A cirkuszi eset folytatása

Azután ez az igazgató - illetve csak volt igazgató, hiszen az előző részben felmondott - együtt élt azzal a nővel, aki a kötéltáncosnő volt. Azaz valószínűleg a kötéltáncosnő volt, de az is lehet, hogy az ikertestvére, ezt már nem lehetett tudni pontosan. Hiszen miről ismerni meg az embert? Miről ismerni meg, kibe is szerettünk bele?

Sokak szerint csak ideákba szeretünk bele, valami égi képmásba, melynek nyomai földi körülmények között elbizonytalanodnak.

"Hiszen a saját nevünk is csak egyféle idea. Azt mondom: a nevem Vendelín, miként ez is a nevem. De mit jelent ez a név? Minden, ami Vendelínhez köthető, Vendelín nevével jelezhető. Vandál vagy egy szent? Csak egy jel. Vendelín mindig múlt idő vagy jövő idő, vagy elképzelt jelen. Vendelín nincs. Ha Jurij lennék, mi változna? Semmi. "A volt igazgató így morfondírozott. Mégis, ha önmagára gondolt, elősorban Vendelínként gondolt magára, sőt, úgy is gondolt magára, mint valami megváltoztathatatlanra, már ami vendelínségét illeti. Mint ahogy a kötéltáncosnő is mindig Milena volt, és Vendelin eszerint gondolt rá, milenaság nélkül Milena sem lehetett volna.

Milena neve sok-sok érzéki tapasztalattal töltődött fel. Illattal, érintéssel, csókok emlékével, szavak búgásával. Lélegzéssel. De hogy Milena az volt-e, az a húsvér létező, aki tegnap vagy azelőtt, arról miféle bizonyosságot nyerhetett volna. Vendelín gyűjtötte a Milena névhez kapcsolható emlékeit. És így szerelmes is lett, maradt, remélt maradni Milenába, aki nem Milenaként erre a szeretetre már nem lett volna érdemes, ez a szeretet a Milena nevű fogalomhoz tartozott, a fogalom pedig egybegyűjtötte mindazt, amit Vendelín Milena révén valaha is gondolt, érzett vagy amire emlékezett, vagy amire vágyott. "Kit érdekel, mit tartalmaz Milena fogalma! Milena fogalma van, és épül, és építhető, és olyan általa, mintha Milena valóban létezne. Nyerhető ennél nagyobb bizonyosság?!"

Többször elképzelte, mi történne, ha Milena egyszer bevallaná, hogy ő valójában nem Milena, hanem a testvére, és Milena halott, ő pedig valójában undorodik Vendelíntől, nyápicnak találja, nem szereti a szagát, idegesíti a jelenléte. Mindez előfordulhatna, ki lehetne biztos abban, hogy a helyes személybe szerelmes? Vendelín persze félt ettől, tartott ettől, nem szeretett volna magára egy hatalmas gyászmunkát felvenni, hogy megsirassa a halott Milenát, és ennek kapcsán egyedül maradt önmagát. Ezért végül úgy döntött magában, hogy amennyiben Milena önazonosságát illetően ilyen kétségek merülnek fel, esetleg a Milena-kép (idea, bálvány, szómágia-rendszer) összeomlik, úgy ő is semmissé teszi vendelínségét, névtelenségbe borul, majd idővel új nevet talál magának, ez ma már könnyűszerrel elintézhető, hogy még a saját neve se hirdesse önmaga számára Milenát, mint fogalmat, mint képet, mint ideát, mint illúziót. Mert ha Milena illúzió, úgy Vendelín is az.

A szerelmi életről beszámolni, azt mintegy közzétenni, íróilag vagy másképp, leírni találkozásaik, intim pillanataik sokaságát, nos ez nem lehet tárgyunk most. Mindez nem rejt túl sok fordulatot, drámai erőt, sem költői kihívást. Témánk inkább Vendelín egy bizonyos alvással töltött öt perce, melynek során még mélyebbre hatolt Milena milenaságát illetően, s mintegy rádöbbent saját vendelínségének határaira.

