- Monodráma 2 felvonásban, a szünetben közjátékkal -
Kissé szorongva publikálom most egy csaknem 4 évvel ezelőtt nagyrészt egy szép kertben írott színdarabomat, melyet lényegében változatlanul közlök. Témája fontos, bár a megvalósítás némiképp naiv. E sajátossága azonban talán egyúttal erénye is. Nem tudom. Döntsétek el Ti, ha van hozzá türelmetek.
Szereplők:
FIÚ
APA
A két szereplőt természetesen ugyanaz a színész játssza.
I. FELVONÁS
1. jelenet
A Fiú a színpad bal oldalán, elöl. Felülről van megvilágítva egy fényoszloppal, ennek a közepén áll. Kezében bőrönd, zakót visel, elegánsan és zártan van öltözve. Csak áll, elgondolkodva. Hogy szóljon-e zene, ez későbbi megfontolás tárgya. Kialszik a fény, tőle jobbra megjelenik egy másik oszlop. A Fiú oda megy, beleáll. Ismét elgondolkodik. Megint sötét, majd hátul középen megjelenik a harmadik fényoszlop. A Fiú beáll. Feljön a másik két oszlop is.
A Fiú járkál a háromszögben, mindegyik oszlopban megáll kicsit, de egyre kevesebb időre. A jelenetet odáig fokozzuk, hogy végül már megállás nélkül futkározik körbe, mint aki megkergült. A tempó fokozásánál kísérletezzük ki azt a leglassabb emelkedést, amit még a színész érdekessé tud tenni, ugyanakkor nem lesz nyomasztóan hosszú a jelenet a többihez képest. Tehát futkározik, mint a bolond, liheg, majd hirtelen észbe kap, leállítja magát.
FIÚ
Na jó, nyugodjunk le. Csak kényelmesen. (Beáll a bal oldali oszlopba.) Urasan. (Pózol.) Minek rohanni? (Kivesz egy újságot a zakójából, a bőröndöt leteszi a földre, kényelmesen olvasni kezd.) Külpolitika! Belpolitika! (Lapoz.) Kultúra! (Lapoz, észrevesz valamit, nézi, egészen közel hajol, nem érti, furcsálja, lapoz.) Fiatal nő párját keresi 40 éves korig. (Elgondolkozik.) Fiatal nő. (Tovább gondolkodik, lapoz, visszalapoz, felnéz.) Milyen lehet egy nő? (Próbálja elképzelni.) Egy nő az egy olyan… (Elakad, vissza az újságba, aztán hirtelen felkapja a fejét.) Az olyan… (Gyanúsan néz az újságra.) Na nem! Nem, nemnem! (Csóválja a fejét.) Hát ez olyan, mint a Mikulás-sztori! (Nevet.) Még hogy nő! (Lapoz, még mindig nevet. Vádlón:) Hát van itt nő?! Van?! (Körülnéz.) Látható. Ha van nő, jöjjön elő. (Vár.) Jöjjön csak. (Vár.) Ugye? (Összehajtja a újságot, a hóna alá gyűri, s kimért léptekkel átmegy a jobb oldali oszlopba.) És itt? Itt sincs! Vagy van? Nincs! (Átmegy hátulra.) És itt? Nem, itt se. (Balra.) Se itt, (jobbra) se itt, (hátulra) se itt! (Megint egyre gyorsabban, végül rohangál.) Sehol. Sehol. Sehol!… (Kifulladva.) Állj! Már megint mi van? Hát értelmes ez? Ilyet csinálni?! (Kényeskedve megtörli az arcát egy kendővel.) Pontosan tudjuk, hogy ez sehova sem vezet. És különben is… Meg aztán, úgymond, ugyebár. Azonkívül. Igen, azon kívül. Hát persze. (Legyezi magát a kendővel.) Mindenekfelett.
Elteszi a kendőt, megigazít mindent, megfogja a bőröndöt, áll, mint az elején. Gondolkozik. Feszengeni kezd, vakarózik. Leteszi a bőröndöt, leveszi a zakót, összehajtja, kinyitja a bőröndöt, hogy beletegye, de elakad, amikor belenéz. Nézi. Lassan kivesz egy ruhadarabot. Kibontja, egy női ruha. Ámulva nézi. Vissza a bőröndhöz. Egy pár női cipő, egy melltartó, egy női alsónemű. Álmélkodva rakja ki maga elé őket. Nézi a ruhadarabokat. Megfogja az egyik cipőt, a magáéhoz hasonlítja. Leveszi a cipőjét, felveszi a nőit, majd a másikat is kicseréli. Lépeget. Furcsa, teljesen visszafogott izgatottság, mint amikor a gyerek először kap egy ismeretlen játékot ajándékba. Nézi a melltartót, forgatja, nem bír rájönni az értelmére. Nézi a bugyit, forgatja, a fény felé tartja. Beleszagol. Félreteszi, felemeli a ruhát. Nézi, majd magához méri. Áll elgondolkodva, kezében a ruhával. Megvakarja a tökét. Vállat von, a ruhákat visszapakolja a bőröndbe.
FIÚ
Na! Hát így állunk? Sebaj. (Kialszik a hátsó fény.) Aha! (Elhelyezi a bőröndöt, kialszik a jobb oldali fény.) Hát jól van. (Lekuporodik, a bőröndöt párnaként használva lefekszik.) Nem mostam fogat. (Sötét.)
