Egy próbafolyamat stációi - 10. rész
Most már magamat is hajszolom abba az irányba, hogy egyre gyilkosabb hangulatba keveredjek. Elképesztő nehézségekkel kell szembesülnünk próbahely ügyében, miközben az eseményeknek pörögnie kellene. A darabbéli írót legalább hagyják dolgozni. Igaz, volt olyan elképzelésem is, hogy közben egy bizonyos postás szereplő különféle számlákat dobál be a lakásba, és a végén az írót kilakoltatják. Ezt végül jó, hogy elvettem, de azért érzem a dolog igazságát. Sőt, Foster is tesz ilyesféle utalásokat, bizonyos romantikus szegénységről, amiből nem biztos, hogy a szegénység, hanem inkább a romantika hiányzik...
Egy állandó próbahely megszerzése most már égető szükséglet. Addig talán valahogy kihúzzuk. De megint csak azt tudom mondani, hogy bár mindez nem kellemes, az biztos, hogy valamilyen formában ezek a nehézségek is be fognak épülni az előadásba. Például érzem magamban a gyilkos hangulatot. Vagy indulatot. És hát mire való a művészet úgymond, ha többek között nem arra, hogy - Füst Milánnal szólva - "látomás és indulat" terepévé tegye a létet. És itt azt hiszem az "és" fontos. Nem vagy, hanem és! Ha meg Nietzschére gondolok: dionüszoszi haragomat apollóni szépségbe fogom burkolni.
Lelkünk valóban kést rejteget.
2008. február 28., csütörtök
2008. február 27., szerda
Portia halott
Egy próbafolyamat stációi - 9. rész
Ma este megöltük Portiát. Az előző bejegyzésemben írottaknak megfelelően. Azt hiszem, a jelenetet jól jellemzi az utána következő elképesztő indulat, melyet mindannyian éreztünk a Brutus-Cat-Cassius-szövegek beolvasásakor. Éreztük, hogy annyira pattanásig feszült a helyzet, hogy nem lehet nem lefuttatni a következő jelenet jónéhány sora nélkül. Márpedig ha egy jelent ekkora várakozást szül...
Portia halála meglehetősen kegyetlenre sikerült, nem is csupán a halál miatt, hanem a Brutus-szal való kapcsolatának fölállítása miatt. A jelenet végig ugrál a szinte taszító erőszak és a mesei tündérvilág között. Ezt az ellentétet a hátralévő 3 hétben, gondolom, még jobban sikerül kiélezni.
Süti, aki Brutus szerepét játssza az előadásban, ma többször mondta a próba közben, hogy lassanként tényleg gyilkos állapotba kerül. Mármint nem ő személyesen, hanem a karaktere. Ez jó jel. Ha a próbafolyamatot olyan időszakasznak fogom fel, mint magának a darabbéli darabnak a megalkotását, akkor ma éppen párhuzamban vagyunk Cat-tel. Hiszen a darabban is ennél a pontnál kell megállíthatatlanul elszabadulnia a pokolnak, a gyilkos szándéknak. Úgy haladunk az anyagban, mint Cat a sajátjában. Talán azért, mert munkamódszerünk nagyon hasonló. Nyomozunk: azt nyomozzuk, hogyan kerüljön színpadra, a megvalósítás terepére ez a szöveghalmaz. Hogy mit kezdjünk a Cat és Brutus által fölállított eszményekkel. És ahogyan nekik mindezzel kapcsolatban rengeteg kételyük merül fel, nekünk is nagyon sok a kérdésünk, de ugyanakkor nagyon sok a víziónk, sőt, ahogy a munka során egyre jobban ismerjük meg egymást, egyre több vágyat, szenvedélyt is tudunk érzékelni egymáson, és jó az, ha hagyjuk ezeket némiképp elszabadulni. A próbák jó hangulatára is gondolok itt: a humorra, a figyelemre, amivel egymás munkái iránt fordulunk. És azokra a különös dolgokra, amelyek ebbe az előadásba bekerülnek, és amelyeket egyenként ki-ki a maga életéből mint külön tudást, képességet, tulajdonságot, alkati sajátosságot, vagy megszerzett anyagot behozott és még hozni fog. Mert ez a lelke mindennek.
A színház ilyen értelemben totális művészet, ilyen értelemben közösségi művészet, ilyen értelemben nyer létjogosultságot egyáltalán.
Szóval Portia halott.
Most, képzeljétek el, azon gondolkodunk, hogyan öljük meg Caesart!!!
Ma este megöltük Portiát. Az előző bejegyzésemben írottaknak megfelelően. Azt hiszem, a jelenetet jól jellemzi az utána következő elképesztő indulat, melyet mindannyian éreztünk a Brutus-Cat-Cassius-szövegek beolvasásakor. Éreztük, hogy annyira pattanásig feszült a helyzet, hogy nem lehet nem lefuttatni a következő jelenet jónéhány sora nélkül. Márpedig ha egy jelent ekkora várakozást szül...
Portia halála meglehetősen kegyetlenre sikerült, nem is csupán a halál miatt, hanem a Brutus-szal való kapcsolatának fölállítása miatt. A jelenet végig ugrál a szinte taszító erőszak és a mesei tündérvilág között. Ezt az ellentétet a hátralévő 3 hétben, gondolom, még jobban sikerül kiélezni.
Süti, aki Brutus szerepét játssza az előadásban, ma többször mondta a próba közben, hogy lassanként tényleg gyilkos állapotba kerül. Mármint nem ő személyesen, hanem a karaktere. Ez jó jel. Ha a próbafolyamatot olyan időszakasznak fogom fel, mint magának a darabbéli darabnak a megalkotását, akkor ma éppen párhuzamban vagyunk Cat-tel. Hiszen a darabban is ennél a pontnál kell megállíthatatlanul elszabadulnia a pokolnak, a gyilkos szándéknak. Úgy haladunk az anyagban, mint Cat a sajátjában. Talán azért, mert munkamódszerünk nagyon hasonló. Nyomozunk: azt nyomozzuk, hogyan kerüljön színpadra, a megvalósítás terepére ez a szöveghalmaz. Hogy mit kezdjünk a Cat és Brutus által fölállított eszményekkel. És ahogyan nekik mindezzel kapcsolatban rengeteg kételyük merül fel, nekünk is nagyon sok a kérdésünk, de ugyanakkor nagyon sok a víziónk, sőt, ahogy a munka során egyre jobban ismerjük meg egymást, egyre több vágyat, szenvedélyt is tudunk érzékelni egymáson, és jó az, ha hagyjuk ezeket némiképp elszabadulni. A próbák jó hangulatára is gondolok itt: a humorra, a figyelemre, amivel egymás munkái iránt fordulunk. És azokra a különös dolgokra, amelyek ebbe az előadásba bekerülnek, és amelyeket egyenként ki-ki a maga életéből mint külön tudást, képességet, tulajdonságot, alkati sajátosságot, vagy megszerzett anyagot behozott és még hozni fog. Mert ez a lelke mindennek.
A színház ilyen értelemben totális művészet, ilyen értelemben közösségi művészet, ilyen értelemben nyer létjogosultságot egyáltalán.
Szóval Portia halott.
Most, képzeljétek el, azon gondolkodunk, hogyan öljük meg Caesart!!!
Portia halála
Egy próbafolyamat stációi - 8. rész
Habár ezzel a jelenettel szinte a kezdetektől foglalkoztunk, máig nem sikerült megnyugtató megoldást találni rá. Talán azért, mert annak idején Gáborral ez a rész különösen erős lett, Kriszta nagyon szépen mondta a szöveget, a fekete függönyben előmászó, Portia testét elragadó kezek látványa egyszerre volt megható és félelmetes.
Nyilván ezek után az ember valami mást szeretne, de legalább olyan jót. Portia ugyebár Brutus zavarodott elméjű felesége. Korábban már leírtam ide is, a blogba, hogy a nők alkotta érzelmi háttér milyen fontos része az egész darabnak. A zavaros születési titkok, a szerelmi és szexuális sikertelenségek elleplezése legalább olyan fontos okokat teremt a Caesar-gyilkosságra, mint a politikai érvek és a társadalmi légkör.
Ezt a szexuális vonatkozást szerettem volna megpendíteni, amikor Portia halálát egyféle első nászéjszaka újra elképzeléseként próbáltuk megközelíteni. Itt Brutus végig jelen van, de egyre tehetetlenebb, míg végül egyszerűen fizikai teherré változik Portia számára. Bizarr és megdöbbentő volt ennek a jelenetnek az egyetlen jól sikerült improvizációja. A szexuális harc a nászágyból halottaságyat csinál: "ne menj a szenátusba!" kiabálja Portia a már magatehetetlenül heverő Brutusnak, akit próbál felráncigálni, hogy ne menjen. Brutus ólomsúlyú álma a gyilkosság. A gyilkosság nem tett, hanem hanem a nehézkedés ereje. Legalábbis Portia számára. De hiszen kinek a Brutusa él? És kinek a valósága válik végül törvénnyé?
Az improvizációt azonban nem sikerült rekonstruálni. Nem sikerült azóta sem eljutni addig a pontig. De egyébként is voltak vele bajok. Túlságosan a talajra szorult a jelenet, és a vége is megoldatlan maradt.
Aztán további kérdések: mik a forró széndarabok, amiket a szájába gyűr? Mi történik a holttesttel? A válaszok még váratnak magukra, a mai próba feladata, hogy megoldjuk az ügyet. Az alapvető gondolat (nehézkedés) és a kegyetlenség, a szexuális töltet marad - szeretném, ha maradna. Az eszközökban kell kicsit másképp gondolkodni. Ez a rendező feladata például: hozni ötletet arra, mi legyen az eszköz. A nehézkedés kulcsa: a könnyedség. És abban "a váratlanul, gyorsan lesújtó kés...".