Történt ugyanis, hogy Vendelín egy délutánon elszundított kedvese karjai között, s álmában is ott maradt, e jótékony melegségben, egybeolvadásban, összefonódásban. Béke és halálos nyugalom áradt szét tagjaiban, mint aki évtizedek küzdelmeit piheni ki, jól emlékezett később, álmában sírt is, avagy pityergett, akár egy kisgyerek, elsírta minden bántalmát, elfojtását, ami gyerekkora óta rá nehezedett. A csalódások, a felnőtté válás nehézségei, a fogalmak áttörése, aztán a valósággal vívott harcok, a cirkusszal járó felelősségek, az emberek kiismerése, a folytonos éberség, a tettrekészség, az férfinak látszás akadályai, az erő mindenkori tételezése, döntések, és keménykedések, a félelmek, amik elől menekült tudattalanul is, a páncélok, amiket magára pakolt, a páncélok, melyek súlyosabbá, idegenné, nem önmagává tették.

Csakhogy Vendelín nem lehetett újra gyermek Vendelín. Hisz már felnőtt, Vendelín nem volt gyermek. Ha Vendelín gyermek tudott volna lenni újra, akkor megszűnt volna minden lehetősége a felnőtt Milena felé. Ezért Vendelín, az álmában gyermekké lett Vendelín kénytelen volt nagyon gyorsan, még álmában felnőtté lenni újra, s az álom közben felnőtt Vendelín, a felnőttként erre a felnőttségre ébredő Vendelín hirtelenjéban Milenát olyan idegennek, olyan végtelenül másnak látta meg, mint korábban, olyannyira meglepte Milena most tapasztalt egyedisége, hogy egyszeriben elveszítette Milena iránti minden kötődését.

Vendelín lebegett az űrben, ezt az űrt Milenának nevezte el, ő volt a kis bolygó a hatalmas Milenában, és mindez megváltoztatott mindent, amit korábban szerelemről vagy Milenáról vagy önmagáról gondolt.

Vannak történetek, melyeknek sosincs végük. Vendelín is így bolyongott az önmaga keltette világűrben.

Cirkuszi történet

"Elnézem magam, így, nyavalyásan, álmaimból kikelve, hajnali részegség után. Kiégett mesterdetektív pislog belül, nyomokat keresve valami felemelőbbhöz, mint a bénult vágy - vagy emlék -, hozzá, róla, ki megbabonáz, megbabonázott, meg-ba-bo-náz-hat-na. Euthanázia - meggyilkolni a halálos beteg részem, - ez bizony erkölcsi probléma, testi fájdalom, szellemi igézet. Végtelen közelítés a vágy titokzatos tárgyához. "

A cirkuszigazgató szabadnapján - egy késő őszi délutánon, elmélázva csésze kávéja fölött az üres kávézóban - így gondolkozott önmagáról, és egyéb körülményeiről. Ez a cirkuszigazgató - a világ egyik jelentéktelen cirkuszának jelentéktelen igazgatója - szerelemes volt az új kötéltáncosnőbe. Valószínűnek tűnt, hogy a kötéltáncosnő is hajlik az igazgató felé, aki azonban túlságosan félénk ember volt ahhoz, hogy további konkrét lépéseket tegyen a dolog érdekében. Hisz még alig ismerték egymást. Így aztán még abban is kételkedett, hogy kezdődő érzelmei valóban a szerelem kategóriájába esnek-e, vagy csupán valamely egyéb illúzió rabjaként csalják meg érzései. Így töprengett:

"Néha annyira hiányzik a szerelem, annyira vágyunk rá, hogy létrehozzuk mintegy a szerelem érzését, illúzióját, holott valójában nem is vagyunk szerelemesek, főleg nem abba a személybe, akiről azt képzeljük, hogy szerelmesek vagyunk belé. Éppen őbelé egyáltalán nem vagyunk szerelemesek, sőt, a lelkünk éppen olyan személyt keres magának, akiből aztán annál könnyebb lesz a kiábrándulás, a megszabadulás. Elvégre a lelkünk szabadságra vágyik, nem kötelékekre, és e mérhetetlen szabadságvágy nem enged bennünket a valódi szerelem tapasztalatához, mert a valódi szerelem: rabság."

Éppen ezért az igazgató a lelke mélyén azt remélte, hogy érzései a kötéltáncosnő iránt nem valódiak. Mit is kezdett volna egy ilyen kapcsolatban? Hogyan is nézhette volna végig hölgyét estéről estére a nagy magasságban egyensúlyozva, rettegve attól, hogy mégis rosszul talál lépni...? Az az igazság, hogy a cirkuszigazgató anyja valaha kötéltáncosnő volt, s még az igazgató gyerekkorában lezuhant a kötélről, s élete hátralévő részét nyomorékan töltötte. Egy kisgyereknek ez igen meghatározó élmény. Főleg, ha emellett az apa alkoholizmusba zuhan, s hagyja szétzülleni saját életével együtt egy teljes cirkuszi társulat működését.

Ennek ellenére azonban a cirkuszigazgató szerelmes lett ebbe az új kötéltáncosnőbe, és minden félelmével együtt folyton csak rá gondolt. Álomkóros lett, sokat ivott, az élet egyéb dolgai, mint például a cirkusz működése, egyáltalán nem érdekelte. A munkáját továbbra is ellátta, nem is rosszul, egyfajta külső rutinnal, egyfajta tehetlenségi erővel, mely mégiscsak erő volt, nem is kevés erő, így aztán a környezete nemigen észlelte a belső változást, azt a feszültséget, mely minden pillanatát meghatározta. Csak éppen minden este benn aludt a cirkuszban, pedig volt egy kis lakása a belvárosban, 5 percre a cirkusztól. Képtelen volt egyedül hazamenni. A cirkusz a belső lelki terévé vált. Szeretett egyedül lenni a hatalmas arénában, s a nézőtér fölötti világosító erkélyen berendezett magának egy kis alvóhelyet. Ilyenkor picinek érezhette magát, és a problémáit is. Az aréna volt a világ, melyhez mérhette magát. Alig mozdult ki a cirkuszból. A cirkusznak köszönhette az új érzést, a cirkusz tartotta életben ezt az érzést, de a cirkusz ezt az érzést nem fogadta magába, a cirkusz távol is tartotta saját vágyától, a cirkusz megbénította, cselekvésképtelenné tette. Az igazgató a cirkusz rabja lett. Ez a szerelem megszabadíthatta volna a cirkusztól, de a cirkusz nélkül a szerelem nem lett volna lehetséges. A cirkusz stabil volt, nem volt szüksége szerelemre. Az igazgatónak viszont szüksége volt rá.

Az úgy volt egyébként, hogy világ életében tartózkodott a nőktől.

"Mindig is túlságosan érzékenynek és intelligensnek tartottam magam azokhoz a nőkhöz képest, akik megtetszettek, vagy akikkel egyáltalán találkoztam. Igen, ez nagy gond, ez is hamis illúzió, úgylehet, de nem tudok mit csinálni, bevallhatom magamnak, hogy idealista vagyok, ami nem jó, de nem tudnék nem idealista lenni. Most azonban mérhetetlen gyanú ébredt bennem, hogy ez a kötéltáncosnő hozzám fogható. Hiszen nem is kötéltáncos, ezt a tevékenységet csak mellesleg fejti ki, valójában költő, vagy muzsikus, odafent az élet egészét táncolja el, úgy halad végig a kötélen, mint az ember az életének útján, pontosan oda lép, ahol a sorsa húzódik, és ő uralja a kötelet, ahová lép, ott van a kötél, ott van a sors, ott van az élet."

Kávéja elfogyott, rágyújott egy újabb cigarettára, és töltött egy pohár bort.

Ekkor belépett a kötéltáncosnő. Pontosan az a nő volt, aki az igazgató fejében élt. Elképesztő azonosság! Élhet valaki ennyire azonosan bennünk? Az igazgató hirtelen arra gondolt, hogy ők ketten azonos személy. Vagy talán testvérek. Vagy talán egy azonos angyali létezés kétféle anyagba szakadása. Marhaság! Egy húsvér nő volt. És mégsem.

