gondolattal, inspirációval. De személyesen is, érzelmileg, lelkileg - ahogy ez talán kiolvasható a kurzus során írt naplóimból.

Összességében valamiféle anyagcsere-folyamat zajlott le itt, miként a színházban van ez: cselekszel, néznek, érzel, éreznek, látnak, látod magad, vezeted a tekintet, vezetik az érzéseid, vezetik és vezetsz, együtt lélegeztek, együtt haladunk a jelenben, együtt szűnünk meg annak lenni, aki még az előbb voltunk.

Felfrissülés és elfáradás, újjá alakulás és a múltba visszalépés játékait játszottuk.

Folyt. köv.

2011. május 18., szerda

Levelek az Alpolgármester Urakhoz

Tisztelt Bundula Úr,

Ma minden szándékunk ellenére ismét találkoztunk egymással, kétszer is, a Tűzraktér udvarán, sajnos nem is legjobb hangulat közepette. Engedje meg, hogy pár mondatban ajánljak Önnek egy szerintem sokkal békésebb és személyesebb hangnemre alkalmas megoldást a közös problémánkra, gondolva arra, hogy nyilván Önnek sem minden szíve vágya, hogy Terézváros alpolgármestereként ilyen furcsa emberi játszmákba kényszerüljünk, miközben, valóban, nem is ismerjük egymást, és jól lehet, az eddigiek alapján nem is látszik továbblépés.

Mégis, veszem a bátorságot, hogy megszólítsam Önt, mert látom a szemében az őszinteséget, igen, és valahogy mégis bízom Önben.
Picit személyes leszek, nézze el ezt nekem, nem tudok másként fogalmazni most. Nekem meghatározó volt a gyerekkorom: Békés megyéből származom, pedagógus szülőktől, Édesapám képviselő is volt Battonyán, persze függetlenként, plusz a helyi középiskola-gimnázium igazgatója is vagy 15 évig, és polgármester is lehetett volna, ha vállalja az indulást, de nem vállalta, sőt, inkább bölcsen kivonult a területről. Büszke lettem volna rá, gyerekként, ha polgármester lett volna, mert nála becsületesebb és alázatosabb embert még sosem ismertem. Ezt ma is így látom. Pedig sok konfliktusom volt az Édesapámmal, ahogy ez lenni szokott a fiaknál...

Lázadó korszak, és egyebek, biztos megérti.

A Tűzraktérbe én úgy kerültem, hogy egy csodálatos ember, Simor Ágnes ajánlotta, hogy hozzam ide a színházi csoportomat. Majd rá pár hónap múlva, megkért, hogy szervezzem a házban a színházi programokat. Ebben szinte szabad kezet kaptam. Nagy és szép felelősség, ugye megérti? Sok kemény év munkáját tettem ebbe bele, és nagyon sok embert sikerült itt mások előtt megmutatni, szerveztünk workshopokat is, ahol fejlődni lehetett, közönséget, akik ideszoktak, sok-sok hazátlan fiatal talált itt hivatást, szellemi táplálékot, és bizony lépett ezen túl is, jár vissza ide mind a mai napig, ahogy ez természetes is. Nekem személy szerint mindig is sok problémám volt a ház vezetésével, amit sosem rejtettem véka alá. Ennek ellenére nem próbáltak meg engem kitúrni, vagy korlátozni, pedig kemény voltam, igazán kemény, mégsem, sőt, inkább egyre több feladatot kaptam, amit alázattal és tisztességgel igyekeztem végrehajtani, mert hittem az eszményben, amit szeretnénk elérni. Sokszor, a nehéz helyzetekben is, fizetség nélkül akár. Én nem fogadtam itt lojalitást, hanem 3 év munkája során - több száz előadás megszervezése, emberek istápolása, színházi előadások rendezése, szereplés, telefonozás, együttgondolkodás, festés, takarítás, anyagi és szakmai befektetések mellett, az itt töltött idő munkájában - mint oly sokan amúgy - megszereztem.

Szerelmünk és hivatásunk lett ez az épület, mert ebben hoztunk létre sokan 20-as és 30-as éveink közötti átmenet munkáit, elkezdtünk hinni valamiben, amit Apáinktól kaptunk, mint ahogy az együtt gondolkodást is, amit nem volt könnyű elérni, de megharcoltunk érte, egymás között.

Én idehoztam az ELTE egyetemi színpadát, ami Rektori szintről támogatott. Kialakítottunk előtte használhatatlan tereket arra, hogy sok-sok ember időt-energiát nem kímélve a közösségért dolgozzon, és felfedezhesse önmagát. Ennek már olyan múltja van, hogy elképzelni is nehéz, nekem sem könnyű felidézni olykor a 2008-as állapotokat. Generációk találkoztak és kezdtek el felnőni ebben az épületben. A Hegedű 3-ban.

Ezért különösen fájdalmas, amikor az udvarra betérve Ön mint ebből kívülálló, úgy lép fel, mint aki tudomást sem akar venni ennek a háznak a lelkéről. Fájdalmas, emberileg, és nem másként.

Ön is tapasztalhatta ittjártában, hogy itt semmi ördögtől való nincs. Békés és jóságos emberek dolgoznak azért, hogy valamit megjavítsanak: önmagukban, másokban, egymásért.

Bundula Úr, én hallgattam az Ön rádióműsorát (nem tudom, hogy Ön hallgatta-e az enyémet, amíg volt), és bár Ön is bevallotta akkor, hogy kezdő ezen a téren (Cake Olivio képviselő úrral beszélgettek éppen), én semmi kivetnivalót nem találtam a műsorban. Szakmailag végképp nem, pedig erre érzékeny vagyok, mint tapasztalt rádiós. De amúgy sem. Ez alapján - más alapom sajnos még nincs - kérem, hogy hallja meg azt, amit én (egy senki talán) üzenek, teljes szívemből üzenni szeretnék Önnek: emberek vagyunk, akik szeretnének létrehozni valamit, emberek, akik, közös dolgokban gondolkozunk, és egymás véleményét hibáinkról meghallgatjuk és teszünk, végtelenül tenni akarunk annak érdekében, hogy a legjobb megoldásokat megtaláljuk.

Hadd javasoljam Önnek, és kérjem egyúttal tisztelettel, hogy Óvári alpolgármesterrel Úrral együtt talán, üljünk le együtt egy asztalhoz, akár itt a Hegedű utcában, vagy máshol, szívesen meghívom Önöket egy kávéra, egymást megtisztelve, és tárjuk fel őszintén azt, mit gondolunk minderről, cseréljünk tapasztalatokat, keressünk jó megoldást erre a mindannyiunk számára terhes helyzetre. Hiszek abban, hogy az egymásra figyelés számos félreértésre megnyugtató választ hozhat, és nem kell tovább játszanunk azokat a kényszeres szerepeket, amelyekbe - így hiszem - mindannyian szerencsétlenül belekényszerültünk. Egyúttal úgy gondolom, a teljes helyzet tisztázásához is ez a leggyümölcsözőbb út, szemben a haderők egymásnak feszülésével.

Őszintén bízom nyitottságában és várom mihamarabbi válaszát!

(Egy lényegében hasonló levelet elküldök Óvári alpolgármester Úrnak is.)

Üdvözlettel:
Formanek Csaba
32 éves
színházi rendező, szervező
Tűzraktér




Tisztelt Óvári Úr,

Ma végre találkoztunk egymással, késő délután, a Tűzraktér udvarán, sajnos nem is legjobb hangulat közepette. Én voltam az a fiatalember, aki merészelte megkérdezni, miben segíthet Önöknek. Ön erre udvariasan reagált és elsimította a Bundula Úrral kezdett szóváltást. (Ezért személyesen is nagyon hálás vagyok.)

