Utca SzAK - bemutató

Videóanyag commedia dell'arte társulatunk munkájáról, rendezői kommentárok, szakmai szempontok, részletek a váci börtönben és a Kálvária téren játszott előadásból, beszélgetés a rabokkal, stb. >>

Az utolsó szó Tatabányán

Gondolatok a népszínház fogalmához

Minden színházi előadás, de különösen a commedia dell'arte, a közönség előtt fejlődik a legjobban. Feltéve persze, ha a játszók és a publikum között valamiféle párbeszéd képes kialakulni. Hogy ez végső soron min múlik? Talán a kölcsönös játékkedven. Valamiféle közös izgatottságon dolgainkat illetően. A színház annak is próbaköve, hogy nem beszélünk-e el egymás mellett.

Vannak pillanatai egy-egy előadásnak, amikor úgymond az igazság fokára emelkedik egy szó, gesztus, vagy tekintet. Abban az ember nem kételkedik, sem akkor, sem később, sem nézőként, sem alkotóként. Ilyen volt a váci börtönben a New York-jelenet vége, amikor az Amerikából visszatérő magyar színész, Mr. Csaba elsorolja a közönségnek, mi mindentől fosztották meg. Valahogy így:

"Megfosztottak a ruháimtól. Elrabolták a bőröndömet, benne a személyes holmimmal. Megfosztottak a pénzemtől. Megfosztottak minden illúziómtól... bár, ezek az illúziók bizony hamisak voltak, nem kár értük! Elvették tőlem az emberekbe vetett bizalmamat... de végül is az emberekbe vetett hitemet, a hitemet! azt nem tudták tönkre tenni. Megfosztottak színészi tekintélyemtől... de a színház iránti szeretetemtől nem tudtak megfosztani. Megfosztottak az identitásomtól... nem, attól nem fosztottak meg. Az vagyok, aki voltam. stb."

Amikor ez a szöveg a rabok előtt elhangzott, úgy éreztem, mintha 40 kihegyzett rádióantenna venné a nézőtéren az adást, s mindegyik készülék előtt egy-egy magába mélyedt ember hallgatná a műsort, mely közben saját zátonyra futott életüket gondolják végig. De még ez is kevés! Azonosak lettek önmagukkal, ez történt. És én is azonos lettem önmagammal.

Tatabányán a délutáni előadás egészen másként ért véget. A két tízemeletes panel között fölácsolt színpad körül vagy 100 néző gyűlt össze, jó részük gyermek volt. Volt közöttük o9lyan is, aki már látta a délelőtti műsort, s most tanár apukájával tért vissza, s újra végignézte az egészet. A második jelenetnél a bátrabb gyerekek már odaálltak a színpad elejéhez, a vadócabbak felnyúlkáltak a színészek lábához, és gyakran beleszóltak az előadásba is. A Jósnő-jelenetben a besurranó tolvaj láttán hangosan kiabálni kezdtek, figyelmeztetve a főszereplőt a veszélyre.

Elérkezett a záródarab, a New York, s addigra már igen féktelenek lettek. Elkezdem tehát a jelenetet, ahogy kell, a vonaton üléssel, zakatolással, stb. Mit hallok lentről? "Te ki vagy? Mit csinálsz? Szarsz? Ez vonaton szarik..." Rögtön gondoltam, hogy nem lesz könnyű dolgom.

A pokolbéli vallatás során van egy rész, amikor Baksa Imi megkérdezi, mikor hívtam fel utoljára az anyukámat. ("Ugye Csaba, 3 éve nem hívta fel?" Ez persze némileg túlzás, de valóban ritkábban beszélünk mostanában, mint kellene...) A gyerekek ekkor egy mobiltelefonnal kínáltak meg, amit természetesen nem lehetett nem elfogadni. Így aztán furcsa irányt vett a jelenet, hiszen beszélni kellett anyukámmal. Gyorsan improvizáltam valamit. Több se kellett a gyerekeknek. Látva beavatkozásom sikerét, egészen nekibátorodtak.

(Megjegyzem, már Diszelben is a gyerekek voltak a legjobb közönségünk, pedig ott Rakovszky Zsuzsa verseivel dolgoztunk. Úgy látszik, a témával szemben inkább a játékmód az, ami érdekli őket. A gyerekek zsigeri nézők.)

A jelenet vége, hogy a tatabányai vasútállomáson ébredek, s mindenemet ellopták. Segélykérésemre a gyerekek elkezdték levenni magukról a ruhákat, s feldobálni nekem a színpadra. Még a színpadmesterek szerszámos ládikáját is megszerezték valahogy, s bőrönd gyanánt nyújtották fel nekem. Aztán elszabadultak az "indulatok", megrohamoztak, én meg fejvesztve menekültem, rájuk hagytam az egész színpadot. Az utolsó monológ kimaradt. Amit elveszítettem, azt ők pótolták. Megváltoztatták a jelenet végét. A játékból karnevál lett. Ünnep.

Kár tagadni, hogy sokukban bőven volt agresszió is. Párbeszédünk nem fedte tökéletesen egymást. A mi apollóni vízióinkat ők dionüszoszi mámorba oltották. Ez az erő pedig végképp felszámolni igyekszik azt a határt, amit színpad és nézőtér közé korábban jólnevelten és egyezményesen meghúztunk.

A karneváli forgatagban keresem a trikómat, amit a jelenet közben jó messzire elhajítottam. Végül nagy nehezen megtalálom a jelmezes zsákban, ahová Giorgio betette, azt gondolván, hogy oda tartozik. Pedig az a saját jelmezem. S akkor odajön az egyik színpadépítő mester egy Tatabánya Óváros feliratú pólóval. Mondom neki, hogy már megtaláltam az enyémet. Mégis nekem adja a pólóját. És ezt sem lehetett nem elfogadni.

Még mielőtt hazaindulunk, a színház irodájában iszunk egy kis pezsgőt és kávét. Előbbit az ünnepre, utóbbit a fáradtságra. Valahogy nagyon szépen, egyszerűen és gyorsan érünk Budapestre.

Tatabányán járt utcaszínházunk

Képes beszámoló
(fotók: Szitás Balázs)

"(New) York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át."

Az áruház előtt toboroztuk az embereket, hogy legyen sok nézőnk. Jómagam ebben a maszkban igyekeztem megnyerő lenni.

Giorgio Branca a disznóölő-jelenetben.

Kint is vagyok...

Chován Gábor, mint Pulcinella a jósnő-jelenetben

Ónodi Péter a jósnő-jelenetben, Halott Katalin jósnő szerepében.

Viola Gábor, Chován Gábor és Szirmai Melinda a "Felmosós"-jelenetben

Kerékcsere ebédszünetben.

Nyúl a nyárson

Peace, Love, Freedom, Happiness (Nyúl a tengerparton).

Nyúl a pácban (Naszlady Éva).

Jómagam Puma Gyula szerepében.

Szilárd kígyó szerepében Janicsek Péter

Naszlady Éva és Janicsek Péter.

A Nyúl végül sajnos tényleg a nyárson végzi.

New York 911, kedvenc jelenetem

Megérkezem. A vonat ablakában.

"Halló! Police? I have a problem here." (A jelenet Baksa Imrével játszottuk.)

Mr. Csaba és Mr. Hooker

Az első repülő becsapódik a World Trade Centerbe.

Imi mint Mr. Góranga.

Imi mint T.J. Hooker.

Mr. Hooker letartóztat.

Mr. Csabát bombatalálat érte szeptember 11-én, New Yorkban.

"Very good concentration..."

Pokolbéli vallatásom

Elmondom az életem.

Tudtam, hogy megkérdezi!


New York-Tatabánya, avagy ruháikért cserébe hogyan foglalták el a színpadot a gyerekek...

Színház a váci börtönben

Szeptember 11-én commedia dell'arte jelenteinkkel a váci börtönbe látogattunk, ahol kb. 40 rabnak játszottunk az épület kultúrtermében.