Persze: hogyan vágjuk el egymás drótköteleit, melyek a másikat fölibénk emelik? De: hogyan is van az, ha köteleinkkel az álmainkba kapaszkodunk? Mi is jön azután?
Habár ezzel a jelenettel szinte a kezdetektől foglalkoztunk, máig nem sikerült megnyugtató megoldást találni rá. Talán azért, mert annak idején Gáborral ez a rész különösen erős lett, Kriszta nagyon szépen mondta a szöveget, a fekete függönyben előmászó, Portia testét elragadó kezek látványa egyszerre volt megható és félelmetes.
Nyilván ezek után az ember valami mást szeretne, de legalább olyan jót. Portia ugyebár Brutus zavarodott elméjű felesége. Korábban már leírtam ide is, a blogba, hogy a nők alkotta érzelmi háttér milyen fontos része az egész darabnak. A zavaros születési titkok, a szerelmi és szexuális sikertelenségek elleplezése legalább olyan fontos okokat teremt a Caesar-gyilkosságra, mint a politikai érvek és a társadalmi légkör.
Ezt a szexuális vonatkozást szerettem volna megpendíteni, amikor Portia halálát egyféle első nászéjszaka újra elképzeléseként próbáltuk megközelíteni. Itt Brutus végig jelen van, de egyre tehetetlenebb, míg végül egyszerűen fizikai teherré változik Portia számára. Bizarr és megdöbbentő volt ennek a jelenetnek az egyetlen jól sikerült improvizációja. A szexuális harc a nászágyból halottaságyat csinál: "ne menj a szenátusba!" kiabálja Portia a már magatehetetlenül heverő Brutusnak, akit próbál felráncigálni, hogy ne menjen. Brutus ólomsúlyú álma a gyilkosság. A gyilkosság nem tett, hanem hanem a nehézkedés ereje. Legalábbis Portia számára. De hiszen kinek a Brutusa él? És kinek a valósága válik végül törvénnyé?
Az improvizációt azonban nem sikerült rekonstruálni. Nem sikerült azóta sem eljutni addig a pontig. De egyébként is voltak vele bajok. Túlságosan a talajra szorult a jelenet, és a vége is megoldatlan maradt.
Aztán további kérdések: mik a forró széndarabok, amiket a szájába gyűr? Mi történik a holttesttel? A válaszok még váratnak magukra, a mai próba feladata, hogy megoldjuk az ügyet. Az alapvető gondolat (nehézkedés) és a kegyetlenség, a szexuális töltet marad - szeretném, ha maradna. Az eszközökban kell kicsit másképp gondolkodni. Ez a rendező feladata például: hozni ötletet arra, mi legyen az eszköz. A nehézkedés kulcsa: a könnyedség. És abban "a váratlanul, gyorsan lesújtó kés...".
Persze: hogyan vágjuk el egymás drótköteleit, melyek a másikat fölibénk emelik? De: hogyan is van az, ha köteleinkkel az álmainkba kapaszkodunk? Mi is jön azután?
2008. február 25., hétfő
Pompeius csarnoka
Egy próbafolyamat stációi - 7. rész
Immár kétnapos próbán vagyunk túl, melyet nagy szerencsénkre a Sirályban tarthattunk, ott, ahol az előadást tervezzük játszani. Micsoda nagyszerű dolog, ha az ember méltó körülmények között próbálhat! Ma reggel 9-kor többen úgy éreztük, mintha a munkahelyünkre jönnénk be, arra a munkahelyünkre, ahová nagyon szeretünk bejárni. Még betegen is. Bárcsak lenne egy ilyen pincénk, mint ez! És ki tudja, talán holnap egy jókora lépéssel közelebb kerülhetünk ehhez. De erről most nem többet...
Sokat jutottunk előre a darabbal, de kezdek attól tartani, hogy az eredetileg 1 órásra tervezett előadás 2-be sem fog beleférni. Kissé elvesztettem az időérzékemet, ami nem csoda, hiszen egyben még sosem próbáltuk végig a jeleneteket, csak egymás után, sok megállással, rendezkedéssel. A jövő hét végére azonban el kell jutnunk az összpróbáig. Akkor az időérzékünk várhatóan helyreáll.
A Sirály terében, úgy tűnik, sikerült létrehozni Cat lakását, ami egyben Pompeius oszlopcsarnoka, és egyszersmind egy üres tér. Így valóban a képzelet és a játék válhat a kulcsszóvá.
De most hullafáradt vagyok. Úgyhogy többet nem írok. Köszönöm a szereplőknek, mindannyiuknak, hogy ilyen szép munkát sikerült végeznünk ebben a 2 napban.
Folytatjuk.
Immár kétnapos próbán vagyunk túl, melyet nagy szerencsénkre a Sirályban tarthattunk, ott, ahol az előadást tervezzük játszani. Micsoda nagyszerű dolog, ha az ember méltó körülmények között próbálhat! Ma reggel 9-kor többen úgy éreztük, mintha a munkahelyünkre jönnénk be, arra a munkahelyünkre, ahová nagyon szeretünk bejárni. Még betegen is. Bárcsak lenne egy ilyen pincénk, mint ez! És ki tudja, talán holnap egy jókora lépéssel közelebb kerülhetünk ehhez. De erről most nem többet...
Sokat jutottunk előre a darabbal, de kezdek attól tartani, hogy az eredetileg 1 órásra tervezett előadás 2-be sem fog beleférni. Kissé elvesztettem az időérzékemet, ami nem csoda, hiszen egyben még sosem próbáltuk végig a jeleneteket, csak egymás után, sok megállással, rendezkedéssel. A jövő hét végére azonban el kell jutnunk az összpróbáig. Akkor az időérzékünk várhatóan helyreáll.
A Sirály terében, úgy tűnik, sikerült létrehozni Cat lakását, ami egyben Pompeius oszlopcsarnoka, és egyszersmind egy üres tér. Így valóban a képzelet és a játék válhat a kulcsszóvá.
De most hullafáradt vagyok. Úgyhogy többet nem írok. Köszönöm a szereplőknek, mindannyiuknak, hogy ilyen szép munkát sikerült végeznünk ebben a 2 napban.
Folytatjuk.
2008. február 23., szombat
Éberség
Egy próbafolyamat stációi - 6. rész
Csak pár óra telt el előző bejegyzésem óta, most a tisztesség kívánja az új híradást. Várva várt próbánk "csúfos" véget ért. Le kellett állítanom a jelenetet, mert olyan gyatra szövegtudással jelentek meg az én drágáim a próbán, hogy az már valóban kritikus. Nem akarom nagyon elemezni a dolgot, mindössze annyit róla: ezek az emberek tényleg tudják, mi az, hogy felkészülni a próbára. Kicsit eltévelyedtek a mai napot illetően. Nem lehet egy 8 szereplős jelenetet úgy megcsinálni, hogy mindenki szövegkönyvvel a kezében mászkál a térben, és még akkor is félreolvassa a sorokat, lekésik, belevág a másik szövegébe, továbbá elképzelése sincs arról, milyen térben van, nem képes azt sem irányítani, sem támogatni a jelenlétével, mert azzal küszködik, hogy a legegyszerűbb mondatok eszébe jussanak.
Akció közben persze a szövegtudás nyilván romlik, mégis árulkodó a teljes outsider-ség. Ahol nincs gondolat, nincs tűz, nincs jelenidejű küzdelem, ott a munka hiánya érződik, tehát valaminő felkészületlenség, gondolati és energetikai pangás, a birtoklás - a szerep, a szenvedély birtoklásának - teljes hiánya pongyolaságot jelez, egyfajta nemkívánatos lazaságot, végső soron az önismeret jókora hiányát. Márpedig akkor mit várunk a nézőinktől, ha mi magunk sem vagyunk képesek megfelelni a saját feladatainknak, ha nem tudjuk legalább minimális szinten képviselni az eszményeinket, amelyekről egyébként ez az előadás is éppen szól!!!
Ezerszer többre becsülöm a sok munka révén elért zsákutcát, bármilyen problémát, akár alacsony színvonalat, mint a nagyzolásból adódó linkeskedést. Nem lehetett más feladatom, mint felrázni kicsit a csapatot, és hazaküldeni őket szövegezni.
Tervezek egy új előadást egyébként, amely éppen erről a "szappanbuborék-létről" szól. Hogy a valóság, amit konstruálunk magunk köré, ahogyan fogalmainkat, képeinket kialakítjuk, az mind csupán egyetlen pengevékony határon létezik. Ha elmulasztjuk megtenni teremtő aktusainkat, világunk szétomlik. Mindezt Jancsóék így fogalmazták meg: aki elveszíti éberségét, az meghal. És az ő filmjeiben ez szó szerint így van. Aki a világ peremén különvilágot épít, mert rájött, hogy csakis így képes élni, építésben tehát, alkotásban, folytonos ellenkezésben tehát, annak nem szabad eltompulnia. Különben amit létre akar hozni, az ő alkotói identitása, magyarán egész létezése: csupán illúzió!
BÁRCSAK FOGLALKOZHATNÉK EGY SZEREPPEL, SZÍNÉSZETTEL ILYEN MÓDON. BÁRCSAK LENNE ERRE ELEGEDNŐ IHLETŐ FORRÁS! Emlékszem azért ilyenekre. Csetneki Gáborral való munkáinkban, vagy korábban a Leonce és Léna próbái közben, vagy amikor Panni megkért, hogy mondjak el egy verset kamerába, vagy ilyen ihlető forrás volt az olaszok figyelme a commedia dell'arte kurzuson, vagy legutóbb a Woyzeck-koncertbe való beugrásom kapcsán. Engem színészként (de rendezőként is) leginkább az alkotótársak intenzitása tud hajtani előre. Egyszerű ez: lusta közegben az ember ellustul, ahol viszont munka zajlik, ott energiákkal töltődsz fel. Mindenki hiányzik, akiket az előbb a munkák kapcsán felsoroltam, és mindenki más is, akivel tartósan valódi, intenzív munkát végeztünk.
Ide tartozik az is: öcsém, Pisti kilépett a Zsiráfivóhely című előadásunkból, mert szegedi életével nehezen egyeztethető a budapesti játék. Miközben emberileg, érzelmileg ez nagyon megvisel, szakmailag - ha van ilyen egyáltalán - cseppet sem aggaszt, sőt, némiképp megkönnyebbülés. Mert ő sem volt képes soha igazi intenzitásra, sosem hozott döntést affelől, hogy bent van, nem pedig kint, sosem indult neki egyedül olyan erővel közös munkánknak, mint amilyet olykor-olykor sikerült kisajtolnom belőle. Mert a közös munkákban az egyéni munka a legfontosabb. Ez választja el a társaságtól való függést az igazi közös alkotómunkától. Pisti számomra megrengetően szépen mondta Rakovszky Zsuzsa Kifestő című versét a próbák végére, de még mindig jóval több volt benne a kapott személyiségi jegyekből, mint a megmunkáltságból. Pisti életében elvitathatatlanul fontos volt ez az időszak, tudom, hogy más területeken ezeket a dolgokat kamatoztatni fogja, és ez így rendjén is van. Minden teljesen korrekt volt. Mégis: kevesebbet dolgozott, mint amennyit magával hozott. Sokan vagyunk ezzel így sok helyen. De valamin tényleg dolgozni, azt jelenti számomra: többet teszek, mint amennyit eleve hozok. Ez a záloga a változásnak, és mindennek, ami ezzel összefügg: frissesség, éberség, készenlét, intenzitás. Csak azokból az emberekből lesz szerintem igazi alkotó, akik meg akarnak változni.
Persze egyszerű dolgok is eszembe jutnak: ahogyan Piri tartja a hegedűt, ahogy Zsuzsi izgul velem együtt, amikor a többiek botladoznak a szövegben, ahogyan a szégyen közössé válik, ahogyan Máté és Tamás külön-külön bevallják, hogy nem tettek meg ma mindent a dologért. Ezekben a momentumokban olyan erő van, igen: TARTÁS, ami ennek az egésznek a kulcsa! A tartás - a testtartás - a legfontosabb: mindent elárul a színészről. Lehet, hogy egy színész még teljesen rossz a szerepében. De ahogy a munkaanyagát, vagyis saját magát, mint testet, lelket, gondolatot - tartja, ott már minden elolvasható arról, ami majd megvalósul. Feltéve, hogy ezt a tartást nem adja fel. Vagyis nem veszíti el az éberségét.
Ezek is kapuk. Saját kapuink: olykor egyéni, olykor közös kapuink.
És csak most jut eszembe, hogy Kos jegyű vagyok. Ugye ezek kapuk, nem falak?
Csak pár óra telt el előző bejegyzésem óta, most a tisztesség kívánja az új híradást. Várva várt próbánk "csúfos" véget ért. Le kellett állítanom a jelenetet, mert olyan gyatra szövegtudással jelentek meg az én drágáim a próbán, hogy az már valóban kritikus. Nem akarom nagyon elemezni a dolgot, mindössze annyit róla: ezek az emberek tényleg tudják, mi az, hogy felkészülni a próbára. Kicsit eltévelyedtek a mai napot illetően. Nem lehet egy 8 szereplős jelenetet úgy megcsinálni, hogy mindenki szövegkönyvvel a kezében mászkál a térben, és még akkor is félreolvassa a sorokat, lekésik, belevág a másik szövegébe, továbbá elképzelése sincs arról, milyen térben van, nem képes azt sem irányítani, sem támogatni a jelenlétével, mert azzal küszködik, hogy a legegyszerűbb mondatok eszébe jussanak.
Akció közben persze a szövegtudás nyilván romlik, mégis árulkodó a teljes outsider-ség. Ahol nincs gondolat, nincs tűz, nincs jelenidejű küzdelem, ott a munka hiánya érződik, tehát valaminő felkészületlenség, gondolati és energetikai pangás, a birtoklás - a szerep, a szenvedély birtoklásának - teljes hiánya pongyolaságot jelez, egyfajta nemkívánatos lazaságot, végső soron az önismeret jókora hiányát. Márpedig akkor mit várunk a nézőinktől, ha mi magunk sem vagyunk képesek megfelelni a saját feladatainknak, ha nem tudjuk legalább minimális szinten képviselni az eszményeinket, amelyekről egyébként ez az előadás is éppen szól!!!
Ezerszer többre becsülöm a sok munka révén elért zsákutcát, bármilyen problémát, akár alacsony színvonalat, mint a nagyzolásból adódó linkeskedést. Nem lehetett más feladatom, mint felrázni kicsit a csapatot, és hazaküldeni őket szövegezni.
Tervezek egy új előadást egyébként, amely éppen erről a "szappanbuborék-létről" szól. Hogy a valóság, amit konstruálunk magunk köré, ahogyan fogalmainkat, képeinket kialakítjuk, az mind csupán egyetlen pengevékony határon létezik. Ha elmulasztjuk megtenni teremtő aktusainkat, világunk szétomlik. Mindezt Jancsóék így fogalmazták meg: aki elveszíti éberségét, az meghal. És az ő filmjeiben ez szó szerint így van. Aki a világ peremén különvilágot épít, mert rájött, hogy csakis így képes élni, építésben tehát, alkotásban, folytonos ellenkezésben tehát, annak nem szabad eltompulnia. Különben amit létre akar hozni, az ő alkotói identitása, magyarán egész létezése: csupán illúzió!
BÁRCSAK FOGLALKOZHATNÉK EGY SZEREPPEL, SZÍNÉSZETTEL ILYEN MÓDON. BÁRCSAK LENNE ERRE ELEGEDNŐ IHLETŐ FORRÁS! Emlékszem azért ilyenekre. Csetneki Gáborral való munkáinkban, vagy korábban a Leonce és Léna próbái közben, vagy amikor Panni megkért, hogy mondjak el egy verset kamerába, vagy ilyen ihlető forrás volt az olaszok figyelme a commedia dell'arte kurzuson, vagy legutóbb a Woyzeck-koncertbe való beugrásom kapcsán. Engem színészként (de rendezőként is) leginkább az alkotótársak intenzitása tud hajtani előre. Egyszerű ez: lusta közegben az ember ellustul, ahol viszont munka zajlik, ott energiákkal töltődsz fel. Mindenki hiányzik, akiket az előbb a munkák kapcsán felsoroltam, és mindenki más is, akivel tartósan valódi, intenzív munkát végeztünk.
Ide tartozik az is: öcsém, Pisti kilépett a Zsiráfivóhely című előadásunkból, mert szegedi életével nehezen egyeztethető a budapesti játék. Miközben emberileg, érzelmileg ez nagyon megvisel, szakmailag - ha van ilyen egyáltalán - cseppet sem aggaszt, sőt, némiképp megkönnyebbülés. Mert ő sem volt képes soha igazi intenzitásra, sosem hozott döntést affelől, hogy bent van, nem pedig kint, sosem indult neki egyedül olyan erővel közös munkánknak, mint amilyet olykor-olykor sikerült kisajtolnom belőle. Mert a közös munkákban az egyéni munka a legfontosabb. Ez választja el a társaságtól való függést az igazi közös alkotómunkától. Pisti számomra megrengetően szépen mondta Rakovszky Zsuzsa Kifestő című versét a próbák végére, de még mindig jóval több volt benne a kapott személyiségi jegyekből, mint a megmunkáltságból. Pisti életében elvitathatatlanul fontos volt ez az időszak, tudom, hogy más területeken ezeket a dolgokat kamatoztatni fogja, és ez így rendjén is van. Minden teljesen korrekt volt. Mégis: kevesebbet dolgozott, mint amennyit magával hozott. Sokan vagyunk ezzel így sok helyen. De valamin tényleg dolgozni, azt jelenti számomra: többet teszek, mint amennyit eleve hozok. Ez a záloga a változásnak, és mindennek, ami ezzel összefügg: frissesség, éberség, készenlét, intenzitás. Csak azokból az emberekből lesz szerintem igazi alkotó, akik meg akarnak változni.
Persze egyszerű dolgok is eszembe jutnak: ahogyan Piri tartja a hegedűt, ahogy Zsuzsi izgul velem együtt, amikor a többiek botladoznak a szövegben, ahogyan a szégyen közössé válik, ahogyan Máté és Tamás külön-külön bevallják, hogy nem tettek meg ma mindent a dologért. Ezekben a momentumokban olyan erő van, igen: TARTÁS, ami ennek az egésznek a kulcsa! A tartás - a testtartás - a legfontosabb: mindent elárul a színészről. Lehet, hogy egy színész még teljesen rossz a szerepében. De ahogy a munkaanyagát, vagyis saját magát, mint testet, lelket, gondolatot - tartja, ott már minden elolvasható arról, ami majd megvalósul. Feltéve, hogy ezt a tartást nem adja fel. Vagyis nem veszíti el az éberségét.
Ezek is kapuk. Saját kapuink: olykor egyéni, olykor közös kapuink.
És csak most jut eszembe, hogy Kos jegyű vagyok. Ugye ezek kapuk, nem falak?
Kapuk
Egy próbafolyamat stációi - 5. rész
A tegnapi próba elmaradt. Egyszerű bürokratikus, adminisztrációs okokból. Nem tudtunk bejutni a próbaterembe, maradt hát a felhevült, de kielégítetlen állapot, roppant belső feszültség, túlkoncentráltság, a kudarc keserű íze, tehetetlenség, lebénultság. Aztán 4-en egy lakáson bizonyos italokkal felszerelkezve, nem bírván magunkkal, mégis szövegpróbáztunk, és dalszöveget szültünk. Mindez nem jöhetett volna létre, ha néhány fafejű ember mégis beenged minket a terembe, ahová évek óta járunk, és dolgozhatunk úgy, ahogy szeretnénk. Hihetetlen, hogy az embert nem hagyják dolgozni. Abszurditás, hogy az egyetemen, ahol kultúrát szeretnénk csinálni, nincs kultúrája annak, hogy lehetőséget biztosítson saját fiainak-lányainak kultúrában élni. Gyöngyöt disznók elé...
Az alkotófolyamat mindig bizonyos kapuk megnyitásáról szól. Legyenek azok egyetemi épületeké, vagy saját képzeletünk kapui. Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen kapukat bezárva találjak. Mi a magunk részéről mindent megteszünk azért, hogy kinyíljunk a világra, egymásra, saját látomásaink, érzelmeink felé. Sajnálom azokat az embereket, akik a saját feladatuknak nem képesek megfelelni. Akiknek fogalmuk sincs valójában, miféle felelősség a kapu őrzőjéé, miféle felelősség a hírvivőé, az írnoké, a házigazdáé. Milyen szép régi szavak! De nekik, akiket sajnálok, nekik csak bürokrácia, adminisztráció, házirend, aláírt papír - csak ezek a szavak léteznek. Portásország. Rosszkedvünk tele. Kapuzárási pánik. Sajnálom, hogy ők így akarnak élni.
Mi akkor sem adjuk fel. Mert megfertőzött az alkotómunka szenvedélye! Reggel 5-ig nem tudtunk nyugodni. És megoldottuk a tegnapra kitűzött jelenet befejezését. Azt hiszem, le fog szakadni a plafon - először a pofátlanságért, amit elkövetünk itt, majd pedig hirtelen azért, ami miatt mindnyájan szívből sírni fogtok! Mert szép lesz. Szép!
A tegnapi próba elmaradt. Egyszerű bürokratikus, adminisztrációs okokból. Nem tudtunk bejutni a próbaterembe, maradt hát a felhevült, de kielégítetlen állapot, roppant belső feszültség, túlkoncentráltság, a kudarc keserű íze, tehetetlenség, lebénultság. Aztán 4-en egy lakáson bizonyos italokkal felszerelkezve, nem bírván magunkkal, mégis szövegpróbáztunk, és dalszöveget szültünk. Mindez nem jöhetett volna létre, ha néhány fafejű ember mégis beenged minket a terembe, ahová évek óta járunk, és dolgozhatunk úgy, ahogy szeretnénk. Hihetetlen, hogy az embert nem hagyják dolgozni. Abszurditás, hogy az egyetemen, ahol kultúrát szeretnénk csinálni, nincs kultúrája annak, hogy lehetőséget biztosítson saját fiainak-lányainak kultúrában élni. Gyöngyöt disznók elé...
Az alkotófolyamat mindig bizonyos kapuk megnyitásáról szól. Legyenek azok egyetemi épületeké, vagy saját képzeletünk kapui. Nem vagyok hozzászokva, hogy ilyen kapukat bezárva találjak. Mi a magunk részéről mindent megteszünk azért, hogy kinyíljunk a világra, egymásra, saját látomásaink, érzelmeink felé. Sajnálom azokat az embereket, akik a saját feladatuknak nem képesek megfelelni. Akiknek fogalmuk sincs valójában, miféle felelősség a kapu őrzőjéé, miféle felelősség a hírvivőé, az írnoké, a házigazdáé. Milyen szép régi szavak! De nekik, akiket sajnálok, nekik csak bürokrácia, adminisztráció, házirend, aláírt papír - csak ezek a szavak léteznek. Portásország. Rosszkedvünk tele. Kapuzárási pánik. Sajnálom, hogy ők így akarnak élni.
Mi akkor sem adjuk fel. Mert megfertőzött az alkotómunka szenvedélye! Reggel 5-ig nem tudtunk nyugodni. És megoldottuk a tegnapra kitűzött jelenet befejezését. Azt hiszem, le fog szakadni a plafon - először a pofátlanságért, amit elkövetünk itt, majd pedig hirtelen azért, ami miatt mindnyájan szívből sírni fogtok! Mert szép lesz. Szép!
2008. február 22., péntek
Gyilkos szabadult el az agyunkban
Egy próbafolyamat stációi - 4. rész
A Brutus minimalista előadás lesz. Éppen ebben rejlik igazi nehézsége. Az előadás szigorú nyelve miatt számos eszközhöz nem nyúlhatunk. És itt ráadásul menet közben kell megszülni magát a nyelvet is. A szigor egyébként jót tesz a fantáziának és az ízlésnek. A következetesség sűríti a drámát.
A Brutus minimalista előadás lesz. Éppen ebben rejlik igazi nehézsége. Az előadás szigorú nyelve miatt számos eszközhöz nem nyúlhatunk. És itt ráadásul menet közben kell megszülni magát a nyelvet is. A szigor egyébként jót tesz a fantáziának és az ízlésnek. A következetesség sűríti a drámát.
Ma az egyik kulcsjelenetet fogjuk próbálni. Egyszerre kellene mozgalmasnak lennie, és egyszerre nagyon is statikusnak. Nem lehet ugyanis szétfröcskölni az energiát, de mégis robbantani kell. Csaknem mindenki színpadon van. Ennyi paraméterrel csakis élőben lehet dolgozni, fejben nem. És bár vannak elképzelések, sejtések az agyamban, ott a térben tudjuk csak megérezni, valóban elszabadul-e a gyilkos. Mindez ritmus, szenvedély és kompozíció kérdése. Annak idején Gáborral ezt a jelenetet úgy oldottuk meg, hogy hirtelen sötétbe borult a színpad, és csak a hangokat, szövegeket hallottuk jódarabig. A jelenetben valóban az a legnehezebb, hogy milyen ritmusban, tempóban lépnek be a szereplők. Mindez egyszerre elvont és valóságos jelenlét. Mindenki mint individuum van jelen, és mégis karszerűen. Szóval minden azon múlik, hogyan lépünk színpadra. A belépés szándékában eldől a jelenet. Színpadra lépni nem egyszerű dolog. A pillanatnak halálosan pontosnak kell lennie.
Kit szeretnék láttatni, miközben hangzik a szöveg? Úgy lehet, olykor egyáltalán nem azt, aki éppen beszél. És nem is azt, aki hallgatja. Hanem azt, akire nincs hatással a szöveg. Aki már döntött. Aki már megváltoztathatatlan. Akit senki sem lát. Mert éppen a vitával vannak elfoglalva. Ennek a jelenetnek Tarkovszkij stílusában kell megszületnie. Minden más megoldás túl egyszerű: vagy túlságosan amatőr, vagy túl jólfésült lesz. Úgy sejtem tehát, a bomba nem ott készül, ahol a vita késhegyig megy. A gyilkos nem ott szabadul el, ahol meg akarják állítani. Brutus sorsa is a születésben rejlik. Servilia a kulcsfigura.
(Folytatom...)
2008. február 20., szerda
Az életünkben szereplő nők
Egy próbafolyamat stációi - 3. rész
A Brutus nőalakjai számomra kiemelten fontosak lettek a próbák során. A boncterem jelenetében szerettem volna, hogy különbözőségük megmutatása mellett képet kapjunk arról, mennyire egyformák. Így merült fel a krumplipucolás motívuma. Rakoncátlan ötlet, mellyel futottunk azért pár kört, mielőtt elvetettük. Azt is szeretem ebben a csapatban, hogy hajlandóak vagyunk belemenni ilyen kósza hülyeségekbe, melyet normális ember kapásból ízléstelennek talál. Hány társulatban voltam (és vagyok jelenleg is), ahol egyenesen gyilkoltuk egymás ötleteit! Pedig a konkrét, spontán születő képek mindig hordoznak valami lényegit. Szóval látunk három nőt, akik egy boncteremben az éppen megszemlélt holttest mellett nekiállnak krumplit pucolni, afféle halotti szertartás előkészítéseként. Valójában minden nő ugyanúgy pucol krumplit. Vagy ugyanazért. A technikák lehetnek különbözők, lehet ügyesen és ügyetlenül csinálni, de ha feltesszük, hogy minden figyelmüket ezen aktusnak szentelik, van benne valami eredendően azonos. A krumpli persze sehogy sem illett a képbe, hiába tűnt olyan csábítónak a vízben úszkáló csupasz burgonyák látványa, a női kezek matatása, a halottmosdatáshoz való mindennemű hasonlóság, miközben az őket összekötő meggyilkolt férfi kapcsán jogaikról és sérelmeikről veszekszenek. Van abban valami elképesztően abszurd, ha a nők a pusztulás és a halál fölött az osztozkodásról vitáznak, és közben halálra marják egymást. A női civakodásnál nincs rémisztőbb dolog a világon.
Hiszen tapasztalatból tudjuk, hogy minden nő ugyanúgy szeret. Szerintem a férfiak különböző módokon szeretnek, de a nők szeretetében van valami eredendően ugyanolyan. Vagy másképpen fogalmazva: mi, férfiak egész életünkben ugyanazt a nőt szeretjük, akárhány formáját találjuk is. Milyen nevetséges a feminizmus! Ezeket a dolgokat nem lehet racionalizálni és individualizálni.
Mi másért történne meg végül is a Caesar-gyilkosság? Ezek a "derék" rómaiak az öröklés kérdésében kénytelenek észrevenni, hogy megfeneklettek a nőkkel való kapcsolataikban. A káosz nem a gyilkossággal szabadul el. Már jóval korábban, amikor az ágyaikban nem képesek teljesíteni, s ezt a meddőséget muszáj orvosolni. Ahol a szex a politika eszköze és nyelve lesz, és nem fordítva, ott háború indul. És ha mindenkit legyőztünk magunk körül, egymásnak esünk. Legvégül önmagunkkal is végzünk. Minden klasszikus tragédia a nemzés tragédiája.
***
A képi ábrázolás szavakkal megragadhatatlan. Mit kezdjünk például a tekintetekkel? A dolog geometrikus része megkomponálható. De a kompozícióban munkáló belső erő, a kompozíció belső törvénye nem komponálható.
Egy nő szájában, ajkaiban benne van a sorsa. Ahogyan egy nő a száját viseli, az mindennél többet mond világunk állapotáról, alakulásáról. A nők beszéde, de különösen a nők hallgatása ezerszer kifejezőbb, mint a férfiaké.
Ha látunk egy nőt, abban benne van a férfi is. A férfiban nincs benne a nő. A férfiak életében szerepelnek a nők. A nők élete tartalmazza a férfit. Ha egy nő megérint valamit, ha egy nő sóhajt, ott a világ energiái elszabadulnak. Ha egy férfi teszi ugyanezt, ott mindig a hiány demonstrál.
***
A jó instrukció egyszersmind inspiráció. Kölcsönös serkentés, mely egy térben történik meg közöttünk. Egy jó instrukció gyökerei messzire nyúlhatnak. Elhatároztam például, hogy a Brutusban kell nekem egy női tánc, a három szereplő karszerű, rituális tánca. Íme:
József Attila
Fiatal asszonyok éneke
Pihés, huncut, görbe állunk,
formás fejünk, fürge lábunk, szép egyenes, fehér hátunk,
meg a szemünk, meg a szánk.
Táncos-hajlós lángot rakunk, sütünk, főzünk
s hogy az arcunk tüzesedik, a kalácsnak kényesedik,
fényesedik fonatja.
Kelleti magát a szél is, nyílnivaló, gyönge mellünk tapogatja,
jószagunkat terelgeti, kerek szoknyánk emelgeti,
lobogtatja.
Takarítunk, törülgetünk, a hajunkat kontyba kötjük,
lépegetünk, úgy ringatjuk, mint kakas a taréjját.
Hűs derekunk hintázása, karunk-farunk hullámzása,
mint harmatos, magas fűben tíz-húsz kövér, víg gyerek
sivalkodva, meztelenül ha rakáson hempereg.
Hogy az urunk megjön este, mosdóvízzel, vacsorával, csókkal várjuk
ingerkedünk, játszadozunk, csicsítjuk, ha bajjal van,
egész éjjel ölelgetjük
s gömbölyödő kis hasunkat nézegetjük hajnalban.
***
Meglehetősen nehéz elmagyarázni egy idegen, ámde érdeklődő embernek, milyen színházat is csinálok. Ha le tudnám írni, nem csinálnám. Megkeresném azt, amit nem tudok leírni. Lehet beszélni technikákról, meta-technikákról, elvekről, helyzetekről, esztétikákról. A gondolat ereje nem lebecsülendő. Valahogy ez van Foster Brutusával is. A darab alapkérdése, hogy Brutus miért gyilkol: fából vaskarika. Ezernyi oka van rá. Még ha hiányos történelmi ismeretekkel is gondolunk bele, akkor is. DE AKKOR MIN MEGY ITT A HARC?! ÉS MIÉRT KELL EZZEL NEKEM OLYAN MEGSZÁLLOTTAN FOGLALKOZNOM?!
A Brutus furcsa dolgot művel az emberrel. Foster nyilván azt hitte, Cat-nek Brutus-szal kell azonosulnia a darab végén. És nem lépett meg egy sokkal radikálisabb lépést. A vérfolyamnál, amivel a Caesar-történetnek zárulnia kell(ene), számomra már erősebb a hordalék, amit mindez magával sodor. A hordalék, az iszap, az élő víz: maga a folyó. Caesar vére azért folyik, mert a természet megkönnyebbülést követel.
A Brutus valójában egy megtisztulás története.
***
Hosszú, kínos éjszakák után nézd meg a városban az embereket. Nézd őket, ahogy elhaladnak a szemed előtt. Nézd meg a járásukat, figyeld meg különféle ritmusaikat. Ahogyan viselik a testüket.
A lelkünkben mindannyian kést rejtegetünk.
Az a megrázkódtatás ért, hogy az életemben szereplő összes nő egyszerre szerepel bennem.
(Folytatom...)
A Brutus nőalakjai számomra kiemelten fontosak lettek a próbák során. A boncterem jelenetében szerettem volna, hogy különbözőségük megmutatása mellett képet kapjunk arról, mennyire egyformák. Így merült fel a krumplipucolás motívuma. Rakoncátlan ötlet, mellyel futottunk azért pár kört, mielőtt elvetettük. Azt is szeretem ebben a csapatban, hogy hajlandóak vagyunk belemenni ilyen kósza hülyeségekbe, melyet normális ember kapásból ízléstelennek talál. Hány társulatban voltam (és vagyok jelenleg is), ahol egyenesen gyilkoltuk egymás ötleteit! Pedig a konkrét, spontán születő képek mindig hordoznak valami lényegit. Szóval látunk három nőt, akik egy boncteremben az éppen megszemlélt holttest mellett nekiállnak krumplit pucolni, afféle halotti szertartás előkészítéseként. Valójában minden nő ugyanúgy pucol krumplit. Vagy ugyanazért. A technikák lehetnek különbözők, lehet ügyesen és ügyetlenül csinálni, de ha feltesszük, hogy minden figyelmüket ezen aktusnak szentelik, van benne valami eredendően azonos. A krumpli persze sehogy sem illett a képbe, hiába tűnt olyan csábítónak a vízben úszkáló csupasz burgonyák látványa, a női kezek matatása, a halottmosdatáshoz való mindennemű hasonlóság, miközben az őket összekötő meggyilkolt férfi kapcsán jogaikról és sérelmeikről veszekszenek. Van abban valami elképesztően abszurd, ha a nők a pusztulás és a halál fölött az osztozkodásról vitáznak, és közben halálra marják egymást. A női civakodásnál nincs rémisztőbb dolog a világon.
Hiszen tapasztalatból tudjuk, hogy minden nő ugyanúgy szeret. Szerintem a férfiak különböző módokon szeretnek, de a nők szeretetében van valami eredendően ugyanolyan. Vagy másképpen fogalmazva: mi, férfiak egész életünkben ugyanazt a nőt szeretjük, akárhány formáját találjuk is. Milyen nevetséges a feminizmus! Ezeket a dolgokat nem lehet racionalizálni és individualizálni.
Mi másért történne meg végül is a Caesar-gyilkosság? Ezek a "derék" rómaiak az öröklés kérdésében kénytelenek észrevenni, hogy megfeneklettek a nőkkel való kapcsolataikban. A káosz nem a gyilkossággal szabadul el. Már jóval korábban, amikor az ágyaikban nem képesek teljesíteni, s ezt a meddőséget muszáj orvosolni. Ahol a szex a politika eszköze és nyelve lesz, és nem fordítva, ott háború indul. És ha mindenkit legyőztünk magunk körül, egymásnak esünk. Legvégül önmagunkkal is végzünk. Minden klasszikus tragédia a nemzés tragédiája.
***
A képi ábrázolás szavakkal megragadhatatlan. Mit kezdjünk például a tekintetekkel? A dolog geometrikus része megkomponálható. De a kompozícióban munkáló belső erő, a kompozíció belső törvénye nem komponálható.
Egy nő szájában, ajkaiban benne van a sorsa. Ahogyan egy nő a száját viseli, az mindennél többet mond világunk állapotáról, alakulásáról. A nők beszéde, de különösen a nők hallgatása ezerszer kifejezőbb, mint a férfiaké.
Ha látunk egy nőt, abban benne van a férfi is. A férfiban nincs benne a nő. A férfiak életében szerepelnek a nők. A nők élete tartalmazza a férfit. Ha egy nő megérint valamit, ha egy nő sóhajt, ott a világ energiái elszabadulnak. Ha egy férfi teszi ugyanezt, ott mindig a hiány demonstrál.
***
A jó instrukció egyszersmind inspiráció. Kölcsönös serkentés, mely egy térben történik meg közöttünk. Egy jó instrukció gyökerei messzire nyúlhatnak. Elhatároztam például, hogy a Brutusban kell nekem egy női tánc, a három szereplő karszerű, rituális tánca. Íme:
József Attila
Fiatal asszonyok éneke
Pihés, huncut, görbe állunk,
formás fejünk, fürge lábunk, szép egyenes, fehér hátunk,
meg a szemünk, meg a szánk.
Táncos-hajlós lángot rakunk, sütünk, főzünk
s hogy az arcunk tüzesedik, a kalácsnak kényesedik,
fényesedik fonatja.
Kelleti magát a szél is, nyílnivaló, gyönge mellünk tapogatja,
jószagunkat terelgeti, kerek szoknyánk emelgeti,
lobogtatja.
Takarítunk, törülgetünk, a hajunkat kontyba kötjük,
lépegetünk, úgy ringatjuk, mint kakas a taréjját.
Hűs derekunk hintázása, karunk-farunk hullámzása,
mint harmatos, magas fűben tíz-húsz kövér, víg gyerek
sivalkodva, meztelenül ha rakáson hempereg.
Hogy az urunk megjön este, mosdóvízzel, vacsorával, csókkal várjuk
ingerkedünk, játszadozunk, csicsítjuk, ha bajjal van,
egész éjjel ölelgetjük
s gömbölyödő kis hasunkat nézegetjük hajnalban.
***
Meglehetősen nehéz elmagyarázni egy idegen, ámde érdeklődő embernek, milyen színházat is csinálok. Ha le tudnám írni, nem csinálnám. Megkeresném azt, amit nem tudok leírni. Lehet beszélni technikákról, meta-technikákról, elvekről, helyzetekről, esztétikákról. A gondolat ereje nem lebecsülendő. Valahogy ez van Foster Brutusával is. A darab alapkérdése, hogy Brutus miért gyilkol: fából vaskarika. Ezernyi oka van rá. Még ha hiányos történelmi ismeretekkel is gondolunk bele, akkor is. DE AKKOR MIN MEGY ITT A HARC?! ÉS MIÉRT KELL EZZEL NEKEM OLYAN MEGSZÁLLOTTAN FOGLALKOZNOM?!
A Brutus furcsa dolgot művel az emberrel. Foster nyilván azt hitte, Cat-nek Brutus-szal kell azonosulnia a darab végén. És nem lépett meg egy sokkal radikálisabb lépést. A vérfolyamnál, amivel a Caesar-történetnek zárulnia kell(ene), számomra már erősebb a hordalék, amit mindez magával sodor. A hordalék, az iszap, az élő víz: maga a folyó. Caesar vére azért folyik, mert a természet megkönnyebbülést követel.
A Brutus valójában egy megtisztulás története.
***
Hosszú, kínos éjszakák után nézd meg a városban az embereket. Nézd őket, ahogy elhaladnak a szemed előtt. Nézd meg a járásukat, figyeld meg különféle ritmusaikat. Ahogyan viselik a testüket.
A lelkünkben mindannyian kést rejtegetünk.
Az a megrázkódtatás ért, hogy az életemben szereplő összes nő egyszerre szerepel bennem.
(Folytatom...)
2008. február 19., kedd
Brecht és Artaud találkozása a boncasztalon
Egy próbafolyamat stációi - 2. rész
Na persze, ahogy tegnap befejeztem, ahhoz hozzá kell fűzni: másképp kell instruálni egy improvizatív mozgásszínházat, mint egy realistát. Csakhogy nem improvizatív mozgásszínház-e a commedia dell'arte is?! Dehogynem.
Azt hiszem, kicsit is komolyan vehető alkotónak szüksége van munkanaplóra. A munkanapló az én esetemben voltaképp gondolkozó-füzetecske. Az írás meditáció. A gondolat egy formája. Az írás munka. És mi lehet például a rendező valódi feladata egy darabban? Illik-e például a próbák előtt előre kitalálni a jeleneteket, bizonyos megvalósításokat? Szerintem nem. Ugyanakkor kívánatos mégis, hogy a rendező felkészülten érkezzen a próbára. Legyenek tehát verziók, ötletek, stb., de ami a legfontosabb, hogy legyen valami lényegi megsejtés. A rendezőnek szerintem sejtenie kell, merre kellene vinni a darabot, de nem illik tudnia. A csoportnak együtt kell kidolgoznia a jeleneteket. A munkanapló ezeket a sejtéseket készítheti elő.
Folytassuk tovább a Brutus próbafolyamatának elemzését! Hogy mindaz, ami spontán és öntudatlanul jött a pillanat varázsa alatt, annak a folyamatát, az előadás (a születés) nyelvét megérthessem, és megsejthessem azt, ami még minden bizonnyal hiányzik az előadásból. A próbafolyamat vége felé érdemes talán ilyen összegzéseket tenni.
Boncterem
Azt hiszem, ezzel a jelenettel kezdtünk el elsőként dolgozni. Fogalmam sincs miért. Talán mert ebben majdnem mindenki szerepel. De az is lehet, hogy azért, mert a darabbéli író, Cat is itt kezdi valójában. A boncteremben - időben előreugorva - Caesar már halott.
A legfőbb problémánk az volt az elején, hogyan iktassuk ki a darabból Calpurniát. Nem akartam ugyanis még egy női szerepet kiosztani. Megsejtettem, hogy Calpurnia az előadásból kihagyható. A boncteremben azonban mégis fontos, hogy Calpurnia megjelenjen, hiszen a három nő vitája, melyet Cleopatra érkezése szakít meg, dramaturgiailag nem oldható meg két nő vitájaként. Egyszerűen fogalmazva: 2 nő egész másképp veszekszik, mint 3 nő. Tehát Calpurniára mégis szükség van. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy ki kell hagyni!
A nézőbevonós verzióban Calpurniát egy néző személyesítette volna meg, és sikerült is "kiírni" a szövegeket Calpurnia szájából, és függő beszédben a másik két nőnek, illetve a hullaként igencsak aktív Caesar-nak adni. Csakhogy a bevont nézői viselkedést igazából nem volt kedvünk modellezni. Igen, mert nekünk magunkkal kell foglalkoznunk, és nem a nézőkkel - ez a színház alapvető etikája. Az más kérdés, hogy ha következtesek vagyunk, akkor az a nézőre hatással lesz. Ha őszintén kérdezünk magunktól, a nézőben is felkeltjük a gondolatot, az együttérzést, a problémát. Tehát Calpurnia ügyében más megoldás után kellett nézni.
Nem árulom el, mi lett a végeredmény, de különös egy megoldás, az biztos.
A másik alapvetésem az volt, hogy nem akarom a kórházi szolgát és az orvost külön szereplővel játszatni, sem pedig más szereplőket az ő bőrükbe bújtatni egy kis jelenet erejéig. Végül úgy döntöttünk, hogy a halott Caesart maga sétál be a terembe (miért ne?!), és ő maga elmondja magáról, amit tudnunk kell. Persze ellenpontot kellett találnunk, hiszen ha rögtön az elején elkenjük a halál tragikumát, nem lesz értelme az egész darabnak. A többi szereplő számára tehát Caesar valódi halott, egyedül a halottak világában egyébként is igen járatos egyiptomi testőr, Stahr az, aki élő kapcsolatba léphet vele.
A halálból való ki-be ugrálás egyébként nagyon izgalmas ritmust ad a 12 perces jelenetnek.
A boncteremben valójában az egész darab problémájának szövetébe nyúlunk bele. Képletesen is, testi értelemben is. Egyfelől a társadalmi és rokoni kapcsolatok szintjén. Másfelől azonban e szerephálózat mögött meg kell sejtetnünk a vágyak és kínok még kuszább hálózatát is. A halotthoz való viszony a kulcs! Az agresszió és a bűntudat. A szexuális fantáziák és a kielégítetlenségek. Szerepek és tekintetek. Játék és rémület szimbiózisa, miközben lüktet a drámai narráció, és egy pillanatra sem áll le a cselekmény. Brecht és Artaud találkozása a boncasztalon.
Az élők rémülete nem más, mint a halott lakomája.
Na persze, ahogy tegnap befejeztem, ahhoz hozzá kell fűzni: másképp kell instruálni egy improvizatív mozgásszínházat, mint egy realistát. Csakhogy nem improvizatív mozgásszínház-e a commedia dell'arte is?! Dehogynem.
Azt hiszem, kicsit is komolyan vehető alkotónak szüksége van munkanaplóra. A munkanapló az én esetemben voltaképp gondolkozó-füzetecske. Az írás meditáció. A gondolat egy formája. Az írás munka. És mi lehet például a rendező valódi feladata egy darabban? Illik-e például a próbák előtt előre kitalálni a jeleneteket, bizonyos megvalósításokat? Szerintem nem. Ugyanakkor kívánatos mégis, hogy a rendező felkészülten érkezzen a próbára. Legyenek tehát verziók, ötletek, stb., de ami a legfontosabb, hogy legyen valami lényegi megsejtés. A rendezőnek szerintem sejtenie kell, merre kellene vinni a darabot, de nem illik tudnia. A csoportnak együtt kell kidolgoznia a jeleneteket. A munkanapló ezeket a sejtéseket készítheti elő.
Folytassuk tovább a Brutus próbafolyamatának elemzését! Hogy mindaz, ami spontán és öntudatlanul jött a pillanat varázsa alatt, annak a folyamatát, az előadás (a születés) nyelvét megérthessem, és megsejthessem azt, ami még minden bizonnyal hiányzik az előadásból. A próbafolyamat vége felé érdemes talán ilyen összegzéseket tenni.
Boncterem
Azt hiszem, ezzel a jelenettel kezdtünk el elsőként dolgozni. Fogalmam sincs miért. Talán mert ebben majdnem mindenki szerepel. De az is lehet, hogy azért, mert a darabbéli író, Cat is itt kezdi valójában. A boncteremben - időben előreugorva - Caesar már halott.
A legfőbb problémánk az volt az elején, hogyan iktassuk ki a darabból Calpurniát. Nem akartam ugyanis még egy női szerepet kiosztani. Megsejtettem, hogy Calpurnia az előadásból kihagyható. A boncteremben azonban mégis fontos, hogy Calpurnia megjelenjen, hiszen a három nő vitája, melyet Cleopatra érkezése szakít meg, dramaturgiailag nem oldható meg két nő vitájaként. Egyszerűen fogalmazva: 2 nő egész másképp veszekszik, mint 3 nő. Tehát Calpurniára mégis szükség van. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy ki kell hagyni!
A nézőbevonós verzióban Calpurniát egy néző személyesítette volna meg, és sikerült is "kiírni" a szövegeket Calpurnia szájából, és függő beszédben a másik két nőnek, illetve a hullaként igencsak aktív Caesar-nak adni. Csakhogy a bevont nézői viselkedést igazából nem volt kedvünk modellezni. Igen, mert nekünk magunkkal kell foglalkoznunk, és nem a nézőkkel - ez a színház alapvető etikája. Az más kérdés, hogy ha következtesek vagyunk, akkor az a nézőre hatással lesz. Ha őszintén kérdezünk magunktól, a nézőben is felkeltjük a gondolatot, az együttérzést, a problémát. Tehát Calpurnia ügyében más megoldás után kellett nézni.
Nem árulom el, mi lett a végeredmény, de különös egy megoldás, az biztos.
A másik alapvetésem az volt, hogy nem akarom a kórházi szolgát és az orvost külön szereplővel játszatni, sem pedig más szereplőket az ő bőrükbe bújtatni egy kis jelenet erejéig. Végül úgy döntöttünk, hogy a halott Caesart maga sétál be a terembe (miért ne?!), és ő maga elmondja magáról, amit tudnunk kell. Persze ellenpontot kellett találnunk, hiszen ha rögtön az elején elkenjük a halál tragikumát, nem lesz értelme az egész darabnak. A többi szereplő számára tehát Caesar valódi halott, egyedül a halottak világában egyébként is igen járatos egyiptomi testőr, Stahr az, aki élő kapcsolatba léphet vele.
A halálból való ki-be ugrálás egyébként nagyon izgalmas ritmust ad a 12 perces jelenetnek.
A boncteremben valójában az egész darab problémájának szövetébe nyúlunk bele. Képletesen is, testi értelemben is. Egyfelől a társadalmi és rokoni kapcsolatok szintjén. Másfelől azonban e szerephálózat mögött meg kell sejtetnünk a vágyak és kínok még kuszább hálózatát is. A halotthoz való viszony a kulcs! Az agresszió és a bűntudat. A szexuális fantáziák és a kielégítetlenségek. Szerepek és tekintetek. Játék és rémület szimbiózisa, miközben lüktet a drámai narráció, és egy pillanatra sem áll le a cselekmény. Brecht és Artaud találkozása a boncasztalon.
Az élők rémülete nem más, mint a halott lakomája.
2008. február 18., hétfő
Brutus zavaros feje
Célegyeneshez közeledik Brutus című előadásunk próbaidőszaka.
"Most elérkezett annak az ideje(!), hogy (végre) egy minden ízében cselekvő (acting, action, actor...) színházat valósítsunk meg! Ahol a hangsúly 100%-ban a cselekményen van, a színész legapróbb gesztusáig természetesen. Nincs mellébeszélés, nincs líra, nincs melodráma, nincs intellektuális összekacsintgatás, nincs avantgard, és legfőképp: nincs filozófiai diskurzus. Hanem tömény akció van!" Ezt írtam blogomba november 30-án, amikor még nem tudtuk ugyan, hogy a Brutus-szal fogunk dolgozni, de azért nagy körvonalakban már sejtettem, miféle színházat is szeretnék újonnan létrehozni.
Most már látható, hogy a Brutus a fenti kívánalmaknak tökéletesen meg fog felelni. Kivéve, hogy mégis lesz benne líra, melodráma, intellektuális összekacsintgatás, avantgard és legfőképp: filozófiai diskurzus.
Számomra is meglepetés lesz, mi történik, ha az eddig külön-külön megkonstruált jeleneteket egymás után fűzzük. Az előadás nyelve megszületett, ez bizonyos. Minimalista, színészekre és a színészek akcióira épülő drámát fog látni a közönség. Titokban reménykedem, hogy valójában drámai anyagból szőtt képzőművészetet, vagyis épp a Zsiráfivóhely ellentétét, ott ugyanis képzőművészetből szőttünk drámát. A Brutusban gyakorlatilag nincs technika. Sem írásvetítő, sem projektor, sem különösebb díszlet, sem különösebb látvány. Semmiféle csalás nincs benne. Legszívesebben a zenét is teljesen élővé tenném (van benne élő zene), és természetes fényekben játszanám, színházi lámpák nélkül, mondjuk egy napfényes lakásban, télen, február végén, de az is lehet, hogy március közepén... De a világítás végül is már-már része ennek a darabnak. Azzal nincs nagy gond. A zenei megoldások viszont még nem teljesen stimmelnek, sok esetben csak a hatást húzzák alá, és nincs valódi drámai funkciójuk.
Minthogy ez a blog egyúttal munkanapló is, most elkezdem jelenetenként elemezni a Brutus születését, mintegy belső oknyomozást folytatva annak ügyében, hogyan érhető tetten saját teremtésünk (emlékezetünk, vágyunk, erőnk?!) Mindez bizonyára sokaknak érdektelen lesz, mások pedig nem szeretnék előre tudni mit fognak látni majd az előadásban. Megpróbálok tehát egyfelől érdekes és tanulságos lenni, másfelől pedig titokban tartani, amit titokban kell vagy illik tartani.
1. Olvasópróbák
December, a Toldi mozi pincéjében. Egy vagy két példányunk van. Sokkal tovább tart végigolvasni, mint gondoltam volna. Ami 10 év után feltűnik nekem a darabban, az a hihetetlen szenvedély, amivel mindenki védelmezi a maga igazságát, vagy tör vágya felé. Az eszmék cselekvővé változnak. A szenvedélyek és szenvedések egymás tükörképei.
A darab játékossága mindenkit megragad. Két markáns koncepció (vezérfonal) merül föl bennem: az "esztétikus", melyben látványos (már-már gigantikus) papírvilág-díszlet van, mindenütt írógépek, geometrikus formák, térinstalláció. A másik a "közönség közt játszódó", mely egy üres térben valósul meg vándorló közönséggel, aktivizálandó nézőkkel. Az utóbbi mellett döntünk, de a későbbi próbafolyamat során öntudatlanul az első felé mozdulunk. Végül különös elegy jön létre, viszont meglehetősen letisztult formában.
Furcsa hallgatni, ahogy ezek az akkor még alig ismert emberek olvassák azokat a sorokat, melyek 10 évvel ezelőttről még a régiek előadásában ma is itt csengenek a fülemben. Nagyon jól emlékszem a szövegre. Könyv nélkül javítom ki a félreolvasásokat. Sokat gondolok Gáborra, aki ezt a darabot megrendezte nekünk '96-ban. A Brutus-szal rá is emlékezem. Ha azt kérdem magamtól: kicsoda Cat, a darab főhőse?, akkor én vele azonosítom. Számomra ő Cat. De hogyan mondhatnám el ezt a többieknek, akik nem ismerhették?
Éppen ezért távol kell tartanom magamtól a régi előadásunkat. Nem szabad korai döntéseket hozni. Hagyni kell, hogy a csapat megtalálja a saját Brutusát! Úgy érzem, elképesztő mázlim van, hogy kioszthatók a szerepek. A lányok esetében ez az első pillanattól nyilvánvaló. Brutusban, Cassiusban nem kételkedem. Cat-tal, Caesarral kapcsolatban az elején nem vagyok még meggyőződve. Januárban minden kétely eloszlik. A fejemben lassanként a régi Brutus, Cat, Cleopatra és a többiek kicserélődnek az újakra. Ma már nekem Caesar Mátévá lett, és nem Deme Laci többé. Cassius Dani, és nem pedig Baxa. És főleg és leginkább a lányok, akiknek a munkáját nagyon szeretem. Enci, Zsuzsi és Piri - ők ennek a képzelt Rómának a nőalakjai.
És a tér! A Brutus tere számomra immár a Sirály pincéje, a bolttíves, oszlopos terem. Ez Pompeius csarnoka, avagy Cat lakása.
De ne rohanjunk előre. Még csak ízlelgetjük a darabot decemberben, amikor megsejtem, hogy a Brutus alkalmas lehet arra, hogy politikai színházat csináljunk belőle. A másik mániám: a kegyetlenség artaud-i látomásai. Az egyik irány a közönség felé vezet: ők a római polgárok, vagy szenátorok, vagy hasonlók, míg a tér: nyitott fórum. Ez Brecht színháza. A másik irány ugyanazon vonalon Brutus zavaros fejébe vezet, s azon keresztül szívébe, ágyékába, majd szerteágazóan: Servilia méhébe, Caesar ágyékába, szívébe, végtagjaihoz. Cleopatra méhébe, Portia méhébe, Cassius késéhez, ökléhez, szeméhez, fejéhez, szívéhez, ágyékához. Mindenféle testnyílásokhoz, testen ütött sebekhez, betömött sebhelyekhez, eltakart szemekhez, arcokhoz, leplekhez, árnyékokhoz, kabátokhoz. Fontos a szereplők szája. Minden nyílás mélyén ugyanaz a titok lappang. Ki ne mond! A születés titkai. A halál titkai.
És Cat. Minden szál és motívum Cat fejében. Cat papírjain. Mi célja ezzel a régi történettel? Miért keresi olyan megszállottan a gyilkosság valódi indítékát? Miért hiszi, miért muszáj hinnie, hogy az indíték kiküszöbölhető? Miért választja a darabbéli író Brutust tárgyául? Miért választja Foster a darabbéli írót? Miért választja Formanek és a Radikális Fostert? Miért választja a közönség...?
A születés titkai. A befejezés titkai. Egy héttel ezelőtt órákig morfondíroztunk azon, hogyan lehet jól befejezni ezt a darabot. Foster megoldása egyáltalán nem kielégítő számunkra. Megjegyzem: az sem, amit Gáborral csináltunk annak idején, sem pedig az, ahogyan Deme Laci a veszprémi rendezésében megvalósította. A mostani hétvégén egy teljes napot töltöttünk azzal is, hogy az istenné avatás jelenetét megfejtsük, és színpadra állíthassuk. A válaszok - a kirakós játék darabkái - csaknem össszeálltak. Megint előre rohantam...
Szeretem, ahogy Foster a szerzői instrukciókban tegezi a színészeket: "Cat, gyorsan takard le a holttestet a lepedővel, és bújj vissza az ágyba." A próbákon olykor azon kapom magam, hogy hasonló mondatokban rendelkezem. Tudom, hogy a színésznek jó érzés, ha szerepe nevén van szólítva, legalábbis színpadon. Egy önálló világ van kialakulóban.
Az alkotás ezen nagy ívét szeretném megtapasztalni a commedia dell 'arte próbákon is, de ott mostanában szétaprózzuk a munkafolyamatot. Amikor ezt szóvá teszem, némi értetlenkedés a reakció. Az instrukcióknak szerintem minél kifejezőbbnek és rövidebbnek kell lenniük. Ezzel szemben ott gyakran egy egész elemzést zúdítanak az ember fejére, ahelyett, hogy ennyi történne: "gyerünk, Csaba!" Ezt Csetneki Gábortól hallottam rengetegszer. Magam sem tudnék jobbat kitalálni.
(Folytatom...)
"Most elérkezett annak az ideje(!), hogy (végre) egy minden ízében cselekvő (acting, action, actor...) színházat valósítsunk meg! Ahol a hangsúly 100%-ban a cselekményen van, a színész legapróbb gesztusáig természetesen. Nincs mellébeszélés, nincs líra, nincs melodráma, nincs intellektuális összekacsintgatás, nincs avantgard, és legfőképp: nincs filozófiai diskurzus. Hanem tömény akció van!" Ezt írtam blogomba november 30-án, amikor még nem tudtuk ugyan, hogy a Brutus-szal fogunk dolgozni, de azért nagy körvonalakban már sejtettem, miféle színházat is szeretnék újonnan létrehozni.
Most már látható, hogy a Brutus a fenti kívánalmaknak tökéletesen meg fog felelni. Kivéve, hogy mégis lesz benne líra, melodráma, intellektuális összekacsintgatás, avantgard és legfőképp: filozófiai diskurzus.
Számomra is meglepetés lesz, mi történik, ha az eddig külön-külön megkonstruált jeleneteket egymás után fűzzük. Az előadás nyelve megszületett, ez bizonyos. Minimalista, színészekre és a színészek akcióira épülő drámát fog látni a közönség. Titokban reménykedem, hogy valójában drámai anyagból szőtt képzőművészetet, vagyis épp a Zsiráfivóhely ellentétét, ott ugyanis képzőművészetből szőttünk drámát. A Brutusban gyakorlatilag nincs technika. Sem írásvetítő, sem projektor, sem különösebb díszlet, sem különösebb látvány. Semmiféle csalás nincs benne. Legszívesebben a zenét is teljesen élővé tenném (van benne élő zene), és természetes fényekben játszanám, színházi lámpák nélkül, mondjuk egy napfényes lakásban, télen, február végén, de az is lehet, hogy március közepén... De a világítás végül is már-már része ennek a darabnak. Azzal nincs nagy gond. A zenei megoldások viszont még nem teljesen stimmelnek, sok esetben csak a hatást húzzák alá, és nincs valódi drámai funkciójuk.
Minthogy ez a blog egyúttal munkanapló is, most elkezdem jelenetenként elemezni a Brutus születését, mintegy belső oknyomozást folytatva annak ügyében, hogyan érhető tetten saját teremtésünk (emlékezetünk, vágyunk, erőnk?!) Mindez bizonyára sokaknak érdektelen lesz, mások pedig nem szeretnék előre tudni mit fognak látni majd az előadásban. Megpróbálok tehát egyfelől érdekes és tanulságos lenni, másfelől pedig titokban tartani, amit titokban kell vagy illik tartani.
1. Olvasópróbák
December, a Toldi mozi pincéjében. Egy vagy két példányunk van. Sokkal tovább tart végigolvasni, mint gondoltam volna. Ami 10 év után feltűnik nekem a darabban, az a hihetetlen szenvedély, amivel mindenki védelmezi a maga igazságát, vagy tör vágya felé. Az eszmék cselekvővé változnak. A szenvedélyek és szenvedések egymás tükörképei.
A darab játékossága mindenkit megragad. Két markáns koncepció (vezérfonal) merül föl bennem: az "esztétikus", melyben látványos (már-már gigantikus) papírvilág-díszlet van, mindenütt írógépek, geometrikus formák, térinstalláció. A másik a "közönség közt játszódó", mely egy üres térben valósul meg vándorló közönséggel, aktivizálandó nézőkkel. Az utóbbi mellett döntünk, de a későbbi próbafolyamat során öntudatlanul az első felé mozdulunk. Végül különös elegy jön létre, viszont meglehetősen letisztult formában.
Furcsa hallgatni, ahogy ezek az akkor még alig ismert emberek olvassák azokat a sorokat, melyek 10 évvel ezelőttről még a régiek előadásában ma is itt csengenek a fülemben. Nagyon jól emlékszem a szövegre. Könyv nélkül javítom ki a félreolvasásokat. Sokat gondolok Gáborra, aki ezt a darabot megrendezte nekünk '96-ban. A Brutus-szal rá is emlékezem. Ha azt kérdem magamtól: kicsoda Cat, a darab főhőse?, akkor én vele azonosítom. Számomra ő Cat. De hogyan mondhatnám el ezt a többieknek, akik nem ismerhették?
Éppen ezért távol kell tartanom magamtól a régi előadásunkat. Nem szabad korai döntéseket hozni. Hagyni kell, hogy a csapat megtalálja a saját Brutusát! Úgy érzem, elképesztő mázlim van, hogy kioszthatók a szerepek. A lányok esetében ez az első pillanattól nyilvánvaló. Brutusban, Cassiusban nem kételkedem. Cat-tal, Caesarral kapcsolatban az elején nem vagyok még meggyőződve. Januárban minden kétely eloszlik. A fejemben lassanként a régi Brutus, Cat, Cleopatra és a többiek kicserélődnek az újakra. Ma már nekem Caesar Mátévá lett, és nem Deme Laci többé. Cassius Dani, és nem pedig Baxa. És főleg és leginkább a lányok, akiknek a munkáját nagyon szeretem. Enci, Zsuzsi és Piri - ők ennek a képzelt Rómának a nőalakjai.
És a tér! A Brutus tere számomra immár a Sirály pincéje, a bolttíves, oszlopos terem. Ez Pompeius csarnoka, avagy Cat lakása.
De ne rohanjunk előre. Még csak ízlelgetjük a darabot decemberben, amikor megsejtem, hogy a Brutus alkalmas lehet arra, hogy politikai színházat csináljunk belőle. A másik mániám: a kegyetlenség artaud-i látomásai. Az egyik irány a közönség felé vezet: ők a római polgárok, vagy szenátorok, vagy hasonlók, míg a tér: nyitott fórum. Ez Brecht színháza. A másik irány ugyanazon vonalon Brutus zavaros fejébe vezet, s azon keresztül szívébe, ágyékába, majd szerteágazóan: Servilia méhébe, Caesar ágyékába, szívébe, végtagjaihoz. Cleopatra méhébe, Portia méhébe, Cassius késéhez, ökléhez, szeméhez, fejéhez, szívéhez, ágyékához. Mindenféle testnyílásokhoz, testen ütött sebekhez, betömött sebhelyekhez, eltakart szemekhez, arcokhoz, leplekhez, árnyékokhoz, kabátokhoz. Fontos a szereplők szája. Minden nyílás mélyén ugyanaz a titok lappang. Ki ne mond! A születés titkai. A halál titkai.
És Cat. Minden szál és motívum Cat fejében. Cat papírjain. Mi célja ezzel a régi történettel? Miért keresi olyan megszállottan a gyilkosság valódi indítékát? Miért hiszi, miért muszáj hinnie, hogy az indíték kiküszöbölhető? Miért választja a darabbéli író Brutust tárgyául? Miért választja Foster a darabbéli írót? Miért választja Formanek és a Radikális Fostert? Miért választja a közönség...?
A születés titkai. A befejezés titkai. Egy héttel ezelőtt órákig morfondíroztunk azon, hogyan lehet jól befejezni ezt a darabot. Foster megoldása egyáltalán nem kielégítő számunkra. Megjegyzem: az sem, amit Gáborral csináltunk annak idején, sem pedig az, ahogyan Deme Laci a veszprémi rendezésében megvalósította. A mostani hétvégén egy teljes napot töltöttünk azzal is, hogy az istenné avatás jelenetét megfejtsük, és színpadra állíthassuk. A válaszok - a kirakós játék darabkái - csaknem össszeálltak. Megint előre rohantam...
Szeretem, ahogy Foster a szerzői instrukciókban tegezi a színészeket: "Cat, gyorsan takard le a holttestet a lepedővel, és bújj vissza az ágyba." A próbákon olykor azon kapom magam, hogy hasonló mondatokban rendelkezem. Tudom, hogy a színésznek jó érzés, ha szerepe nevén van szólítva, legalábbis színpadon. Egy önálló világ van kialakulóban.
Az alkotás ezen nagy ívét szeretném megtapasztalni a commedia dell 'arte próbákon is, de ott mostanában szétaprózzuk a munkafolyamatot. Amikor ezt szóvá teszem, némi értetlenkedés a reakció. Az instrukcióknak szerintem minél kifejezőbbnek és rövidebbnek kell lenniük. Ezzel szemben ott gyakran egy egész elemzést zúdítanak az ember fejére, ahelyett, hogy ennyi történne: "gyerünk, Csaba!" Ezt Csetneki Gábortól hallottam rengetegszer. Magam sem tudnék jobbat kitalálni.
(Folytatom...)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)