Engedje meg, hogy pár mondatban ajánljak Önnek egy szerintem sokkal békésebb és személyesebb hangnemre alkalmas megoldást a közös problémánkra, gondolva arra, hogy nyilván Önnek sem, Önöknek sem minden szíve vágya, hogy Terézváros alpolgármestereiként ilyen furcsa emberi játszmákba kényszerüljünk, miközben, valóban, nem is ismerjük egymást, és jól lehet, az eddigiek alapján nem is látszik továbblépés. (Itt jegyzem meg, hogy nagyon hasonló levelet írtam Bundula alpolgármester Úrnak is.)

Mégis, veszem a bátorságot, hogy megszólítsam Önt is.
Picit személyes leszek, nézze el ezt nekem, nem tudok másként fogalmazni most sem. Nekem meghatározó volt a gyerekkorom: Békés megyéből származom, pedagógus szülőktől, Édesapám képviselő is volt Battonyán, persze függetlenként, plusz a helyi középiskola-gimnázium igazgatója is vagy 15 évig, és polgármester is lehetett volna, ha vállalja az indulást, de nem vállalta, sőt, inkább bölcsen kivonult a területről. Büszke lettem volna rá, gyerekként, ha polgármester lett volna, mert nála becsületesebb és alázatosabb embert még sosem ismertem. Ezt ma is így látom. Pedig sok konfliktusom volt az Édesapámmal, ahogy ez lenni szokott a fiaknál...

Lázadó korszak, és egyebek, biztos megérti.

A Tűzraktérbe én úgy kerültem, hogy egy csodálatos ember, Simor Ágnes ajánlotta, hogy hozzam ide a színházi csoportomat. Majd rá pár hónap múlva, megkért, hogy szervezzem a házban a színházi programokat. Ebben szinte szabad kezet kaptam. Nagy és szép felelősség, ugye megérti? Sok kemény év munkáját tettem ebbe bele, és nagyon sok embert sikerült itt mások előtt megmutatni, szerveztünk workshopokat is, ahol fejlődni lehetett, közönséget, akik ideszoktak, sok-sok hazátlan fiatal talált itt hivatást, szellemi táplálékot, és bizony lépett ezen túl is, jár vissza ide mind a mai napig, ahogy ez természetes is. Nekem személy szerint mindig is sok problémám volt a ház vezetésével, amit sosem rejtettem véka alá. Ennek ellenére nem próbáltak meg engem kitúrni, vagy korlátozni, pedig kemény voltam, igazán kemény, mégsem, sőt, inkább egyre több feladatot kaptam, amit alázattal és tisztességgel igyekeztem végrehajtani, mert hittem az eszményben, amit szeretnénk elérni. Sokszor, a nehéz helyzetekben is, fizetség nélkül akár. Persze én is sokat hibáztam a munkám során, sokat tanultam belőle. Én nem fogadtam itt lojalitást, hanem 3 év munkája során - több száz előadás megszervezése, emberek istápolása, színházi előadások rendezése, szereplés, telefonozás, együttgondolkodás, festés, takarítás, anyagi és szakmai befektetések mellett, az itt töltött idő munkájában - mint oly sokan amúgy - megszereztem.

Szerelmünk és hivatásunk lett ez az épület, mert ebben hoztunk létre sokan 20-as és 30-as éveink közötti átmenet munkáit, elkezdtünk hinni valamiben, amit Apáinktól kaptunk, mint ahogy az együtt gondolkodást is, amit nem volt könnyű elérni, de megharcoltunk érte, egymás között.

Én idehoztam az ELTE egyetemi színpadát, ami Rektori szintről támogatott. Kialakítottunk előtte használhatatlan tereket arra, hogy sok-sok ember időt-energiát nem kímélve a közösségért dolgozzon, és felfedezhesse önmagát. Ennek már olyan múltja van, hogy elképzelni is nehéz, nekem sem könnyű felidézni olykor a 2008-as állapotokat. Generációk találkoztak és kezdtek el felnőni ebben az épületben. A Hegedű 3-ban.

Ezért különösen fájdalmas, amikor az udvarra betérve Bundula Úr mint ebből kívülálló, úgy lép fel, mint aki tudomást sem akar venni ennek a háznak a lelkéről. Fájdalmas, emberileg, és nem másként. Az Ön szemében mást láttam, érdeklődést és őszinte csodálkozást. Persze, lehet, hogy tévedek.

Ön is tapasztalhatta ittjártában, hogy itt semmi ördögtől való nincs. Békés és jóságos emberek dolgoznak azért, hogy valamit megjavítsanak: önmagukban, másokban, egymásért.

Óvári Úr, én hallgattam Önt a Fúzió Rádióban, élőben (nem tudom, hogy Ön hallgatta-e valaha is az enyémet a Kontaktban, amíg volt), és ez alapján nekem nagyon szimpatikussá vált. Ön olyan érveket hozott fel, amelyek számomra is sok tekintetben érvényesek voltak, és egy megfontolt önkormányzatai hozzáállást képviseltek. Ez alapján - más alapom sajnos még nincs - kérem, hogy hallja meg azt, amit én (egy Ön számára senki talán) üzenek, teljes szívemből üzenni szeretnék Önnek: emberek vagyunk, akik szeretnének létrehozni valamit, emberek, akik, közös dolgokban gondolkozunk, szívben, szakmában, pénzben is, és egymás véleményét hibáinkról meghallgatjuk és teszünk, végtelenül tenni akarunk annak érdekében, hogy a legjobb megoldásokat megtaláljuk. Szeretnénk tanulni másoktól, egymástól, saját hibáinkból is.

Hadd javasoljam Önnek, és kérjem egyúttal tisztelettel, hogy Bundula alpolgármesterrel Úrral együtt talán, üljünk le együtt egy asztalhoz, akár itt a Hegedű utcában, vagy máshol, szívesen meghívom Önöket egy kávéra, egymást megtisztelve, és tárjuk fel őszintén azt, mit gondolunk minderről, cseréljünk tapasztalatokat, keressünk jó megoldást erre a mindannyiunk számára terhes helyzetre. Hiszek abban, hogy az egymásra figyelés számos félreértésre megnyugtató választ hozhat, és nem kell tovább játszanunk azokat a kényszeres szerepeket, amelyekbe - így hiszem - mindannyian szerencsétlenül belekényszerültünk. Egyúttal úgy gondolom, a teljes helyzet tisztázásához is ez a leggyümölcsözőbb út, szemben a haderők egymásnak feszülésével.

Őszintén bízom nyitottságában és várom mihamarabbi válaszát!

(Egy lényegében hasonló levelet elküldtem Bundula alpolgármester Úrnak is.)

Üdvözlettel:
Formanek Csaba
32 éves
színházi rendező, szervező
Tűzraktér

2011. május 15., vasárnap

Az érintés megérint - Színészjegyzetek 2.

Második és harmadik nap

1.
Mindent megváltoztat, hogy 
Kezed a kezemben, kezem a kezedben
Minden így természetes
Nem akartam elmozdítani, csak
Úszni abban a csónakban, a lehajló fák között
Finom ringásban ébrenlét és álom között ahol
Egymáshoz simulnak a lelkek
Hol a lélek, kérdeztem.
Van, ahol érdemes annak lennie.
A jelenléted tere. A jelenlétem tere.
A jelenlétünk tere.

2.
Korábbról emlékszem rád,
Olyan időkből, mikor még nem is ismerhettelek
Az életünk párhuzamaiban
"A két szó közti résben"


3.
Van olyan érzés is, hogy szeretkezni egy királynővel

4.
Ahová a zsiráfok inni járnak
Belekóstolni a forrás vizébe.
Ahogyan a szívünk egymásnak ver
Átütjük egymás testét.
Egy függönyön túli világ kinyílik
és belelépünk.

5.
A társam, aki e jelenben
keresztmetszete az életemnek.
A pillanatok gyöngysorra fűzve
Itt tartana valami
Úgy haladunk pontról pontra

"Az emberek veszedelmes közelsége"

6.
hiányozni fog, gondoltam, ez hiányozni fog
erre gondoltam
miként meglököd az évszakok kerekét
alig tavasz után
hull az ősz
"s telünk szigora"
illatok emlékek a bőrön
a szerelem írásjegyei
jóslatok
minden szerep mágikusan átragad 
és közben május van

7.
megérint
te vagy és én vagyok
nem tudod ki vagy nekem
nem tudom ki vagyok neked
gyermek- és öregember-lét között
a szerelem körforgása
holdasszonyok napemberek

2011. május 14., szombat

Színészi tréningjegyzetek, 1. nap

Tegnap kezdődött a Tűzraktérben Csetneki Gábor színházi kurzusa, A színészi jelenlét tere címmel. Az egyhetes workshop közben születő jegyzeteimet publikálom és utólag kommentálom a következő napokban.

  • 05.13. délelőtt/1

Mindennek a végén, bár nem tudni előre, hogyan, elkezdődik valami új.
Valami a kicsinyes énünkből esetleg.
Nem mindig a nagyságunkból.
Végül is tehát komédiázunk.
Mert szerencsétlenek vagyunk.

(itt helyesebb lett volna talán egyes szám első személyben fogalmazni)

A test eredendő, természetes rázkódtatásai.
Nem tudni, előbb a test vagy a lélek, vagy hol.
De az álmokban világok nyílnak.
A cselekvő álmot szőni kell
fonni kell
az anyag, amire figyelni kell.

(az improvizációban az ember nem tudja feltétlenül, és főleg nem előre, hogy mit szeretne közölni, mi a mondanivalója, mi annak a valaminek a legjobb kifejezési formája - a tréning célja eszerint nem is lehet más, mint "csupán" a testi és lelki és szellemi rugalmasság megteremtése, a lehetséges színészi eszközök feltérképezése, egy csoportnyi ember színházi munkára való összehangolása. ebben a tekintetben nem sokban különbözik az élettől magától, már ha azt a bizonyos életet elég intenzíven éljük. szóval az életről kéne itt megtudni valamit)

Meg hogy nincs garanciád.

A szó kevés most lezárni ezt a kört.
Úgyis elkezdődik valami új.

"És a végén mindenki összeáll majd egy képpé... tara-rara-rara-ra"

(Kispál és a Borz)

  • 05.13. délelőtt/2

Az asszociációkra a test minimális váltása, az állapot maximális váltása.
Azonban a tér: ezt létre kell hozni.
A kép nem csupán belső, szükséges a külső tér valaminő definiálása.
A belső inger és a külső cselekvés viszonya.

Egy lényegi megtestesüléshez az állapot maximálisan legyen személyes, különben az illusztráció ural el minket.

(Mitől lesz valami személyes???)

  • 05.13. délután/1

Átjárható legyek érzelmileg.
A magunkba záródás nem jó.
De csendjét valahogy valaminek.
"A test, ha elfárad, van hol pihennie, de ha a lélek elfárad, hol pihenjen?"
(nem biztos hogy pontos idézet a Leonce és Lénából)

A legapróbb dolgokban bújik itt a lényeg.
Lehet, hogy lemállanak életben alakított szerepeink?

(jó-jó, de mi van ez alatt? mi van e maszkok alatt? megint a Leonce és Léna jut eszembe: "felséged egy nagy könyv, teleírva, csupa üres lappal", valami ilyesmi. lehet, hogy illúzió azt hinnünk, hogy majd elérünk egy tisztább létezést. csak a színházi forma által és az arra nevelés-rendezés - megmunkált gondolat - által lesz tisztább bármi is. az élet koszos, legalábbis nem steril)

Dőlt
  • 05.13. délután/2

A gömbös feladatnál begolyóztam.
Úgy éreztem, nincs ebben számomra még egy felvonás.