Félelem és reszketés

Soha életemben nem féltem ennyire előadás előtt. A Kálvária téren történtek (lopás, értetlenkedések, beszólások, fenyegetőzések) után attól tartottunk, és azzal "kecsegetettek" minket, hogy még rosszabbra számíthatunk. Például ott volt a sok csavarral megtekert álomból álomba lépkedős New York-os jelenet, melynek kapcsán jelentős szorongás gyűlt bennünk össze, hogy semmit sem fognak érteni a történetből. Ráadásul abban ugyebár alsónadrágra vetkőzöm, ami a Kálvária teres köcsögözést követően börtönbéli kilátásaimat nem festette túl derűsre.

Szeptember 11. miatt azonban ezt a jelenetet mindenképp szerettük volna eljátszani, hiszen hőseink tanúi és elszenvedői is lesznek a tornyok leomlásának. És Imivel, aki a partnerem - és minden más szerepet ő játszik -, nagyon szeretjük ezt a kis etűdöt. És ha egyszer már arra vállalkoztunk, hogy olyan helyekre viszünk színházat, ahová egyébként nemigen jutna el, akkor ne legyünk szégyenlősek sem az intellektusunkra, sem a testünkre-lelkünkre, sem pedig esetleges színészi hibáinkra.

A feladat azért is ígérkezett nehéznek, mert nem csak ruháimtól fosztanak meg a jelenet során, hanem amikor meghalok, a maszk is lekerül rólam, és a Liliom-os fordulat során valamiképp a túlvilágra kerülök, ahol kifaggatnak és számon kérnek addigi életem felől. Itt pedig meztelen arccal és némileg meztelen lélekkel kicsit magamat, a saját életemet is beleszövöm az improvizációba. Ha itt értetlenség, netán köcsögözés vagy hasonló történik, akkor ott lenni a rabokkal szemben és végigcsinálni a jelenetet nagyon kínos lesz - ezt azért jó előre felmértem, rettegésem ebből is táplálkozott, valamint nyilván az ismeretlenből: azoktól a sötét alakoktól, akiket az ember a börtönbe képzeletben feltételez.

Az igazság odaát van

Aztán jött az idő, és mint a hideg vízbe, akármennyire is nem akaródzik, mégis belemész, mert hát szeretsz úszni. A rabok, amikor bekísérték (elővezették???) őket, szimpatikusnak(!) tűntek. Ha belegondolok, hogy saját kulturált nézőink hogyan foglalják el helyeiket kulturált színházainkban, bizony itt sokkal több nyílt tekintetet, kíváncsiságot éreztem. Olykor Budapest különféle színházaiban járva azt lehet gondolni: itt mindenki halálosan unja, ami történik, és nem csupán magát az előadást, hanem úgy ahogy vagyunk, mi, kultúrfogyasztók és -termelők, unjuk egymást mérhetetlenül (én is unom, engem is unnak, haj, de mennyire!).

Szegeden a Csillagban működött egy színházi csapat, a nevük az volt, hogy Álló Idő Színháza. (Sajnos nem láttam az előadásukat.) Olykor idekint is elkelne néha, ha képesek lennénk megállítani magunkban, magunk körül az időt.

Szóval olyan érzés volt, mintha valami elmeszanatóriumban lennénk, a nyugtatóktól mindenki kicsit belassulva, de meglehetősen békésen. Félelmeink persze még nem párologtak el, hiszen ki tudja mit rejtenek az ember különféle maszkjai, ugyebár.

Úgy ültünk le, hogy mi, akik épp nem szerepeltünk az adott jelenetben, a színpad mellől figyelhettük az eseményeket, s így oda-oda kukkanthattunk a rab urakra is, miként fogadják a látottakat. Sokat nevettek, végig mosolyogtak, de legalábbis a tekintetük folyamatosan derűs volt és nyitott. Sokszor kommentáltak, de nem úgy ahogy a Kálvária téren, tehát cseppet sem a dolog ellen, s nem agresszíven, hanem támogatólag, és a felismerés örömével. (Itt azért megérezni a commedia dell'arte igazi hatóanyagát, ami ténylegesen nem más, mint a közönség figyelme, aktivitása, ahogyan a képzeletével kiegészíti a látottakat, s amiben mi vagy úszunk, vagy elúszunk!)

A New York a második jelenet volt, s mint ilyen, a legjobb helyen szerepelt a műsorban. Ahogy elkezdtem, azonnal örülni kezdtek, a fene se gondolta volna, hogy ennyire szeretik a vonatzakatolást, meg hogy majd így veszik a lapot, mert bizony az elejétől a végéig vették az egészet, szinte minden poén ült (pedig tényleg sok úgymond intellektuális vicc van benne), s amikor a végén lejöttünk a színpadról, az egyik figura az első sorból egyenesen nekem mutogatott, és nagyokat mosolyogva közölte, hogy mennyire jól csináltam.

Amikor a jelentek elfogynak, az irodalom szakkörösök 8 fős csoportja a teremben marad és egy jó 3/4 órát beszélgetünk velük. Előtte még az eltávozók közül többen odajönnek kezet rázni. A beszélgetés során már némileg elvegyülünk köztük. A New York-jelenet kapja tőlük az "Arany Oroszlánt", azt szerették a legjobban, Imit is, engem is dícsérnek agyba-főbe. És nagyon jókat szólnak hozzá a másik kettőhöz is. És aztán, amikor bevalljuk nekik, hogy mennyire féltünk ettől a fellépéstől, ők is bevallják, hogy ezt bizony érezték is rajtunk (kivéve persze a New York-ot! ...amit nem is értek, hiszen én is féltem, de lehet, hogy színészileg kompenzáltzam?!). De azt is elmondják ám, hogy ők is féltek tőlünk! Én ezen azóta komolyan elgondolkoztam, és azt hiszem mára megértettem, miért...

Két verset is elmondanak, az egyik az idősebb bácsi Megy az öreg című saját verse volt. Kiderül, hogy a másik öreg az ÉS-ből vagdos ki verseket, s füzetekbe beragasztva gyűjti őket. Az olvasás, a színház mind menekülés a valóságos környezet elől a fantázia világába. A végén a Dezső nevő egyfogú cigány, aki tavasszal 9 év után szabadul, valami vallásos dalt énekel gitározva, állítólag a börtönben tért meg.

Nem tudtuk meg, ki miért ül, mert nem is kérdeztük. Valahogy nem is volt fontos, annak ellenére sem, hogy a kíváncsiságunk ez irányban a találkozás révén csak nőtt. De olykor arra azért lehet gondolni, hogy idekint a dolgok messze nem tökéletesek, s azok az öklök, vagy akár szavak, egyszóval indulatok, amiket idegeskedő életünkben hamarabb eresztünk neki a másik arcának, talán nem sülnének el olyan gyorsan, ha valahogy megtanulnánk, ami ott bent néhányan nálunk már sokkal jobban tudnak. S ebben nincs semmi romantika, mert egyrészt a kényszer tanítta meg velük ezt, másrészt pedig messze nem mindenkit. Az egyikük szerint: a börtönlakók 10%-a az, akivel egyáltalán valahogy szóba lehet állni.

Az idejük végtelenül beosztott. Ez a szakkör egyben színházat is csinál. Heti egyszer próbálhatnak, másfél-2 órát. Ha az őröknek rossz napja van, befejeztetheti velük hamarabb is. Nem számít az sem, ha egy jelenethez még 5 perc kellene. Ha be kell fejezni, be kell fejezni. Elvégre ők a szabadságukat vesztették el.

A színházban bizonyára ezt a szabadságot élik meg felfokozva, nézőként, alkotóként egyaránt. Nem ritka, hogy az ember akkor érez meg valamit igazán, amikor elveszik tőle. Amikor mi megérkezünk, talán ennek a szabadságnak a nyomait kutatják az arcunkon. Ennek örülnek, amikor a színházunkat láthatják. S talán előzőlegesen éppen attól féltek, hogyan fognak ebbe a tükörbe belenézni. Önmaguktól féltek. Mint ahogy valójában mi is önmagunktól féltünk.

Sosem voltam még börtönben. Talán - remélem - Vácra visszamegyünk még játszani. Ilyenkor persze az ember eljátszik a gondolattal: ha egyszer lecsuknak, mert elúszom az adósságban vagy ilyesmi, akkor vajon lenne-e erőm még ott bent is folytatni. Nem baj, ha erre a kérdésre sosem tudom meg a választ. Egyébként meg nekem idekint van dolgom, s ahhoz sem csekély erő kell.

A fotók:

Az első kép Teknős Miklós fotója, ajánlom a börtönben készült riportját: http://www.nol.hu/cikk/376722/

A másik két fotó Középesy Gábor munkája, az ő képanyaga a börtönről: http://merengo.hu/galeria/?id=728

MATT

Sajtóanyag a commedia dell'artés előadásokhoz

Utcaszínházi társulatként lépnek fel magyar és olasz színészek a VIII. kerületi Kálvária téren szeptember 8-án, 9-én és 16-án délután 18h-kor, a Városi Színház és a Nocturne kezdeményezésére. További előadásaik a hónapban: 11-én a Váci Fegyház és Börtönben és 15-én Tatabányán, az Újvárosi lakótelepen.

„Hosszú távú feladatunknak tekintjük, hogy laza társulásból szorosabb formációt hozzunk létre. Az elkövetkező években olyan repertoárt hívunk életre, amely színháztól elzárt vagy elzárkózó emberek számára is átélhető és értelmezhető módon fogalmazza meg világunk és társadalmunk alapvető kérdéseit.

Matt. Előadásaink összefoglaló címe ez. A sakkjáték utolsó lépése. A végpont ahonnan úgy tűnik nem érdemes kiutat keresni. Mindennapjaink és kényszereink látszólag áthághatatlan viszonyrendszere. A képzelt és valós hiányérzetét mindenáron enyhíteni vágyó ember ismétlődő kálváriája, vagyis - matt.

Jeleneteink témáit a közelmúlt magyar bűneseteiből merítjük. A fekete krónikákat a bennük megjelenő sorsokat kutatva és a mögöttük érzékelhető társadalmi folyamatokat, jelenségeket kitapintva formáljuk színpadi művekké.

Előadásaink formanyelve a Commedia dell' Arte, de nem tévesztjük szem elől magyar színházi kultúránk elemző gondolkodásmódját sem. Szívesen nyúlunk a burleszk, az abszurd, és a groteszk eszközeihez, és nem vetjük meg az operett, a cirkusz és a kabaré elemeit sem, hogy tapasztalt valóságunkat a legpontosabb formában ragadjuk torkon.

Maszkos színészetünk különleges fizikai és lelki jelenlétet követel. Éberséget, amely lehetővé teszi a műfaj misztériumát adó improvizációt, de kizárja a túlzott részletezést, a lelki folyamatok valósághű interpretációját és az elmesélő, sajnálkozó hangvételt.

Kellékeket nem használunk, segédeszköz nélkül egészüljön ki színészek és nézők közös képzeletében a játék.”

Társulatunk színész tagjai: Baksa Imre, Giorgio Branca, Chován Gábor, Andrea Collavino, Cseh Judit, Formanek Csaba, Gergelyi Júlia, Janicsek Péter, Kálmánchelyi Zoltán, Naszlady Éva, Ónódi Péter, Stefano Rota, Szirmai Melinda, Viola Gábor

Munkatársaink: Pápai Andrea, Rada Lilla, Török Tamara, Záray Szilvia, Deme László valamint Kárpáti Enikő és Kürner Ildikó

Maszkjaink, a rendkívüli mester, Stefano Perocco munkái.

A társulat vezetője: Simon Balázs

Köszönjük az NKA, a Színházi Dolgozók Szakszervezete és a Tatabányai Jászai Mari Színház támogatását, valamint a Zsámbéki Színházi Bázis segítségét

Íme egy "korrekt" cikk a munkabemutatókról a kultúra.hu-n.

És Bóta Gábor "lesajnáló" írása a Magyar Hírlapban.

A végén, de nem végül! (és nincs is vége...)

Commedia dell'arte workshop, 2. rész

Immár a végén vagyunk a 2 hetes próbafolyamatnak, s oly sok mindenről kellene szót ejteni, oly sok fotóval kellene mindezt alátámasztani, s oly sok munka volt szinte megállás nélkül ezidáig, hogy tisztességesen számot adni az eseményekről nem nagyon tudok most itt, különösen, hogy holnap is vár még egy utolsó nagy menet! Aztán szeptemberben folytatjuk.

Túlzó terv a magam számára is, de szeretnék MINDENRŐL írni, amit megtanultam a commedia dell'arte műfajáról. Összeállítani egy kis magán-lexikont: szócikkekkel, élményleírásokkal, fotókkal.

Régi probléma: (meg)írni vagy (meg)élni? Összegezni kellene a Don Quijote-próbáinak tanulságait csakúgy, mint a patcai esküvői eseményeket, nem is beszélve a jövőről, a tervekről, a koncepciókról, az álmodozás magasröptű sorairól tehát. Erre most módom nincs, de emlékezni fogok, és folyamatosan pótlom az elmaradásokat.

A komédiázásról tehát csak röviden:

Ma két jelenetben is benne voltam: az elsőben egy 95 éves öregembert (Pantaloné-t) alakítottam, aki rettegésben tartott macskáiból tolvajbandát szervez. A macskák fellázadnak, az öreget foglyul ejtik, s Columbo hadnagy hathatós segítsége szükségeltetik, hogy a banda lelepleződjék, s így Géza bácsi kiszabadulhasson a szekrényből. Columbo a bácsit, mint bandavezért, nem teszi hűvösre, mert megszánja a kora miatt. Az öreg végül, oldandó nagy magányát, két kutyát szeretne, akiket a közönség soraiból igyekszik beszervezni-beédesgetni következő kompániájába.

A másik jelenetben egy Zanni-t (eredetileg egy buta szolga) játszottam, aki nagy reményekkel érkezik vonattal New York-ba: színész szeretne lenni. Elsőként egy krisnás húzza le (róla a nadrágot), majd egy drogárus szívatja meg (a táskájába - és kis híján az életébe - kerül az a kis kokain, amitől jobb színészi képességeket helyez kilátásba a díler), majd Mr. Hooker, a rendőr veszi kezelésbe hősünket. Mindez szeptember 11-be oltódik bele, ledől a két torony, Mr. Hooker a nagy káoszban eltűnik, de kiderül , hogy mindez valójában filmforgatás, és hogy én magam vagyok a főszereplő. Mr. Spielberg-gel megbeszéljük a jelentek tanulságait, majd újra a vonaton vagyunk, ahol megjelenik Jim, mint embercsempész, átszökünk a határon, de a sivatagban majdnem szomjan halunk. Akkor megérkezünk egy oázisba, ahol egy büfében sört iszunk, de Jim elmegy WC-re, én meg elmerengek, amiből a vasutas riaszt fel, hogy hol a jegyem. Nem nagyon értem, hol vagyok, hiszen ez a jelenet nincs benne a forgatókönyvben. Spielberg azonban nem jön, s végül a szőrös szívű kalauz leszállít a vonatról. Így érkezem a Kálvária térre, ahol nagyon megörülök hazám fiainak a nagy utazás után. Aztán jön hátulról Imi, hogy "Csaba menjünk most már próbálni." Kérdem tőle, milyen volt a New York-os jelenet, amit nem nagyon ért, el vagyok varázsolva, az egészet csak képzeltem. Le is vesszük a maszkokat. A rendezővel és közönséggel való párbeszédbe oldódik a jelenet.

Nagyon szerettem ezt az utóbbi jelenetet, melyben rajtam kívül minden más szerepet (krisnás, drogárus, Hooker rendőr, Spielberg, embercsempész, Imi) Baksa Imi alakított. A jelenet létrejöttében sokat segített Deme Laci, aki az első és legfontosabb próbánkat külső szemmel követte és nagyszerű ötleteivel járult hozzá a sztorihoz, valamint a színészi munkához.

A mai nap az eddigi legfontosabb, szerintem a csoport életében is: ma sikerült igazán kommunikálnunk a közönséggel. Mindez bátorság, döntés, jelenlét és valamiféle szeretet kérdése, mint ahogy egyébként a félelem, a bizonytalanság, a hiány és a gyűlölet - melyek az elmúlt napokban oly sokat környékeztek minket, - éppúgy kellettek a mához. Mindezek egy-egy szócikket érdemelnek majd a Komédiás Lexikonban.

Rengeteget tanultam ebben a 2 hétben, s azt hiszem életem legintenzívebb és legszeretetreméltóbb színházi munkája volt ezidáig. Örülök, hogy végre színész lehettem. Nagyon szeretek színész lenni. S ha vannak, akikre támaszkodhatok, partnerek és rendezők, akkor minden energia felbuzdul bennem. Stefano és Andrea, az olasz mesterek jelenléte éppoly inspiráló volt, mint Simon Balázs valóságos helyzetekhez ragaszkodó, a jelenetek belső tartalmát illető igazságot kutató fáradhatatlan rendezői attítűdje.

Szólni fogok még a Stefano által prezentált Castaneda-féle energetikás (varázslós-sámános-mágikus...) gyakorlatokról (a neve: Tensegrity), melyek jelentősége felfoghatatlan egyelőre, de abszolút érezhető és a hatása lényegi (talán az egész 2 hét legfontosabb mozzanata), a maszkok viseléséről, a commedia dell'arté-s szabályokról-szempontokról, az improvizáció nehézségeiről, a fáradtságról és a fellendülésről, néhány jelenetről, ami fontos volt, néhány színésztársamról, akikkel találkoztam, néhány gondolatról, ami ezek kapcsán bennem elindult, és persze a közönségről, akik ott és akkor megjelentek.

Legközelebb szeptember elején folytatom a naplót, most egy újabb munka következik, egy hét tábor, melyről szintén élménybeszámolót olvashat majd az, aki ide ellátogat.

Kié itt a tér? (Commedia dell'arte, 1. rész)

Kié itt a tér?

Avagy egy workshop-ról, félidőben

Ezek itt a képen még nem mi vagyunk, de törekszünk nagyon.

Energetika - A commedia dell'arte a legtöbb energiát kívánó színház, amivel ezidáig találkoztam. Rájöttem például arra, hogy színészként mindig is ezt kerestem, habár rendezőként egyáltalán nem. Ezt azt jelenti, hogy valószínűleg sosem rendeznék ilyen előadást, de színészi tréningként alkalmazni a most megtanult alapvetéseket és gyakorlatokat mérhetetlenül hasznos. A commedia dell'arte óriási segítséget nyújt abban, hogy a színész megtalálja az őt működtető energiáinak a központját, hogy sokat megtanuljon annak működéséről, minőségéről, saját intenzitásának titkairól, feltérképezhesse pszichés-mesterségbéli-fizikai akadályait, s azokat sok munkával kitisztítsa, vagy legalább a munka irányait kijelölhesse.

Kié itt a tér? - A munka során csupán a test eszközeivel kell tudni megszervezni a figyelmet, elmesélni a történetet, és mivel hagyományosan improvizációról van szó, ez vonatkozik a saját színészi figyelmünkre és történeteinkre is. Mert bár a történet vázlata előre rögzített, a kanavász igazi élettel való feltöltése a színész feladata, mégpedig itt és most. Ez folyamatos teremtő állapotot kíván, egyrészt tehát valamiféle belső feszültséget, óriási adag fizikai és érzelmi energiát (hiszen a cselekménynek pörögnie kell!), ugyanakkor valamiféle ellazulást is, ami nem azonos a relaxációval(!), hanem inkább a hirtelen megragadott események elfogadást jelenti, tehát a cenzúra kiiktatását. A tér végül azé lesz, aki megműveli. A munka pedig igazán fáradtságos: képzeljétek el, hogy a maszk tud izzadni! (Állítólag az igazán jó munka feltétele, hogy közben a maszk tényleges megizzadjon.)

Ezen a képen Stefano Rota látható, a kurzus szakmai vezetője (az interneten bogarásztam)

Megfelelni, megfelelni, megfelelni - A commedia dell'arté-ban azonnal látható válik minden valós esemény. Hiszen a maszkok bár látszólag eltakarják az arcot, valójában minden állapotot felnagyítanak. Valahogy bele kell lépni ebbe a nagy állapotba. Sokan hozzá vagyunk szokva, hogy ilyen-olyan okokból kritizáljuk magunkat, egymást, tetszeni akarjunk, bizonyításra törekedjünk. Emiatt aztán nem az eseményben vagyunk, hanem sokrészben valahol egészen máshol. Kiesünk tehát a saját színházunkból, mert nem bírjuk követni azt. Nekem a rendező ma a próbán azt mondta, túl sokat reagálok saját magamra, és aztán csak úgy "elméletileg" a partnerre, amikor később rájövök, mi volt az akció, amiről lekéstem. Ez a tétovaság, önreflexió vagy filozofálgatás (ami gyakori színészi hiba) ebbe a műfajba nemigen fér bele.

A téren, a munkabemutatón viszont mindent beleadtam, és úgy érzem, részben sikerült átrobbantani a tétovaságból felgyülemlett falat. Igaz, hogy az ára az a bizonyos "hadoválás" lett, melynek során sokszor tovább erősítgettem a partnerem hadoválását - legalábbis szövegben- , és ennél valóban több lehetőség lenne arra, hogy az élet ott és akkor a nézők szeme láttára kibomoljon. Keresem tovább az utam. Az energetikai hullámvölgyön és megfelelés-kényszeren is túllendültem, ezen is túl leszek!

Zanni-maszkok

Maszk - Persze épp csak most kóstoltam bele a műfajba, így aztán nagyon sokat nem tudhatok róla, sem az élményanyagról mesélni, sem magáról a színészi technikáról. Nem eshetek abba a hibába, hogy döntéseket hozok a valós és jelenlegi kérdéseimet illetően. Most végső soron csak jegyzetelek, ezt nem árt tisztázni.

Nekem állítólag - és most hízelgek magamnak visszafelé - jól állnak ezek a maszkok. Nyilvánvaló, hogy ez a műfaj alkati kérdés is. (De mi az, hogy alkat?!) Az elején sem a maszkokat, sem a maszk mögött rejlő önmagunkat nem ismertük, sem pedig a hagyományok által őrzött-sugallt karakterisztikát (tehát beszédmódot, járást, stb.) Mostanra ezek a figurák némelyike már kedves ismerősünk. Voltam már Capitano, Zanni és Pantalone is, ezekben meg is találtam nagyjából a lehetőségeket. De ha Stefano vagy Andrea megy föl játszani, mindig rá kell jönnöm, milyen bátortalan, enervált, leblokkolt, fantáziátlan és színpadképtelen vagyok. Azután persze valahogy mégis megtalálja az ember a saját maga stimulánsait. Ha sikerül olykor átizzasztani a maszkot - a szó átvitt és szoros értelmében egyaránt, - akkor valami olyasmi történik, ami egyébként az élet netovábbja, teremtés és meghatódás, vagyis folyamatos benne-lét, kommunikáció, szárba szökés és virágba borulás. Ilyenkor nem szabad magunkra engedni a melankóliát, mert az bizony jönne, gyűrne le minket önmagunk szemlélődésébe csábítóan.

A maszkjainkat, melyek az életben is rajtunk vannak (mint például fizikai adottságaink, az arcunk, a jellemünk, stb.), nem téphetjük le, de megtanulhatunk vele részt venni az életben. A commedia dell'arte nem csupán társadalomkritikai éle, hanem színésztechnikai módszerei miatt is önismeretre tanít, spontaneitásra és fegyelemre, vallomásra buzdít és éles figyelemre késztet. Vagyis a metamorfózis és az állandóság nagy kérdéseit firtatja, éppen úgy, ahogy mindez engem a saját "bambán költői" színházamban is minden szinten érdekel. (A folytatást, vagyis a 2. részt itt olvashatod)

Bevezetés a komédia művészetébe

Gyertek utcaszínházat nézni!!!

Commedia dell'arte munkabemutatóink (improvizációk, kisebb-nagyobb jelentek, sok humorral, maszkokkal) a Kálvária téren, a Városi Színház előtt fölácsolt színpadon.

Augusztus 20. hétfő du. 3-tól, majd csütörtöktől vasárnapig minden nap este 6-tól.

Mindez persze ingyen!