Mindenki más arról beszélt volna, milyen megyötört állapotban találja ott az igazgatót. És szánalmas pillantások kísérték volna a látottakat. De ő nem. Minden olyan természetes volt. Hogy szeretne egy új számot kigyakorolni, szüksége volna próbaidőre, hogy ez arról szólna, hogy ő a kötélen hegedülni fog, és hogy nem is egy kötélen, hanem egy egész hálózaton, kötelek egymás alatt-fölött, és ő azokon átugrálva, átszökellve szeretné bemutatni az ember lelki bolyongását, a tévedéseket és a döntéseket, annak a lélekre gyakorolt hatását, néha csak egy szál gyertya fényében, melyet a hegedű fejére erősítene fel, de úgy, hogy a láng el ne aludjon, máskor meg szűk utcafényekben, vagy pásztázó fejfényben, vagy fellobbanó fénycsóvákban, vagy fények sokirányú áradásában, vagy fénylabirintusban, mely tovább rétegezné a kötélhálózat szerkezetét, vagy olykor teljes sötétben, a tér egyik oldaláról átutazva a másikba, gyorsabb tempóben, mint gondolná a sötétben várakozó, ennek révén meglepve a közönséget, és egyúttal a bolyongás érzetét erősítve, olykor énekelne, vagy legalábbis dúdolna, vagy akusztikai ritmusokat hozna létre, és a végén szeretne arról a kötélről leesni, valóban leesni, mert olyan megrázkódtatást szeretne érezni, amit még életében sosem, erre készül évek óta, erre az esésére, szabad zuhanásra, halálos zuhanásra, a halálos zuhanás túlélésére, erre neki van egy különös technikája, nem trükkje, hanem technikája, de ki kell próbálni, aznap este, csak azon az estén egyszer, emberek előtt, vállalva kockázatot, vállalva, de nem felelőtlenül, neki van egy ikertestvére egyébként, aki - ha ő belehal - helyettesítheti a nézők előtt, a lezuhant test ügyesen elrejthető, ha esetleg belehal, ez volna hát a terve.

A cirkuszigazgató másnap felmondott.

Hónapokkal később ott ült a nézőtéren. A produkció lélegzetelállító volt. A zuhanás tökéletes. Sikolyok, felhördülés, teljes sötét. Fény. Ott állt a fényben. Tudta, hogy ő az. Méginkább ő volt. Nem is számít már, ő vagy az ikertestvére.

Hiperbola

Sajnos nem folytattam úgy, ahogy megígértem. Mindig csak a mentegetőzések, pedig már nem is net-caféból nyomom. Annyi mindenről kellene beszámolni! Jancsó Miklós készülő filmjében, az Oda az igazság!-ban
(fotó: Horniák Ágnes) ... és a következő kép is....

Olyan sok mindenen túl vagyok az elmúlt hónapok révén, és annyi minden áll még előttem, jó volna számot vetni, számot adni, elmerengeni, hogy emlékem is legyenek, legyen jövőképem is...

Például visszaolvastam a régi zsiráfivóhelyes bejegyzéseket, és nagyon sokat segített az előadás felújításában. De nem csak a szakmai dolgokról van itt szó, bár jó, ha abban a köntösben jelenik meg. A szív ügyeire is tekintettel kellene lenni. Erre lenne megoldás, ha folytatnám az Egmontius-sorozatot.

Gyorsabban megy az élet, mint ahogy reagálni tudok rá.

Mostanában a praktikus ügyeket illetően próbálok előre dolgozni, hátha felszabadul némi idő előbb-utóbb, ami saját magamra szánható, de egyelőre a feladat megoldása csak újabb feladatokat szül, újabb vállalások lehetősége bontakozik ki, mindez jó, mert haladás, fejlődés, előremutatás, de hiányzik az a csóró, üres idő, ami annak idején ezt a blogot is létrehozta.

Olyan ez, mint egy matematikai függvény, mint egy hiperbola: folyamatos közelítés a tárgyhoz, és egyúttal folyamatos távolodás is egy másik tárgytól - a két tengely. A két tengely egymással derékszöget zár be. A metszéspont az origó. Amikor legközelebb vagyunk az origóhoz, akkor vagyunk egyenlő távolságra mindkét tengelytől, egyik sincs közelebb mint a másik, és viszonylag mindkettő messze van. A vonzás szabályai?

Az életünk persze sosem csak hiperbola, ez csak egy bizonyos metszet, az idő, amiben élünk, sokkal összetettebb, sokkal érzékibb.

Sokféle birodalom van, amiben lehet élni. Most Tűzraktér, Radikális Bázis a neve, máskor Szorongás, Szerelem, vagy Hiány. Konkrét fizikai terekben élek. A lelki terek feltérképezése -ezekben is élek, csak nem tudom pontosan, hogyan - talán a közelítő tél feladata.

Figyelmem itt van, itt is van!

Feltámadás!

Szeptembertől folytatom a blogot, de lehet hogy már hamarabb is. Sajnos lefoglal sok tevékenység, mint például hogy rákattantam a horrorfilmekre. Ez önmagában nem helyes, de biztos megvan az értelme. Szóval érdemes lesz visszalátogatni. Addig is... brrrrr....

Egy teszt

Egy ismerősöm kérésére kitöltöttem ezt a tesztet, az eredményt (?!) közzéteszem, talán mást is gondolatokra sarkall...

1. Mire a legbüszkébb abból, amit az életben elért?

a semmiből egy új világ nyílt, az új világ semmivé lesz

a. Minek tulajdonítja ezt a "sikert", ill van e köze hozzá valamilyen személyes
kvalitásnak?

a kitartásnak, a lustaságnak, a szerencsének, a balszerencsének, az éberségnek, az álmoknak

b. Mennyiben járul ehhez hozzá a családja, neveltetése, gyerekkora?

abszolút, szinte azonos ezzel, ami mégsem, az a hiánnyal, melyet be kell tölteni valahogy, hát betöltődik

2. Emlékszik e valamilyen lényeges momentumra az élete során, ami nagyon
meghatározó volt érdeklődési, tevékenységi körére, életvezetésére nézve?

Egyszer csak egy függöny válaszott el az emberek egyéb csoportjától, és tudtam, ha kilépek a függöny mögül, akkor látható leszek, és ahogy erre a kilépésre készültem, és ahogy titokban megfigyeltem őket előbb...


3. Melyik akadályt volt a legnehezebb leküzdenie azok közül, amelyekkel életében
szembe kellett néznie?

az anyagi feltételek biztosítása okozott némi zavart


a. Hogyan csinálta?
vártam a csodára, és így sikerült is, közben tettem a dolgom

b. Volt olyan, amit nem tudott leküzdeni?
nagyon sok ilyen volt, ilyenkor tekertem egyet a kormányon, és megkönnyebbültem.


4. Mi volt a legmélyebb pont (pontok) az életében?

egy szerelmi illúzió lefoszlása

a. Hogyan keveredett ki belőle/lük?

több művemben feldolgoztam (novellák, versek, színdarab), így olyan ember lettem, aki kereste a csalódást, hogy edzettebb lehessen

5. Mi az az elfoglaltság/állapot, amiben igazán jól érzi magát?


vezetni az emberek figyelmét, követni az emberek mozgását

Hogyan írná le, milyen ilyenkor ebben az állapotban lenni?

hatalom és alázat, erő és gyengeség, érzékiség és észlelés

6. Mi az az elfoglaltság/gondolat, ami bármilyen hangulati állapotban, a helyzetek többségében visszaállítja a harmónia érzését?

a történelmi idő távlatai, a formák változékonysága, a nagy átalakulás maga
mély belégzés, grimasz

7. Mi határozza meg (hogyan dönti el), hogy milyen projektbe vagy problémába fog bele, amikor eggyel épp kész van?

mint egy kertész, megnézem melyik palánta bújt elő a földből. ez némi önvizsgálat, a kor szellemének hajcihőzése, személyes ügyek (érzéki és érzelmes dolgok), spirituális összefüggések, sok-sok kérdés. ahol sok a kérdés, ott jó az irány(vesztés).

Voltak olyan időszakok, amikor nenéz volt eldöntenie, hogy mivel folytassa?
Ilyenkor mi lett?

volt ilyen, arra gondoltam, mi az, ami nélkül nem tudok élni, és mi az, ami nélkül tudok. És akkor arra mentem, amerre kellett, amerre vágytam, még akkor is, ha az sokkal félelmetesebbnek tűnt. Általában félelmetesek a jó döntések.

