Leonce és Léna - avagy színház az egész világvége!

Az élet milyen váratlan fordulatokkal felel olykor önmagunknak feltett kérdéseinkre! Előző bejegyzésemben - valaminő év végi fáradtság, de egyúttal tisztánlátás uralma alatt is - kétségeimet fejeztem ki színházi életem értelmét illetően.

Nyilvánvaló azonban, hogy elhanyagoltam egy lényeges momentumot, és most erről szeretnék írni. Arról, hogyan váltam színésszé.

Amikor sok-sok évvel ezelőtt Szegeden elkezdtük próbálni a Leonce és Lénát, rendezőmtől Valerio szerepét kaptam, ami számomra túl nagy falatnak bizonyult. Nem szerettem igazán a szövegeit, és nem találtam magamban azokat a hangsúlyokat, mozdulatokat, érzéseket, amivel eljátszhattam volna a figurát. Nem is nagyon voltak eszközeim. Honnan is lettek volna! Vissza akartam adni a szerepet. Akkor, amikor odaálltam ezzel a rendezőmhöz - jól emlékszem, meg voltam győződve döntésem végérvényességéről - ő csak mosolygott, és annyit mondott, hogy menni fog. Erre nem számítottam. Ez ellen nem lehetett érvem. Arra készültem, hogy egyet fog érteni, hiszen tényleg nem működtem a próbákon, és egy rendező (hisz ez a dolga) majd nyilván örömmel veszi, hogy nem kell tovább szenvednie velem.

Hosszú idő telt el azután, mire színpadra került a Leonce és Léna. Már Budapestről jártam vissza a próbákra, amik többek lettek színházi próbáknál. A rendezőnk ugyanis időközben meghalt, és amolyan örökségként várt ránk ez a munka, és elhatároztunk, hogy tűzön-vízen keresztül, de befejezzük a darabot! Az albérletemben egy diktafonra sokszor fel-felmondogattam a szövegeimet, és - bár először nem esett jól - mindannyiszor visszahallgattam magamat. Aztán elhatároztam, hogy minden hamis hangot megpróbálok kiirtani belőle.

A mostani fejemmel tudom, hogy akkor nem csak a szerepen, hanem magamon is dolgoztam. Rendszeren észrevettem például, hogy a kedvem ingatag, az energiáim panganak. Ahhoz, hogy érdemben dolgozhassak, fel kellett törnöm valahogy a tétlenségbe záró kemény burkot, ami körülvett. A próbákon, amiket havonta egyszer tudtunk Szegeden megtartani, fokozottan érvényes volt mindez. Az előző napokon a Szegedre érkezés öröme rögtön valamelyik kocsmába terelt többünket, így aztán a következő délelőtt igencsak másnapos fejjel kóvályogtunk a mihálytelki próbateremben. Valamit tenni kellett. Fel kellett rázni magunkat.

Ezeken a közös próbákon, és a budapesti magányos munkában fedeztem fel például, hogy bizonyos mozdulatok milyen sok energiát szabadítanak fel bennem, lökésszerűen, és szinte biztos hatást elérve. Mihálytelken például sokat rohangásztam a teremben és üvöltöztem, meg idétlenkedtem. (Néha még ma is csinálom, hatásos módszer...) Aztán arra is felfigyeltem, hogy ez az aprómunkára is igaz. A testhelyzetek és a belső vagy külső mozdulatok nagy hatással vannak a szövegmondásra is és persze az egész alakításra. A figurám lassanként egyre organikusabbá vált. És ez valahogy nekem személyesen is jól esett, jó hatással volt a hétköznapjaimra, a figura, amit magamban nevelgettem, tartást adott az életben is.

A bemutató után egy idősebb színésznő, aki nem ismert személyesen, azt hitte, hogy én egy gyakorló színész vagyok. Ez persze jól esett a hiúságomnak, de főként az az érzés volt fontos, hogy Gábor ránk hagyott örökségét teljesítettük. Azóta is sokszor gondolok arra, hogy amit csinálok, az ennek az örökségnek valamilyen értelemben a folytatása.

De ennél még többről is szól mindez. Mert ebben a tekintetben minden színházi munkában esetleg meg lehet keresni azt, hogy mit örököltem és kitől feladatként, egyúttal pedig - éppen ennek apropóján, azaz hogy fontosabb célt találok a színháznál magánál - lehetőségem adódik magamon dolgozni.

A Leonce és Léna alig egy hete jutott eszembe ismét, amikor azon rágódtunk, hogyan csináljunk színházi szilvesztert a társulatunkkal. Hosszú idő után újraolvasva a darabot, hirtelen elemi erővel csapott meg, hogy Leonce kérdései nagyon is hasonlítanak azokra, amiket én magam tettem fel magamnak december 3-dikai blogomban. Hirtelen nagyon kedvem lett ezzel a darabbal dolgozni! És több mint 10 év múltán, magamra osztottam Valerio szerepét, mintegy visszahelyezve magamat az időben, és ez most, a rendezői feladatokkal karöltve, színházi neveltetésem gyökereihez irányít.

