Ennek vége... 2008-ról

"Végiggondolom újra az elmúlt évet. Egyenként értem a lépéseket, hogy mi mi után és miért következett. Ha egyben próbálom látni, mint egy lelki térképet, akkor egyszerűen csak tanácstalan vagyok, és - magam sem értem miért - szomorú."

Ezt írtam január 2-án 2007-ről. Az elmúlt egy évben elképesztően sok minden történt, mondhatni, hogy új ember lettem, nagyon más körülmények és gondolatok között élek, mint előtte, de mindezek ellenére most sem érzek másképp.

2008-ban rendeztem 3 előadást (Brutus, Az étellift, A gyermek), egy félórás performanszt (Patyomkin), felújítottuk a Zsiráfivóhelyet, összesen 40 előadást tartottunk, próba- és játszóhelyünk lett a Tűzraktérben (ahol nemrégiben színházi szervező is lettem), nyertünk egy csomó díjat, és főleg, hogy találkoztam olyan emberekkel, akikre munkatársként mindig is vágytam. Játszottam commedia dell'artét, Doktort a Woyzeckben, Madár lettem az Apró Színházban, írtam cikkeket ide-oda, szerveztem két Színváltások fesztivált. És nem fogytam ki az ihletből a jövő évre sem, már újabb 3 előadást elterveztem, szeretnék többet írni, mint korábban, többet játszani színpadon, többet szervezni, többet gondolni, többet figyelni. Többet...

Mindez mégsem hoz lázba, ha az összegzésen van a sor. Ki tudja miért érzem kényszeresen, hogy az év végén számot kell vetni, és miért leszek ettől ösztönösen szomorú...

Voltaképp meg is rettenek, ha belegondolok a jövő évbe. A felelősség, amit vállalok egyszerre iszonyú teher, amitől cseppet sem érezhetem magam szabadnak. Show must go on. És mint ahogy a hógolyó elindul a hegytetőről, úgy növekszik, duzzad a munka mennyisége, egyik dolog vonzza, tapasztja magára a másikat, hogy a végén már nem is érzem magam másnak, mint színházműködtető gépezetnek, személytelen erőnek, s a feladatok között lassan eltűnök, megszűnök. Az élet helyett az élet produkálását végzem, s ha e "világklasszis" produkálás nincs, már én sem vagyok. Nem élek.

És a hátországom elfogyott, nem élek kapcsolatokban, s ha mégis megpróbálom, hát rögvest csalódom, azt sem tudom én menekülök ebből, vagy tőlem menekülnek, a civil létben valójában szorongok, abból is színházat csinálok, csak játszom a saját szerepem ebben a szerelmetes létben, ha mégsem, majd mások szorítanak vissza a mesterségesbe, ahol aztán a vágyaim belekapaszkodnak az anyagba, szárnyalhatok, és így végül mégis megtanulom az életet, másoknál is jobban, akik élnek, de élni mégsem nem tudok, itt nem lehet élni, és nincs visszaút az időben.

Ettől persze a színház izmosul, pimaszul kiszívja belőlem az életet.

Pedig élni, csak egyszerűen, szabadon, függetlenül élni, utazni, elutazni, a szerelem után utazni, még azzal sem törődni, ha potyautas vagyok... erre képtelen vagyok, nem azért, mert alkatilag nem vagyok erre alkalmas, hanem mert az átkozott hivatásom visszatart. Elképzelem, ha szakítanék mindennel, mi történne... Nem tudom elképzelni. Unatkoznék, elhagynám magam. Ha elutaznék, hiányoznék. De itt nincs személynév, hogy kinek. Csak ez lenne az alapállapotom. Ez a hiány. Most is a hiány az alapállapotom, de ezt a jellegű hiányt még el bírom viselni, sőt, ez a hiány inspirál. Ez a hiány reménnyel tölt meg.

Tegnap beláttam egy időre az illúzióim függönye mögé. Láttam a valóságot. A valóság elszomorított. De az illúziókból épülhet még valóságosabb valóság is, mint a valóság. Erről szól például a Don Quijote számomra. És mivel makacs ember vagyok, biztos, hogy az én illúzióim legyőzik a valóságot. Így a szomorúságot mégis a remény, majd a cselekvés váltja föl. A szomorúság nekem tisztítókúra. Kiszellőztetem a lelkem, kiszállnak a sok savanyú érzések, melyekkel foglalkozni évközben nem volt időm, nem volt bátorságom. Erre is jó hát egy évzárás.

Szimbolikusan egyedül töltöm a szilvesztert végül. Nem fizikailag, hiszen nagyon sok ember fog körülvenni. De mégis egyedül leszek, és azokra fogok gondolni, mágikus lelki gyakorlatok közepette, aki hűtlenül elhagytak, akiket hűtlenül elhagytam.