2. jelenet
Sötét van, éjszaka. Egyszerű, csontfekete éjszaka, a Fiú álmának belső tere. Vagy valami hasonló, a pontos a meghatározást bízzuk az elemzőkre. Lassan feljön egy halvány, de erősödő, kissé narancsos fény középen, szemből. A Fiú egy szál alsónadrágban összegörnyedve áll, embriószerű pózban. Oldalról látjuk. A fényerő növekedésével párhuzamosan lassan, félve nyílik ki, enyhe remegésekkel, pici fordulásokkal. Néha visszagörnyed egy árnyalatnyit. Szégyenlős, félős, de életigenlő kibontakozás, a lábujjaktól a kéz ujjaiig, az egész testet uralóan. A kinyílással párhuzamosan fordul a közönség felé. A végére teljesen a közönség felé fordul, folytatva a felemelkedést. Sejtenként járja át az élet, s a kitárulkozás az élet felé. Már azt hinnénk lassan "megistenül", amikor törés következik be a folyamatban. Hirtelen átjárja a veszély, a szégyenlősség, a dermesztő hideg, a létbe kivetettség érzése. Megrogyik. Apró, alig észrevehető elhárító mozdulatokat tesz. Fél-embrióban megrekedt pózából lassanként elkezd kifelé tekintgetni. Az energia most a helyzetváltoztató mozdulatokból a helyváltoztatás felé tör. Lassan, de szaggatottan, esetlenül és groteszk módon kezd lépkedni, a közönségnek félig háttal, oldalra igyekszik, a jobb oldali irányba, mintegy a lét széle felé. Izmai feszesek, a végtagok görcsbe fordulnak. A Fiú távolodásával a fény tágul, úgy, hogy mindig bőven benne maradjon. Már látjuk a másik oldalon a bőröndöt, és a ruháit, melyek egy alvó alakot formálnak. Néha picit jobban összegörnyed, máskor kienged kissé. Eléri lassan a jobb oldali falat, először a vállával ér hozzá. Fokozatosan fordul testével a fal felé. Először menekülésnek, elrejtőzésnek látszik, később egyre inkább valami kamaszos vágynak. Végül egészen ráhasal a falra, fokozatosan, egyre inkább, remegőn öleli vagy ölelni próbálja. Először inkább mint gyermek az anya védelmét, lassanként azonban mint szeretőt. A végtagok felől ezzel párhuzamosan az ölelés vágya a központ felé koncentrálódik. A szétágazó mozgás a csípőből kezd irányítódni, egységesülni. Eleinte gyengéden, szelíd hintázással vagy simogatással, aztán egyre hevesebben, szaggatottan. A fény egyre erősödik, s a Fiú egyre erőteljesebben és határozottabban menekül tőle a fal felé. De már nem is menekülés ez, hanem bosszúállás. Lázadás a fal ellen, a fal meggyilkolása, s egyúttal a fallá válás maga. Különböző, a mozgáshoz megfelelő hangot kezd kiadni. Egyre hevesebb, rángatózó végtagok és csípő. A fény erősödik. Aztán felgyulladnak a nézőtérrel szembe állított fények, először csak enyhén, s hirtelen a lassú emelkedésből elvakítják a nézőket. Egy kitartott pillanatnyi vakító fehérség, majd ismét csont sötét, teljes némaság, melyet egy rövid idő után a Fiú lihegése tör meg. A lihegés egyre halkul, míg csak néma nem lesz újra minden. Kitartott sötét. Egy reflektor pásztázza gyorsan végig a terepet, mintha egy elhajtó autó fényszórói lennének. Egy pillanatra látjuk a Fiút, amint valahol hátul, nekünk háttal a földön összegörnyedve fekszik. Ismét sötét és nagy csönd. A színpad két legvégén, elöl egy-egy apró fénypont ébred. A Fiút nem látni, talán éppen csak sejteni lehet, de inkább még ezt sem. Csak a vaksötét és a két pont. A Fiú szólal meg, de most máshogy, mondjuk női hangján, vagyis női énjének hangján, de semmiképpen sem tőle idegen hangon.
FIÚ
Tavasz volt, frissen mosott lepedők csapódtak arcodba.
Néha egy-egy szilva lehullott.
Apa a paradicsomot locsolta.
Anya süteményt sütött.
Anya frissen hazaindult a szomszédoktól.
Apa a járdát locsolta.
A diófáról recsegve esett le egy ág.
A postaládában Apa friss újságja.
Anya szilvát tesz el a konyhában.
Jószagú, szúrós pokrócot ölelsz.
(A jobb oldali fénypont kialszik. Szünet.)
Apa későn ér haza a munkából.
Anya ideges, a vacsora kihűlt.
Apa már nem tanít semmire téged.
Anya nem ölel már sose többé.
Apa alszik.
Anya főz.
Játékaiddal zörögsz.
Apa öregszik.
Anya halványodik.
Játékaiddal zörögsz.
Apa elfordul.
Anya halványodik.
Játékaiddal zörögsz.
(Kialszik a bal oldali fény is.)
Apa!
Anya!
Anya!
(Visszhang.)
Csend. Sötét. Rádió hangja.
RÁDIÓ
…szélsőséges időjárás. Az osztrák hegyekben hárman meghaltak, mert autójuk útközben lefulladt. A szerencsétlenül járt német turisták halálra fagytak. Olaszország déli részén viszont a hőség okoz tragédiákat. Több helyről érkezett hír autóban maradt csecsemőkről, kigyulladt faházakról és erdőtűzről…
Neszeket hallani. A Fiú járkál. Egyre hangosabban lépked. Mindenféle zajokat okoz. Fémtárgyakat püföl, egymáshoz veri őket, felborít dolgokat. Minden zaj előbb-utóbb beáll egy ütemre, ritmusra. Amikor a ritmusban feloldódik, lassan áttér egy másik zajokozó módszerre, mely mintegy megsemmisítő indulattal irányul az előzőre. Keresi a rendszertelenséget. De mindenből rendszer áll össze. Tör-zúz, de abból is rendszer képződik. Már teljesen átadja magát az improvizatív rombolásnak, a totalitás felé halad. Lassan a néző is kezdi veszélyben érezni magát. A káosz felé törő zajszimfónia ezen a ponton, a néző halálfélelmének kezdetén hirtelen véget ér.
FIÚ
Nem tudok megőrülni.
Csendesen járkál a sötétben. Megáll. Csend.
3. jelenet
Meggyújt egy gyufát, amíg ég, igyekszik körülnézni a fényénél. Bal oldalt áll a bőrönd közelében. Még egyet, hasonló körültekintés következik. A harmadik gyufánál végre észreveszi, amit keres, a sötétben hallani, ahogy szalad oldalra. Feljön a fény középen. Egy fémbilivel tér vissza, kissé szégyenlősen mosolyog. Leteszi a bilit középre, mögé áll, nézi. Hátat fordít, lehúzza az alsónadrágját, ráül a bilire. A nézőtérnek háttal ül a "Gondolkodó ember" szoborra emléketető pózban, de nem pont úgy. Megpróbál egyensúlyozni a bilin. Karjait oldalra nyújtja, lábait maga elé. Kicsit megremeg, egyensúlyoz. Egyszer csak hátradől a bilivel. Lába lelendül kissé, bokáján a gatyával. Úgy fekszik, mint egy hátára esett bogár. Nem bír visszalendülni, fekszik, kapálózik. Ahogy elfárad, egyre inkább olyan, mint egy csecsemő. Már nem kapálózva, hanem gyermekien nyúlkál felfelé, markolássza a levegőt. Múltidéző, nosztalgikus zene szólal meg, s egy kellemes, dallamos hangú narrátor.
NARRÁTOR
K. úr ekkor még egyáltalán nem volt tisztában nemi hovatartozása felől. A világ számára puszta fényjáték volt, impotens impresszionizmus, mondhatni. Lágyan, ártatlanul markolászta a levegőt. De ahogy egyre többet szívott belőle, egyre inkább megtelt az élet akarásával. Nem csak megszokta, de követelni is kezdte az életet. S ahogy egyre több lett belőle, már nem volt neki elég a sajátja, hanem elkezdett másoké iránt is vágyódni. Egyre jobban vágyódott mások életére, életéhségét a mérges levegő csak tovább fokozta, s K. úr áhítozott más életekre, gyötrődött, hogy övé legyen minden élet, s akkor K. úr elkezdte felfalni mások életét. Egyre csak falta és falta a környező életeket, s egyre éhesebb lett. K. úr egyre szélesedő fekete lyuk lett, s elnyelt mindenkit, aki a közelébe került. S még mielőtt K. úr felfedezte volna férfiasságát annak minden kellékével, dramaturgiájával és katarzisával együtt, felfalt mindenkit, aki ebben neki segítségére lehetett volna, avagy nemi célját rajta megvalósíthatta volna. Így aztán K. úr egyedül maradt az univerzumban, s gyomrában ott feküdt minden más élet - férfiak, nők vegyest - akik csak arra vártak, hogy mielőtt végképp felemésztődnek K. úr szervezetében, talán egyiküket-másikukat felbüfizi a falánk férfiú. Erre különösen azért láttak esélyt, mert a falatozás közben sok levegőt is elnyelt, s e levegőadagok odabent erjedve egyre nagyobb nyomással igyekeztek más gázneműekkel elegyedni, általában felfelé törve utat maguknak. Hm, igen. Szóval reménykedtek, hogy egy-egy ilyen szellő őket is visszasodorja majd a világba. K. úr a világ összes teremtményének felfalása után péniszének nagy mértékű kisebbedésére lett figyelmes. De ez különösebben nem zavarta, hiszen úgyis felesleges szervnek tartotta. Ennek ellenére óvón vigyázott rá, gondozta, ápolta, talán - őszintén szólva - még egy kicsit túlzásba is vitte. K. úr nemisége a körülmények folytán gyermekkori szinten maradt. Ahogy azonban a felfalt életek emésztődtek, K. úr is kitavaszodott, s megjelentek az első rügyek…
A Fiú mindvégig csecsemőpózban volt a szöveg alatt, édesen markolászta a levegőt. Amikor vége a narrációnak, karjai a gyermeki kapkodásból a zene dallama mellett haladva finoman hajló fiatal fatörzsekké lesznek. Indáznak egymás körül, felfelé növekednek, s lassan egymásra fonódnak. Az egész testet eluralja a tavaszi harmónia, az új életre vágyásnak szép tánca. Közben megszabadul a bokáján tekergő gatyától is, s most meztelenül kígyózik, hajlong, születik benne az élet. Tánc közben, ahogy egyre szebb, emberibb, egészségesebb mozdulatokat végez, lassan közelít a bőrönd felé. A zene is kibomlik, fakadnak, nyílnak az új harmóniák, a futamok robbanékonyak, erőtől duzzadók. Végül a Fiú ott tart a térben, ahol az első jelenet végén elaludt. Folytatja a táncot, közben vált a fény, hirtelen átkapcsol a három fényoszlopra. A zene azonnal elhallgat. A Fiú folytatja a mozgássort, mely épp az ellentétesek egyesüléséről szól. A ritmikus mozgást a zene lekapcsolásával a Fiú lázálomszerű, a suttogásból egyre emelkedő hangerejű szövege kíséri.
FIÚ
Apa, anya, apa, anya, apa, anya, apa, anya, apa…
Hirtelen felébred, megrémül. Szégyenkezve rejti el a testét a közönség elől. Egészen összegörnyed, ruháival takargatja magát, s azok ráncai mögül pislog a közönség felé. Magához húzza a bőröndöt, igyekszik belemászni. Mindig kilóg valamije, hiába rakja ki a női cuccokat. Egészen összehúzza magát, hátha belefér, de sehogy sem sikerül. Ha a közönség nevetne, reagáljon úgy, mintha kinevetnék, kigúnyolnák, tehát fokozódjon a szégyenkezés és az elbújási, eltűnési szándék. Végül olyan helyzetbe jut, hogy csak a végtagjai lógnak ki a bőröndből. Olyan, mint egy teknősbéka. Kezével a földet tapogatja. Elindul hátrafelé a bőrönddel, mászik. Bemászik a hátsó fénybe. Onnan pislog vissza a női ruhák felé. Valami hirtelen eszébe jut. Kiráncigálja a ruhákkal együtt begyűrt újságot a hasa alól. Lapozza, lapozza, keresi. Megtalálja, nézi, majd a női ruhákat. Újra vissza az újsághoz, majd megint a ruhák. Gyermeki örömmel fedezi fel a hasonlóságot. Visszamélyed az újságba. Kibetűzi a képaláírást.
FIÚ
Isadora Duncan 1904-ben. (Nézi a képet, végigsimít rajta az ujjával.) De hát… (Elakad, körülnéz.) De hát… (Elkezd emlékezni, egyre fojtogatóbban. Fájdalmas izgalmában felpattan, mit sem törődve pucérságával.) Az nem lehet. (Futkározik körbe, lassan sötétedik.) Ne menj el fény! (Kétségbeesetten rohangál.) Apa! Hallasz? Nyisd ki az ajtót! Most már… megbüntettél. (Egyre sötétebb van.) Engedj ki, te szarházi! (Teljes sötét, hallani, hogy odavágja a bilit a falhoz.)
Hosszú szünet. Csend.
Kinyílik egy ajtó a hátsó falból, fény ömlik be, megvilágítja a fiú földön térdelő alakját.
FIÚ
Apa? (Szünet.) Apa, gyere be. Ha itt vagy, gyere be. (Magának.) Igen, mondjuk meg neki. Hát persze. (Kifelé.) Amíg te ott kint vagy, én nem mehetek ki tisztán. (Odamászik a bilihez, megmarkolja.) Gyere be. Nem. Nem. (Lehajtja a fejét.) Apa, gyere ki. Gyere ki onnan most már. Most már mindenki jöjjön ki! Vagy én megyek be. Igen, menjünk csak be. Bemegyek. (Feláll, markolja a bilit, elindul az ajtó felé.) Bemegyek. Menj csak, igen, menjél.
Odaér az ajtóhoz. Sötét.
A szünetben közjátékkal szórakoztatjuk a közönséget, mert egyrészt a darab második része nem olyan hosszú, másrészt az odakint végbemenő hétköznapi csevegések, bratyizások, büfézés és pisi a rossz nézőket csak még jobban eltávolítja az előadástól, a jó nézőknek pedig felesleges perceket okozunk, amikor csak azon bosszankodhatnak, hogy csevegés, bratyizás, büfézés és pisi közben a nézőtér másik része még inkább eltávolodik az előadástól. Ráadásul a 2. felvonás kezdetére többen nem érnének vissza időben, ami, tekintve az előadás jellegét, teljességgel megengedhetetlen. Röviden tehát: folyamatos nyomás alatt legyen a közönség. A közjáték kitalálása még előttünk álló feladat.
II. FELVONÁS
1. jelenet
A jól megvilágított térben egy görnyedt hátú, csíkos pizsamás férfi. Ő az Apa. Egy fehér kockán ül a színpad jobb oldalán, a Gondolkodó emberre emlékeztetően, de nem pont úgy. Hátul nyitva az ajtó. Apa maga elé néz, gondolkodik. Finom, klasszikus zene szól. A közjátékról visszatérő nézők elhelyezkednek. Egyszer csak a zene elnémul, Apa felkapja a fejét.
APA
Fiam. Kisfiam… (Elhallgat, néz maga elé, keres valamit a gondolataiban.) Nem! Nem! Már nem. (Feláll, lehajolva átöleli a kockát, egész testével rátapadva. Gurul vele a földön, átgurul a színpad bal oldalára. Leteszi a kockát, feláll, leül, mint az előbb, éppen tükörképe az előbbi póznak.) Habár minden valószínűség szerint az Élet nem múlt el teljesen, sőt, az Élet középpontjában állunk, mégis, e küszöbön átlépve az elmúlásnak adjuk át magunk. (Elgondolkozik azon, amit mondott.) Mert hiszen most már élveznünk kellene, amit létrehoztunk. (Körülnéz.) Én élvezem, amit létrehoztam. (Hátradőlne, mintegy karosszékben, leesik a kockáról.) Hm. (Visszaül, óvatosabban dől hátra, lábát előrenyújtva egyensúlyozik a kockán. Kifárad, próbál visszaülni, nem bírja felhúzni magát. Olyan, mint egy hátára esett bogár, kapálózik.) Ö… ö… ö… (Végül lendít egy nagyot magán, s oldalt lefordul a kockáról. Feláll, visszaül. Keresztbe rakja a lábát. Kényelmetlen, nem bír így ülni. Megtámaszkodik a kocka peremén a kezével. Csúszik le a feneke. Visszaül, köhécsel. Előredől, kezeivel a térdén könyököl. Szorítja a lába közét a póz, szétveti a lábát, begörcsöl a dereka, felszisszen. Próbálja kiegyenesíteni a hátát, mélyeket lélegez. Sikerült, ül mereven. Egyszer csak feláll, megragadja a kockát, dühében elhajítja. Utána megy, megint megragadja, elhajítja. Áll, nézi a kockát. Kitör rajta a pesszimista hangulat.) Ilyen hát az élet, csupa keserűség, bánat! Az ember dolgozik, dolgozik egész életében, s mire megnyugodna, már elmegy a kedve az egésztől. De jó így, persze, hogy jó, ez van! (Ettől a felismeréstől megnyugszik.) Éppen megfelelő így. Mi mást kívánhatnánk? (Odamegy a kockához, megfogja, leteszi középre, ráül, mint király a trónjára, elégedett bölcsességgel néz szét birodalmán.) Tisztességes ember voltam. Nem hazudtam, nem loptam, nem csaltam. A munkámat elvégeztem. A családomat (szünet) felneveltem. Az élvezeteket nem hajszoltam, mindig elég volt, ami éppen volt. (Szünet.) No! Hát persze. Öreg napjaimat békességgel, nyugodt pihenéssel töltöm. Várom a halált: nem sietek elébe, de nem is menekülök. Én már elvégeztem, amit tudtam. Ennyire tellett. (Dühösen, mintha valaki vádolná.) Mi mást tehettem volna?! Majd te azt csinálsz, amit akarsz! Úgy csinálod, ahogy akarod. Mit érdekel engem, a te dolgod, hagyom, csinálj, amit akarsz, és úgy, ahogy te akarod. Úgy is azt csinálod, neked teljesen mindegy, mit mondok! Én nem mondok semmit, csináld, ahogy akarod. Csináld, ahogy akarod. (Egyre fásultabb.) Engem nem érdekel. Mit érdekel engem! Én már nem mondok semmit. Hagyjad, úgyis azt csinál, amit akar. Hadd csinálja. De azért mindennek van határa! Egyelőre. Azért még hadd mondjam meg, mit csinálj. Mert azért még… még nem tartunk ott. Majd annak is eljön az ideje. De neked úgyis mindegy! Neked hiába beszélek akármit! Úgyis azt csinálsz, amit akarsz. De azért még ne csinálj azt, amit akarsz! Pontosan tudod, hogy ez sehova sem vezet.
Hallgass rám is. Még egyelőre nem csinálhatsz azt, amit akarsz. Az ember nem csak azt csinál, amit akar. Amihez kedve van! De te… nekem mindegy, csinálj, amit akarsz… ha annyira akarod.
Elfordul a kockán oldalra, kissé sértődötten. Végiggondolja az életét, elérzékenyül.
Sötét. Csend.
2. jelenet
Sötét.
FIÚ
Apám… apám! Boldog vagy?
(Csend.)
Apám… én boldog vagyok. Isten bizony, boldog. Mesélek neked az életemről, apám. Elmesélem a boldogságom. Figyelj, most figyelj rám, úgy figyelj most, mint gyerekkoromban, amikor a rajzaimat, meg a játékkockából épített váraimat mutattam neked. Na figyelj, de jól figyelj, figyelsz? Lerajzolom az életemet.
Nagyon szeretek élni és sok minden történik velem. Nagyon sok nagyszerű ember van körülöttem, igen, és nem gonoszak, apám, az emberek nem gonoszak és az utcák biztonságosak, igen, és én örülök az embereknek, majdnem mindig örülök nekik, és sokat járkálok az országban és a városban, figyelem ezeket az embereket, jól megfigyelem őket. Meg szoktunk játszani, sokat játszunk. Játszani szeretek a legjobban. És sokat töprengek az élet igazságain, igen, az igazságon. Sokszor szomorú vagyok, de ne ijedj meg, nem kell félned ettől, szeretem a szomorúságomat is. Néha egészen kilátástalan minden, igen, ez gyakran előfordul, egyre gyakrabban. Sokat gondolok arra, hogy íme, már felnőtt lettem, hogy íme, minden csoda véget ért, hogy nincs megváltás, hogy nincs szerelem. De mindig vannak színek, apám, és fák, nyújtózkodnak a fény felé, hatalmasak és egyszerűek. És öregek, nagyon öregek. És a fény! Mindent ő rajzol a világra. Ha csak azt figyelnénk egész nap, hogyan változik folyton, s hogyan teremti szemlélve a világot, már ez is a boldogság maga lenne.
Üldögélek itt egymagam, nem messze tőled. Minden ma kezdődik, s ma is múlik el. Beszélgethetnénk. Nem tudom, tudsz-e még figyelni rám. Apám, ha majd újságolvasás közben elalszol, ne haragudj, ha zörögni fogok a játékaimmal.
Csend. Sötét.
Apám… apám! Boldog vagy? Taníts meg engem a boldogságra, szép szóval, mesekönyvből olvasd fel, mutasd meg a rajzokat, aztán rajzolj te is valamit, azután pedig válaszolj türelmesen a kérdéseimre, ne haragudj a butaságomra, s a különvéleményemre, sose fáradj el ilyennek lenni, vigyél el mindenhová, fedezzük fel együtt a világot.
Apám! Elaludtál? Jól van, aludj, pihend ki magad. De majd utána mutasd meg, hogy működik az írógép, hogy ha nagy leszek, tudjak neked levelet írni. Leírom majd benne, miket rajzoltam és miket építettem, mert akkor már messze fogunk lakni, én is nagy leszek, lesz házam, ahová mindig jöhetsz, amikor csak akarsz.
3. jelenet
Csend. Feljön a fény lassan, Apa a kockán ül. Öregebb, mint az előbb volt. Csend. Néz maga elé, bambán, fásultan. Feláll, nagyon lassan a színpad eleje felé lépked. Hunyorog, rosszul lát. Kijön egészen a közönségig, néz a távolba.
APA
Megint nem lesz eső… Telefonált? Nem jön a fél 5-össel sem.(?) Legalább telefonálna. De nem telefonál.
Visszatipeg a kockához. Áll elgondolkodva. Hátramegy, kinyitja az ajtót. Visszamegy, leül. Fényváltás. Sötét, csak az ajtón ömlik be a sárga fény, kirajzolva Apa alakját. Csend, várakozás mozdulatlanul.
FIÚ
Apa, meséld el nekem a nőket.
Nagyon hosszú szünet. Apa nagyon lassan feláll, elmegy az ajtóhoz, áll a fényben az ajtónyílás másik oldalán. Lassan elsötétedik.