8. Mennyire bírja a magányt, illetve ez mit jelent Önnek? Milyen színezetű
(akár egy - + egyenes mentén..)

mostanában alig vagyok egyedül, kérdés, hogy ettől még magányos vagyok-e. valamilyen értelemben talán mindenki magányban él, mert oda be senki sem juthat, ahol én vagyok. és onnan kifelé is nehéz, végső soron nem is lehet kijutni – mily álmok jőnek a halál után... – csak halálélményeken keresztül lehet kijutni, mint például a Rómeó és Júliában, vagy valami lelki halál értelmében, vagy megtisztulással vagy ilyesmi. Ezek a kérdések örökké rohamoznak, örökké táncot lejtünk velük. Tehát bírom a magány, mindenki bírja, aki él, az a bizonyíték, hogy él, a módszer, ahogyan, ezzel azonos, legfeljebb nem ismeri, nem ismerjük fel.

Ennyi hát?
...

Igyekezz, a zéva' dzár!

A tavaszi időszakban 24 Radikális-előadásra került sor: ez több, mint a teljes 2008-as év fele. Átlagban havi 8 előadás.

Előadások szerint:

Zsiráfivóhely - 5

Brutus - 7

Az étellift - 6

Gyros-töredékek 1.0 - 2

Gyros-töredékek 2.0 - 1

Gyros-töredékek 3.0 - 1

Költészet-napi versinstallációk - 1

Időkapu-performansz -1

Városok szerint:

Budapest - 16

Szeged - 3

Sopron - 3

Pécs - 1

Pozsony - 1

Résztvevők szerint (31 fő):

Beczásy Áron -2

Béres Miklós - 10

Bíró Éva - 2

Császár Dávid - 2

Farkas Kata - 9

Formanek Csaba - 22

Daniel Hall - 1

Harsay Sára - 1

Hodászi Ádám - 1

Ilyés Lénárd - 7

Illuvision (Gáspár, Levi, Máté) - 2

Kása Tímea - 3

Kiss Dóra - 6

Kovács Dániel - 15

Mándly Mónika - 2

Móga Piroska - 8
Anastasia Morrighan - 1

Pokorny Szilárd - 10

Regényi Júlia - 2

Rovar17 - 2

Sütő András - 12

Szabó Emese - 14

Szakács Zsuzsi - 12

Szemessy Kinga - 1

Szerencsés Rita - 2

Szitás Balázs - 6

Szücs-Szabó Máté - 14

Tigrics - 1

Trabalka Cecília - 1

Ez idő alatt 0 db bejegyzés született a saját blogomba. Elszállt a tavasz, oda a termékeny íróidőszak...

És most jön a nyár, ahol...

Embernapló 1-6.

Valóságos fikciók

Új sorozatba kezdek, melyhez külön nem fűzök megjegyzést, remélem magáért beszél majd. Bízom abban, hogy utóbbi időkbéli hallgatásom nem tántorított el senkit, vagy ha mégis, hát annyi baj legyen...

Embernapló 1.

Egyik lábán félcipő, a másikon papucs, kockás papucs. Hetven-nyolcvan éves bácsi, a zebrán integet egy hatalmas betonkeverős autónak, hogy menjen át előtte. A sofőr is mutogat, elengedné az öreget. Az utca görcsbe rándul: mi legyen? Végül a bácsi szitkozódva elindul, nagyon lassan átcsoszog a zebrán, a teherautó előtt, aki türelmesen vár, míg a sor gyűlik mögötte. A gyalogosok zavarba jönnek, én is, aki a bácsival együtt, de őt alaposan megelőzve, dolgom után sietve vágok át az átkelőn.

Embernapló 2.

Nagy vita közepette a férfi hirtelen visszahőköl, homlokáról ebben a pillanatban orrára esik a szemüveg. Egy pillanatra meglepődik: vajon attól, amit a másik mondott, vagy a szemüveg váratlan lecsúszásától, vagy talán leginkább attól, hogy ez a két esemény egyidejűleg történt? Hatásos apró momentum, esetleg alaposan begyakorolt mozdulat, remek kivitelezés. Tárgyalni tudni kell.

Embernapló 3.

Egy ember beszél dolgairól a többieknek. Előre megígérte, hogy az övé lesz a leghatásosabb beszámoló. A mondatok eredete a testtartásban, tekintetben, levegőhasználatban. Színpadias, mégis esendő. Önmaga hevületét álszerényen cáfolják szavai, de csak játékból. Tudja, hogy tudjuk, ... de mégsem tudjuk annyira. Maximális erővel játszik, könnyedén. Koncentrált erő, mely játékosan hullámzik. Bohóc, aki lehengerel. Színész-költő, aki menedzsert játszik. Nem adja oda magát egészen sosem. Ha az életéért érvelne, akkor is tréfálkozna. Egocentrizmusa, nárcizmusa olyan feltűnő, hogy könnyen elfeledkezünk előbb még mindenre érzékeny figyelmén, amivel korábban már a mi megjelenésünket is többszörösen nyugtázta.

