Prospero

A trilógia első darabja
A Shakespeare Viharjának ihletésére mintegy másfél évvel ezelőtt született fiktív levelekben egyúttal legkedvesebb színdarabom egy különleges értelmezését is megkíséreltem. Most szinte változtatás nélkül közlöm őket. A felhasznált Shakespeare-átemelések Mészöly Dezső fordításából valók.

Az első levélhez talán kissé jobban kell ismerni a Vihart, ezért röviden elmondom, hogy Alonso, a nápolyi király szövetkezett Antonióval, hogy a milánói herceget, Prosperót a hatalomtól megfosszák. Családját lemészárolták, és őt is megölték volna, de egy hűséges szolga szíve megesett urán és csöpp leányán, így a tenger kegyelmére bízta őket. Prospero és a kisgyerek Miranda így kerültek a vad szigetre, ahol a darab cselekménye játszódik. A többi azt hiszem magától értetődik...

Nápoly és Milánó urának

Alonsónak

Kelt az Úr kegyelméből, a mai napon

Jó Alonso, olvasd egy holt ember szavait egy nagyon is élő világból, s érezd magad nagyon is élőnek a holtak országában. Átkom, ne félj, áldást hoz rád, eloldoz önmagadtól, ó, bűnben vergődő lélek. Gondolod tán, gonosz tréfa csupán, hogy hajósaid a tengerből úgymond kihalásszák egy régi szellem keze nyomát, így játszva el a kísértetet, mi romba dönti uralmad. Tévedsz. Tréfa, de nem gonosz. Romba dönti, de nem uralmad. Kéznyom, de nem szellemé.

Bosszúm, tudod miért, ha teljesül, felment mindkettőnket.

Addig láncaink csörögnek. Engem e vad szigethez, téged álszent városunkhoz bilincselnek. Ha fájdalmad van, kiabálj, én ezt teszem. A végtelen horizonttá nőtt a szemgolyóm, könnyzacskómban tenger, olyan súllyal nyomja fenekét, hogy önkéntelenül a föld mélyéig hatoló légvételre kényszerít, megbénít egy pillanatra, majd fölsóhajtom állott ízét a földmélyi erjedésnek, s most látom csak, a tengert fölkorbácsolta sóhajom – vagy engem korbácsolt fel a tenger sóhaja? – e vad vihar rád vár Alonso, e viharban elveszted otthonod, s én meglelem magamét.

Kegyes Fortuna immár jó barátném. Kihúroztam a lelkem, hogy játszhassa rajta dallamát. Rajtam keresztül pengeti el a te sorsmelódiád is. De ezt később. Tekintsd mottóul jóslatom. Magányomban múlt s jövő tudója lettem. Azt hinnéd csodás varázslat, mely birtokomba jutott. Megint tévedsz. A jelent nem birtoklom csupán. Emlékszem, bosszúra vágyom. Nevelek egy gyermeket. Minden a múltból gyökérzik és ível át megállás nélkül a jövőbe. Nincs tekintet, mi elkapná idevalóságát. Társam voltál, Alonso, akinek szemében megláttam a jelent. Jelenséggé lett a világ, ha összekötöttük fénysugárra mohó szemeink. A vad férfikor elnyerte méltóságát. Nápoly s Milánó országunk testvércsillagaiként ragyogtak. Mit nem bírt ki ez a tekintet, Alonso? - töprengek éveken át a tengert, saját szemgolyómat bámulva belülről, vajon hányadik önmagam elég ahhoz, hogy legyek? - gondolom ilyenkor, - mit nem bírt ki? - sóhajtok fel, - mit sóhajtasz? – kérdi a tenger, - nem bírom ki – mondom erre, - én se - mondja a tenger, - de te kibírod – mondom én, akárcsak te, mondja a tenger, akárcsak én, mondom én; mondom én, ismétli meg a tenger, - mit nem bírsz ki? – kérdi a tenger, - a teremtést – mondom én; ah! – legyint a tenger, - mit legyintesz? – kérdem én. A tenger csak nyaldossa a szája szélét, akár ha gyerek volna. Hát a férfikor az olyan, mesélem ekkor, mint a mutatványos, aki végiglépked a kifeszített kötélen magasan a fejek fölött, akik csak akkor tartják ám vissza a lélegzetüket, ha egyszerre vagy kecses és halálosan pontos is, nem nagyon lehet ficánkolni, mint előtte vagy utána az egyik partján a szakadéknak. A tenger erre csak hallgat, nyalogatja a szála szélét, majd vállat von, nem érti, hiszen nőnemű, neki elég ha elterpeszkedik, medencéjében kényelmesen növelgeti-fogyassza önmagát. Nem érti a férfitest kudarcát, e terméketlen, kopár test kötelesség-táncát a teremtés kibomló gazdagsága előtt, nem érti a könyörgést, hogy részesülni kíván e burjánzásból a csupasz férfiú, nem érti az azonosulás iránti csillapíthatatlan, de kéregbe burkolt vágyat, nem érti, hogy a kérges test nem beszélhet, nem imádhat, nem sóhajthat csak a kérgén át, és beengedni is csak ekképp, kopársága tudatában, mintegy szerény méltóságtelisége mentén lehetséges számára.