A Fiú jelenik meg oldalt, egyenként kézen fogva kivezeti a nézőket.
Szereplők:
FIÚ
APA
A két szereplőt természetesen ugyanaz a színész játssza.
I. FELVONÁS
1. jelenet
A Fiú a színpad bal oldalán, elöl. Felülről van megvilágítva egy fényoszloppal, ennek a közepén áll. Kezében bőrönd, zakót visel, elegánsan és zártan van öltözve. Csak áll, elgondolkodva. Hogy szóljon-e zene, ez későbbi megfontolás tárgya. Kialszik a fény, tőle jobbra megjelenik egy másik oszlop. A Fiú oda megy, beleáll. Ismét elgondolkodik. Megint sötét, majd hátul középen megjelenik a harmadik fényoszlop. A Fiú beáll. Feljön a másik két oszlop is.
A Fiú járkál a háromszögben, mindegyik oszlopban megáll kicsit, de egyre kevesebb időre. A jelenetet odáig fokozzuk, hogy végül már megállás nélkül futkározik körbe, mint aki megkergült. A tempó fokozásánál kísérletezzük ki azt a leglassabb emelkedést, amit még a színész érdekessé tud tenni, ugyanakkor nem lesz nyomasztóan hosszú a jelenet a többihez képest. Tehát futkározik, mint a bolond, liheg, majd hirtelen észbe kap, leállítja magát.
FIÚ
Na jó, nyugodjunk le. Csak kényelmesen. (Beáll a bal oldali oszlopba.) Urasan. (Pózol.) Minek rohanni? (Kivesz egy újságot a zakójából, a bőröndöt leteszi a földre, kényelmesen olvasni kezd.) Külpolitika! Belpolitika! (Lapoz.) Kultúra! (Lapoz, észrevesz valamit, nézi, egészen közel hajol, nem érti, furcsálja, lapoz.) Fiatal nő párját keresi 40 éves korig. (Elgondolkozik.) Fiatal nő. (Tovább gondolkodik, lapoz, visszalapoz, felnéz.) Milyen lehet egy nő? (Próbálja elképzelni.) Egy nő az egy olyan… (Elakad, vissza az újságba, aztán hirtelen felkapja a fejét.) Az olyan… (Gyanúsan néz az újságra.) Na nem! Nem, nemnem! (Csóválja a fejét.) Hát ez olyan, mint a Mikulás-sztori! (Nevet.) Még hogy nő! (Lapoz, még mindig nevet. Vádlón:) Hát van itt nő?! Van?! (Körülnéz.) Látható. Ha van nő, jöjjön elő. (Vár.) Jöjjön csak. (Vár.) Ugye? (Összehajtja a újságot, a hóna alá gyűri, s kimért léptekkel átmegy a jobb oldali oszlopba.) És itt? Itt sincs! Vagy van? Nincs! (Átmegy hátulra.) És itt? Nem, itt se. (Balra.) Se itt, (jobbra) se itt, (hátulra) se itt! (Megint egyre gyorsabban, végül rohangál.) Sehol. Sehol. Sehol!… (Kifulladva.) Állj! Már megint mi van? Hát értelmes ez? Ilyet csinálni?! (Kényeskedve megtörli az arcát egy kendővel.) Pontosan tudjuk, hogy ez sehova sem vezet. És különben is… Meg aztán, úgymond, ugyebár. Azonkívül. Igen, azon kívül. Hát persze. (Legyezi magát a kendővel.) Mindenekfelett.
Elteszi a kendőt, megigazít mindent, megfogja a bőröndöt, áll, mint az elején. Gondolkozik. Feszengeni kezd, vakarózik. Leteszi a bőröndöt, leveszi a zakót, összehajtja, kinyitja a bőröndöt, hogy beletegye, de elakad, amikor belenéz. Nézi. Lassan kivesz egy ruhadarabot. Kibontja, egy női ruha. Ámulva nézi. Vissza a bőröndhöz. Egy pár női cipő, egy melltartó, egy női alsónemű. Álmélkodva rakja ki maga elé őket. Nézi a ruhadarabokat. Megfogja az egyik cipőt, a magáéhoz hasonlítja. Leveszi a cipőjét, felveszi a nőit, majd a másikat is kicseréli. Lépeget. Furcsa, teljesen visszafogott izgatottság, mint amikor a gyerek először kap egy ismeretlen játékot ajándékba. Nézi a melltartót, forgatja, nem bír rájönni az értelmére. Nézi a bugyit, forgatja, a fény felé tartja. Beleszagol. Félreteszi, felemeli a ruhát. Nézi, majd magához méri. Áll elgondolkodva, kezében a ruhával. Megvakarja a tökét. Vállat von, a ruhákat visszapakolja a bőröndbe.
FIÚ
Na! Hát így állunk? Sebaj. (Kialszik a hátsó fény.) Aha! (Elhelyezi a bőröndöt, kialszik a jobb oldali fény.) Hát jól van. (Lekuporodik, a bőröndöt párnaként használva lefekszik.) Nem mostam fogat. (Sötét.)
2. jelenet
Sötét van, éjszaka. Egyszerű, csontfekete éjszaka, a Fiú álmának belső tere. Vagy valami hasonló, a pontos a meghatározást bízzuk az elemzőkre. Lassan feljön egy halvány, de erősödő, kissé narancsos fény középen, szemből. A Fiú egy szál alsónadrágban összegörnyedve áll, embriószerű pózban. Oldalról látjuk. A fényerő növekedésével párhuzamosan lassan, félve nyílik ki, enyhe remegésekkel, pici fordulásokkal. Néha visszagörnyed egy árnyalatnyit. Szégyenlős, félős, de életigenlő kibontakozás, a lábujjaktól a kéz ujjaiig, az egész testet uralóan. A kinyílással párhuzamosan fordul a közönség felé. A végére teljesen a közönség felé fordul, folytatva a felemelkedést. Sejtenként járja át az élet, s a kitárulkozás az élet felé. Már azt hinnénk lassan "megistenül", amikor törés következik be a folyamatban. Hirtelen átjárja a veszély, a szégyenlősség, a dermesztő hideg, a létbe kivetettség érzése. Megrogyik. Apró, alig észrevehető elhárító mozdulatokat tesz. Fél-embrióban megrekedt pózából lassanként elkezd kifelé tekintgetni. Az energia most a helyzetváltoztató mozdulatokból a helyváltoztatás felé tör. Lassan, de szaggatottan, esetlenül és groteszk módon kezd lépkedni, a közönségnek félig háttal, oldalra igyekszik, a jobb oldali irányba, mintegy a lét széle felé. Izmai feszesek, a végtagok görcsbe fordulnak. A Fiú távolodásával a fény tágul, úgy, hogy mindig bőven benne maradjon. Már látjuk a másik oldalon a bőröndöt, és a ruháit, melyek egy alvó alakot formálnak. Néha picit jobban összegörnyed, máskor kienged kissé. Eléri lassan a jobb oldali falat, először a vállával ér hozzá. Fokozatosan fordul testével a fal felé. Először menekülésnek, elrejtőzésnek látszik, később egyre inkább valami kamaszos vágynak. Végül egészen ráhasal a falra, fokozatosan, egyre inkább, remegőn öleli vagy ölelni próbálja. Először inkább mint gyermek az anya védelmét, lassanként azonban mint szeretőt. A végtagok felől ezzel párhuzamosan az ölelés vágya a központ felé koncentrálódik. A szétágazó mozgás a csípőből kezd irányítódni, egységesülni. Eleinte gyengéden, szelíd hintázással vagy simogatással, aztán egyre hevesebben, szaggatottan. A fény egyre erősödik, s a Fiú egyre erőteljesebben és határozottabban menekül tőle a fal felé. De már nem is menekülés ez, hanem bosszúállás. Lázadás a fal ellen, a fal meggyilkolása, s egyúttal a fallá válás maga. Különböző, a mozgáshoz megfelelő hangot kezd kiadni. Egyre hevesebb, rángatózó végtagok és csípő. A fény erősödik. Aztán felgyulladnak a nézőtérrel szembe állított fények, először csak enyhén, s hirtelen a lassú emelkedésből elvakítják a nézőket. Egy kitartott pillanatnyi vakító fehérség, majd ismét csont sötét, teljes némaság, melyet egy rövid idő után a Fiú lihegése tör meg. A lihegés egyre halkul, míg csak néma nem lesz újra minden. Kitartott sötét. Egy reflektor pásztázza gyorsan végig a terepet, mintha egy elhajtó autó fényszórói lennének. Egy pillanatra látjuk a Fiút, amint valahol hátul, nekünk háttal a földön összegörnyedve fekszik. Ismét sötét és nagy csönd. A színpad két legvégén, elöl egy-egy apró fénypont ébred. A Fiút nem látni, talán éppen csak sejteni lehet, de inkább még ezt sem. Csak a vaksötét és a két pont. A Fiú szólal meg, de most máshogy, mondjuk női hangján, vagyis női énjének hangján, de semmiképpen sem tőle idegen hangon.
FIÚ
Tavasz volt, frissen mosott lepedők csapódtak arcodba.
Néha egy-egy szilva lehullott.
Apa a paradicsomot locsolta.
Anya süteményt sütött.
Anya frissen hazaindult a szomszédoktól.
Apa a járdát locsolta.
A diófáról recsegve esett le egy ág.
A postaládában Apa friss újságja.
Anya szilvát tesz el a konyhában.
Jószagú, szúrós pokrócot ölelsz.
(A jobb oldali fénypont kialszik. Szünet.)
Apa későn ér haza a munkából.
Anya ideges, a vacsora kihűlt.
Apa már nem tanít semmire téged.
Anya nem ölel már sose többé.
Apa alszik.
Anya főz.
Játékaiddal zörögsz.
Apa öregszik.
Anya halványodik.
Játékaiddal zörögsz.
Apa elfordul.
Anya halványodik.
Játékaiddal zörögsz.
(Kialszik a bal oldali fény is.)
Apa!
Anya!
Anya!
(Visszhang.)
Csend. Sötét. Rádió hangja.
RÁDIÓ
…szélsőséges időjárás. Az osztrák hegyekben hárman meghaltak, mert autójuk útközben lefulladt. A szerencsétlenül járt német turisták halálra fagytak. Olaszország déli részén viszont a hőség okoz tragédiákat. Több helyről érkezett hír autóban maradt csecsemőkről, kigyulladt faházakról és erdőtűzről…
Neszeket hallani. A Fiú járkál. Egyre hangosabban lépked. Mindenféle zajokat okoz. Fémtárgyakat püföl, egymáshoz veri őket, felborít dolgokat. Minden zaj előbb-utóbb beáll egy ütemre, ritmusra. Amikor a ritmusban feloldódik, lassan áttér egy másik zajokozó módszerre, mely mintegy megsemmisítő indulattal irányul az előzőre. Keresi a rendszertelenséget. De mindenből rendszer áll össze. Tör-zúz, de abból is rendszer képződik. Már teljesen átadja magát az improvizatív rombolásnak, a totalitás felé halad. Lassan a néző is kezdi veszélyben érezni magát. A káosz felé törő zajszimfónia ezen a ponton, a néző halálfélelmének kezdetén hirtelen véget ér.
FIÚ
Nem tudok megőrülni.
Csendesen járkál a sötétben. Megáll. Csend.
3. jelenet
Meggyújt egy gyufát, amíg ég, igyekszik körülnézni a fényénél. Bal oldalt áll a bőrönd közelében. Még egyet, hasonló körültekintés következik. A harmadik gyufánál végre észreveszi, amit keres, a sötétben hallani, ahogy szalad oldalra. Feljön a fény középen. Egy fémbilivel tér vissza, kissé szégyenlősen mosolyog. Leteszi a bilit középre, mögé áll, nézi. Hátat fordít, lehúzza az alsónadrágját, ráül a bilire. A nézőtérnek háttal ül a "Gondolkodó ember" szoborra emléketető pózban, de nem pont úgy. Megpróbál egyensúlyozni a bilin. Karjait oldalra nyújtja, lábait maga elé. Kicsit megremeg, egyensúlyoz. Egyszer csak hátradől a bilivel. Lába lelendül kissé, bokáján a gatyával. Úgy fekszik, mint egy hátára esett bogár. Nem bír visszalendülni, fekszik, kapálózik. Ahogy elfárad, egyre inkább olyan, mint egy csecsemő. Már nem kapálózva, hanem gyermekien nyúlkál felfelé, markolássza a levegőt. Múltidéző, nosztalgikus zene szólal meg, s egy kellemes, dallamos hangú narrátor.
