A Brutus minimalista előadás lesz. Éppen ebben rejlik igazi nehézsége. Az előadás szigorú nyelve miatt számos eszközhöz nem nyúlhatunk. És itt ráadásul menet közben kell megszülni magát a nyelvet is. A szigor egyébként jót tesz a fantáziának és az ízlésnek. A következetesség sűríti a drámát.
Ma az egyik kulcsjelenetet fogjuk próbálni. Egyszerre kellene mozgalmasnak lennie, és egyszerre nagyon is statikusnak. Nem lehet ugyanis szétfröcskölni az energiát, de mégis robbantani kell. Csaknem mindenki színpadon van. Ennyi paraméterrel csakis élőben lehet dolgozni, fejben nem. És bár vannak elképzelések, sejtések az agyamban, ott a térben tudjuk csak megérezni, valóban elszabadul-e a gyilkos. Mindez ritmus, szenvedély és kompozíció kérdése. Annak idején Gáborral ezt a jelenetet úgy oldottuk meg, hogy hirtelen sötétbe borult a színpad, és csak a hangokat, szövegeket hallottuk jódarabig. A jelenetben valóban az a legnehezebb, hogy milyen ritmusban, tempóban lépnek be a szereplők. Mindez egyszerre elvont és valóságos jelenlét. Mindenki mint individuum van jelen, és mégis karszerűen. Szóval minden azon múlik, hogyan lépünk színpadra. A belépés szándékában eldől a jelenet. Színpadra lépni nem egyszerű dolog. A pillanatnak halálosan pontosnak kell lennie.
Kit szeretnék láttatni, miközben hangzik a szöveg? Úgy lehet, olykor egyáltalán nem azt, aki éppen beszél. És nem is azt, aki hallgatja. Hanem azt, akire nincs hatással a szöveg. Aki már döntött. Aki már megváltoztathatatlan. Akit senki sem lát. Mert éppen a vitával vannak elfoglalva. Ennek a jelenetnek Tarkovszkij stílusában kell megszületnie. Minden más megoldás túl egyszerű: vagy túlságosan amatőr, vagy túl jólfésült lesz. Úgy sejtem tehát, a bomba nem ott készül, ahol a vita késhegyig megy. A gyilkos nem ott szabadul el, ahol meg akarják állítani. Brutus sorsa is a születésben rejlik. Servilia a kulcsfigura.
(Folytatom...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése