Fogalmam sincs mi történt januárban és februárban. Azon túl, hogy a Mizantrópot próbáltuk gőzerővel. Semmi más nem jut eszembe. Talán csak az, hogy iszonyú nehéz volt.
Március 12-én a Mizantróp nyilvános főpróbája a Kiss János alt. u. -ban. Enyhén szólva: nem aratunk nagy sikert. De engem ez nem nagyon érdekel, a premierre kell koncentrálni. Mindenesetre bánt, hogy a külön meghívott nézőink nagy része rendkívül ellenségesen viszonyul ahhoz, amit látott. És nincs igazuk. De nekünk most ezt is tudni kell jó irányba terelni magunkon belül. Most már tudom, hogy kell védekezni az ilyen "személyes" támadások ellen. Például soha többet nem szabad hagyni befolyásolni magam nézői vélemények kapcsán a színészek képességeit illetően. És egyáltalán: nem szabad a nézői véleményeket firtatni. Aki fontosnak tartja, majd elmondja. Aki nem, hallgassa el mindörökre. Hiszen a tét mindig sokkal nagyobb ennél. Akkor mindezt még nem tudtam.
18-án Portugáliában megtartjuk a premiert. Ami az előadást illeti, nekem lett igazam. Mégis, a Portugáliában töltött csodás 10 nap alatt egyre inkább úgy éreztem, ezzel a csapattal nem érzem jól magam. És ők sem bíznak bennem úgy, ahogy az elején talán még bíztak.
24-én Portugáliából indítom el ezt a blogot, mintegy véletlenül, eredetileg csak azért, hogy a közben e-mailen megkapott hazai Mizantróp-fotókat valahogy nyilvánosságra hozzam az itthon maradottaknak. De hamar rájövök, hogy ez szólhatna akár többről is. Most, a 103. bejegyzésnél már úgy látom, az egy új korszak kezdete volt, még ha akkor nem is tudtam róla.
31-én a Fringe Fesztiválon bemutatom Hermész a Senkiföldjén című szólóelőadásomat. Bevallható, hogy alig készültem fel, nem volt rá idő, talán némileg meg is ijedtem attól a nagy munkáétól, amit magamra mértem. De úgy gondoltam, mégis belemegyek. Aztán történt, ami történt, nem bántam meg, és fontos állomás volt egyrészt az önismeret terepén, másrészt pedig azon asszociációs dramaturgia és térszerkesztés mentén, amelyet régóta kutatok.
Április 11-én, születésnapomon összegyűlik a Radikális Szabadidő Színház csapata a Sirályban, hogy a jövőről szót ejtsünk. Itt teszek javaslatot, hogy a társulatot oszlassuk fel. Teszem ezt azzal együtt, hogy senkinek sem ajánlom fel a további együttműködést, pedig bizonyára egy-két ember- talán joggal - számíthatott volna rá. Mindezt annak tudatában követem el, hogy régi barátságokat teszek kockára. Legyünk őszinték: mostanra belátható, hogy ezek a barátságok valóban elvesztek. Mindez hihetetlenül fájdalmas, de törvényszerű. És ha hagytuk elveszni őket, akkor ennek talán jobb is így lennie. Szégyenletes persze, amit ez ügyben kölcsönösen elkövettünk. De az azóta eltelt idő fényében az is szégyenletes, amit előtte elkövettünk, hogy személyes szívügyeket próbáltunk kovácsolni a színházból, vagy színházat a személyes szívügyekből. És ezt így nem lett volna szabad, ezeket összekeverve, mert legalább az egyik hamis volt. Mindenesetre tiszta, nyílt és világos döntés volt. Talán az év legjobb döntése.
13-án kiírom az új tagtoborzót. Előtte sokat gondolkoztam, belevágjak-e. Hiszen itt lett volna a szabadulás lehetősége, hogy abbahagyni ezt az egészet, ami minden mást elemészt maga körül, párkapcsolatokat, barátságokat, civil karriereket, mindent. Végül talán csak azért tettem, mert kíváncsi voltam, kik jelentkeznek majd? Vagy mert makacs vagyok, és csak azért sem adom fel? Vagy mert tényleg menthetetlen vagyok ebből a szerelemből, ami a színházhoz fűz? Ma sem tudom, ma is ugyanazok a kérdéseim ezt illetően.