NARRÁTOR
K. úr ekkor még egyáltalán nem volt tisztában nemi hovatartozása felől. A világ számára puszta fényjáték volt, impotens impresszionizmus, mondhatni. Lágyan, ártatlanul markolászta a levegőt. De ahogy egyre többet szívott belőle, egyre inkább megtelt az élet akarásával. Nem csak megszokta, de követelni is kezdte az életet. S ahogy egyre több lett belőle, már nem volt neki elég a sajátja, hanem elkezdett másoké iránt is vágyódni. Egyre jobban vágyódott mások életére, életéhségét a mérges levegő csak tovább fokozta, s K. úr áhítozott más életekre, gyötrődött, hogy övé legyen minden élet, s akkor K. úr elkezdte felfalni mások életét. Egyre csak falta és falta a környező életeket, s egyre éhesebb lett. K. úr egyre szélesedő fekete lyuk lett, s elnyelt mindenkit, aki a közelébe került. S még mielőtt K. úr felfedezte volna férfiasságát annak minden kellékével, dramaturgiájával és katarzisával együtt, felfalt mindenkit, aki ebben neki segítségére lehetett volna, avagy nemi célját rajta megvalósíthatta volna. Így aztán K. úr egyedül maradt az univerzumban, s gyomrában ott feküdt minden más élet - férfiak, nők vegyest - akik csak arra vártak, hogy mielőtt végképp felemésztődnek K. úr szervezetében, talán egyiküket-másikukat felbüfizi a falánk férfiú. Erre különösen azért láttak esélyt, mert a falatozás közben sok levegőt is elnyelt, s e levegőadagok odabent erjedve egyre nagyobb nyomással igyekeztek más gázneműekkel elegyedni, általában felfelé törve utat maguknak. Hm, igen. Szóval reménykedtek, hogy egy-egy ilyen szellő őket is visszasodorja majd a világba. K. úr a világ összes teremtményének felfalása után péniszének nagy mértékű kisebbedésére lett figyelmes. De ez különösebben nem zavarta, hiszen úgyis felesleges szervnek tartotta. Ennek ellenére óvón vigyázott rá, gondozta, ápolta, talán - őszintén szólva - még egy kicsit túlzásba is vitte. K. úr nemisége a körülmények folytán gyermekkori szinten maradt. Ahogy azonban a felfalt életek emésztődtek, K. úr is kitavaszodott, s megjelentek az első rügyek…
A Fiú mindvégig csecsemőpózban volt a szöveg alatt, édesen markolászta a levegőt. Amikor vége a narrációnak, karjai a gyermeki kapkodásból a zene dallama mellett haladva finoman hajló fiatal fatörzsekké lesznek. Indáznak egymás körül, felfelé növekednek, s lassan egymásra fonódnak. Az egész testet eluralja a tavaszi harmónia, az új életre vágyásnak szép tánca. Közben megszabadul a bokáján tekergő gatyától is, s most meztelenül kígyózik, hajlong, születik benne az élet. Tánc közben, ahogy egyre szebb, emberibb, egészségesebb mozdulatokat végez, lassan közelít a bőrönd felé. A zene is kibomlik, fakadnak, nyílnak az új harmóniák, a futamok robbanékonyak, erőtől duzzadók. Végül a Fiú ott tart a térben, ahol az első jelenet végén elaludt. Folytatja a táncot, közben vált a fény, hirtelen átkapcsol a három fényoszlopra. A zene azonnal elhallgat. A Fiú folytatja a mozgássort, mely épp az ellentétesek egyesüléséről szól. A ritmikus mozgást a zene lekapcsolásával a Fiú lázálomszerű, a suttogásból egyre emelkedő hangerejű szövege kíséri.
FIÚ
Apa, anya, apa, anya, apa, anya, apa, anya, apa…
Hirtelen felébred, megrémül. Szégyenkezve rejti el a testét a közönség elől. Egészen összegörnyed, ruháival takargatja magát, s azok ráncai mögül pislog a közönség felé. Magához húzza a bőröndöt, igyekszik belemászni. Mindig kilóg valamije, hiába rakja ki a női cuccokat. Egészen összehúzza magát, hátha belefér, de sehogy sem sikerül. Ha a közönség nevetne, reagáljon úgy, mintha kinevetnék, kigúnyolnák, tehát fokozódjon a szégyenkezés és az elbújási, eltűnési szándék. Végül olyan helyzetbe jut, hogy csak a végtagjai lógnak ki a bőröndből. Olyan, mint egy teknősbéka. Kezével a földet tapogatja. Elindul hátrafelé a bőrönddel, mászik. Bemászik a hátsó fénybe. Onnan pislog vissza a női ruhák felé. Valami hirtelen eszébe jut. Kiráncigálja a ruhákkal együtt begyűrt újságot a hasa alól. Lapozza, lapozza, keresi. Megtalálja, nézi, majd a női ruhákat. Újra vissza az újsághoz, majd megint a ruhák. Gyermeki örömmel fedezi fel a hasonlóságot. Visszamélyed az újságba. Kibetűzi a képaláírást.
FIÚ
Isadora Duncan 1904-ben. (Nézi a képet, végigsimít rajta az ujjával.) De hát… (Elakad, körülnéz.) De hát… (Elkezd emlékezni, egyre fojtogatóbban. Fájdalmas izgalmában felpattan, mit sem törődve pucérságával.) Az nem lehet. (Futkározik körbe, lassan sötétedik.) Ne menj el fény! (Kétségbeesetten rohangál.) Apa! Hallasz? Nyisd ki az ajtót! Most már… megbüntettél. (Egyre sötétebb van.) Engedj ki, te szarházi! (Teljes sötét, hallani, hogy odavágja a bilit a falhoz.)
Hosszú szünet. Csend.
Kinyílik egy ajtó a hátsó falból, fény ömlik be, megvilágítja a fiú földön térdelő alakját.
FIÚ
Apa? (Szünet.) Apa, gyere be. Ha itt vagy, gyere be. (Magának.) Igen, mondjuk meg neki. Hát persze. (Kifelé.) Amíg te ott kint vagy, én nem mehetek ki tisztán. (Odamászik a bilihez, megmarkolja.) Gyere be. Nem. Nem. (Lehajtja a fejét.) Apa, gyere ki. Gyere ki onnan most már. Most már mindenki jöjjön ki! Vagy én megyek be. Igen, menjünk csak be. Bemegyek. (Feláll, markolja a bilit, elindul az ajtó felé.) Bemegyek. Menj csak, igen, menjél.
Odaér az ajtóhoz. Sötét.
A szünetben közjátékkal szórakoztatjuk a közönséget, mert egyrészt a darab második része nem olyan hosszú, másrészt az odakint végbemenő hétköznapi csevegések, bratyizások, büfézés és pisi a rossz nézőket csak még jobban eltávolítja az előadástól, a jó nézőknek pedig felesleges perceket okozunk, amikor csak azon bosszankodhatnak, hogy csevegés, bratyizás, büfézés és pisi közben a nézőtér másik része még inkább eltávolodik az előadástól. Ráadásul a 2. felvonás kezdetére többen nem érnének vissza időben, ami, tekintve az előadás jellegét, teljességgel megengedhetetlen. Röviden tehát: folyamatos nyomás alatt legyen a közönség. A közjáték kitalálása még előttünk álló feladat.
II. FELVONÁS
1. jelenet
A jól megvilágított térben egy görnyedt hátú, csíkos pizsamás férfi. Ő az Apa. Egy fehér kockán ül a színpad jobb oldalán, a Gondolkodó emberre emlékeztetően, de nem pont úgy. Hátul nyitva az ajtó. Apa maga elé néz, gondolkodik. Finom, klasszikus zene szól. A közjátékról visszatérő nézők elhelyezkednek. Egyszer csak a zene elnémul, Apa felkapja a fejét.