Az ihlet és a vele járó izgalom azóta már konkrét jelenetekben érett eredményekké. Nem elhanyagolható, hogy az olyan súlyos (sőt, olykor depresszív) munkák után, mint a Mizantróp, a Don Quijote lázálmai, az új Oberon világai, vagy a Tolvajnők naplója, most nagyon pezsdítő egy igazi vígjátékot rendezni, ahol saját komolyságunkat is kinevethetjük.

Mert a Leonce és Léna, különösen a hozzácsapott Kószál a nagy kaszás-betétekkel együtt, a szilveszteri lakomaszínház közegébe helyezve, a mostani olvasatomban-tervezetemben valamiféle világvégi spleen felszámolásáról szól, arról a reményről és felszabadultságról, amit tehetséges és szeretni való emberek élő közegében lehet csak érezni. És így, ha az örökkévalóság nincs is jelen a múló időben elillanó színházban, az itt és mostban, a pillanatok egymás utáni sokaságában mégis olyan energia szabadul fel, ami tovább löki világunkat a belső szakadék széléről, felvillanyoz és életre buzdít.

Ezért és így hát mégis megéri dolgozni a színházzal, dolgozni egymással, dolgozni önmagunkon és valahogyan segítséget kapni, hogy az életet és a megfelelő, igazi életet válasszuk magunknak.

(Folyt. köv.)

Két életem

Utoljára talán akkor volt tiszta minden, amikor 13 évvel ezelőtt a mentőknél dolgoztam.* Nem volt számítógépem, és rengeteget olvastam. A fizetésemből - ami nem volt sok - megéltem, és egyúttal hasznosnak éreztem a munkát, amit végeztem. Lehet, hogy olykor unalmas volt, de az ábrándozásaimmal kitöltöttem a feleslegesnek tűnő időt. Megragadott például a kórházak vagy az emberi arcok esztétikája, az autóutak kígyózása, vagy az erdőben a fák között átszüremlő napfény. A menetlevelek kitöltögetése közben saját kézírásom változásainak nyomon követése. A betegek megérintése, vagy szaguk érzékelése közben magamon tapasztalt benyomások. A pusztulás látképei között érzékenyebb lettem az élet erejére, az élet erejének ismerete megtanított tisztelni a pusztulást.

A valós életem mellett könnyedén szívtam magamba a képzelet valóságát, a könyveket. Regényeket, drámákat, esztétikai műveket. Az egészségügyi eseteken kihegyezett érzékeim mohón hatoltak be a szellemi terekbe, így a két valóság erősítette egymást.

Azt hiszem, ebben a másfél évben tanultam a legtöbbet a színházról, bár nem tudtam róla. És azóta sokat felejtettem. Míg a valóságban talán leggyakrabban a mindennapok rutinja szürkíti el az életet, a színházban a túlzott érdekességre való törekvés fojtja meg az élő jelenléteket. Pedig mindkettő illúzió. Ahogyan a napok során nincsenek ismétlődések (hiszen minden pillanat új és teljes), úgy a színházban sincs semmi érdekesebb, mint az egyébként is önmagukban hiteles pillanatok.

2000 nyarán meghoztam egy döntést, és megváltam a mentős munkámtól. Úgy gondoltam, azt az életemet, amit ott folytathatnék, jobban látom előre, mint a budapesti művészsorsot. Az utóbbi tehát jobban izgatott. Láttam magam, mint aki egyre feljebb jut a mentősvilágban, esetleg még egy orvosit is elvégez mellette, láttam, hogy mindez hasznos, hordozza a teljesség ígéretét, valamiféle dinamikus polgárság felé tart, ami felelősség és szabadság sajátos keveréke. Mostanra akár a társadalom megbecsült tagjává válhattam volna, akármit megtehettem volna, például hogy mellette valamilyen sportot űzök, vagy elkezdek egy politikusi karriert. És lehetséges, hogy ebben a másik életben, éppen most, blogot írnék, és arról a lehetséges életemről képzelődnék, amit ebben a jelen életemben élek.

És lehetséges, miért is ne, hogy ezt az életemet, amiről azt hiszem most, hogy a valóságos életem, valójában a másik, ebben az életben nem választott életemben képzelem el, éppen úgy, mint ahogy most elképzelem az innen nézve nem választott életemet. És ha így tekintem ezt, és jobban belegondolok, akkor végül is mindegy, melyik életem valóságos, és melyik képzeletbeli, sőt, megengedhetőnek tartom azt is, hogy akár mindkettő igaz legyen egyszerre, vagy valahogyan egymás mellett vagy után, elvégre emlékszem arra is, hogy a két életem közötti választás előtt is egyszerre létezett egy valós és egy képzeletbeli világ, az élet és a pusztulás valósága és a könyvek képzeletbeli birodalma, melyek egymásba átjárva még erősítették is egymást.

Ha mindez igaz lehet, - legalábbis elképzelhető, hogy igaz - akkor jelen (azaz színházi) életemre vonatkozóan rendkívüli hatással van az ebben az életben nem választott, de létező (azaz - az egyszerűség kedvéért nevezzük így: - orvosi) életem. Ha van ilyen párhuzamos világ - márpedig ha elképzelem, akkor bizonyos értelemben tényleg van - az azt jelenti, hogy valamilyen módon üzenetet küldhetek az egyik élet tapasztalatából a másik élet gyakorlatába.

Ha visszább vagy előrébb lépek a látszólag egyirányú időben, hogy felidézzek még fontos, meghatározó döntéseket, eszembe jutnak elhagyott iskolák, otthagyott munkahelyek, elkopott barátságok, kiürült szerelmek, lakások, melyekből kiköltöztem, munkatársak, akiktől megváltam. De nem tudok felidézni egyetlen egy hasonlóan erős dilemmát sem, amiben egy másik választás esetén egy másik élet lehetőségét láthatnám. Minden más döntésemet egyértelműnek érzem, vagy ha tetszik, sorsszerűnek. Mintha minden abba az irányba haladt volna, vagy onnan indulna tovább, ahol 19 évesen egyetlen egy döntést meghoztam.

Talán mert nagyon sokféle életet nem is élhetünk. Úgy is mondhatnám, hogy megadatott számomra egyszer a felelős és szabad döntés lehetősége a sorsomat illetően.**

Mindez talán azért is jutott eszembe, mert ezáltal szeretnék segítséget kérni a múltamtól és az abban foglalt - esetleg a jelenben is létező - párhuzamos életemtől. Mind az emberi kapcsolataim, mind a pénzügyi helyzetem, mind pedig az alkotói pályám alakulásai azt jelzik, hogy egy bizonyos szakasza az életemnek a végéhez közeledik. Néha türelmetlen vagyok, máskor tanácstalan, sokszor pedig egyszerűen csak tehetetlen, mert nem látom előre azt, ami készül. Szeretném tudni, hogy mi a kérdés, aminek mentén választanom kell majd, de akárhonnan nézem, csak a részkérdések sokaságát látom, melyek további részkérdésekre bomlanak szét, amint hozzájuk érek.***

A színházi munka valósága nem elégíti ki a képzeletemet. A képzeletem nem változtatja meg a valóságot. Léteznek párhuzamosan, de az átjárások esetlegesek. Mintha nem két életem lenne, hanem sok szerepem, és sok nézőm. A sok nézőm nézi a sok szerepemet, akik szerepelnek, és azt szeretném, hogy mindegyikből még több legyen. És a sok szerep és sok néző összekeveredik mások sok-sok szerepével, szereplőivel, nézőimmel, nézőikkel, s a végén már azt sem tudom, melyik vagyok én, és melyik a szerep, és melyik a színész, és melyik a néző, és kik mások, és kik mások színészei, és kik mások nézői. És ki mennyit fizet, hogy az egyik vagy másik oldalon bevallja vagy letagadja szerepzavarát.

Ez a mesterséges valami, amit színháznak hívunk, ezekben a szereposztásokban, éppen ezek által, szétforgácsolja a valóságos életemet. Bármilyen furcsa is, a tűnő pillanaton létrejövő színház az örökkévalóságra szoktat, sőt, éheztet, egy illúziót táplál, és nem képes a pusztulással szembenézni. Bármi, aminek a színházban vége van, valójában nincs vége. A szereplő nem hal meg, látjuk a tapsrendben. Az előadás után is mindenki hús és vér, mozognak a tárgyak és az emberek. A színészek az alakításuk milyenségével vannak elfoglalva. A közönség vagy a hazaút praktikumát fontolgatja, vagy társadalmi életet kezd élni. A szakértők fejtegetnek, és amiről azt hiszik, értik, azt általában nem értik. A laikusok értetlenkednek, és amiről azt hiszik, hogy nem értik, azt általában értik. Ki a katarzisával nem tud mit kezdeni, ki a katarzis nélküliségével.

Ehhez képest mondjuk A Pál utcai fiúkban - a regényben - Nemecsek tényleg meghal. Odüsszeusz tényleg hazaérkezik, és még Fehérlófia hőstettei is hihetőbbek, mint színpadon látni meghalni egy Rómeót. Mire hát e sok hűhó a semmiért? Mi értelme a színháznak? Mi értelme annak, hogy ezzel foglalkozom több mint 10 éve? Miért olyan fontos ez nekem, hogy mindkét életemet tönkretegye?

(Folyt. köv.)

* 1999. február 5-től 2000. augusztus 31-ig, Mórahalom mentőállomáson.

** Nem tudom, mit hoz a jövő, nem zárhatom ki egy hasonlóan erős válaszút lehetőségét. Mégis valószínűbbnek tartom, hogy mint egy fa koronája, az elágazódások egyre finomabbak és finomabbak lesznek, de ezek a növekvés irányát már nem befolyásolják lényegesen. Ha az életem ilyen kétágú fa, akkor valamiért a bal oldalára képzelem el az orvosi életemet, jobbra pedig a színházit. Máris érzem, hogy valamely részemnek tetszik ez a leképezés, a másik pedig viszolyog tőle.

*** Egy hosszú, kaotikus, biztonság nélküli bő évtizeden vagyok túl.