(ha már az ember rákényszerül, hogy maga írja-rendezze is jelenlét-folyamát, hát joga van lezárni egyszer csak, nem? formai mérlegelés nélkül képtelen vagyok, és nem is szeretnék dolgozni)

van néha, hogy sok a jóból(?)

(mi a jó, ugye...)

elfogyott a cérnám, na

(magyarázom itt a bizonyítványomat, felesleges. sok szempontból lehetett volna máshogy felépíteni a tréninget, úgy, hogy jobban számíze szerint való legyen, hogy személyesebb legyen, hogy csoportépítőbb legyen, ilyen hiányok az első nap után maradtak bennem, de meglátjuk, mit hoz a mai nap)

Folyt. köv.

2011. május 13., péntek

Mit tegyek mást, ha nem tudok aludni éjjelente, mint azon töprengeni, hogy mások vajon hogyan tudnak

Olvasom a híreket, nézegetem a Facebook-posztokat, miújságavilágban.
Csupa abszurd hír, hogy távolról kezdjem, valami Oszama bin Laden nevű egyén kiloccsant agyáról.
Meg hogy a válság - ama bizonyos - majd kiterjed ide Közép-Európába is.
Kik és hogyan szólnak be egymásnak a hazai-nemzetközi vizeken. Stb.

Aztán beljebb, egyre beljebb, nyugalmazott rendőr levele az épp aktuális miniszterelnökhöz, iskola-bezárás, tiltakozások, a kultúra elnyomása, elvonások, egyoldalú, szakmaiatlan döntések. Csoportosulnak csoportok, akik. Modellek, százalékok, lobbi, érdekérvényesítés.
Napi tucatnyi szúró, fájó érzés, önfejű emberek hatalmi mámora teljesedik vakulásig.

Vívjuk szabadságharcunkat a Tűzraktérben.

Soha ennyi politika nem volt még része az életünknek. Mi, mondjuk a 70-es, 80-as, de már a 90-es években születettek is, nem voltunk erre felkészülve. (Felkészítve...) Mondjuk nem csak mi, gondolom... Én elakadtam nagyjából Petőfinél az általános iskolában, amikor is nagyon absztraktnak tűnt még ama márciusi ifjak-ügy.

Most élhetjük közelről, és éljük is. És ebben a részvétel nem olyan romantikus, mint szerethettük volna akár, ha szerettük volna valaha. Se nem egyértelmű, és még olykor nem is elég tanulságos. Arcpirító élmények nap mint nap, szorongás és szembenézés a sötétséggel, ami tanyát üt, és terpeszkedik. Az arca nő, a mellénye nő, a muníciója náladénál sokkal több. És tudja. Csak négyévente nyalja a segged, máskor tapos lefelé, mert hely kell az arcnak (még nagyobb seggeket nyalni).

Gyengének, erőtlennek, tehetlennek érzed magad, lesed a híreket, lesed a Facebook-ot, lesel bármit, hogy támaszt találj a világban, hogy nem vagy egyedül, hogy nem vagyunk olyan kevesen, mint tűnik. És hogy ebben erő van, lesed az erőt, ami veled van, körülötted van, vélnéd, szeretnéd, hogy legyen. És ebben a lesésben feltűnő minden, ami másképp nem volna annyira az.

Hogy például vannak, akik éppen e vészhelyzetekben találnak utat befelé.
És vannak, akik úgyan így: kifelé.
Vannak, akik bent vannak, ide figyelnek, és állhatatosak, mint gyerekkorunkban olvastuk az Egri csillagokban.
Vannak, akik bent vannak, ide figyelnek, és tétovák, vagy elbizonytalanodnak, vagy elmenekülnek, mint későbbi olvasmányunkban, az Odüsszeiában.
És vannak, akik nincsenek sehol, és ott vannak mindenütt, és ha figyelnek is, hiába: közönyösek maradnak vagy hallgatnak. Esetleg cinikusan mosolyognak. De lehet, hogy titokban még örülnek is. Sőt, lassan már titkolózniuk sem kell: a gátlástalanság zöld utat kap.
Shakespeare-i gazdagsággal bontakoznak ki a karakterjegyek.

Aztán sokan, nagyon sokan még mindig féltett kincseiket gyűjtögetik: monomániájukat az egyetemes katasztrófa sem sodorhatja el. Ők érinthetetlenek: a világ összeomolhat, akkor is az egyéni jó hangulatok és érvényesülések ilyen-olyan formáit hajszolják, és bőven és könnyen, egyre könnyebben találnak indokot erre. Erős falakkal magukat körbeépítik, hogy még inkább érinthetetlenül élhessenek.

Három részre szakad a körülöttünk élők raja: kevesen vannak a küzdők, az áldozathozók, a jelenlétükkel, szavaikkal, tetteikkel cselekvők; még kevesebben (mert nem sok ember az!) a hatalom által eltiprók, az arrogáns győzők, vagy győzelmükben megrészegültek. Jaj, de nagyon kevesen vannak!

És nagy, hatalmas nagy tömegekben e furcsa harc statisztái: a szőnyeg alól éppen elő- vagy az éppen alámászók, a csendesen megbúvók, a fittyethányók, a hivatalukba-családjukba menekülők, a polgári kényelembe tunyultak, a lavírozók, a talán még ebből hasznot is húzók, az ügyeskedők, a hittel kereskedők, a szellemi hajléktalanok, az eltompultak, a megtévesztettek, a megvezetettek, a befásultak, a rutinélők, az érzelmi kiszolgáltatottak, a rendszer katonái és hivatalos vagy öntevékeny szolgái. Hatalmas szürke sáv, se hideg, se meleg, se hívő, se lázadó. Langyos, középszerű berekedtségben. Mozgósíthatatlan, bármely hatalomnak alkalmas több-kevesebb munkával átszínezhető néptömeg.

Vagy, ha tetszik, beszéljünk csak "barátainkról", akik bár velünk nőttek fel, hasonló eszméken (sic!), és mégis kezdenek ismeretlenné válni, kiszürkülni az állományból. (Mint mi az övéikből?) Vagy ismeretlenekről, akik máshol nőttek fel, és mégis: kilépnek a ködből, megragadhatók, konkrétak, erejük van és lassan barátaink lesznek.

Korunk könnyű tükre a Facebook.
(Már ha ebben nézegetjük magunkat. És azért tesszük sokan, valljuk be.)

Nézzük meg jól, kik a barátaink, és mit közölnek velünk.
Vagy hogyan hallgatnak, hallgatnak el.

Saját közegünkben látszik legjobban, merre tart az ország, merre tart a közösség.

Sokféle út van.
Sokféle válasz van.
Sokféle szenvedés, sokféle áldozat.

Az életünk így telik, napra nap.

2011. május 1., vasárnap

Mizantróp után

követik egymást a jelentések
március végén másképp kellett itt menni vagy maradni
mint most április végén

a tűzraktérben ma alkotni-létezni forradalmi érzés
megismerik és kiismerik egymást az emberek

például kiderült
hogy poxy valódi forradalmár
barikádharcos
és mondjuk zsolt is
vagy leó attila csilla mesi anita lili pisti
különböző szempontokból
és még laci is
és persze ákos
zsuzsi
és az is kezd kiderülni ki nem az
csak mondja vagy szeretne vagy szeretne majd

és ki az aki menekül mint süllyedő hajóról patkány

például ugyanakkor senki sem jött még el
aki a régi radikális mizantrópban szerepelt
megnézni az újat höhö
csak frici látta a próbát
de hát így vagyunk
szétszabdalt ország
generáció
érdek és figyelem

én sem tudok elmenni a babazsúrokba
sem nagymamám temetésére

mindig azt hiszem hogy halottaim onnan fentről látnak
és sokkal jobb barátaim lesznek így mint korábban
gyerekkorom óta így hiszem
követnek és megértenek
és bölcsek
amilyennek lenni csak onnan lehet

nagymamám csodával határos módon
túlélt
és akkor hagyta abba
amikor minket a halállal fenyegetnek

a gyász a múlt idő energiája
az örökség a leélt élet ereje
a jövő az emlékezet

2011. április 29., péntek

nem, nem az események

hanem
irigylem amigót a rajzos-kézzel írt naplója miatt
amit nekem most mellettem fel és el kiolvas dramatizál
na az amiért nem mindegy
na mindegy
mondja, de azért olvassa
és nevet
kacag magán
a legnyomorúságosabb gyerek
mondja
kivel legyél
én amigó karikaturistája szeretnék lenni
szabadulás legyen az utolsó mező
jó ennyi
drága volt ez a film
pereg tovább
van felhúzva lassan
monológ
őz az úton
egyszer hogy sárga vagy mindkettő
szeretnéd
mert mert ez kell mint te
azt nem kell mondani azt hogy csönd
pontosan eltaláltad a szót
őrízzük meg a jó állapotot
jegyezetelem amit olvas
tényleg itt
ez már a kételkedés
nem fogja leírni
nem fogja leírni
hogy szépek a lányok
mit kell tenni itt és most
jó lett volna az a könyv
ami lenyűgöz
elvisz
más lesz az emberek más minden minden
hol vagyunk
a lélegzetről ír és olvas
meg hogy betelik a könyv
elaludtál
nem fért bele minden
szabadság
szükség
a legjobb az lesz
a főnökök
a földön
ne beszélj sokat
fekete rajzai amigónak
zavarja az ügyetlenség
kedves friss hangulat egyszerre
ami kihallik a fürdőszobából
mennyi minden
lényeg
felhívták ma telefonon jó volt
helyzetek és élet sors mondja
mindenben istent mondja
nem szavakkal
sajnálni fogd azt amit kitörölsz
nem úgy ahogy mi képzeltük volna
két dal
daloktól rosszul lenni
észreveszi hogy nézik
nevet amigó most valamin
súrolva az erdők lombjait
gyorsított eljárások
emberiek és erőszakosak
szabad ötletek jegyzetelése
elismerjük
egyedül isten
hit
másképp változtat
látja a tökéletes állapotod és filozófiál
ez a szeretet
így történt és képzelet
így vagy úgy alakul
iromány ebben az országban
franciás
ketten mondták legalább
az már esküdtszék
mi volt ez
nem tudnék figyelni arra ami most közben történik
az első számú bennfentes
nevet jól
öt lap van vissza mutatja cigipapír beragasztva hogy öt lap van vissza
eredeteileg is a könyvben volt
eljöttem jani igaz kicsit későn de jobb későn mint soha
ez tényleg benne van mondom
tényleg benne van
mondom neki ez rólad szól a könyved mielőtt megírtad volna
önigazult emberek
másképp is kártérítés súlyos milliók
jános balfasz vagy
haza kéne menned
pénzt kell keresnie
boldog karácsonyt
kandalló tüze harmincas évek
csont hús ünnep
öröm amiből hiányzik a tisztelet és alázat írja
vitatkozásról ír
otthon töltött órák
helyet talál kérdi
csengetik a négyet a harangon
bazd meg
sóhaj
mintha csak vele történt volna
józsef attila jön
éjjel két órakor írja
lukács tizenöt tíz
csapd be magad az ajtó után
érti a világot amigó érti a világot
valami kutyákról
aszongya beírt ide az imilke
mert féltek
az utolsó lap
a könyv mint használati tárgy
megszeresselek
hogy változnak meg emberek
énekeljünk
lejön közénk
virrad itt
rigófütty
hát ennyi
és ez szép is a végére
ha elkezdem kettőspont vágyat teremtek