Az önazonosságról, avagy színház és kora

Mint legalább Sztanyiszlavszkij óta tudjuk, a fegyelem és a spontaneitás nem csak hogy nem mondanak ellent, de bizony előfeltételezik és erősítik is egymást, és együtt adják a színészet mély mibenlétét, akkor tehát szükségképpen szükségünk van fegyelemre, ami normatív, ami igazodó, mérték szerinti, és akkor tudnunk kell, mihez igazítsuk magunkat, milyen a mi közegünk, ha nem olyan költőien realista mint Csehov idejében és helyszínein, ha nem olyan mélyen vallásos, mint Grotowski szerzetesi színházában, ha nem olyan rácsodálkozóan és nemzetek fölött ívelően humánus és antropológiai alaposságú, mint oly sokaknál a 70-es években és később, ha nem olyan nyersen misztikus, mint Wilsonnál, - hanem hát akkor milyen, ezt kellene megértenünk magunkban, hogy a mi közegünk és időnk, korunk milyen, fel kellene ismernünk a kort, bele kellene éreznünk a lelke legmélyébe, bele kellene látnunk végtelenül mélyen a veséjébe, s onnan emelni ki művészetünket!

Nem a drámáról, nem az irodalomról, nem a szavakról beszélek. Az irodalom magasan fénylik a jelenkor egén. A színház eltűnőben van. Hogy ne tűnjön el, a színház specifikumát, a jelenvalóságát, egyszeriségét, rögzíthetetlenségét, vagyis nem verbális közléseit kellene felszínre emelni. De itt a szó kimondásának fizikai aspektusaira is figyelmet kell fordítanunk. Ha tudjuk mihez igazodjunk, tudunk spontánok is lenni. Minél jobban tudjuk mihez igazodjunk, szellemileg és gondolatilag minél mélyebben, érzékibben minél részletesebben ismerjük anyagunkat, annál több új és új friss utat leszünk képesek megnyitni benne. De a kor átka mint irtózatos kolonc telepszik a színházi alkotóra.

A színházat talán megmentené, ha legalább válságban volna, de sajnos a válság jelei nem mutatkoznak. Ez nagyon rossz előjel. Nincs honnan észbekapni. A közönség mutasson tükröt a színháznak, és forduljon el a színháztól, hogy a színház valóban megtalálja a neki való, valódi közönségét, mert nem a sznob, közönségszervezett, esetleges, rétegcsalogatott publikum a színház valódi közönsége. Nem megnyugtató a színházak teltháza. Illúzió. Válság utáni állapot. A válság észrevétlen eliramlott felettünk. Bábállapot. Az álközönség fogságba ejtette az álszínházakat, és viszont. Nem felismerik egymást egymásban, hanem tetszelegnek önmaguk tükörképében.

A művek iránti érzékenység a nullához közelít. Jelenleg kettő van: tetszik és nem tetszik. Punktum. Ítélet van, 0 vagy 1. Nemsoká mindegy lesz. De jól illik ez - látszólag - kettes számrendszerű világunkba.

A műveket, a színházi eseményt például, kinyitni lenne dolgunk. Nem ismerhetjük meg a kort, amíg nem ismertük meg a közönséget, nem ismerhetjük meg a közönséget, ha nem ismerjük meg, vagyis hozzuk létre a saját színházunkat. De nem hozhatjuk létre a színházunkat, amíg nem ismerjük meg a kort. Ördögi kör. Hagyományos fogalmainkkal, az arisztokratikus művészettel semmire sem megyünk. Közelebb kell engednünk alakuló(!) művészetünket alakuló(!) közönségünkhöz. Végső soron magunkat magunkhoz. Személyesebbé kell válnia az alkotásnak, le kell hántani róla a sok rárakódott romantikus-misztikus maszlagot. Az embert kell észrevennünk benne, mögötte, és leginkább. Ez lenne talán a belső antropológia. A világ egyre kisebb, végül eltűnik önmagunkban. Züllött önmagunkat, sokaságunkat nevelni, fejleszteni kell. Kérdezni kell a műveket, alkotás közben tettenérni az alkotókat. Magát a módszert kell letapogatnunk, hogy hogyan működik a mű. Hogyan lélegzik a színház? Ez az igazi kérdés, nem pedig az, tetszik-e.

Az önazonosságot elérni hosszú-hosszú évek munkája. A demokratikus és magas művészetért küzdeni csak ezzel együtt lehet. Ez a folyamatos közelítés csak könyörtelen lelkiismeret-vizsgálatok, elképesztő nyitottság és belső érzéki zsibongás mentén valósulhat meg. Ez a tisztulás útja, mely kimoshatja korunkat is hazug kettősség-álarcából. Az igenek és nem helyett egy gazdag, burjánzó, fantáziadús színházi kultúrát kaphatnánk. Most kezdjük el.

Ez pedig itt egy szép emlékű rész színházi életemből, én a magam részéről nagyjából ekkor kezdtem...