ADY ENDRE: SZERETNÉM, HOGYHA SZERETNÉNEK

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

Szilimono és Palamauki II

(Részlet Oravecz Imre: Hopik könyve című művéből)

Mint hónapok óta minden este,
Sziliomomo kint áll az ablak előtt,
és Palaomaukit nézi,

Palaomauki bent ül a házban,
és őrlőkővel kukoricát őröl,

éppen kedvenc virágukról
a sündisznókaktusz kehelyalakú
virágáról beszélgetnek,

Palaomauki úgy találja, hogy cinóberpiros,
Sziliomomo úgy véli, hogy inkább karmazsinpiros,

ezen elvitatkoznak egy darabig,

Sziliomomo már éppen
vissza akarja vonni a véleményét,
amikor Palaomauki váratlanul
abbahagyja a kukoricaőrlést,
kezét ölébe teszi,
és igazat ad Sziliomomónak,

Sziliomomo majd ki ugrik a bőréből örömében,
mert Palaomauki ölbe tett kezével végre azt jelzi,
hogy figyelmét teljesen neki szenteli,
és hajlandó hozzá menni feleségül,

a sündisznókaktusz kehelyalakú virága kinyílott.

Sirám

Elsodrattatom, szétszórattatom...
Mint ha a macska, nyújtózkodva a napon
az üres levegőbe pofozgat, olyan,
amit tehetnék még, amit valaha tettem.
Mert nincs mire várnom, a várakozás
oszlopáról mivel leestem,
nem őrizem magam: süllyedjen eleven
sárba: gödrös hájba a testem,
ráncos harisnyával dagadt bokámon
tizenkét nyávogó kölykem etessem.
Ha már sivatagba vonultam nem vezérli
égő rögeszme, hogy mint csillagomat, kövessem,
száradjak el: merev haj, rúzsos pergamen bőr,
üvegkocsonyában úszó riadt szem
- meddő papnő - albumokkal, lejárt műsorfüzetekkel
tömött fiókban elgurult időm keressem,
szenvedélyben össze nem rándult részletekben,
jósdámban, honnét megszökött az isten...
Ha nem lehetek az, amire lettem,
ami lehetnék még, ne legyek az sem.
Elsodrattatom, szétszórattatom...

(Rakovszky Zsuzsa)

Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlen
egysötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

1994

Kányádi Sándor: Metszet

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol csak keserű
lapi tenyészget sanyarú
sorsú emberek szomorú
szemében alig pislogó
mindegyre el-ellobbanó
fakó reménység révedez
hogy egyszer mégis vége lesz
fekete kendők kalapok
pergamen arcok alattuk
s mint a kezek a térdeken
ülnek maguk is félszegen
a velük rozzant egy-rokon
megszuvasodott padokon
ülnek akár egy metszeten
mexikóban vagy messzi fenn
vancouver jólápolt gyöpén
indiánokat láttam én
így ülni ilyen révedőn
reményt már alig rebbenőn
térdükre ejtett két kezük
az életünk az életük
azért mentem oly messzire
belémdöbbenjen mennyire
indiánosodik szemünk
tekintetük tekintetünk
akár egy temetés után
telő vasárnap délután

1982

Kányádi Sándor: Előhang

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

Egy vers Nektek

Az alábbi verset nagyon szeretem, ezért megosztom azokkal, akik éppen idetévednek. Az a látásmód, amit Rakovszky Zsuzsa versei képviselnek, számomra egyszerre zsigeri és szellemi-értelmi kalandot jelentenek. Szoros és mégis nyitott figyelmet követelnek. Ez a vers is a költészet azon régióban mozog, ami a legelementárisabb számomra: az ember lelki és eredet-emlékeit sodorja föl, ütközik bennük a jelen törékenysége, s a már le- és megélt - személyes és közös, majdhogynem biológiai - lét összes cipelni-felejteni adatott súlya. A világ ezen a nyelven - és éppen ezen a nyelven és így - átjárhatóvá válik, dúsabb lesz, miközben sem a pátosz, sem a szenvelgés hamissága nem tereli el a hangsúlyt a kozmológiai drámáról. Rakovszky versei egyúttal hiteles korrajzok is, valahogy színházat is így kellene tudni csinálni, ilyen nyers, mégis barokkos lírával, ilyen ízléssel, ezzel az elképesztő dinamikával és nyelvi fantáziával. Ajánlom hangos felolvasását is, mert az egyik legizgalmasabb rétege éppen az, ahogy és ahonnan megszólal. Ízlelgessétek, hallgassátok:

Rakovszky Zsuzsa
TOVÁBB EGY HÁZZAL

Itt eddig még nem, itt többé soha:
jár-kel a fény a házban, átsajog
helyiségeken: hol a jégszekrény, hol a
mosdó vagy a fürdőkád oldala
árad meg fehéren a félhomályban, ahogy
nyitok-csukok ajtókat, elmosom
a két poharat, itt többé sosem,
itt még nem eddig, de most mindezt: a sarokban
a rossz mosógépet, a sötét polip-kaktuszokkal,
a párkányt, a tükörhöz tűzött képeslapon
a tenyérnyi Füredet: átlakom
emlékemmé. Ami szilárd volt, végleges volt,
kitöltött tér – ezentúl élőként élő testbe
épül és időbe. Vizet zúdítanak ki
a ház elé: egyetlen pillanatra,
mielőtt lenne szürkén sötétebb szürke folt,
árnyéksík: sugárral, iránnyal áthatott
el- és szétszáguldás, csillagrendszer.
Ahogy kinn a lomb
megbiccen, kigyullad-kihamvad a veranda
linóleum-padlója. Itt már sosem, de
majd máskor, másutt, miközben öntudatra
lassú hullám dobálgat, más falakra,
repedések, képek más rendszerére
föleszmélő szemekkel – felszinére
az örvénynek sehonnan ez forog,
hogy lennék majd itt és most akkor ott.

Felhívás keringőre

Az ELTE egyetemi színpadaként működő Radikális Szabadidő Színház lelkes és kreatív fiatalok jelentkezését várja, (várjuk, várom):

1. akik elkötelezettség lehetőségét érzik magukban a mozgásszínház, a tánc, a versmondás területét, illetve bármilyen egyéb színpadhoz köthető elfoglaltságot illetően;

2. akik az önkifejezés formáját megközelíteni nem restek;

3. akik elmondanák mindenkinek;

4. és akik szeretik Rakovszky Zsuzsa következő versét:-)

Dal az időről

Fésű földben, karóra víz alatt,
madártetem a hóban…
Száz év előtti karácsonyi lap
a bombatalálat érte fiókban.
Fényképcsomag: aki már nincs sehol,
vízparton áll, gyerek fölé hajol,
sötét haja lobog a nyári szélben.
Szilánkok egy ház romjai alól,
amely leégett az idő tüzében.

Fakó zseblámpafény erőlködik,
hogy kimentsen az éjből valamit.
Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs.
A múlt kihamvadt évtizedeit
villantaná törött tükördarab.
Ahogy a kő fölött beforr a hab,
ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen -
a végén ránctalan nemlét marad,
mintha sosem lett volna semmi sem.

***

A hamarosan induló csoportmunka során a színpadi kifejezés lehetőségeit kutatjuk-fejlesztjük laboratóriumszerűen. A mozgásműhelyek némi technikai alapozás után improvizációra épülnek, a színpadi beszéd világába szeretett és fontos versek mentén próbálunk beevezni. Ugyancsak lehetőség lesz saját szövegek alkotására, interpretálására, és foglalkozunk majd a színpadi látvány megteremtésével is.

A "kurzus" végén szerkesztett műsort készítünk, melyek a versekre, a mozgásokra és a látványra épül majd, élőzene bevonásával.

A foglalkozások nagyrészt vasárnap lennének Budán, a Kiss János alt. u. 40. alatt.

Jelentkezni e-mailben lehet: formanek.csaba@gmail.com

Ha úgy gondolod, hogy jelentkezel, írj magadról egy féloldalas bemutatkozást, és ha tudsz, mellékelj egy fényképet.

Szövegek a Hermész a Senkiföldjén előadásból

Szövegek másoktól:

"Látom az életem. Fekete fa, tavacska partján.
A gallyakon könny gyöngyöz. Csillog rajta a fény.
A szél az égbe fújja a könnycseppeket.
S könnyeim visszahullanak rám." (Edward Bond: Lear)

"Kíséretem nincs? Egyedül leszek?
Sóbálvánnyá tesz könnyek sós tava
S locsol szemem mint kanna őszi kertben
Hogy üljön el a por... Bátran halok meg,
Mint nyalka vőlegény! Vigan! Gyerünk!
Király vagyok - tudjátok ezt urak?" (Shakespeare: Lear király)

"Leszállt a tóba
nagypapa leszállt a tóba
giling-galang
nagypapa leszállt a fekete tóba.

Nézi a zöld hal
nagypapa bokáját nézi a zöld hal
nagypapa lábujját nézi a zöld hal
giling-galang
nagypapát nézi a zöld hal

Leszállt a tóba
giling-galang
nagypapa leszállt a tóba
nagypapa változik a vízi sóvá
nagypapa változik fekete kővé
nagypapa leszállt a tóba
giling-galang." (Weöres Sándor: Rongyszőnyeg)