(A novella első része és a második része)
3. rész
- Csak azt mondja meg nekem Egmontius uram, ha magában ilyen erő, tehetség rejtezik, tudását az anyagiak tekintetében miért nem kamatoztatja, s miért nyomorog kunyhójában évtizedek óta, s ha a szerelem művészetében olyannyira jártas, miért maradt vénségére ilyen nagyon egyedül, hogy egy magamfajtát kelljen társául fogadnia kivirágzó mondókái napjaiban?
A mester könnyedén legyintett, s csak ennyit mondott:
- Ez, kedves barátom, alkati kérdés.
Aztán elértek a festő házához, s ott a borozgatós asztalnál helyet foglaltak. Akkor Lajos megkérte Egmontiust, hogy fejtse ki bővebben is azon bizonyos alkati vonatkozást, melynek révén a mester önmagát úgymond az anyagi és lelki nyomor szélére sodorta.
- Nem bánom, szeretve tisztelt favágó uram, ehhez azonban Mariane-om mélyebb megismertetését kell végrehajtanom, s minthogy egyébként is emiatt ültünk ma itt össze, késleltetés nélkül neki kezdek. Mikoron Mariane-t megismertem, eszemmel már jócskán sejtettem, hogy számomra a művészi pálya adatott erre az életre, de akkoriban még nagy hírnévről, gazdagságról ábrándoztam, s úgy gondoltam, üstökösként ívelek majd fölfelé bárminemű művészi ranglétrákon. És így volt ez azért is, mert a férfiúi hatalomhoz egyebek mellett a siker és gazdagság föltételét is odatartozónak véltem. Milyen könnyen magam mellett tarthattam volna Mariane-t sok pénzzel, utazásokkal. S most így emlékeznék: hányféle ősz hajú zenész közelébe eljuttattam, szeméből mennyi rengeteg könnyet kicsaltam! Gazdagságom révén még némi atyai szerepre is jogot formálhattam, s ő végül végképp belém szeretett! Ámde gyorsan rájöttem, hogy sem Mariane, sem jómagam nem érnénk semmiféle boldogság közelébe, mert bár magunkat vergődésünkben elkábíthatnánk, a gyönyörök kertjébe belépőjegyet szerezhetnénk, de akkor Mariane sosem végezne az apai árnyképpel, én pedig sosem vetkőzném le az ártatlanság gőgjébe torzult maszkomat, melyet csakis kemény és könyörtelen munkával, a művészet tisztító és láttató hatásai közepette végezhetek el tökéletesen, de nekem ehhez elsőként a Mariane okozta bűntudatra, a belőle áradó bűnös szenvedélyre van szükségem, hogy az élet erjedt, keserű ízeit is megismerhessem, s erre Mariane alkalmas volt, csak ő volt alkalmas, engem Mariane-ban éppen kölcsönös szerelmünk teljes abszurditása izgatott, s ha ő egyszer tényleg belém szeretett volna, kétségbeesve menekültem volna a közeléből. De erre nyilvánvalóan semmi esély sem volt.
Mariane persze korántsem volt olyan szuggesztíven sugárzó nő, mint ahogy én közelnézetből láttam. Idegenek előtt, s intellektuális témákban úgy botladozott, mint ma született kecskegida a köves patakparton. Fejét leszegte, szavai el-elakadoztak, mondatait elharapta, lenyelte, Mariane-ban iszonyú félelem és rettegés uralkodott, valljuk be, jogosan, e kegyetlen világban, ami csillogó érceivel körülvette. Ő maga a bőrökhöz, tollakhoz vonzódott, az olyan szikár világokat, mint ami engem is jellemzett, magába nem szívesen fogadta. Az okos embereket bár csodálta, nem szerette, délre vágyott nap tüzében égni, állatok közt kóborolni. Mindazt, amit a nyugati civilizáció rápakolt, csak álruhaként hordta, a hűvös északiság, a szemlélődő kelet, az iparkodó nyugat neki neurózis volt, benne neurózist keltett. Én az északi pólusból saját meghatározottságom erősítettem az ő déli világába tett vágyódó kalandozásokkal, miközben attól mégis idegenkedtem, a déli temperamentumot valójában gyűlöltem, megvetettem, undorodtam tőle, és ekképpen Mariane-t meggyűlölnöm sem esett nehezemre, ha arra került a sor. Így lehetett, hogy amikor elszakadtunk egymástól, mégis egymás mértékénél megmaradtunk, önmagunkra, mint korábban, többé nem gondolhattunk.
S mint ahogy egymástól szakadtunk el, úgy szakadtam el a művészet sikertoposzától, és sodoródtam egyre messzebb bármiféle külső ítélkezés hatásaitól, s úgy erősödött bennem, hogy minden létkérdés lehetséges nyitjára vezető útra hogyan lépjek, s a többit magamtól fölényesen elhajítsam. Mert Mariane hiányában nekem a Mariane-tól tanult szenvedélyt immár egyedül kellett folyvást megteremtenem és fenntartanom. Mással dolgom mint magammal nincs, így fogalmaztam meg ezt akkor, s ezáltal a világ felé elképesztő éleslátásba fordultam, lidérceim elpárologtak, az arcokról leestek a maszkok, s magammal együtt minden létező létezését felismertem. A szívem megpuhult, s a vasakat magába engedte. S láttam, hogy általuk nem elpusztulok, hanem további életerők lépnek bennem működésbe. Akkor döntöttem úgy, drága Laiosz uram, hogy nekem anyagi, érzelembéli támaszra, védelemre szükségem nincs, sőt, azok éleslátásom csak eltompítanák. Éber lettem és cselekvésre kész, ahogy a kényelem ködfátyolát magam elől leszakítottam. S az élet keserű oldalába magamat szívesen belevetettem, s ott burjánzó gazdagságot, a lét sokrétű harci és nászi mozgásait fedeztem fel. Így vettem birtokba saját szenvedélyemet, mely, ad absurdum, aszkézis remeterongyait öltötte magára, s mai életem ezért élem úgy, ahogy itt most maga is láthatja.
No ehhez aztán egyéb nőszemélyek is jelentősen hozzájárultak, mondanom sem kell, róluk azonban most nem ejthetünk szót, hiszen témánk továbbra is Mariane kell legyen még egy darabig. Ugyanis hiteles portréjának megfestéséhez még egy nagy tettre van szükségünk, s ebben nekem, kedves barátom, nagy segítséget kell nyújtania.
- Ugyan mi volna az Egmontius uram, amivel én kegyelmed szolgálatára lehetnék?
- Megmondom. Mariane arcképét én még ma éjszaka megfestem, s maga Laiosz uram annak megtekintése céljából holnap munkából jövet betér hozzám. Csakhogy én Mariane portréját több más női arcképem között elkeverem, s azokkal együtt ide a műhely közepibe kiállítom. Maga pedig eddigi leírásaim alapján kiválasztja közülük a Mariane-t ábrázolót. S minthogy ez idáig a hölgy kinézetére vonatkozóan semmit sem árultam el, haj- vagy szemszínét, arcának bármilyen jellegzetességét nem ismerheti, kénytelen lesz a lelki és szívbéli jellemzőkre hagyatkozni.
A favágó belegyezett a próbatételbe, majd miután koccintottak még egyet, hazaindult Irmájához.
Másnap a favágó csakugyan meg is érkezett, s így köszöntötte a mestert:
- Nagy kópé maga Egmontius uram! Máskor oly sok gyötrődéssel teli eszem a mai favágás közben egyfolytában a maga Mariane-ján járt, hogy vajon felismerem-e a képek közül, s ha igen, miről. Annyit tornáztattam körülötte a gondolataimat, hogy bizony mondom, a végére már egészen magam előtt láttam az arcát.
- Nocsak, nocsak! – kuncogott a festő. Ez igen biztató fejlemény. De lássuk most a képeket, s azután válasszon, melyiket gondolja leginkább Mariane-nak.
Bevezette a műhelybe, ahol vagy húsz arckép volt felállítva a terem különböző részeibe, s mindről egy-egy fiatal lány nézett vissza rájuk. Lajos csendesen végiglépkedett mellettük, mindegyiket alaposan megszemlélte, majd így szólt:
- Fogalmam sincs.
- Ugyan-ugyan, Laiosz uram, mit súgnak az érzékei?
- Hát bizony azt súgják, a kisasszony portréja nincsen ezek között!
- Azt bizony helyesen súgják.
- Hol van hát a Mariane-kép?
- Nem festettem meg – vallotta be a festő.
- Miért nem? – hökkent meg a favágó.
- Mert sírtam.
- Sírt?!
- Sírtam egész éjszaka. Jó Laiosz, jöjjön vissza holnap, addigra a képpel elkészülök, s maga a többi közül végre kiválaszthatja majd.
Így is lett. Lajos, ahogy ígérte, újra megjelent a festő műhelyében. Ott pedig újabb húsz arckép sorakozott. A favágó újra végigment, s igen csalódottan fordult a mesterhez:
- Megint nem festette meg.
- Nem – nyugtázta a festő.
- Megint sírt?
- Megint sírtam.
- Jöjjek vissza holnap?
- Jöjjön.
A favágó hazament, de már aludni sem tudott, annyira nyugtalanította a Mariane-kép, s Egmontius éjszakai siránkozásai. Nagyon a szívére veszi azt a Mariane-t, gondolta Lajos, még a végén belebetegszik. Szegény Egmontius! Ki hitte volna, hogy a festészet ilyen gyötrelmes foglalkozás. Na meg az a nagy egyedüllét, ami éjjelről éjjelre a mesterre rátelepedhet, nem csoda, hogy a kis Mariane emléke ilyen erős érzelmeket csikar ki belőle. Nagyon szerethette azt a lányt, tán abba bolondult bele.
S a favágó másnap munka közben is egyre a szerelmespárra gondolt, s bizony nagyon remélte, hogy a festmény mostanra csakugyan elkészült. De ismét csalódnia kellett, s még sok-sok nap hiába ment el Egmontius házába, a portrénak se híre, se hamva nem volt, csak a tehetetlen, a kialvatlanságtól kóválygó festő tördelte a kezeit a műhely közepiben.
A portréválogató kudarcsorozattal egy időben azonban Lajos önmagán különös változásokat kezdett észlelni. Ahogy Mariane felé nőttön-nőtt az érdeklődése, úgy lett egyre kíváncsibb saját Irmájára is. S lassanként favágás közben Mariane helyett már Irma járt a fejében, s végül egészen eltelt vele. Hazafelé például olykor virágot szedett neki a réten, de egy darabig mindig elhajította, mielőtt hazaért, mert szégyellte volna átnyújtani neki. Egyszer aztán mégis átnyújtotta. Pár nap múltán egy kis versikével állított be a festőhöz, melyet feleségének fabrikált, s a mester véleményére volt kíváncsi poézisét illetően. Lajos versikéje így hangzott:
A favágó szerelme
Szellő szólít, szívem szárnyal,
A fát kivágom a baltámmal,
De nem baltázom el a szívem,
Dolgoznék én érted ingyen.
Vágom a fát, hasítom, darabolom,
Nincsen szavam, csak sok gondolatom,
Mind rólad vesz mértéket, csodálkozok,
Döntöm a tőkét, nem siránkozok.
Mégis csak hiányzol, ezt tudnod jó!
Lággyá teszel, mint halat a folyó,
Pedig kemény vagyok, mint egy fakopáncs,
Suttogj, pisszenj, mondd, mire vágysz.
Vágyol ide, vágyol hozzám?
Bújsz előlem? Ide hoz tán
Mégis majd a szép szíved,
S lehántom majd arról a kérget.
Lehántalak, megízlellek,
Jó szorosan átölellek,
Szavunk elakad, szívünk ver csupán,
Öklünk már nem. Legyél a múzsám!
Egmontiusnak nagyon tetszett a favágó versikéje, a naiv költészet remekének tartotta, csodálta nyers líraiságát, merész szófűzéseit, hasonlatait, melyek mind a természet közelében élő és dolgozó ember környezetét jelenítették meg. S boldog volt Lajos, hogy első ízben kipróbált költészete nem szenvedett kudarcot a mester előtt. S bizony örült annak Irma is, bár felét sem értette, amikor Lajos hadarva felolvasta neki, majd gyorsan ágyba fektetette, és a líraiság egészen más területeire kanyarította estéjüket.
Aztán egy napon egészen különleges ajándékot készített a favágó neje számára: egy fatáblára Irma arcát kifaragta. Amikor pedig azt Irmának átnyújtotta, az asszony a meghatottságtól sírva fakadt, s könnyeit látva Lajos is zokogásban tört ki.
A következő délután Egmontius műhelyében a favágó megpillantotta Mariane portréját.
- Ő az! – kiáltotta.
A mester szeme könnybe lábadt.
- Bizony, Laiosz uram, ő az. S ezért én e képet magának adományozom.
A favágó alig bírt megszólalni.
- No de Egmontius uram, hiszen hetekig várt rá kegyelmed, hogy Mariane-ja elkészüljön, s most ilyen könnyedén nekem adja!
Így szólt akkor a mester:
- Laiosz komám, én téged magázni már nem nagyon bírlak, oly nagyon megkedveltelek, s kérlek, te is tegezzél most már engem. Ez a kép, melyet most kiválasztottál, bizony nem az én Mariane-om, hiszen azt én már az első éjszakán megfestettem. Ezen a képen a te Mariane-od látható, s neked készült az első perctől. S bizony a te Mariane-od megalkotása sokkalta nehezebb feladat volt, mint a sajátomé. Jó pár női arcot kellett vászonra hordanom álmatlan éjszakáimon, mire sikerült. De sikerült, s ez kettőnk érdeme, s úgy lehet, mondhatom: barátságunké!
Akkor a festő meg a favágó egymást megölelték, majd forró könnyeket ontottak meghatódottságukban. Azután pár pohár borral, egy-két jó szivarral barátságukat megpecsételték. Későre járt, mire Lajos elbúcsúzott, s hóna alatt Mariane-jával hazafelé indult Irmájához.
Egmontius pedig elővette saját Mariane-ját, a műhely közepére felállította, s így szólt hozzá szép szavakkal:
- Látod, Mariane, még most is csodákat művelsz az életemben, pedig milyen régen és keservesen váltam el tőled. Köszönöm neked, hogy mindezzel megajándékoztál, s a szeretet hatalmára, mely az egyetlen hatalom égen és földön, megtanítottál. Ránézve most arcodra, melyet ezúttal minden szimbólum nélkül, a maga természetességében próbáltam megalkotni, visszarepülnék azon régi időkbe, de ekkora utazáshoz bizony már fáradt vagyok. Így hát a másik irányba indulok, s sugárzó lényed után következő szerelmem veszem témámul, s A szív arcképcsarnokában újabb lépést teszek, hogy mit rám örökül hagytál, méltón beteljesíthessem.
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése