Szentivánéji álombrigád

Avagy miért léptem ki egy színházi munkából, és miként értékeltem ezek után a főpróbát, valamint saját magamat, mint nézőt, és egyéb nevezetes eseményekről

"Történt pedig, hogy Don Formanek de la Panza akkor azt gondolta, hogy bizonyos szélmalomharcokban márpedig mégsem érdemes küzdeni, mert biz' az nem kóbor lovagoknak való elfoglaltság. Legfeljebb olyanoknak, akiket a főmágus varázsló, bizonyos Don Zhukovsky immár hatalmába kerített. Don Formanek azonban ennek a bűvöletnek semmiképpen sem tudta magát átadni, ami miatt önmagát is sokszor megvádolta, s a bűntudat és szomorúság nem kevés érzésével lelkében tért le korábban oly sok reménnyel kecsegtető útjáról. Don Formanek, aki persze annyi lovagregényt olvasott, hogy végül önmagát is menthetetlenül lovagnak és ezzel együtt az igazság bajnokának gondolta (mily tévesen!), nehezen viselte, hogy egy másik, hozzá hasonlatos szerzet őt, Don Formaneket nem méltatja kellő tisztelettel (minő arcátlanság!), márpedig az minden kóbor lovagnak kijár..."

"Ha mi árnyak nem tetszettünk,
Gondoljátok, s mentve tettünk
Hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képeket.
E csekély, meddő mesét,
Mely csak álom, semmiség,
Nézze most el úri kegy,
Másszor aztán jobban megy.
S amint emberséges Puck
A nevem: ha megkapjuk,
Hogy most kímél a fulánk,
Jóvátesszük e hibánk,
Máskint a nevem ne Puck
Legyen inkább egy hazug.
Most uraim, jó’tszakát. -
Fel, tapsra hát, ki jó barát,
S Robin megjavitja magát."

Tegnap egy 17 éves lány, aki látta a darab főpróbáját, - amiben végül is ugyebár nem szerepeltem - elképesztő ráérzéssel ragadta meg a lényeget: hogy volt ott az az ember, aki ordibált az elején (Oleg), a többiek meg mintha féltek volna tőle és a játéktól, így aztán egyszerre volt az előadásban egy alapvető félénkség és egy alapvető erőszakosság.

A kettő egymásnak egyébként tükörképe. Bevallom, én is féltem mindig Olegtől. És végül is azt hiszem azért, mert többet gondol rólam, mint amennyit valójában tud. Amikor dícsér, mintha hájjal kenegetnének. Amikor harcra buzdít, tűzben edzettnek véled magad. De nem érdemelsz dícséretet, és nem vagy tűzben edzett. Nem, nem ő hazudik! Világos, hogy én hazudok magamnak. Csakhogy neki nem szabadna engednie, hogy általa jöjjön mindez létre!

Igaz ez a színházára is. Mert a mélység és az őszinte(!) figyelem minden ízében hiányzott belőle. Rendkívüli tehetséggel megálmodott, megküzdött, a szabadság és a pontosság minden ízével megkínált, mégis (hogy lehet ez?) lapos, unalmas előadás született. Talán azért, mert a valódi mélység mégiscsak a valóságos kapcsolatokban mutatkozik meg, s bizony ehhez egyenrangú társakra van szükség. Oleg rendezett magának egy előadást, amiben kisegítő szerep jut a többieknek, akik feladataikat változó minőségben teljesítik, attól függően persze, egyáltalán mennyire vannak tisztában a feladatukkal, milyen az önképük. Sokszor semennyire sincsenek tisztában, sokszor teljesen torz az önképük. És nem mernek rákérdezni. Én sem mertem. Nekem is torz az önképem. Vagyis reménytelennek találtam mindezt. Talán nagyon is erős az önképem. Talán mindez szükségszerű, és így szükségszerű. Nem is tudom. A gyávaság és az öntudat között néha nagyon kicsi a különbség.

