Kedves Olvasóim!
Köszönöm azoknak, akik az első fordulóban megnyilvánultak. A kérdésekhez csatolt kommentekben olvashatók a válaszok. Kissé csalódott vagyok, hogy csupán ennyien mutattak bárminemű érdeklődést, de üsse kő! Folytassuk! Remélem, most jobban ki tudjátok elégíteni a kíváncsiságomat!
Mivel itt némi időbeli csúszás állt be, az új kérdésekre jövő hét szerda éjfélig várom a válaszokat!
A 2. hét kérdései
1. Mit tartasz legnehezebbnek a színpadi rendezés munkájában?
2. Lehet-e a színészet autonóm művészet?
3. Szerinted mi a különbség: tánc - színház - táncszínház?
4. Létezhet-e színház közönség nélkül?
5. "Van közös magány, amely szerelmet ébreszt..." A bemutatkozó fényképem alatt, oldalt olvashatjátok ezt a Barba-idézetet. Hogyan értelmeznétek, mit szólit meg bennetek?
6. Körkörös idő című bejegyzésemben szerepel egy fénykép Henri Cartier-Bressontól (a középső, lépcsős). Miről szól számotokra ez a kép?
7. Miért nem érkezett több válasz az első hét kérdéseire?
Válaszaim az előző kérdéssorra:
1. Mennyire azonosul Tarkovszkij a Stalker főhősével?
Teljes mértékben kifejezem reményemet az iránt, hogy tökéletesen azonosul. Másrészt az iránt is, hogy egyáltalán nem azonosul. Nem is lehet ez másképp: úgy sejtem, e két alkotói attítűd közötti játékban termékenyül meg igazán a kérdés, s az etikai-vallásos szférából mintegy esztétikai világgá lesz. Számomra a művészet mindig is titokzatos és rejtélyes volt, de éppen maga a titok és rejtély teszi olyannyira vonzóvá. A Stalker esetében a filmbéli kérdésfelvetés éppen ez: megdönthetetetlen-e a hit, a vallomás, a csoda, az út? Vagy mindez talán magában a kételkedés folyamatában jön létre? Akkor viszont paradoxon.
A főhős dilemmája éppen hogy paradoxon. Nem bizonyítható, vagy ahogy Kierkegaard írja a Félelem és reszketésben Ábrahám hite kapcsán: "nem közvetíthető". Csakhogy a Stalker mégis megpróbálja közvetíteni.
A Stalker egyszerre gyenge és erős ember. Retteg és rettenthetetlen. Hisz és kételkedik. Azt mondanám, esélyes ember. A múltkor láttam egy dokumentumfilmet Tempo di viaggio címmel arról, hogyan keresték a helyszíneket a Nosztalgia forgatásához. Maga Tarkovszkij rendezte Tonino Guerrá-val, forgatókönyvírójával közösen. Kiderült belőle, hogy Andrej nagyon szerette a történeteket. Sok története volt, amiből filmet szeretett volna csinálni. Egyszerű történetek emberek közötti viszonyokról. Sok titok, de semmi misztika. Úgy éreztem, hogy Tarkovszkij mindezeken teljesen kívül áll, a következő pillanatban pedig hogy egészen személyes mindehhez a kötődése. Nem értettem, honnan ez a hatás. Most se értem. Hacsak annyi nem elég, hogy többször elmondja: "szeretem ezt a történetet". Szeretni - nos ez vajon azonosulás, vagy inkább valamilyen külső szemlélet tisztasága? Hát nem mind a kettő maximálisan?
2. Mit jelenthet egy együttesben az, hogy vezető színész?
Az együtteseket vezetni kell. Hogy ne csak nevében, formájában, de útjában is együttes maradjon. A vezető színész, ha egy csoportnak van ilyen, az, aki mesterségbéli tudása és emberi minősége, energiái révén "szakmailag" meg tudja mozdítani, a színpadi impulzusok és a figyelem mentén össze tudja gyűjteni a többieket, s ilyen módon összekötő tud lenni a külső rendezés és a belső cselekvések, mozdulatok között.
A vezető színész önmagán túl egyúttal vállalja a többiek terhét is. A vezető színész tökéletesen a rendező kezére játssza a csoportot. Vezető színész csak az lehet, akinek van rendezője is, akár saját maga. Ilyen volt Moliére, vagy újabban filmen Chaplin és Woody Allen.
A vezető színésznek kell a legjobban ismernie a színészet mély titkait. Ilyen értelemben bizony vannak félrevezető színészek is, akik hatalmas károkat képesek okozni az együttes fejlődésében. Mindenesetre boldog lehet az a rendező, akinek egy igazi vezető színésze van, esetleg többis, s igen nehéz a dolga annak, akinek ilyen színésze nincs. A rendező ugyanis, mint kívülálló, mint első néző - akár a közönség később - elképesztő azonosulási vággyal fürkészi folyton a színpadot. A vezető színész az, aki általában először biztosítja a rendező számára, hogy a világba, melyet megalkotni készül, valóban betekinthessen.
3. Elítélhetjük-e Gauguin-t, hogy a festészetért elhagyta a családját?
Maugham-nak van egy kisregénye, Az ördög sarkantyúja, mely egy fiktív Gauguin-életrajz. A főhős, aki a család egy jóbarátja, éppen ezt a kérdést igyekszik tisztázni a maga számára. A cím jól kifejezi a választ is, amit a könyv a kérdésre ad.
Én a magam részéről inkább azt a társadalmat ítélném el - és nem az egyes embert -, aki az ilyen cselekvéseken felháborodik, értetlenkedik, aki foglyul ejti legnagyobb tehetségeit, aki az embert elképesztő színeiből, melyet eredendően hordoz, szürkévé, egyszerűvé, könnyen kezelhetővé, kiszámíthatóvá silányítja. A nyárspolgári milliőből csak menekülni lehet. S olyan színekkel válaszolni neki, mint amilyen színeket Gauguin használt a képein. Sokat kellene még tennünk azért, hogy ne a menekülés legyen az egyetlen megoldás. Ehhez azonban folyvást menekülnünk kell.
Gauguin a családjával elhagyott pár embert. A festészetével pedig megtalált milliókat. De nem is a végeredmény a fontos. Hanem az az elementáris késztetés, melyet megértenünk nem lehet anélkül, hogy egynémely esetben mi magunk is ne hoznánk ilyesféle döntéseket. Vagyis aki érezte már egyszer is az ördög sarkantyújának szorítását, nemigen feledheti el, miféle színeket remélhet azon túlsó oldalon.
Azt csak a nyárspolgárok gondolhatják, hogy ez önzőség. Ők ugyanis önzőnek találják azt, aki őket elhagyja.
4. Elítélhetünk-e bárkit, ha a családért elhagyja a művészetét?
Maugham-nak van egy másik regénye, az Örök szolgaság. Ebben a fiktív önéletrajzban voltaképp azt meséli el, miért lett festő helyett orvos. A válasz igen egyszerű: nem találta magát kellően tehetségesnek a festészethez. Középszerű festő pedig nem akart lenni. Teljesen igaza is van. Főleg, hogy végül kiváló író lett belőle! Bár mindenki idejében rájönne, hol az ő igazi helye a világban.
Van még két lehetőség persze: a kétségtelenül nagy tehetség elhagyja a művészetét a családért, illetve, hogy a kételkedő teszi ugyanezt. A kételkedő helyzete egyszerű: ha ő maga sem tudja, mit tegyen, ki ítélheti el? Tegyen, amit jónak lát. Az igazi tehetséget azonban kötelezi saját tehetsége. Persze elítélni őt sem lehet. A művészet számomra semmiképp sem tűnik olyan individualista műfajnak, mint ahogy sokan szeretik látni. Ha valaki nem szeretne élni a tehetségével, majd él vele más. Mégpedig ugyanazzal a tehetséggel! Ne legyünk olyan nagyképűek, hogy azt gondoljuk, a tehetségünk hozzánk tartozik és csakis hozzánk. Nem, az egyéniség az egy másik kérdés.
"Ti mindannyian egyéniségek vagytok!"
A tehetség nagy titok, és lényegében döntheti el az ember életét. Ugyanakkor a tehetség transzformálható. Ha valaki a művészetét, méghozzá nagyszabású művészetét hagyja el, annál nagyobb felelősséggel tartozik a családjának. Mert ott az örökség nem anyagiakban mérhető.
5. Lehet-e a színház által vezekelni?
Lehet. Sőt, igazából csak ezt kellene tenni. Csakhogy nagyon nehéz. Vallomást tenni, méghozzá saját magadnak, s ebből cselkekvéseket kikristályosítani, majd azt közölhetővé tenni, nos, igen nagy kihívás.
De a munka tétje nem nagyon lehet más. Legalábbis azoknak, akik valamely egyetemes lelki-szellemi terhet magukon érezni vélnek. Az állandóan tükörbe nézegető, önmagukon egyéni színeket keresgélők, a másokon állandóan fanyalgók, a szakmai és emberi alázattól mentesek állnak a legmesszebb mindettől. A félelem tönkreteszi a színházat, a színjátszást. A félelem azonban eredendő. A vezeklés a másik irány, amerre a félelemből visszafelé mégis elindulhatunk.
6. Mondhat-e nekünk ma valamit Petőfi Sándor költészete?
"Sors, nyiss nekem tért,
hadd tegyek az emberiségért valamit."
Figyelemreméltó lelkesedés. Valamit! Bár tudnánk ehhez fölérni!
7. Mi lehet annak a jelentősége, hogy a hetedik napon Isten megpihent?
Dehogy pihent! Ünnepelt. Ránézett a képére, mint a festők, s aztán már festőnek tudta magát. Istenből Teremtő lett. Bár mindig is benne volt a lehetőség. No de most! Most aztán! Képzeljük csak el, mekkora idegrendszer kellett ahhoz, hogy abbahagyja a teremtést. Ha már ennyire belejött. Ezek után pihenni! Mintha elfáradt volna. Dehogy! Mámoros lett inkább, diadalittas. Féktelen. Csodálta és nem értette a saját művét. A mű több lett mint az alkotó! Hordozza az alkotót, de még mást is. Isten többre képes Istennél. Ezek után magába fordultan pihenni! Ünnep ez, kétségtelen: a Teremtés ünnepe. Hogy ez formailag tánc, heje-huja, dínom-dánom, vagy egy függőágyban való merengés, melynek során át-átlibbennünk az álomba, s a vasárnapi tyúkhúsleves illatára ébredünk, nos, ez szinte alig számít.
1 megjegyzés:
Noémi válaszai
4.Ha színház az egész világ, vagy micsoda, és léteznek magukban beszélő emberek..(és léteznek), akkor nagyon is. Amikor az ember azt gondolja, hogy nem látja senki, sokszor odaképzel valakit, akinek játszik, magyaráz, és az sokkal könnyebb tud lenni, mint a valóságban, mert az ilyen (képzeletbeli közönség), mindig nagyon megértő szerencsére. De akkor is ott van, hogy foglalkozik vele az ember, milyen kívülről…vagyis épp ellenkezőleg, nyilván ez a dolog lényege, hogy kell legyen közönség, valóságos, vagy valóságtalan.
6.Először azt gondoltam, hogy a figura úgy belesimul a képbe, hogy igazából egy jól sikerült beázásra emlékeztet, aminek a mintázatába már-már alakokat látunk bele, de itt a formák a fontosak és nem számít ha az a forma történetesen egy kis emberi alak, az is lehet, hogy csak egy falfirka…De aztán rájöttem, hogy ha nem lenne fontos akkor nem csak róla beszélnék. És ott van pont a kép közepén. Egyből azt vesszük észre még történeteket is elindít, hogy hova, honnan ki elől fut az alakocska. Narratív kép. Olyan mint Szentendrén a lángosozóhoz vezető sikátor. Már biztosan nagyon szeretne lángost enni… Szóval bele is simul, ugyanúgy látvány de mégis fontosabb, drámai, mert ember, nem azért mert fut. Benne van, hogy történik/het vele valami. Mármint a színház szempontjából juttatja ezt az eszembe.
Ha még lehet a múlt heti kérdésekre érkezett válasz/okkal vitatkozni, akkor én szeretnék a 3massal. Nem ítélem el Gauguint személy szerint, mert számomra ő nem hús vér ember, hanem márkanév, azonos a festményeivel, vagy maximum egy titokzatos legenda. De ha el kell őt ítélnem vagy felmentenem, mint embert, akkor ezt nyilván a saját érdekeim alapján tenném, nekem jobb, hogy megszülettek a képek. Viszont erősen kétlem, hogy bárki is, vagy legfeljebb az emberek töredéke azért festene, hogy az emberiséget gazdagítsa. Ez sokkal inkább saját magáért történt, mellesleg kamatoztatott belőle a világ. De ő aligha ezt mérlegelte, tehát mint ember, ez nem mentheti fel. Ráadásul nem ismerjük a konkrét körülményeket, vajon miért vette egyáltalán el a feleségét, milyen volt a házasság, a gyerekek pedig valószínűleg még nem lehettek nyárspolgárok, viszont ki lett velük szúrva rendesen. Azt viszont elismerem, hogy nyárspolgári gondolat önzőnek tekinteni aki elhagy, persze ez mind szép, de ilyen szintű elhagyásnál már az asszony a gyerekekkel kénytelen volt szembenézni a világ anyagi oldalával, és egyedül, mert őt nem vitték Tahitire, (persze, ha nem akart az más kérdés), de így neki nem volt meg az a választási lehetősége mint Gauguinnek, ott maradva a nagyvárosban. Ne legyünk nyárspolgárok, de valakinek a gyerekekre is csak vigyázni kell, és egyedül az lényegesen szarabb, már bocsánat, és ez nem tűnik túl igazságosnak. Gauguin tehetséges volt? Sokszor úgy érzem, a tehetség szinte teljes mértékben egyenlő a korlátlan ambícióval. Ha valamit nagyon akar az ember, eléri. Nagyon jó, hogy Gauguin elment Tahitire csak gondolkodhatott volna kicsit előbb, persze a világ nagy része számára ez teszi a képeit igazán izgalmassá, ez a mögötte meghúzódó etikátlan-művész legenda, de azt gondolom, derüljön csak mindez ki a képekből. Azokból úgyis sugárzik mindaz ami szép ebben a tettben, hiszen Gauguin szemszögéből látunk, de inkább nem akarok tudni, az előtte elkövetett botlásáról, azt megtakaríthatta volna, vagy tényleg, vitte volna magával a nőt. Jó, válások vannak és hányan hagyják egyedül a családjukat, ehhez képest neki még kellő oka is volt rá. Szóval nem ismerve a konkrét körülményeket kár úgy elítélnem őt. De talán a nyárspolgárság se egy hideg-meleg kérdés. Ettől persze, benne van a pakliban, hogy a felesége tényleg az volt.
Megjegyzés küldése