Alonso, amikor mi egymásra néztünk és megragadtuk a jelent egymásban, meg kellett látnunk saját méltóságunk gyászruháját, amibe a természet öltöztetett. Azt a tekintetet nem bírtuk elviselni egymástól, amiben megláttuk, hogy látjuk egymáson, hogy eredendően félünk. Nem valamitől, hanem csak egyszerűen azonosak vagyunk ezzel a szorongással, és minél inkább elteltünk egymás halálos csodálatában, annál inkább szorultunk vissza önmagunkba, Alonso, mert még a ránk egyenként mért természeti katasztrófánál is jobban féltünk valamitől, ami egyszerre elszippantotta volna belőlünk még az álnok méltóságunkat is, éspedig az, Alonso, hogy mi attól rettegtünk egymást erősítve a rettegésben, hogy szerelmesek leszünk egymásba.

Árulásod úgy oldozott fel e rettegés alól, miként bosszúm old majd fel téged árulásod alól. Közel már a férfikor vége, amikor mint a szép kövek, nem vágyunk másra már, csak hogy a folyóvíz simogassa finomra kérgünket. Árulásod, mivel elfordultál tőlem, megvakított. Szellemekkel hadakozom, és közben bölcs tanítóként mutatom magam egy kis jövevénynek, kiben viszont a teremtés maga rejtezik. Ő felnéz rám, holott a csodálandó ő maga, kinek fényéből rám is jut egy kevés. Ezért hálával tartozom neki, mit sosem róhatok le egészen, jól tudom.
Neked fiad van. Sorsuk a szerelem. Ami minket elválasztott, őket összefűzi majd, meglásd. Tekintetünk, mit egymásra vetünk, bennük megszelídül. Nem lehet másképp, tudom; hiába küzdesz ellene.

Akkor tengerbe rejtem majd könyvemet, amivel most tekintetem foglalom el, szabadjára engedem szellemeim, kikkel képzeletem nyugtatom, s mindezt a vad varázst elvetem, s minden harmadik gondolatom alján csak a halállal foglalkozom. A nyugodt halált látjuk majd egymásban Alonso, az utcán kerülgetni fognak, mert végre látni engedjük majd, hogy hiábavalóak vagyunk, az élet nyüzsgése nekünk már csak hab lesz az elmúlás tortáján, ilyen elmúlás-tortákat szervíroznak majd születésnapjainkon, és hiába rakják tele fényes gyertyákkal, mi már csak úgy fogjuk látni, hogy mindig levesznek egyet belőlük.

E palackot Fortuna kegyelmére bízom, jutassa oda és akkor, ahol és amikor a legnagyobb hasznát veszed kéznyomomnak. Egyetlen nagy szemgolyóként figyelem, bosszúm mikor teljesedhet.

Aztán megbocsátok, és Te is bocsáss meg nekem.


Prospero
Milánó bukott ura

Miranda

A Vihar-levelek második darabja
Ezt az írást Fehér Anitának ajánlom, aki egy tőle idegen rendezésben egyszer csodálatosan szólaltatta meg színpadon Mirandát. Ez a levél igazából az ő hangján íródott, legalábbis ahogyan bennem az ő hangja megszólalt.

Édesanyám,

Bár nem ismerlek, s be kell vallanom, nem is emlékszem Rád, a szívemben élsz. Vajon Te ismersz, látsz engem; tudod-e, hogy létezem, tudod-e, hogy sokat gondolok Rád, vajon Te is gondolsz-e olykor énreám?

Látod, ismerem az írás mesterségét, s mégis sohasem írtam még levelet, hiszen nem volt kinek s miért írnom. Ismerem az állat- és növényvilágokat, de – kevés kivétellel – nem tapinthattam még meg fajtáit, ismerem a városok és földrészek és tengerek neveit, de sose láthattam őket, sosem járhattam bennük. Ismerem a szabad szél táncát, a felhők vándorlását, a hajók alakját, a történelmi hősök cselekedeteit, de táncolni csak a széllel, vándorolni a felhőkkel, hajózni csak papírcsónakkal, harcolni csak a szutykos Calibánbánnal engedett a Sors. Hallottam a születés titkairól, de a fejemben mégiscsak úgy él, mintha a tengerből születtem volna, és Te, édesanyám a tenger mélyén rejteznél, drágakincs-birodalomban.