APA
Fiam. Kisfiam… (Elhallgat, néz maga elé, keres valamit a gondolataiban.) Nem! Nem! Már nem. (Feláll, lehajolva átöleli a kockát, egész testével rátapadva. Gurul vele a földön, átgurul a színpad bal oldalára. Leteszi a kockát, feláll, leül, mint az előbb, éppen tükörképe az előbbi póznak.) Habár minden valószínűség szerint az Élet nem múlt el teljesen, sőt, az Élet középpontjában állunk, mégis, e küszöbön átlépve az elmúlásnak adjuk át magunk. (Elgondolkozik azon, amit mondott.) Mert hiszen most már élveznünk kellene, amit létrehoztunk. (Körülnéz.) Én élvezem, amit létrehoztam. (Hátradőlne, mintegy karosszékben, leesik a kockáról.) Hm. (Visszaül, óvatosabban dől hátra, lábát előrenyújtva egyensúlyozik a kockán. Kifárad, próbál visszaülni, nem bírja felhúzni magát. Olyan, mint egy hátára esett bogár, kapálózik.) Ö… ö… ö… (Végül lendít egy nagyot magán, s oldalt lefordul a kockáról. Feláll, visszaül. Keresztbe rakja a lábát. Kényelmetlen, nem bír így ülni. Megtámaszkodik a kocka peremén a kezével. Csúszik le a feneke. Visszaül, köhécsel. Előredől, kezeivel a térdén könyököl. Szorítja a lába közét a póz, szétveti a lábát, begörcsöl a dereka, felszisszen. Próbálja kiegyenesíteni a hátát, mélyeket lélegez. Sikerült, ül mereven. Egyszer csak feláll, megragadja a kockát, dühében elhajítja. Utána megy, megint megragadja, elhajítja. Áll, nézi a kockát. Kitör rajta a pesszimista hangulat.) Ilyen hát az élet, csupa keserűség, bánat! Az ember dolgozik, dolgozik egész életében, s mire megnyugodna, már elmegy a kedve az egésztől. De jó így, persze, hogy jó, ez van! (Ettől a felismeréstől megnyugszik.) Éppen megfelelő így. Mi mást kívánhatnánk? (Odamegy a kockához, megfogja, leteszi középre, ráül, mint király a trónjára, elégedett bölcsességgel néz szét birodalmán.) Tisztességes ember voltam. Nem hazudtam, nem loptam, nem csaltam. A munkámat elvégeztem. A családomat (szünet) felneveltem. Az élvezeteket nem hajszoltam, mindig elég volt, ami éppen volt. (Szünet.) No! Hát persze. Öreg napjaimat békességgel, nyugodt pihenéssel töltöm. Várom a halált: nem sietek elébe, de nem is menekülök. Én már elvégeztem, amit tudtam. Ennyire tellett. (Dühösen, mintha valaki vádolná.) Mi mást tehettem volna?! Majd te azt csinálsz, amit akarsz! Úgy csinálod, ahogy akarod. Mit érdekel engem, a te dolgod, hagyom, csinálj, amit akarsz, és úgy, ahogy te akarod. Úgy is azt csinálod, neked teljesen mindegy, mit mondok! Én nem mondok semmit, csináld, ahogy akarod. Csináld, ahogy akarod. (Egyre fásultabb.) Engem nem érdekel. Mit érdekel engem! Én már nem mondok semmit. Hagyjad, úgyis azt csinál, amit akar. Hadd csinálja. De azért mindennek van határa! Egyelőre. Azért még hadd mondjam meg, mit csinálj. Mert azért még… még nem tartunk ott. Majd annak is eljön az ideje. De neked úgyis mindegy! Neked hiába beszélek akármit! Úgyis azt csinálsz, amit akarsz. De azért még ne csinálj azt, amit akarsz! Pontosan tudod, hogy ez sehova sem vezet.
Hallgass rám is. Még egyelőre nem csinálhatsz azt, amit akarsz. Az ember nem csak azt csinál, amit akar. Amihez kedve van! De te… nekem mindegy, csinálj, amit akarsz… ha annyira akarod.
Elfordul a kockán oldalra, kissé sértődötten. Végiggondolja az életét, elérzékenyül.
Sötét. Csend.
2. jelenet
Sötét.
FIÚ
Apám… apám! Boldog vagy?
(Csend.)
Apám… én boldog vagyok. Isten bizony, boldog. Mesélek neked az életemről, apám. Elmesélem a boldogságom. Figyelj, most figyelj rám, úgy figyelj most, mint gyerekkoromban, amikor a rajzaimat, meg a játékkockából épített váraimat mutattam neked. Na figyelj, de jól figyelj, figyelsz? Lerajzolom az életemet.
Nagyon szeretek élni és sok minden történik velem. Nagyon sok nagyszerű ember van körülöttem, igen, és nem gonoszak, apám, az emberek nem gonoszak és az utcák biztonságosak, igen, és én örülök az embereknek, majdnem mindig örülök nekik, és sokat járkálok az országban és a városban, figyelem ezeket az embereket, jól megfigyelem őket. Meg szoktunk játszani, sokat játszunk. Játszani szeretek a legjobban. És sokat töprengek az élet igazságain, igen, az igazságon. Sokszor szomorú vagyok, de ne ijedj meg, nem kell félned ettől, szeretem a szomorúságomat is. Néha egészen kilátástalan minden, igen, ez gyakran előfordul, egyre gyakrabban. Sokat gondolok arra, hogy íme, már felnőtt lettem, hogy íme, minden csoda véget ért, hogy nincs megváltás, hogy nincs szerelem. De mindig vannak színek, apám, és fák, nyújtózkodnak a fény felé, hatalmasak és egyszerűek. És öregek, nagyon öregek. És a fény! Mindent ő rajzol a világra. Ha csak azt figyelnénk egész nap, hogyan változik folyton, s hogyan teremti szemlélve a világot, már ez is a boldogság maga lenne.
Üldögélek itt egymagam, nem messze tőled. Minden ma kezdődik, s ma is múlik el. Beszélgethetnénk. Nem tudom, tudsz-e még figyelni rám. Apám, ha majd újságolvasás közben elalszol, ne haragudj, ha zörögni fogok a játékaimmal.
Csend. Sötét.
Apám… apám! Boldog vagy? Taníts meg engem a boldogságra, szép szóval, mesekönyvből olvasd fel, mutasd meg a rajzokat, aztán rajzolj te is valamit, azután pedig válaszolj türelmesen a kérdéseimre, ne haragudj a butaságomra, s a különvéleményemre, sose fáradj el ilyennek lenni, vigyél el mindenhová, fedezzük fel együtt a világot.
Apám! Elaludtál? Jól van, aludj, pihend ki magad. De majd utána mutasd meg, hogy működik az írógép, hogy ha nagy leszek, tudjak neked levelet írni. Leírom majd benne, miket rajzoltam és miket építettem, mert akkor már messze fogunk lakni, én is nagy leszek, lesz házam, ahová mindig jöhetsz, amikor csak akarsz.
3. jelenet
Csend. Feljön a fény lassan, Apa a kockán ül. Öregebb, mint az előbb volt. Csend. Néz maga elé, bambán, fásultan. Feláll, nagyon lassan a színpad eleje felé lépked. Hunyorog, rosszul lát. Kijön egészen a közönségig, néz a távolba.
APA
Megint nem lesz eső… Telefonált? Nem jön a fél 5-össel sem.(?) Legalább telefonálna. De nem telefonál.
Visszatipeg a kockához. Áll elgondolkodva. Hátramegy, kinyitja az ajtót. Visszamegy, leül. Fényváltás. Sötét, csak az ajtón ömlik be a sárga fény, kirajzolva Apa alakját. Csend, várakozás mozdulatlanul.
FIÚ
Apa, meséld el nekem a nőket.
Nagyon hosszú szünet. Apa nagyon lassan feláll, elmegy az ajtóhoz, áll a fényben az ajtónyílás másik oldalán. Lassan elsötétedik.
A Fiú jelenik meg oldalt, egyenként kézen fogva kivezeti a nézőket.
Vége
Taliándörögd-Budapest, 2003. június
Taliándörögd-Budapest, 2003. június
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése