Démonvariációk, avagy életünk árnyékának súlya

Mert ha a démonok végül bennünk vannak, és mintegy félelmeinkkel vagy vágyainkkal azonosak, akkor minden bizonnyal ott ülnek a testünkben, befészkelték magukat, ahogy életünk során megtöltöttük velük a választásaink hézagait. Így például minden döntésünk, melyet valaha meghoztunk, méginkább azok, melyek mellett nem döntöttünk, mint egy csók, egy nő, egy érintés, egy barátságos pillantás, vagy valaki, akit elűztünk így vagy úgy magunk mellől, ésatöbbi, ott lapulnak a múltunk sötét zugaiban, bebörtönözve, a falak mögött, melyeket tartunk, míg erőnk bírja. A testünkben, az idegrendszerünkben: mi magunk vagyunk a démontanya. Önmagunk csak az álcánk.

A saját történeteim idebent keringenek. Minél többet dolgozom, hogy múlttá váljanak, annál makacsabbul törnek a jelenbe. Minden út valami régi, rettenetesen erős pillanatba vezet, hogy az idő múlásában csak még tisztábbá váljék az a sűrű, szerelmes kötelék.

A hiánnyal járó fájdalom mőgül csak több és több kép sziporkázik elém, oly temérdek, oly tömör, mint egy test, egy rejtekhely, és e képek mögött már képtelen, ábrázat nélküli démonok bújnak, nincs mit elijeszteni, tükörképünk megszűnik képszerűnek lenni, az ember elveszíti önmaga képét.

...

Szentivánéji álombrigád

Avagy miért léptem ki egy színházi munkából, és miként értékeltem ezek után a főpróbát, valamint saját magamat, mint nézőt, és egyéb nevezetes eseményekről

"Történt pedig, hogy Don Formanek de la Panza akkor azt gondolta, hogy bizonyos szélmalomharcokban márpedig mégsem érdemes küzdeni, mert biz' az nem kóbor lovagoknak való elfoglaltság. Legfeljebb olyanoknak, akiket a főmágus varázsló, bizonyos Don Zhukovsky immár hatalmába kerített. Don Formanek azonban ennek a bűvöletnek semmiképpen sem tudta magát átadni, ami miatt önmagát is sokszor megvádolta, s a bűntudat és szomorúság nem kevés érzésével lelkében tért le korábban oly sok reménnyel kecsegtető útjáról. Don Formanek, aki persze annyi lovagregényt olvasott, hogy végül önmagát is menthetetlenül lovagnak és ezzel együtt az igazság bajnokának gondolta (mily tévesen!), nehezen viselte, hogy egy másik, hozzá hasonlatos szerzet őt, Don Formaneket nem méltatja kellő tisztelettel (minő arcátlanság!), márpedig az minden kóbor lovagnak kijár..."

"Ha mi árnyak nem tetszettünk,
Gondoljátok, s mentve tettünk
Hogy az álom meglepett,
S tükrözé e képeket.
E csekély, meddő mesét,
Mely csak álom, semmiség,
Nézze most el úri kegy,
Másszor aztán jobban megy.
S amint emberséges Puck
A nevem: ha megkapjuk,
Hogy most kímél a fulánk,
Jóvátesszük e hibánk,
Máskint a nevem ne Puck
Legyen inkább egy hazug.
Most uraim, jó’tszakát. -
Fel, tapsra hát, ki jó barát,
S Robin megjavitja magát."

Tegnap egy 17 éves lány, aki látta a darab főpróbáját, - amiben végül is ugyebár nem szerepeltem - elképesztő ráérzéssel ragadta meg a lényeget: hogy volt ott az az ember, aki ordibált az elején (Oleg), a többiek meg mintha féltek volna tőle és a játéktól, így aztán egyszerre volt az előadásban egy alapvető félénkség és egy alapvető erőszakosság.

A kettő egymásnak egyébként tükörképe. Bevallom, én is féltem mindig Olegtől. És végül is azt hiszem azért, mert többet gondol rólam, mint amennyit valójában tud. Amikor dícsér, mintha hájjal kenegetnének. Amikor harcra buzdít, tűzben edzettnek véled magad. De nem érdemelsz dícséretet, és nem vagy tűzben edzett. Nem, nem ő hazudik! Világos, hogy én hazudok magamnak. Csakhogy neki nem szabadna engednie, hogy általa jöjjön mindez létre!

Igaz ez a színházára is. Mert a mélység és az őszinte(!) figyelem minden ízében hiányzott belőle. Rendkívüli tehetséggel megálmodott, megküzdött, a szabadság és a pontosság minden ízével megkínált, mégis (hogy lehet ez?) lapos, unalmas előadás született. Talán azért, mert a valódi mélység mégiscsak a valóságos kapcsolatokban mutatkozik meg, s bizony ehhez egyenrangú társakra van szükség. Oleg rendezett magának egy előadást, amiben kisegítő szerep jut a többieknek, akik feladataikat változó minőségben teljesítik, attól függően persze, egyáltalán mennyire vannak tisztában a feladatukkal, milyen az önképük. Sokszor semennyire sincsenek tisztában, sokszor teljesen torz az önképük. És nem mernek rákérdezni. Én sem mertem. Nekem is torz az önképem. Vagyis reménytelennek találtam mindezt. Talán nagyon is erős az önképem. Talán mindez szükségszerű, és így szükségszerű. Nem is tudom. A gyávaság és az öntudat között néha nagyon kicsi a különbség.

De ez mindegy. Engem nem nagyon érdekel, hogy valakinek mekkora a tekintélye, mekkora dicsőség vele együtt dolgozni. A minőség érdekel, ami igazából pusztán az emberi kapcsolatok minősége. Én abban hiszek, hogy a színház minőségét alapvetően ez dönti el. Tanulni szeretek, tanítani szeretek. A tudást mindenki kapja, mindenkinek az a dolga, hogy továbbadja. A tudás nem misztikus dolog. A tudásra nem kell érdemesnek lenni. A tudás hozzáférhető, természetes dolog. Mindenkitől lehet tanulni valamit. Én sokat tanultam Olegtől, és sok mindent el kell felejtenem ebből. A munka sosem ér véget. Ebben a munkában is hittem sokáig. Büszkén hittem. Büszke voltam. De Oleg álmának megvalósítására én alkalmatlan, képtelen és kedvtelen is lettem. Az én álmaim meg Oleget nem érdeklik. Akkor meg mi más tehető, mint békében búcsút inteni? De minek ennyit fecsegni róla?

Mert a dolog mégsem zárult le. Az előadásból rengeteget tanultam. A legtöbbet abból, mit kell magamból is kitörölnöm. A saját hibáim éppúgy benne vannak ebben a játékban, mint a többieké. (Peró tudott mélységet adni Oleg mögé. Ebben a csapatban ilyen kaliberű ember nem volt.)

Sok baj van az előadással, gyökeres bajok. A giccs az, amit az ember úgy akar éreztetni, és elhitetni, hogy valójában éppen a munkájának illatával, szagával, aurájával cáfolja azt. A színpadra tett csecsemő nem arról szól, hogy van a világban egy gyermek, aki majd egyszer elindul, hanem arról, hogy valaki a sötétben őt oda betette, majd onnan a rákövetkező sötétben kiveszi. Nem az emberben lévő titkokról szól, hanem a kiszámítottságról. Ez hatásvadászat, mely bakot lő. Minden érzés ellen elkövetett tekintet, mozdulat tönkreteszi a földobott formát. Nem végzetes hiba persze. Haragudni érte nem lehet.

A csapaton érezni, hogy úgy szeretnének mozogni, ahogyan Oleg mozog. Oleg mozdulatainak imitációival van tele az egész színpad. Pedig sokszor Oleg is blöfföl. Bennem is van sok ilyen bevésődés, sok ilyen blöff, sok ilyen modor. Ki fogom nyesni magamból, hiszen minden panelt ki kell nyesni, és ki is lehet nyesni.

Csalódásom egyébként fájdalmas és örömteli egyszerre. Mint amikor felébredsz egy hosszú, gyönyörű álomból, és körülvesz a csupasz valóság, és tudod, hogy az álmok szertefoszlanak, de az érzések, amelyeket ott és akkor megéltél, mégiscsak a tieid. Minden valóság. Nem elhagytam, hanem keresem tovább Oleg színházát, immár Oleg nélkül, és a többiek nélkül. És meg fogom találni ezt a színházat, azt, amely már az enyém is lesz, és amelyhez Olegnek és mindenki másnak is addigra már nagyon-nagyon csekély köze lesz.

"Don Formanek de la Panza akkor felpattant Rocinantéra, aki persze nagyot nyögött súlya alatt. Pedig nem volt kövér ember a Don. "Vár Itália! Ó, dolce far niente!" És azzal elbaktatott egészen Szegedig, ahol hűséges barátjával 3 napot a fűben heverészve töltöttek egy nagy ligetben, hogy saját álmaiknak tág teret és időt nyissanak. Mikor ezzel végeztek, és igen elégedettek voltak az eredménnyel, megegyeztek, hogy hamarosan újra találkoznak. Don Formanek folytatta útját Itália felé, ahol végül egy maszkos-komédiás csoporthoz verődött, mert szerette volna megtudni, hogy igazából, vagyis valóságosan milyen mértékű és mennyire káros az ő hóbortossága, s arra gondolt, a jó olaszokkal majd jól kibolondozza magát, s akkor végre komolyan léphet fel és majd mások is felismerik lovagias lovagiasságát, melyet most és így és ekként még alaposan elfedett a sok komisz kuszaság, amely elméjében és szívében honolt..."

Utószó a Thealter-hez

A szegedi seregszemle sűrű erdejében, miután csaknem minden előadást megnéztem, és közel 30 élőadásos rádiós beszélgetést vezényeltem le, nem könnyű egyenes utakat kijelölni és tanulságokat levonni. Talán nem is szabad. A sokszínűség, a műfaji egyenjogúság, a kísérletezés olyan szavak, melyeket persze említeni érdemes, de valójában semmit sem árul el magáról az élményről. Következzék hát az értelmező tudósítás helyett néhány szubjektív megjegyzés.

A 2007-es fesztiválon számomra a következő előadások emelkedtek ki a mezőnyből:

Finita la Commedia: Woyzeck-koncert

A vándorló nézősereg pulzálása akár maga a dramaturgia Büchner-nél. Lélegzetvisszafojtva figyeljük Woyzeck-et, az Embert, egymást, magunkat; mi magunk vagyunk a kísérlet végrehajtói, tanúi és alanyai. Az embert megértenünk egyenlő-e azzal, hogy az ember útját a gyilkossághoz megértjük? Ábrahám és az ő hite... De hisz-e Woyzeck? Megkérdezhető-e Woyzeck? Ki más lenne Woyzeck ebben az előadásban, mint maga Fehér Feri? És akkor csak a vége hibázik: a gyilkosság valahogy mégsem történhetne itt meg. Ott már minden nagyon előadottá válik. Így aztán mégsem Büchner művét látjuk, hanem valami mást, annak apropóján. Jó a cím. Ez egy koncert. Ha a zene nem húzná alá és mélyítné el mindazt, amire a dráma motívumait fölfűzik, minden összeomlana. Kötéltáncol az előadás, és zseniálisan fönnmarad a vékony pallón. Játék Büchner-rel, önvallomás egy szál gitárral. Majdhogynem naiv színház. Ettől lesz olyan bonyolult mégis.

DAH Színház: Előszó a III. Richárd-hoz

Maszkos, zenekaros rituálé- avagy misztériumjáték, folyamatosan áradó képek, áradó zene, valami ősi opera tehetséges utánzata. Élő bábjáték, elegencia és vad erő keveréke. Ez maga Shakespeare. Csak a humor hiányzik mindebből, és persze mindennel együtt mégis van valami poros íze, mintha nem számolna, nem tudna számolni azzal, hogy bármilyen látványos, izgalmas, lélegzetelállító is a produkció, a rituálé utánzata mégis drasztikusan nevetséges és kiüresedett. De azért borzongtató gondolat, hogy mindez még csak előszó volt. És lehangoló, hogy utána valójában mégsem történik semmi sem.

Artus Stúdió: Sztélé

Ami az előzőből hiányzott, Godáék előadásában hibátlanul megvalósul. Ez a játék egyszerre megy vérre és egyszerre neveti ki saját magát. Valódi Beckett-dráma, csak éppen Artus-nyelven. Az öt színész együttese kiváló, igazi csapatmunka, figyelem és spontaneitás, ahogy a nagy könyvben meg vagyon írva. Úgy sejtem, az előadást úgymond meg lehetne fejteni, csak ez esetben nem nagyon érdemes. Olyannyira zenei felépítésű, hogy nem erről vagy arról szól, hanem mindenről. Az előadás nyelve persze szorgos munkával leírható lenne, és még bizonyára számos nagyszerű konklúziót is levonhatnánk aztán, aminek a végén kiderülne, miféle igazságokat csihol a maga nyelvéből az előadás. Izgalmas munka lenne, de esztétához nem illő módon most megelégszem annyival: gyönyörködtetett!

La Dance Company: 2 solo 1 duet

Direkt egyetlen nevet sem írok le, máshol föllelhetők. Három erőteljes színről van itt szó ugyanis, nem nevekről. Vörös, kék és arany. Egy fehér térbe (vászonra, műterembe, álomtérbe, stb.) fölhúzott alakokról. Absztrakt festészet, élő humor, abszurd dráma. Az eredmény költészet. Három haiku ez valójában, és együtt pedig egy "nagy" haiku. És persze egy műhelymunka bemutatója is. A legnemesebb értelemben. Ugyanis láthatóvá teszi a saját anyagát, a saját kidolgozottságát. Végtelenül áttetsző. Ha tetszik: lecsupaszított. És persze annál titokzatosabb. A rejtély megint csak mi magunk vagyunk. (Külön köszönet azért, hogy a festészet mint olyan megjelent a színházban - sicc!)

Réti Anna: Lélek pulóver nélkül

A rejtély mi magunk vagyunk. Önmagával folytatott testi párbeszéde közben minket mintegy tükörként használ, aztán megmutatja mire megyünk nélküle. Mire megy ő nélkülünk. Hihetetlen, hogy újra rá tudok csodálkozni arra, miféle gyönyörűség, hogy szemben áll egymással az előadó és a néző, ember és ember, ember és tér, ember és sötét; hogy figyelünk egymásra! No lám, ebben, csak ebben de szeretnék elveszett lenni! De mi más vonz minket a színházba, legyen az egyik vagy a másik oldala azon bizonyos határvonalnak, avagy ugyebár a folyamatos pulzálás? Megtanít lélegezni, azon keresztül mindenre, ami ritmus és tér. Sajnálom, hogy nagyon hátul ültem. Legközelebb az első sorból fogom megnézni.

Szakmázzunk!

Kevés szót utálok jobban, mint azt, hogy "szakma". De itt szakmai beszélgetések voltak, amiből persze a "szakma" szó megint csak viccesen cseng. Két okból: egyrészt mert azon bizonyos szakmához, melyet magukénak vélnek tudni az itt egybegyűltek, bizony kevesen konyítanak valójában. Például a táncról egyszerűen senki, de senki sem tud elfogadható módon beszélni. Kínos hallani, milyen szavak hangzanak el ennek kapcsán: "kifacsart", "massza", stb. El is felejtettem a nagy részét gyorsan, mert ragadós!

Másrészt valójában nincs is szakma. Szakma ott van, ahol ipar van. Itt ipar nincs. Az operában, a kereskedelmi színházakban, sőt, a kőszínházak többségében van. Mi szükség akkor itt erre kínos szóra? Mintha a felnőttségünket kellene bebizonyítani! De hát nem lehet, hogy éppen az az erényünk, hogy dadogunk?

Amit még kritizálnom kell, az a nézői szubjektivitással való mérhetetlen előhozakodás. Hogy ki hogy érezte magát az előadás közben. Kit érdekel ez? Nem az az érdekes elsősorban, hogy hogyan működik a néző, hanem az, hogyan működik a mű. Fölösleges olyan nagyon előhozakodni magunkkal, hiszen úgyis mi beszélünk. Ez a mentegetőzős attitűd, ami néha komolykodásba csap át, és dilettáns elméletekként újra és újra fölragyog, ezt ki kellene azért pucolni magunkból. Ha lehet. A másik véglet a végtelen objektivitásba burkolózás, és a véleményformálástól való riadt elzárkózás. Ez meg azt próbálja elhitetni magával, hogy a mű néző nélkül is működik. Ez szintén abszolút szakmaiatlan elképzelés.

De nem is a szakma itt a fontos. Azt hiszem a szavakhoz éppúgy tehetség kell, mint bármilyen alkotáshoz. És persze vezérlő gondolat. A tehetség mibenlétéről itt nem tudok én okosakat mondani. Tudjuk jól, kik azok, akik tehetségesen nyilvánultak meg a beszélgetéseken és kik azok, akik dilettánsan.

De mindez ez nem baj! Mert az egész fölött mégis uralkodott egy sokkal fontosabb döntés: eldöntöttük, hogy figyelünk egymásra. És mindenkit meghallgattunk és nem sértődtünk meg. Talán segítettünk egymásnak, hogy tisztábban lássunk. Hogy közelebb jussunk. Vagy távolabb. De legalábbis mozogjunk. Valamerre. Így az élet látszatát kelthetjük. Az is több a semminél. És a látszatokból olykor valóban előpattan az, ami igazán igazi.

fotók: Kenyeres Csilla

Egy lázadó tengerész feljegyzései

"Önkritika" a Patyomkin Projekthez

Minden tengeri utazást sajátosan azok a körülmények határoznak meg és éltetnek, amelyek között megtörténik. A kaland célja, hogy a magig eljussunk, a magot láthatóvá tegyük. Végül a viharoktól tépázott, összezúzott, egyensúlyában megbillent hajótöröttnek talán - talán! - van egy pillanata, melyben egyszerre látja múltját és jövőjét - itt, ebben a jelenben. Ehhez azonban szükségképpen a lakatlan sziget börtönére van szüksége. Mindebben egyetlen kristálytiszta gondolatom van: a katona a négy égtáj felé tiszteleg: ott véli sorakozni bajtársait; az ég és a föld felé nem tiszteleg: az ugyanis a kegyelem tengelye.

A lépcsőn vívott csatámban megengedő és naiv álmaim, és a valóság kegyetlen precizitása harcolt egymással, az előbbi kárára. Önmagában egyik sem túl érdekes: az álmaim túl személyesek, a valóság mindig túl tömeges. Roppant álomszerkezetem valós talajba ültetése, már látom, eleve kudarcra ítélt kísérlet volt. Tanulság sok van, ami levonható. A lényeg talán itt van, ahogy Richard Schechner ír: "Az előadás nemcsak egy életformát játszik el, hanem játszik is az életformákkal, de nem szükségképpen követi végig őket; a színházi esemény alapvetően kísérleti jellegű. Egy színházról szóló bármiféle szemiotikának ebből kell kiindulnia. Mivel a színház összekötő jellegű, határszituációkat hordozó, veszélyes, önmagát megkétszerező játék, konvencióknak kell szegélyezniük: olyan eszközöknek, melyek a helyszínt és magát az eseményt biztonságossá teszik. Biztos térben, biztonságos időben a cselekvések egészen a szélsőségig elmehetnek, s még szórakoztatnak is."

Ez olyan világos, hogy magyarázni sem kell. De számot vetni vele kötelesség. Ezt a bizonyos biztonságot sem a magam, sem mások számára nem tudtam megteremteni ebben a performanszban.

Mégis, úgy érzem, valamit megérintettem, ami ezeken túl van. Nem fölött, alatt, csak valahol máshol, azon bizonyos mag közelében. A létezés egyszeri és megismételhetetlen. Az ember sok mindenre képes lehet, hogy szebbé, jobbá, szórakoztatóbbá emelje azt a maga és mások számára. Ki ne törekedne erre? A performansz ennek dupla egérfogója: besétáltunk, drága barátaim, egymás csapdájába. Bőséggel válogathattunk "szerepeink" közül, hogy hogyan viselkedjünk ott és akkor, vagy előtte-utána, s hová kössük figyelmünk viharban hányódó hajóját. Hogy mit higgyünk el egymásból. Nincs ennek precíz olvasata. Nincs objektív látványa. Nincs produkció - erre nekem is rá kellett jönnöm közben! Hogy is lehetne, hisz őrültség és félelmetes naivitás hajtott és hajt most is. Mert ahogy néztek, engem ítéltek, s ahogy vagyok, én ítélek rólatok. Előre is, közben is, utólag is, íme! Végül önmagunkról kell ítéletet alkotni. Belátni valamilyen módon, hogy kik vagyunk, s legfőképpen, hogy képesek vagyunk-e még a szeretetre. Vagy legalább valami tisztelgésfélére. Ez mérhetetlenül fontos, olyannyira, hogy messze túlmutat rajtam, és ezen a kis játékon, amit vállaltam előttetek. Ez a figyelem minősége, s nem más.

A Patyomkin-performanszban ilyen értelemben többet tettem, mint előre gondoltam volna. Jól lehet sokszor saját káromra: láthatóvá tettem magam. Vagy erre kényszerültem. S tudom, hogy voltak, akik láttak. Nem mint a fényes Napot, mely mindent beragyog. Nem is úgy mint az árvizet, mely mindent elönt, sem mint vihart, mely mindent elsöpör. S bár talán vágytam erre, mégis gyenge volnék hozzá. Csak mint egy tengerész, egy katona, akinek igazából fogalma sincs milyen háborúba vonul. A hazaszeretetről kevés mondható, de valahol itt érzem. Az ember voltam, aki éppen azért küzd, hogy álmai és a valóság között hidat verjen. Aki éppen ezt tanulja, aki ebben újra és újra elbukik, és újra és újra feláll és folytatja. Ámokfutás ez? Meglehet. Törékeny rend, gyenge káosz. Éppen nem elég. Szánalomra méltó? Meglehet. A szánalom itt jó szó. Jó szó lehet, ha tudjuk jól kimondani.

Az asszociációs rendszer eleve vakmerőség. De ugyanakkor kell, hogy segítsetek az összerakásban, enélkül nem érdekelne az egész dolog. Hogy ez szájízetek szerint való-e, azzal nem foglalkozhatok.

Másrészt: e hatalmas tengeren, avagy senkiföldjén, mely az álmok és a valóság között terül el, átjutni, Szküllák és Kharübdiszek között, nimfák, királyok, sok nép szigetein meg-megpihenve, hosszú még az út! Ez sincs kész...

Csak egyet ígérhetek: ameddig tart az erőm, folytatom az utat. Még ha oly sok ellenséget szerzek is mindeközben, haza szeretnék érkezni, ahol valóban várnak rám. Mindabban, ami körülvesz bennünket, oly sok a gőg, a félelem, a rosszindulat, a káröröm, és legfőképpen a sötét emberi butaság, mely mind utunkat kérdőjelezi meg, hogy ez már éppen elég erőt ad arra, hogy megjavítsuk megszaggatott hajónkat, újra felszedjük a horgonyt és kifeszítsük a vitorlákat. Az az ország, ahová hajózom, nem földrajzi hely.

Komolyan számot kell vetnem azzal, ki hogyan ismer, kik az igazi barátok és kik azok, akik csupán a barátság köpenyébe burkolózó idegenek. Azt hiszem, akik szeretik egymást, megküzdenek egymásért. Ez jellem és szellem kérdése. Mindkettő javítható és javítandó. Erről tudjuk felismerni egymást. Ez a szándék érdekel csupán, semmi egyéb nem. Ez megváltoztatja az életünket. A szürkeség szféráját ebben nem szeretjük.

A tengerésznek azzal is számot kell vetnie, hogy palackpostája olykor rossz kezekbe kerül, vagy saját hibájából akár, elsüllyed az óceán fenekére. Azonban jó tudni, hogy utunkat (az enyémet biztosan), angyalok követik figyelemmel. Látjuk egymást, és ezért köszönet nekik! Ezért hallgattattam Bach-ot Veletek. Sorsomat hát végső soron a tenger és az ég kegyelmére bízom. A többi "csak" tisztelgés és tisztesség dolga.