Embernapló 4.

Egy 50 éves férfi 30 éves szerelmével, fejüket összehajtják. Unják? Megy az előadás, mire figyel ez a pasas? Néha csak néz önmaga elé. Hallgatózik? Ha a lány nem jött volna el, ő sem lenne itt. A kísérők szent unalma, mikor szeretőjük színházba cipeli őket? Ő sem az előadásra gondol, legfeljebb mellékesen. Búcsúztatja itt nekem az ifjúságát. Emiatt aztán még a mi előadásunkat is szereti, alkalmat adunk neki erre. Magas, szép tartású ember, sok humorral és gyenge látással. A vastag szemüveg mögött úgy törnek a fények, mintha mindig sírna. Néha felnevet. Jól érzi magát. Itt most viszonylagos csendben és tétlenségben végiggondolhatott valamit az életéből.

Embernapló 5.

Bejön, valamit eszik, szokásos üdvözlési formák, tudja, hogy az én terepemen van, sokat kérdezni nem mer, inkább nem gondol arra, hogy itt ebben a térben ma biztos nem azt, amit megbeszéltünk. Gyanútlanságba ringatja magát, alszik. Az idő múlásáról is beszélgetünk, büszke rá, hogy mostanában nem késik. Apró önismereti ingadozásokat produkál, ezt teszi, mióta csak megismertem. Bájos. Szerintem földrengés kellene neki, biztos megviselné, de akkor gyereklányból nő lehetne. Az angyalok is megtestesülni vágynak.

Embernapló 6.

Ma alig találkoztam valakivel. Legfeljebb önmagammal. Ha ugyan. Néha olyannyira jólesik nemtársaságinak lenni, hogy még magamat se veszem figyelembe. A terek és a hangok szerint másként képzeli el az ember saját magát, mint testet. Ha zene szól, én nem tudok úgy írni, ahogy az írás tiszta képzete bennem van. Mormolva szeretek írni. Megállás nélkül, hallgatva a toll hangjait a papíron. Nyekereg a toll. Szép a papír. Ilyenkor rájövök, milyen életre vágyom. A szék is nyekereg. Nyugovóra kéne térni. Gondolataimban már a holnapba kapaszkodom. Ruha nélkül is más. Aludni is más. Sétálni is más, napfényben vagy esőben, nem ugyanaz. Sötétben más ember vagyok. Egyedül más ember vagyok. Feltételezem, mással is így van ez. Nagyon régen írtam gyertyánál. De hát itt most leoltották a villanyt. Úgy érzem magam, mint egy szerzetes, lehet, hogy az is vagyok. Ritkán van, hogy az ember egyetlen dologra tud koncentrálni, tisztán egy dologra. Vissza hát a középkorba. Mi más lennék, mint egy tudatállapot. Vagy tudatállapotok találkozása. A megfigyelés is tudatállapot. Fontos itt most leszögezni, hogy az emberek hatással vannak rám, és önmagamra is hatással vagyok. Nincs külső megfigyelés. A megfigyelés mindig legalább egy kicsit belső is. Vannak vidékek legbelül... ahol az ember otthon van. Eltelt egy hét. Eltelt egy élet. Jó most lenni egy pici gyertya fényében. Nincs éles határ a napok között. Éjszaka van a Földön. Ez már nem munka, nem feladat, csak úgy történik. Szokatlan mostanában... A megfigyelő eggyé válik a megfigyelttel. Az ártatlan a bűnössel. Az akarat az elengedéssel. A szándék a tétovasággal. Az ébrenlét az álommal. A papír az élettel. A tinta a testtel, elfolyik, gördül, forma, jelentés, képzelet.

Újévi köszöntő

Mégsem egészen úgy történt mindez, ahogy tegnap leírtam. Azt hittem, egyedül leszek, szimbolikusan vagy akárhogy, de mégsem így lett. Legyen ilyen hát az egész év.