29-én újabb őrült szólót mutatok be, ezúttal a Performansz Fesztiválon, a Patyomkin Projekt 2. címűt. Újra elkövetem ugyanazt, amit elkövettem a Hermész-szel.
Májusban elkezdődik a munka az új csapattal, de mondani sem kell, mivel elég lazán indulunk, meglehetősen egyedül és kiürülten érzem magam az elmúlt hónapok és évek(!) feszített aktivitásai után. Minden bizonnyal ezért kezdek neki az Egmontius-novelláknak, és pörög föl ez a blog is a napi szintű bejegyzésekig (május: 29, június: 22 bejegyzés).
A június szintén ennek jegyében telik, sokszor hajnalig, vagy olykor reggelig tartó írással, a vele járó álmatlansággal, sok reménytelenséggel, és sok boldog, telített perccel.
A július és az augusztus az irodalom után a színházé lett: Szabó Réka workshopja és a Thealter Fesztivál Szegeden rádiós műsorvezetői minőségemben, majd rövid és számomra csúfos eredményekkel járó műhelymunka Oleg Zsukovszkijjal, de annál lelkesítőbb, pici, de sűrű próbaidőszak Manga Dani barátommal Szegeden Don Quijote ügyében. Közben volt még egy 3 napos esküvő is Patcán, Somogy megyében, ahol két performanszban is bűnrészes voltam. Aztán a commedia dell'arte kurzus következett, (amiből mára társulatszerű képződmény próbál létrejönni), közben 1 hét Radikális-tábor Diszelben, a végén sikeres(!) munkabemutatóval.
Szeptemberben folytatódott a commedia dell'arte előadások sorozata, voltunk a váci fegyházban és Tatabányán, mely élmények sorsfordítók voltak színházi működésemben.
(folyt. köv.)
2007. december 30., vasárnap
2007. december 29., szombat
Szilimono és Palamauki II
(Részlet Oravecz Imre: Hopik könyve című művéből)
Mint hónapok óta minden este,
Sziliomomo kint áll az ablak előtt,
és Palaomaukit nézi,
Palaomauki bent ül a házban,
és őrlőkővel kukoricát őröl,
éppen kedvenc virágukról
a sündisznókaktusz kehelyalakú
virágáról beszélgetnek,
Palaomauki úgy találja, hogy cinóberpiros,
Sziliomomo úgy véli, hogy inkább karmazsinpiros,
ezen elvitatkoznak egy darabig,
Sziliomomo már éppen
vissza akarja vonni a véleményét,
amikor Palaomauki váratlanul
abbahagyja a kukoricaőrlést,
kezét ölébe teszi,
és igazat ad Sziliomomónak,
Sziliomomo majd ki ugrik a bőréből örömében,
mert Palaomauki ölbe tett kezével végre azt jelzi,
hogy figyelmét teljesen neki szenteli,
és hajlandó hozzá menni feleségül,
a sündisznókaktusz kehelyalakú virága kinyílott.
Mint hónapok óta minden este,
Sziliomomo kint áll az ablak előtt,
és Palaomaukit nézi,
Palaomauki bent ül a házban,
és őrlőkővel kukoricát őröl,
éppen kedvenc virágukról
a sündisznókaktusz kehelyalakú
virágáról beszélgetnek,
Palaomauki úgy találja, hogy cinóberpiros,
Sziliomomo úgy véli, hogy inkább karmazsinpiros,
ezen elvitatkoznak egy darabig,
Sziliomomo már éppen
vissza akarja vonni a véleményét,
amikor Palaomauki váratlanul
abbahagyja a kukoricaőrlést,
kezét ölébe teszi,
és igazat ad Sziliomomónak,
Sziliomomo majd ki ugrik a bőréből örömében,
mert Palaomauki ölbe tett kezével végre azt jelzi,
hogy figyelmét teljesen neki szenteli,
és hajlandó hozzá menni feleségül,
a sündisznókaktusz kehelyalakú virága kinyílott.
2007. december 28., péntek
Fear of Loss
This performance was made in October 2007, in Toldi Cinema.
Performers: Nathalie Baroud, Formanek Csaba, Formanek István.
Texts: Oravecz Imre
Photos: Tr.Szabó György
Performers: Nathalie Baroud, Formanek Csaba, Formanek István.
Texts: Oravecz Imre
Photos: Tr.Szabó György
2007. december 21., péntek
Brutus
Feljegyzések, megfontolások, személyeskedések
1.
Aki a színházba szórakozni, feltöltődni jár, az kockáztatja, hogy a valódi színészt, - avagy a mérhetetlen szenvedélyek és szenvedések közé ponttyantott embert - esetleg sosem fogja észrevenni. Javaslom, járjatok színházba azért, amiért én: kétségbeesni.
A valódi színháznak persze mindig van egy mágikus sugárzása, akkor is, ha nem tudunk róla.
4.
De mit tudunk? Magamról szólván: boldogít engem a színház? Ugyan, dehogy! Megoldja a létezésem bármely nagy kérdését? Egyáltalán nem, inkább elmélyíti a válságokat. Nincs ráadásul abban valami törvényszerű, hogy a lázas munka hevében ott munkál a befejezettség dermedtsége is? Dehogynem: ahogyan a szenvedélyben a szenvedés, a racionalitásban az őrület, ahogyan az alkotásban a rombolás munkál folyton.
5.
Rendezz úgy, lépj színpadra úgy, mintha ez volna az utolsó előadásod! És erre mindig meg kell találnod az okokat. Engem a színház a közönség miatt mérhetetlenül idegesít. Valójában írónak kellene lennem, vagy festőnek, akinek nem muszáj találkoznia a közönségével. Akik számára a közönségbe vetett eredendő hitet még nem mocskolta be a tapasztalat.
Paul Foster: Brutus című darabjának főhőse drámaíró, aki újratárgyalja Brutus gyilkossági ügyét, miután a történelmi tényeket nem találja elég logikusaknak. Szerinte Brutus személyiségéből nem következik a Caesar ellen elkövetett gyilkosság. Milyen könnyű dolga van ennek a drámaírónak! Minden figyelmét tárgyának szentelheti; ha az irodalmi mű kész, szerzője elkülönülhet, titokban maradhat, élheti zavartalanul az életét.
Ehhez képest a színház olyan, mintha egy hatalmas késsel felmetszették volna az irodalmat, a mű maga felnyitott testével ott áll a szúrós tekintetek kereszttüzében, benne az alkotók maguk, akik saját, szintén felhasított testükkel, jelenlétükkel kénytelenek tartani ezt a hatalmas remegő sebet, ami a színház. Borzasztó! A seb még hagyján! De micsoda felháborító dolog, hogy a fájdalmainkat nem Istennel (ki-ki a magáéval), hanem egy idegenekből összeverődött embercsoporttal osztjuk meg! És még ezt egyesek perverziónak vélik, vagy exhibicionizmusnak. (Mindig annak vélik, ami a divat. Van amikor a divat a divat, de van, hogy a divat kimegy a divatból...) Közben dehogy! Ez az egész valójában mérhetetlenül alantas, számító, sőt, sötéten és ördögien ostoba dolog. Igen, ostoba! Eszmények ábrázolása helyett véletlenszerű tulajdonságokkal és képességekkel megáldott-megnyomorított embereket (színészeket) állítunk ki ugyanilyen véletlenszerű csoportosulás elébe.
A festő megfest egy képet, és látja, hogy nem jó. Kidobja, nem állítja ki. Az író ír egy novellát, és látja, hogy nem jó. Kidobja, nem jelenteti meg. A színházkészítők készítenek egy előadást. Látják, hogy nem jó. De nem dobják ki, mert annyi időt és energiát felemésztett. Úgyhogy inkább bemutatják. Miután a közönségnek fogalma sincs, mi maga a színház, miféle gyakorlati lehetőségeket rejt, úgy véli majd, hogy ez a színház. Így aztán vagy soha többé nem megy színházba, vagy ilyen színházakat fog várni ezután is. A többiről azt mondja: alternatív, lila, érthetetlen, stb.
Az erős általánosítások után nézzünk végre a dolgok mélyébe! Mi a baj a színházzal, miért olyan gyűlöletes dolog? Azért, mert meg lett fosztva cselekvő jellegétől. Cselekvő színházat kell csinálni, olyat, amelyben a néző is cselekszik, mert meg van rá kérve, föl van rá szólítva, meg van neki parancsolva, rá van kényszerítve!
Mindezt nem fizikai, hanem etikai értelemben kell elgondolni. De gondoskodni kell arról, hogy ennek legyenek fizikai következményei. Másképp hogyan is érhetnénk meg, hogy képes Brutus, ez az idealista (akár csak Hamlet), a gyilkosságig eljutni. Persze nem az a mi célunk. Nem akarjuk megérteni egy gyilkos indítékait. De meg akarjuk érteni a szenvedély és a szenvedés, az eszmények és a bűnök ontológiai egyensúlyának kétségbeejtő következményeit.
A Mizantróp témája egyébként ugyanez volt. Két dolog hibádzott: egy fáradt társaság játszotta egy fáradt közönségnek. (Legalábbis itt Budapesten.) Túlságosan nagy kényelemben hagytuk a nézőket. Hagytuk, hogy azt tegyék, amit az ember verseskötetekkel szokott: belelapoz, beleolvas, látja, hogy ez nem lesz szórakoztató olvasmány, sőt, dolgoznia kellene, hogy föltárja a világát, tehát becsukja, félreteszi. Hiányzott az egyszeriség érzése, ami Portugáliában megvolt.
Most radikálisabbnak kell lennünk. Most, utoljára.
1.
Aki a színházba szórakozni, feltöltődni jár, az kockáztatja, hogy a valódi színészt, - avagy a mérhetetlen szenvedélyek és szenvedések közé ponttyantott embert - esetleg sosem fogja észrevenni. Javaslom, járjatok színházba azért, amiért én: kétségbeesni.
Fred Martin A tökéletesen éles kés című festménye, leendő Brutus-előadásunk plakátja (http://www.fredmartin.net/)
Aki szembe tud nézni a színház eredendő abszurditásával, annak jó esélye van meglátni az emberi lét eredendő abszurditását (vagy fordítva), s azon iszonyatos, mély kútba pillantván kétségtelenül csak a kétségbeesés marad.
Kétségbeesni jó, mert az igazi kétségbeesés leleplezi azt az ál-kétségbeesős színjátékot, amit egyébként társadalmilag kénytelenek vagyunk élni. A legnagyobb abszurditás ugyanis az, hogy miközben eleve végtelenül abszurd a létezésünk, folyton valami korlátolt, kicsinyes, jellegtelen és jellemtelen abszurditásba kábítjuk magunkat.
2.
A színház csapdája, hogy a közönség közönségessé teszi. Valahogy el kellene érni, hogy ezek az emberek ne érezzék magukat olyan kényelmes vagy kényelmetlen fogyasztói minőségben, hanem serkentsük aktivitásra őket. A színház szóljon a tér és az idő szabadságáról! A színház szóljon a legtisztább (és legkockázatosabb) jelenidejű valóságról! (A kockázat nem akrobatika. A kockázat az, hogy itt és most meg tudom-e valósítani a közléshez szükséges mindennemű pszichikai és technikai kívánalmat.)
3.
A valódi színháznak persze mindig van egy mágikus sugárzása, akkor is, ha nem tudunk róla.
4.
De mit tudunk? Magamról szólván: boldogít engem a színház? Ugyan, dehogy! Megoldja a létezésem bármely nagy kérdését? Egyáltalán nem, inkább elmélyíti a válságokat. Nincs ráadásul abban valami törvényszerű, hogy a lázas munka hevében ott munkál a befejezettség dermedtsége is? Dehogynem: ahogyan a szenvedélyben a szenvedés, a racionalitásban az őrület, ahogyan az alkotásban a rombolás munkál folyton.
5.
Rendezz úgy, lépj színpadra úgy, mintha ez volna az utolsó előadásod! És erre mindig meg kell találnod az okokat. Engem a színház a közönség miatt mérhetetlenül idegesít. Valójában írónak kellene lennem, vagy festőnek, akinek nem muszáj találkoznia a közönségével. Akik számára a közönségbe vetett eredendő hitet még nem mocskolta be a tapasztalat.
Paul Foster: Brutus című darabjának főhőse drámaíró, aki újratárgyalja Brutus gyilkossági ügyét, miután a történelmi tényeket nem találja elég logikusaknak. Szerinte Brutus személyiségéből nem következik a Caesar ellen elkövetett gyilkosság. Milyen könnyű dolga van ennek a drámaírónak! Minden figyelmét tárgyának szentelheti; ha az irodalmi mű kész, szerzője elkülönülhet, titokban maradhat, élheti zavartalanul az életét.
Ehhez képest a színház olyan, mintha egy hatalmas késsel felmetszették volna az irodalmat, a mű maga felnyitott testével ott áll a szúrós tekintetek kereszttüzében, benne az alkotók maguk, akik saját, szintén felhasított testükkel, jelenlétükkel kénytelenek tartani ezt a hatalmas remegő sebet, ami a színház. Borzasztó! A seb még hagyján! De micsoda felháborító dolog, hogy a fájdalmainkat nem Istennel (ki-ki a magáéval), hanem egy idegenekből összeverődött embercsoporttal osztjuk meg! És még ezt egyesek perverziónak vélik, vagy exhibicionizmusnak. (Mindig annak vélik, ami a divat. Van amikor a divat a divat, de van, hogy a divat kimegy a divatból...) Közben dehogy! Ez az egész valójában mérhetetlenül alantas, számító, sőt, sötéten és ördögien ostoba dolog. Igen, ostoba! Eszmények ábrázolása helyett véletlenszerű tulajdonságokkal és képességekkel megáldott-megnyomorított embereket (színészeket) állítunk ki ugyanilyen véletlenszerű csoportosulás elébe.
A festő megfest egy képet, és látja, hogy nem jó. Kidobja, nem állítja ki. Az író ír egy novellát, és látja, hogy nem jó. Kidobja, nem jelenteti meg. A színházkészítők készítenek egy előadást. Látják, hogy nem jó. De nem dobják ki, mert annyi időt és energiát felemésztett. Úgyhogy inkább bemutatják. Miután a közönségnek fogalma sincs, mi maga a színház, miféle gyakorlati lehetőségeket rejt, úgy véli majd, hogy ez a színház. Így aztán vagy soha többé nem megy színházba, vagy ilyen színházakat fog várni ezután is. A többiről azt mondja: alternatív, lila, érthetetlen, stb.
Az erős általánosítások után nézzünk végre a dolgok mélyébe! Mi a baj a színházzal, miért olyan gyűlöletes dolog? Azért, mert meg lett fosztva cselekvő jellegétől. Cselekvő színházat kell csinálni, olyat, amelyben a néző is cselekszik, mert meg van rá kérve, föl van rá szólítva, meg van neki parancsolva, rá van kényszerítve!
Mindezt nem fizikai, hanem etikai értelemben kell elgondolni. De gondoskodni kell arról, hogy ennek legyenek fizikai következményei. Másképp hogyan is érhetnénk meg, hogy képes Brutus, ez az idealista (akár csak Hamlet), a gyilkosságig eljutni. Persze nem az a mi célunk. Nem akarjuk megérteni egy gyilkos indítékait. De meg akarjuk érteni a szenvedély és a szenvedés, az eszmények és a bűnök ontológiai egyensúlyának kétségbeejtő következményeit.
A Mizantróp témája egyébként ugyanez volt. Két dolog hibádzott: egy fáradt társaság játszotta egy fáradt közönségnek. (Legalábbis itt Budapesten.) Túlságosan nagy kényelemben hagytuk a nézőket. Hagytuk, hogy azt tegyék, amit az ember verseskötetekkel szokott: belelapoz, beleolvas, látja, hogy ez nem lesz szórakoztató olvasmány, sőt, dolgoznia kellene, hogy föltárja a világát, tehát becsukja, félreteszi. Hiányzott az egyszeriség érzése, ami Portugáliában megvolt.
Most radikálisabbnak kell lennünk. Most, utoljára.
2007. december 7., péntek
Színésztréningek
Mindazoknak, akik komolyabban érdeklődnek munkánk iránt, esetleg csatlakozási szándékuk gyengítésére-megerősítésére vágynak, hasznos lehet, ha összefoglalom, milyen típusú gyakorlatokkal töltjük időnk egy jelentős szeletét. Ezeket most összefoglalóan színésztréningeknek hívom, ám nem árt sietve kijelenteni, hogy számos gyakorlatnak - úgylehet: az összesnek - valójában csak nagyon áttételes köze van a színházi praxishoz. Ennek oka nagyon egyszerű: az előadásainkra való konkrét felkészülés során maga az aktuális anyag termel ki sajátos gyakorlatokat, ezekről azonban már túlságosan bonyolult, illetve felesleges is lenne leírásokat adni.
Itt tehát olyan alapvető gyakorlatok bemutatására szorítkozom, melyek különösebb előképzettség, avagy beavatás, illetve bármilyen produkción való munkálkodás nélkül is elvégezhetők. Összességében mindezek kreativitást, testtudatot és energetikát fejlesztő egyéni tréningek, vagy olyan csoportos játékok, melyek az együttes közös életét igyekeznek elősegíteni.
A gyakorlatok több helyről és többféle időből származnak. Szinte mindegyiket tanultam valahol, és aztán kisebb-nagyobb változtatásokkal a saját képemre formáltam, avagy felismerve hasonlóságaikat, integráltam őket, vagy olykor szétválasztottam. Ahol a feladatok eredeti származásáról tudomásom van, ott ezeket feltüntetem. A tréningek bemutatása most olyan sorrendet követ, amely nem felel meg a gyakorlatban alkalmazott módszereknek. Ennek oka igen egyszerű: a gyakorlatban szeretem a megérzéseimet követni.
Íme tehát a gyakorlatok:
1. Bemelegítések
Az utóbbi időben egyéni és csoportos bemelegítéseket is alkalmazunk. Az egyéni munka fontosságát nem győzöm hangsúlyozni. Ebben ugyanis a szabadság és a felelősség kart karba öltve jelenhet meg. Mindez persze sokszor a tanácstalanság és a restség formájába vált át. Ilyenkor jól le lehet mérni, melyik játszó hol tart a fentebbi két fogalommal való ismerkedés rögös útjain.
A csoportos bemelegítéseket közösen végezzük. Ezek általában légzőgyakorlatok, különböző táncos technikákból származó testébresztő, nyújtó-lazító gyakorlatok. Mindezt igyekszünk összekötni némi lelki-szellemi bemelegítéssel is, amely természetesen a lélek és a szellem felébresztését hivatott elősegíteni.
2. Kontakt-improvizációk
Néhány viszonylag egyszerű kötött formagyakorlat (gurulás, bukfenc, esés, ugrás, stb.) után a tér és a test, valamint a test és a másik test kapcsolódási lehetőségeit vizsgáljuk, többé-kevésbé táncos formában: érintések, vezetős játékok, vak feladatok, impulzusok testben, térben, stb. A testtudatot, és test rugalmas használatát nagyban fejlesztő gyakorlatok ezek, melyek ugyancsak segítik a folyamatos készenlét és cselekvés állapotait megteremteni. A kontaktos gyakorlatok hosszú hónapok munkája alatt hozzák meg igazi gyümölcsüket.
3. "A négy elem" gyakorlatok
Mihail Csehov A színészhez című könyvében írja le a tréning alapjait. Kezdetben négyféle mozgástípust tanulunk meg konkrét mozdulatokhoz társítva: sugárzás, lebegés, formálás, repülés. Ezek megfeleltethetők a tűz, víz, föld, levegő elemeknek. Később ezeket egymással elegyítjük, majd a test különböző részei különböző típusú mozgásokat végeznek. Tovább építkezve a mozdulatok minőségeiből járásformákat és karaktereket keresünk.
Később a négy elemet négy cselekvő fogalomhoz társítjuk, sorrendben: uralkodás, (el)engedés, rendteremtés, fel(ül)emelkedés. Mindezekhez szinonímákat és variációkat keresünk, és kialakítunk egy asszociációs bázist, de nem maga a szótár a fontos, hanem inkább az asszociációra való hajlam megindítása, vagyis egy folyamatos belső szellemi-lelki élet megnyitása. Improvizációkat készítünk e cselekvő fogalmak használatával, folyamatos váltogatásával.
Később rögtönzött etűdöket játszunk, melyekben rögzítjük a kezdeti és végpontokat, majd egyre több közbülső pontot is, játékstílust és atmoszférát cserélgetünk. Nagy hangsúlyt helyezünk az ellentétekre, és az un. kiállásokra, vagyis olyan spontán felbukkanó motívumokra, melyek a már felállított ellentétből (feszültségből) kívül állnak, és így egy külső (szem)pontot jelentenek az etűd világán belül. Ezek sokszor humorforrásként is jól hasznosíthatók.
"A négy elem" tréning összetett, hosszútávú munka, igazi eredményei több hónapos gyakorlás és elmélyülés révén jelentkeznek. A nagyon egyszerű feladatoktól a rendkívül bonyolult játékokig tart. Jól fejleszti az improvizációs készséget, és egyúttal megtanít koncentrálni is. Kezdetben sok blokkot okozhat a játszóban, mert a tudatos és tudattalan tartalmak összekuszálódhatnak. De ennek az ellenkezője is megtörténhet: felszabadítóan hat a színészi jelenlétre, kifejezésre. Hosszútávon, és más gyakorlatokkal kiegészítve folyamatos mélyülést kínál a spontaneitás és a fegyelem együttes elsajátítására, vagyis összeköti a személyeset a törvényszerűvel. Technikai értelemben pedig hidat jelenthet a gondolat és a cselekvés között.
4. Ellentétek tánca
A kifejezés Eugenio Barbá-tól származik. Itt valójában nem egy konkrét tréningről van szó, hanem inkább egy szemlélet fokozatos érvényesítéséről az összes többi tréningen belül. Olyan feladatok kapcsolhatók hozzá, mint a tér és a test ellentétes irányainak szándékolt használata, bizonyos mozgásbéli szerkesztési elvek: gyors-lassú, szimmetria-asszimmetria, nyitott-zárt formák, a felfüggesztett energia, vagy akár az előbb leírt "négy elem" tréning motívumai.
Az ellentétek tánca az egymásban elmélyülő, ellentétes irányú szándékok megvalósulása. A több erő találkozása mindig traumaszerű, váratlan és meglepő, mégis irányított eredményeket okoz. A színész (de minden előadó vagy alkotó ember) számára nélkülözhetetlen technika. (Valójában: cselekvő szemlélet).
5. Tensegrity
Carlos Castaneda mágikus gyakorlatai, melyeket a mexikói sámánoktól örökölt és alakított át. A tensegrity a periférián leülepedett, megkövesedett energia feltörésére, megmozgatására, az életközpontokba való visszairányítására szolgál, vagyis: az energia irányításának képességét tanítja. Hatásai felmérhetetlenek, valóban mágikusak, de persze csak akkor, ha megfelelően végezzük azokat. Hihetetlen energiatöbbletet eredményez, ha nem is feltétlenül az első alkalom után (ez sem kizárt), de kb. kéthetes rendszeres gyakorlás már soha nem tapasztalt élénkséget és töltöttséget idézhet elő. A tensegrity emellett bizonyos színpadi intenzitás megsejtésének irányába is termékenyítőleg hat.
6. Írásgyakorlatok
Előszeretettel nyúlunk olykor a tollunk és papírunk után, hogy különféle "cselekvő" szövegeket alkossunk. Mindez távol áll az irodalmi szövegektől, nincsen bennünk (ilyenkor) ilyen motiváció, nem gondolunk irodalmi kánonokra, szépségre, stílusokra, stb., hanem csupán cselekvő színházunk részeként tekintünk rá, a test részeként, inkább hangokként, mint gondolatokként, hiszen a hangok is a testből jönnek (bár talán a gondolatok is).
Az elmúlt években ennek számos variációját kipróbáltuk. Írtunk történeteket közös témára; történeteket, verseket, párbeszédeket csoportosan; asszociációs láncokat, hálókat, hálózatokat; írtunk monológokat, táncverseket; írtunk egymásnak fiktív leveleket, színházi hitvallásokat, bemutatkozó (ön)portrékat, karaktervázlatokat.
Az írásgyakorlatok felbuzdítják az embert: kifejezésre, álláspont kialakítására, döntésre sarkallják. Bizonyos színpadi jelenségek gondolati vázlatait, belső lelki szerkezeteit teremthetik meg, elősegítik az önprovokációt, kérdéseket nyitnak, tisztáznak, valamint (és talán ez a legfontosabb) hiteles hangokat (akusztikát, s azon keresztül atmoszférát) hallatnak meg!