De ez mindegy. Engem nem nagyon érdekel, hogy valakinek mekkora a tekintélye, mekkora dicsőség vele együtt dolgozni. A minőség érdekel, ami igazából pusztán az emberi kapcsolatok minősége. Én abban hiszek, hogy a színház minőségét alapvetően ez dönti el. Tanulni szeretek, tanítani szeretek. A tudást mindenki kapja, mindenkinek az a dolga, hogy továbbadja. A tudás nem misztikus dolog. A tudásra nem kell érdemesnek lenni. A tudás hozzáférhető, természetes dolog. Mindenkitől lehet tanulni valamit. Én sokat tanultam Olegtől, és sok mindent el kell felejtenem ebből. A munka sosem ér véget. Ebben a munkában is hittem sokáig. Büszkén hittem. Büszke voltam. De Oleg álmának megvalósítására én alkalmatlan, képtelen és kedvtelen is lettem. Az én álmaim meg Oleget nem érdeklik. Akkor meg mi más tehető, mint békében búcsút inteni? De minek ennyit fecsegni róla?

Mert a dolog mégsem zárult le. Az előadásból rengeteget tanultam. A legtöbbet abból, mit kell magamból is kitörölnöm. A saját hibáim éppúgy benne vannak ebben a játékban, mint a többieké. (Peró tudott mélységet adni Oleg mögé. Ebben a csapatban ilyen kaliberű ember nem volt.)

Sok baj van az előadással, gyökeres bajok. A giccs az, amit az ember úgy akar éreztetni, és elhitetni, hogy valójában éppen a munkájának illatával, szagával, aurájával cáfolja azt. A színpadra tett csecsemő nem arról szól, hogy van a világban egy gyermek, aki majd egyszer elindul, hanem arról, hogy valaki a sötétben őt oda betette, majd onnan a rákövetkező sötétben kiveszi. Nem az emberben lévő titkokról szól, hanem a kiszámítottságról. Ez hatásvadászat, mely bakot lő. Minden érzés ellen elkövetett tekintet, mozdulat tönkreteszi a földobott formát. Nem végzetes hiba persze. Haragudni érte nem lehet.

A csapaton érezni, hogy úgy szeretnének mozogni, ahogyan Oleg mozog. Oleg mozdulatainak imitációival van tele az egész színpad. Pedig sokszor Oleg is blöfföl. Bennem is van sok ilyen bevésődés, sok ilyen blöff, sok ilyen modor. Ki fogom nyesni magamból, hiszen minden panelt ki kell nyesni, és ki is lehet nyesni.

Csalódásom egyébként fájdalmas és örömteli egyszerre. Mint amikor felébredsz egy hosszú, gyönyörű álomból, és körülvesz a csupasz valóság, és tudod, hogy az álmok szertefoszlanak, de az érzések, amelyeket ott és akkor megéltél, mégiscsak a tieid. Minden valóság. Nem elhagytam, hanem keresem tovább Oleg színházát, immár Oleg nélkül, és a többiek nélkül. És meg fogom találni ezt a színházat, azt, amely már az enyém is lesz, és amelyhez Olegnek és mindenki másnak is addigra már nagyon-nagyon csekély köze lesz.

"Don Formanek de la Panza akkor felpattant Rocinantéra, aki persze nagyot nyögött súlya alatt. Pedig nem volt kövér ember a Don. "Vár Itália! Ó, dolce far niente!" És azzal elbaktatott egészen Szegedig, ahol hűséges barátjával 3 napot a fűben heverészve töltöttek egy nagy ligetben, hogy saját álmaiknak tág teret és időt nyissanak. Mikor ezzel végeztek, és igen elégedettek voltak az eredménnyel, megegyeztek, hogy hamarosan újra találkoznak. Don Formanek folytatta útját Itália felé, ahol végül egy maszkos-komédiás csoporthoz verődött, mert szerette volna megtudni, hogy igazából, vagyis valóságosan milyen mértékű és mennyire káros az ő hóbortossága, s arra gondolt, a jó olaszokkal majd jól kibolondozza magát, s akkor végre komolyan léphet fel és majd mások is felismerik lovagias lovagiasságát, melyet most és így és ekként még alaposan elfedett a sok komisz kuszaság, amely elméjében és szívében honolt..."