És ismerem a szerelmet, holott nincsen kibe szerelmesnek lennem.

Atyám, férjed, jó ember. Bölcs tanítóm, ki elől sok tudásom titkolnom kell, hisz így is oly nagyokat sóhajt, mikor a tengert szemléli, s bármily büszkén hordja terhét, előlem nem rejtheti tenger bánatát. Olykor hosszú időre, ócska, hatalmas kabátjába burkolózva, pálcával kezében sétára indul. Úgy tesz, mintha dolga rengeteg volna, sok szemlélni és ellenőrizni való, mintha ő lenne a sziget hajókapitánya. S sorba osztaná a parancsokat a láthatatlan legénységnek. Esténként fürdővizet készít nekem, s hagyom, hadd tegye, pedig magam is képes lennék már rá. Lefekvéskor szépen mosolyog, a szeme ragyog, s mintha mesében lennénk, álmot bocsát rám, és én kislánykorom óta mindig elalszom ilyenkor, mert nagyon szeretem ezt a játékot.

Kérdeztem sokszor már, honnan, s mi végre vagyunk itt e szigeten. Atyám nem válaszolt, csak belemarkolt a homokba, felemelte, s a szélbe szórta a szemeket. Aztán lehunyta a szemét és mosolygott. Úgy értettem mindezt, ahogy szánta.
Rólad is kérdeztem, egyszer, amikor megtudtam a születés titkát. Gyönyörű asszony volt, mondta, s akkor, abban a pillanatban, a születéssel együtt a halál titkát is megismertem. Többször nem kérdeztem rólad, inkább sokszor a tenger tükrében, a saját képmásom alatti mélységben, valahol a tükörképem és a kövek közötti fénytörésben kerestelek. Nem akartam megtudni a titkod, csak a titkod milyenségét. Nem akartalak megismerni, csak tudni, hogy létezel. Egyszer nagyon sokáig futottam a szigeten, magam sem tudtam miért, csak vágtáztam teljes erőből, és egyszer csak hirtelen megálltam, visszatartottam a levegőt, és meghallottam a szívem dobogását. Akkor tudtam meg, hogy létezel. Olyan öröm töltött el, olyan forróság, hogy majdnem végképp elfelejtettem levegőt venni, de ahogy levegőt vettem, hirtelen zokogni kezdtem, és ott helyben órákon át sírtam. Atyám talált rám sötétedéskor. Karjába vett, hazavitt, elmondta az álomigét fölöttem, de akkor én – akkor egyszer csupán – csak színleltem az alvást, hallgatóztam, ahogy atyám fennhangon beszélget valakivel, és nagyon megijedtem, mert hirtelen azt hittem, hogy Veled beszélget rólam, alig bírtam ki, hogy moccanatlanul színleljek tovább, de kibírtam valahogy, és csak figyeltem és minden pillanatban előre éreztem átölelő karjaid, aztán rájöttem, hogy buta voltam, csak Calibánbánnal beszélgetett, de mégsem, ahhoz szokatlanul kedves volt, és akkor már tudtam, hogy csakis egy szellem lehet, akivel atyám társalog, egy szellem, akit atyám képzel el magának ebben a pokoli magányában, és akivel titkos szövetséget kötött, hogy engem együtt felnevelhessenek, és hogy az én ép elmémért cserébe atyám a tébolyba varázsolta magát.

Édesanyám, csak Neked mondhatom el ezentúl, amit előle titkolnom kell. Én akkor hirtelen felismertem, hogy atyám tébolyát csakis az én ép elmémmel tarthatom féken, éppen úgy, hogy értelmet adok ennek a tébolynak, és akkor azt is felismertem, hogy ez a téboly az egyetlen lehetőség, hogy ne borítson el minket a teljes értelmetlenség óceánja.

Azóta is játszom ezt a játékot, amiben tényleg elalszom, amiben tényleg nevelődöm, amiben tényleg tisztán tartom magam hófehér kebellel, hiába lőtte már belém Vénusz összes vasnyilát.

De tudom, ha majd ott állok egy szent látomás előtt, és az életem kell adnom valakinek, akkor atyám tébolya sem lesz elég, hogy visszatartson, de ahhoz sem, hogy félredobjam az álságos szemérmet, és akkor Rád lesz szükségem, aki megfogja majd a kezem, és én bátran, behunyt szemmel végigsétálok veled a tenger felszínén, oda, ahol a tükrökben a képmásom a te arcod lesz.

Nem ismerlek, de szeretlek.


Miranda

Caliban

Novella a Vihar-levelek trilógiából
Az alábbi írás kb. másfél évvel ezelőtt született, két másik darab kíséretében, Shakespeare Viharjának ihletésére. Ez a novella voltaképpen Caliban fiktív levele a Holdbéli csudaemberhez. Az írásban felhasznált Shakespeare-szövegek átemelésénél Mészöly Dezső kiváló fordítását használtam. A képek Leonardo da Vinci rajzaiból valók.

Ó, Nagy Holdbéli Csudaember!

Csuda egy ember vagy, éjszakánként nézegetem lakhelyed, onnan ismerlek. Szeretnék érintkezésbe lépni veled, talán azért, mert ez a sziget, mi egykor enyém volt csupán, s most zsarnok rabtartóm itt igában tart – olyan lehet, mint számodra azon holdbéli táj. Olykor úgy hiszem, a Holdat bámulva saját szigetemre tekintek le a Holdból, s benned önmagam csodálom. Tudnod kell, engem itt nem csodál senki. Volt egy anyám, Sycorax, ki elhagyott. A köveket ölelgettem, nyalogattam, mert láttam a tenger is ezt teszi. Ha felsértettem a bőröm, üvöltöttem. Növények nedveit szopogattam, kis állatok mozgását utánoztam. Hangja a szélnek, a tengernek, az állatoknak volt, vagy a köveknek, vagy a saját visszhangomat ismételgettem. Így tanultam meg énekelni, és esténként, ha kerekképű lett a Hold, eldaloltam neked, amit nappal hallottam. Rajzoltam a porba, amiket láttam, megismételtem a formákat. Voltak napok és éjszakák, melyeket kitöltenem kellett valahogy. Felosztottam a látni, hallani, mozogni valókat. Így egyik nap csak a csigákat utánoztam, máskor a tengert, aztán a köveket, a fűszálakat, a piros pöttyös bogarakat, a szőrös kis állatkát, aki odúban lakik; a partra vetett halat három napig, amíg többé nem mozdult. Akkor rájöttem, hogy az már a kő. Figyeltem a kis állatok párzásait. Figyeltem, hogy mindből kettő van és kicsit különbözők. De belőlem, bármerre mentem, nem volt másik. Napokig csak nyüszítettem, nem értettem magamat. Arra gondoltam, talán egybenőtt bennem a két teremtmény, ezért nem találom a páromat. Egy kővel horzsolgattam magam, hogy megtaláljam a választóvonalat. Végül belekarcoltam magamba két lényem határsávját. Igyekeztem megkülönböztetni őket, hagyni, hogy éljék a külön életüket, úgy, ahogy az állatoktól láttam. Az egyiket erősítettem, a másikat hagytam elgyengülni. Az erős vigyázott a gyengére, megvédte, táplálta, szeretgette. A másik hálás volt ezért, s cserébe szépségét adta az elsőnek. Az egyik vad volt és kérges, a másik finom és lágy. Így éltünk egy teljes világban, hiányunk semmiben sem volt.

Míg egy napon a tenger egy hozzám hasonlót öklendezett ki magából. Ott feküdt a homokban, pici csomag a karja alatt. Rohantam boldogan, hogy bemutatkozzunk. Nyalogattam az arcát, ami szép volt és illatos, a kezét, ami puha volt és formás, a lábát, ami rózsaszín volt és kemény. Egy ideig azt hittem kővé lett. De egyszer csak felébredt, rám nézett, és nagyot kiáltott, felpattant a csomagjával együtt és rugdosni kezdett. Hallattam neki a hangokat, mutattam neki a mozgásokat, mindhiába. Ő maga furcsa hangokat adott, mintha énekelne és vizet forgatna a szájában egyszerre. Próbáltam utánozni a hangját, a mozgását, de csak még inkább rugdosott és kiabált. Majd kővel hajigált, mint egy tébolyult, és akkor elmenekültem. A vackomban a sebeimet nyalogattam, de nagyon is örültem, hogy mégsem vagyok többé így kettesben-egyedül.

Másnap óvatosan, rejtekből figyeltem. Rohangált a tengerparton és ordítozott lélekszakadva. Csomagja ott hevert a homokban. Odaosontam, nem vett észre, megragadtam a csomagot és el akartam iszkolni vele, amikor észrevettem, hogy egy kis szempár néz vissza rám a mélyéből. Egy kis állatka, gondoltam, és olyannyira meglepődtem, hogy meg se mozdultam, csak néztem bele a kis szemekbe, még a nyálam is kicsordult, úgy elfeledkeztem magamról. A kis állatka is megörült és hangot adott, olyasfélét, mint a gyengébbik felem, amikor tudja, hogy mindjárt megszeretgetem.

De egyszer csak az az ember kikapta a kezemből a csomagocskát, nyakon ragadott és rázott egyre, én meg visítoztam, mint az ég, mielőtt megnyitja vasvillámait. Akkor az ember egy bottal úgy megvert, hogy már azt hittem, nyomban kővé változnak csontjaim. Otthagyott a homokban, mozdulni se bírtam, csak folydogált belőlem a piros lé. Másnap is ott feküdtem még, a Nap izzott a bőrömön, a torkom kiszáradt odú lett, azt is gondoltam, éppen megfelelő már a szőrös kis állatkának, majd szépen belém költözik, a hasamon meg fűcsomó nő, ahogy a halnál láttam, szemeimet a nagy madarak a tengerbe ejtik. Az ember visszajött, fölém hajolt, és botjával beletúrt a szőrzetembe. Vizsgálgatott, mint ahogy én szoktam az állatkákat.

Arra ébredtem, hogy éjszaka van, és nem tudom, hol vagyok. De olyan meleg volt, akárha nappal lenne. Fényesen lobogott egy rakás valami, épp úgy nézett ki, mint a lemenő Nap hasonmása a tengerben.

Így kerültem tehát Prospero és Miranda családjába. Így lett családom, egy kis időre.

Prospero megnyirbálta szőrzetemet, a tengerbe dugott és hosszan sikálta a bőrömet, valami furcsa dologgal a fogaimat, és megtiltotta, hogy nyalogassam a köveket, hogy utánozzam a csigákat, hogy ismételgessem a visszhangomat. De a legrosszabb az volt, hogy nem engedte, hogy összekarcoljam magam. Hosszú ideig persze nem tudta megakadályozni, hiszen elég volt nekem annyi idő is, amíg egy kisebb felhő elhaladt a Nap előtt, és máris kiújíthattam a határvonalakat. De amikor sebtiben magamra karistoltam az öntudatom emlékrajzát, mindig rettegve tettem már ezt, hogy rajtakap, vagy utána megbüntet a tengerből jött ember, nem pedig úgy, mint korábban: izgatottan és különös erjedésekkel kísérve, alig várván az újabb találkozást kétféle önmagammal. A kétféle önmagamnak így nem jutott ideje arra, hogy szeretgessék egymást, és emiatt féltékenyek lettek, mi több, harcolni kezdtek egymással, egymáson keresztül pedig Prospero szeretete ellen. Aztán egyenként Prospero szeretetéért. Aztán, ahogy a nevelés hatásai egyre formálták személyiségemet, már azért, hogy melyikük maradjon életben, ha a vonal közöttük nem újulhat ki többé.

Az egyik én mindig megakadályozta a másikat, ha Prospero valamely feladatának akart engedelmeskedni. Amikor ez sikerrel járt, ő került felülre, és alig várta a neki szóló feladatot, de akkor meg a másik tört utat magának és rontotta el a végrehajtást. A büntetések pedig, amiket Prospero mért rám mindezért, csak mélyítették az ellentétet kettejük között, mígnem mindketten egy-egy csupa bosszúvágytól ittas ingergóccá nem váltak. Olyat is elkövettek, amit addig soha. Én pedig engedelmeskedtem nekik: mocsárban fürdöttem, sziklába vertem a fejem, csigákat dugtam a végbelembe, csak hogy Prospero haragját kivívjam a másik önmagam ellen. Hamarosan a végletekig gyűlöltem mindkét önmagam.

Prospero megtanított beszélni, írni, az emberi tudás valamennyi területébe bevezetett, de a kezdeti szép fejlődést hirtelen megakadályozta a kíméletlen háború két személyiségem között. Azon vettem észre magam, hogy káromkodok, csúnya szavakat írok, ráadásul egyre rondábban és lassanként olvashatatlanul, a beszédem is egyre érthetetlenebb, hanyagabb, ápolatlanabb lett. A sok tudás, ami a fejembe került, egymást zúzta szét. Minden emberség, vesződség, mit Prospero áldozott rám, csak falra hányt borsó lett. És miközben mégis egyre jobban ragaszkodtam öregedő mesteremhez, mint egyetlen lehetőséghez a javulásra, egyre jobban gyűlöltem is, mert kínjaimat neki köszönhettem.

Közben pedig a kis csomag lakója is növögetett, és a háborúnak végül ő vetett véget. De jaj, csak mélyebbre taszított az öngyűlöletben! Történt ugyanis, hogy egy időben legszívesebben Miranda megfigyelésével töltöttem a szabad órákat, aki akkor már széphajú, illatos kisleány volt, és boldogan szaladgált a szigeten. Prospero mindig is távol tartott tőle, de amikor a háború elindult, és sok rútságot elkövettem, akkor ránéznem sem szabadott már. Titkon lestem meg hát. Miranda meglesésekor a két ellenfél fegyverszünetet kötött. Újra úgy éreztem magam ilyenkor, mint a kezdet kezdetén, az utánozós korszakomban. Mígnem egy napon rájöttem, hogy Miranda – akárhogy szemlélem is – pontosan olyan, mint én vagyok, és én pedig olyan vagyok, mint ő. Hogy minden különösebb képzelgés nélkül, minden különösebb cselekvés nélkül kinézetünk szinte majdnem tökéletesen megegyezik! Ő maga az én másik felem, a tengerből nőtt ki, és ezért akarta a vele érkező Prospero eltörölni a határvonalat belőlem – hiszen erre a megosztásra már semmi szükség! Miranda az én gyengébbik felem. Emlékszem, ott a fák rejtekében a torkomban dobogott a szívem, amikor mindez egy csapásra belém hasított. A határvonal, amit éveken át húzogattam magamban, ott állt készen, közte és köztem, s a mindent egyesítő figyelem maga Prospero volt. Megszabadultam a gyűlölettől azon nyomban.

Újra szépen kezdtem írni, jól tanultam, tiszta ruhában, egyenesen jártam. Erősnek és finomnak éreztem magam egyszerre. Mintám a csigák, a kövek, a tenger és a halak, majd kétféle önmagam után Miranda és Prospero lett. Kisfiú voltam, múlttal és jövővel, otthonnal és családdal, szeretettel és szerelemmel. Hálásan nézegettem az arcukat, ami tiszta volt és fényes, és úgy hittem, az én arcom is éppolyan tiszta és éppolyan fényes, mint az övék.
De az én arcomon, egy nap észrevettem, rettentő sebhelyek éktelenkednek. Kövek nyomai, szúrós tüskebokrok emlékei, kagylóhéjak karcolásai, tartásomban a csigák tekervényei visszhangoznak, testemen kiszáradt folyómederként tátong a belékaristolt árok, lábujjaim rákmódjára kaparásszák a homokot, körmeim alatt eltemetett föld honol, hajamból csomókban hiányzik a kitépett szőrzet, fogaim fele a tenger mélyén szunnyad, nyelvem durva húsdarabként forog a számban, fülem rojtos mint a kisállatka fülei, térdeim oldalirányba hajlanak, mindig pattanó hangot adnak mozgás közben, álmomban irtózatos hangokat adok ki, zárt ujjaim között kifolyik a tengervíz, bőröm pikkelyes mint a halaké.

Múltam, jövőm szertefoszlott torz tükörképemben. Úgy döntöttem, elpusztítom magam. Egy halom rőzsét összehordtam, rákötöztem őket a testemre, majd tüzet csiholtam, ahogy gazdám tanított, és lángba borítottam magam. De hirtelen akkor óriási szél kerekedett, felkapott a hátára, s belesodort a tengerbe. A sós víz égette megperzselt bőrömet, a szégyen pedig reménytelen lelkemet. Elbujdostam. Napokig rejtőztem jó tanítóm és szép szerelmem elől. A bujkálás tartott életben, ez volt az életem egyetlen értelme, ez volt megbolydult elmém egyetlen gondolata, ez volt felkavart szívem egyetlen érzése.

Aztán visszatért dühöngve a két énem. Soha akkora életet nem követeltek maguknak. Soha annyira nem szerették egymást. Gyűlölve szerették, bálványozták nem csak a másikat, de önmagukat is már. Burjánzott bennem az osztódás, a természet valamennyi alakzata ott tombolt bennem, mint egy együvé zárt negatív evolúció. És mindegyik élni akart, követelte az életet, és a testemet ezek a belső késztetések szétfeszítették, és egy éjszaka nemzőszervemen keresztül kilövellték a már elviselhetetlen többletüket.

Álom és ébrenlét közt megszűnt a határ. A sziget csengett-bongott, felhők nyíltak telve drágakinccsel, már majd ölembe hulltak, s e roppant súly alatt riadva ébredtem át egy másik álomba, hol sirattam az előzőt, valamennyi elpusztult állat fölött megnyílt a föld, s ők szellemként gyötörtek-űztek árkon-bokron át egyik álomból a másikba, s átkoztam gazdám, ki kinyitotta mind e sírokat, s kiűzött valaha volt Paradicsomomból. És csak áradt-áradt kiapadhatatlanul a teremtés, e káprázatos rémálom, és már az öngyilkosság menekítő gondolatát is maguk alá temették rég, csak áradtak bőszült rohammal, és mindennek tetőpontján talált rám Prospero, teremtő istenem és a sátán maga egy személyben.

Végre megöl, gondoltam magamban, és ez olyan megnyugtató volt, olyan csendes, egyszerű gondolat, hogy hirtelen heves szeretetet éreztem iránta. De nem ölt meg, hanem karjába vett gyengéden, és csak vitt, lépkedett velem némán, arra gondoltam, felvisz a szikla tetejére, onnan vet alá a mélybe, vagy a tengerbe fojt nemes könnyűséggel. Szerettem volna azt mondani: „édesapám”, de nem jött ki hang a torkomon. Kunyhójába vitt, gyógyfüvekkel, mesékkel ápolt. De én nem akartam meggyógyulni, rettegtem, hogy újra egészséges legyek és minden gyűlöletem elölről elkezdjem. De szeretetem mégis erősebb volt, így kénytelen voltam észrevenni, hogy egyszer csak meggyógyultam.

Engedelmes lettem. Nem csak hogy mindent végrehajtottam, amit Prospero kért tőlem, de testem csúfságát is alázattal viseltem. Újra jó fiú lettem, jó testvér, jó szolga; nem volt múltam, nem volt jövőm, de mindezt megengedtem magamnak, egyszerű, könnyed szeretettel mostam meg eltorzult arcomat, görcsbe ránduló izmaim türelemmel dörzsölgettem; gyötrő álmaimra a reggel adott enyhítő balzsamot, a nyüszítő éjszakákat a belenyugvó álom oldotta fel. Elfogadtam a sorsom, és így sorsom lett. A sors embere vagyok, mondtam magamnak reggel, majd délben, s végül este is. A sorsom lett a másik énem, s békességben, szeretet s gyűlölet nélkül éltünk egymás mellett. A valóság valóságossá vált, minden azonos lett önmagával. Az ízektől nem vártam mást, csak az ízeket, az illatoktól csak az illatot; a kövek kövek lettek, a csigák csigák lettek, Caliban Caliban lett.

Egy nap, miközben a szokásosnál korábban mentem fáért az erdőszélre, Mirandát vettem észre, ahogyan meztelenül fürdik a tengerben. Gyönyörű sima bőre volt, kicsi, érésnek indult mellei. Mosolyogva néztem, mert mindennél azonosabb volt önmagával, mindennél valóságosabb volt, olyannyira, hogy habár messze voltam tőle, éreztem még a bőre illatát és tapintását is. Végignéztem fürdését, ahogyan felöltözik, ahogyan énekel, ahogyan hazaindul. Én pedig elindultam a fáért, derűs együgyűséggel, a valóság igézetében. Mivel a dolog ilyen véletlenül és ártatlanul sült el, nem volt bűntudatom, sőt, elhatároztam, hogy néha megengedem magamnak ezt a titkos szemlélődést, ezt az izgalom nélküli kis örömet, melytől csak még inkább engedékeny leszek a sorsnak, a rám mért valóságnak. Így is történt, s mindannyiszor vágy nélkül csodáltam őt természet adta szépségéért, s csodáltam a teremtést, mely ilyen gazdag fantáziával a legegyszerűbb, legfinomabb formákat képes létrehozni, s csodáltam a sorsomat, mely mindebbe számomra betekintést enged. És mindenekfelett csodáltam saját magamat, hogy a teremtésben ilyen gyönyörű tisztasággal vagyok képes szemlélődni, miközben a sors oly rútul elbánt fizikai valómmal.

De a csodálat olyan nagyra nőtt bennem, hogy szétfeszítette a sors által kínált kereteket. Napjaim legfontosabb eseményéből szinte nélkülözhetetlen menedékhely lett fürdőleső rejtekezésem. Ha olykor ilyen-olyan okokból – mert gazdám más feladatot rótt rám, vagy Miranda korábban vagy jóval később fürdőzött, - elszalasztottam a reggeli imádságot, napjaim fakón, sőt egy idő után rá - kellett ébrednem - gyötrelmesen teltek. És akár Prospero, akár Miranda hibájából maradt ki számomra az aznapi penzum, egyre nagyobb haragot éreztem a mindenkori bűnös irányába. Különösen, ha e a bűnös én magam voltam – lustaságból vagy időzavar okán – nos, akkor a büntetés sem maradt el. Ilyenkor, Miranda hűlt helyét találva, megvesszőztem magam. Ezzel enyhítettem fájdalmamat.

A vesszőzésekhez lassanként éppoly áhítat kezdett kötni, mint magához a leselkedéshez. Így aztán már később akkor is alkalmaztam e büntetést, ha nem az én hibámból eredt a lemaradás, sőt, egy idő után már akkor is vesszőhöz nyúltam, ha a reggeli élményben is részesülhettem. Miranda fürdőjelenete és az utána következő vesszőzés rituáléja adta meg napjaim legfőbb - majd egyetlen - értelmét. Nem foglalkoztam már sem a sorssal, sem a teremtéssel, minden egyesült e két aktusban. A békesség megmaradt, a valóság továbbra is valóságos volt, betört azonban a rendszerbe valami, amit nem tudtam féken tartani. Miranda napról napra szépült, mellei növésnek indultak, formái gömbölyödtek. Ezt persze csak lassanként észleltem, nem lett volna belőle semmi baj, de a vesszőzések egyre keményebbre sikerültek, egyre erősebben kellett csapkodnom magam, hogy érezzem, és így egyre nagyobb sebeket ejtettem a testemen. Egy alkalommal úgy elbántam magammal, hogy sírva fakadtam a fájdalomtól. De közben határtalanul boldog voltam, és minden korábbinál átszellemültebb. Verseket írtam, csodálatos képeket festettem nagy, sima felületű kövekre, sziklafalakra.

Minden vágyam az lett, hogy megérintsem Miranda testét. Halálos félelem tört rám, napokig nem mentem a fürdőhelyre, nem nyúltam a vesszőhöz, az ételt nem kívántam, az italoktól, bármilyentől, undor fogott el; ha a testemre gondoltam, mardosott a szégyen, rettegtem a kő kőségétől, a csiga csigaságától, Caliban Calibanságától. A szellemek mocorogtak a föld alatt, elborították képzeletem a káprázatok. Ki akartam törni a bűvkörből, csak egyszer megérinteni Mirandát! Csak egyszer, amikor nem is tud róla, álmában! Napokig, hetekig tartott e lázálom, mígnem minden porcikám, minden gondolatom el nem uralta a Miránda utáni vágy. Az erdőbe szaladtam, fából Miranda-szobrot faragtam, és ölelgettem, nyalogattam, harapdáltam órákon át. A körmöm felszakadt, a nyelvem vérző húscsomó lett, fogaim beletörtek a szorításba. Szaladtam az erdőben, a tengerbe szaladtam, és úsztam, úsztam, hogy örökre elhagyjam a szigetet, akkor is, ha a tengerbe veszek. De a hatalmas hullám mindig kisodort a partra. Ott feküdtem összetörve, remegve a sziget iránti gyűlölettől, hogy nem ereszt, a testem iránti gyűlölettől, hogy az sem ereszt, Prosperóra, Mirandára, a kövekre, a csigákra, a szellemekre, a foghíjaimra gondoltam, és azt üvöltöttem: „Nem eresztetek! Nem eresztetek!”, és csak ismételgettem, mintha túl akarnám kiabálni a visszhanghatárt, ami szintén nem ereszt, és foglya vagyok minden teremtésnek, mit égen s földön körém feszítettek. Megint az egyedüllétemre gondoltam, amikor magamat kettéosztva éltem a teljességben, mígnem Prospero és Miranda szét nem zúzták e boldog egységet.

„Öld meg Prosperót”, mondtam magamnak, „s lánya tiéd lesz, pulyákkal szaporíthatod be e kopár szigetet, s a burjánzásnak nem szab határt a szűkös test többé! Öld meg Prosperót, s ha lánya gyűlölni fog, végezz vele is, s élhetsz újra boldog kettősségben. Öld meg Prosperót, s a rabigából kiszabadulsz, meglásd. Öld meg Prosperót, s vele ölöd átkos nyelvét, tanítását, szigorait! Öld meg Prosperót, s vele vesznek szellemei, csúfságod és kárhozatod mindannyian!”

A jeges iszonyat tört rám. „Aljasulj állattá!”, mondtam magamnak, „Aljasulj állattá, hogy ilyen kórság eszedbe jusson! Fedje szörnyeteg szép szíved inkább, minthogy szépség fedje szörnyeteg szíved! Aljasulj, s köss egyességet haszonnal, saját károdra!” Elmém élesült, a föld megnyílt minden szellem fölött. Elmém sziklaszilárd, tekintetem a fényes tiszta égen. Engedd magadra most az összes szellemeket!”

Úgy érintettem meg Mirandát, hogy Prospero idejében észrevegye. Úgy próbáltam megölni őt, hogy leszerelhessen könnyedén, úgy gyűlöltem, hogy ne fájjon neki jobban, mint énnekem.
S úgy káromkodok, hogy biztosan meghallja; akkor zsörtölődöm, ha nincs épp rosszkedve. Gonosz vagyok és undorító, valóságosan. Szellemei gyötörnek, kínoznak folyvást, újabb és újabb gyilkosságokra késztetnek, és muszáj engedelmeskednem, de a végrehajtásban mindig hibázok. Vágyom rá, hogy sikerüljön; rettegek, hogy egyszer sikerül.

Mind gyötrelmesebb minden. Havonta egyszer felengedem magam a szörnyeteg alól, akivel azonos vagyok. Kerek Holdad bámulom, figyelem Calibant, elég aljas-e, hogy a szíve szép maradjon. Megnyugszom, mint most is, s jöhettek újra, démonok.

Bán-bán-Ca-Calibán, hej gazdám, leráztam a rabigám!

Caliban