7. "Keserű-féle" tréning
A gyakorlattal először Keserű Imre szentesi drámatanár egy foglalkozásán találkoztam. Ő Paál István hasonló tréningjét alakította át a maga képére. Azóta többször, több helyen és különböző változatokban volt szerencsém a gyakorlathoz. A lényeg azonban mindenhol ugyanaz: a csoportnak van egy vezetője (aki idő közben változhat), és az ő gesztusait, mozdulatait, szavait, hangjait, érzelmeit követik, utánozzák a többiek. Van olyan változat, ahol minden teljesen egyszerre történik; van, ahol a vezető előre megmutatja, és meg kell ismételni a mozdulatot. Van, hogy egy mozdulat körbejár és közben megváltozik. A tréning szólhat inkább a gesztusokról, és a mögötte rejlő érzelmekről, állapotokról, de lehet táncosabb-fizikaibb jellegű is, ahol inkább a testtudat dominál. Én leginkább a kettő vegyítését szeretem.
A gyakorlatnak hihetlen jó hatása van a mindenféle gátlásokra, blokkokra. Az intellektuálisabb jellegűeket oldja, a szerteleneket fegyelmezi. Ugyancsak hamar elmúlik mindenféle szégyenkezés vagy megfelelni akarás miatti szorongás. Érdemes a vezető szerepét folyton cserélgetni, elképesztő dolgok derülnek ki egymásról és persze saját magunkról is. Mondani sem kell: ez a gyakorlattípus is hosszú távon kamatozik leginkább, különösen egy együttes életében.
8. Sok egyéb játékok
Tréningtárunk fokozatosan nő, növekszik, tágul! Különböző workshopokon, könyvekből, álmokból újak és újak bukkannak fel a láthatáron. Némely feladat nem igazán sorolható nagyobb rendszerbe, vagy nálunk legalábbis egyelőre elszórtan jelentkezik, mint például a beszéddel vagy a hanggal kapcsolatos tréningek. Némely játékok leírása pedig nem kívánkozik most ide. Összességében minden gyakorlat speciális, és leginkább a résztvevők személyiségétől, létszámától, aktuális állapotaitól függ, valamint az együttlétre vállalkozó csoport hosszútávú céljaitól. Jómagam igyekszem a tréningeket rugalmasan kezelni, viszonylag hamar a készülő produkciók felé irányítani. Hiszen a tréningek nagyon sokféleképp megközelíthetők, sokféle magyarázat lehetséges, csakúgy, mint hasznosítás.
Mindez azonban csupán az első lépcsője valami számomra sokkal fontosabbnak: megteremteni egy együttes közös nyelvét, közös gondolkodását, miközben mégis megőrizzük személyes autonómiánkat. Semmiféle kommuna, szekta vagy bármilyen egymástól függő csoportosulás képét nem szeretnénk magunkra ölteni. Mindez majd remélhetőleg (újra és újra) egy sajátos nyelvű és gondolkodású előadásban manifesztálódik, és "ütközik meg" a közönséggel. Az egyénileg kifényesített sok energia kedvéért persze már önmagában megérné.
De ha több is lehetséges, akkor ne álljunk meg az alapoknál.
Itt tehát olyan alapvető gyakorlatok bemutatására szorítkozom, melyek különösebb előképzettség, avagy beavatás, illetve bármilyen produkción való munkálkodás nélkül is elvégezhetők. Összességében mindezek kreativitást, testtudatot és energetikát fejlesztő egyéni tréningek, vagy olyan csoportos játékok, melyek az együttes közös életét igyekeznek elősegíteni.
A gyakorlatok több helyről és többféle időből származnak. Szinte mindegyiket tanultam valahol, és aztán kisebb-nagyobb változtatásokkal a saját képemre formáltam, avagy felismerve hasonlóságaikat, integráltam őket, vagy olykor szétválasztottam. Ahol a feladatok eredeti származásáról tudomásom van, ott ezeket feltüntetem. A tréningek bemutatása most olyan sorrendet követ, amely nem felel meg a gyakorlatban alkalmazott módszereknek. Ennek oka igen egyszerű: a gyakorlatban szeretem a megérzéseimet követni.
Íme tehát a gyakorlatok:
1. Bemelegítések
Az utóbbi időben egyéni és csoportos bemelegítéseket is alkalmazunk. Az egyéni munka fontosságát nem győzöm hangsúlyozni. Ebben ugyanis a szabadság és a felelősség kart karba öltve jelenhet meg. Mindez persze sokszor a tanácstalanság és a restség formájába vált át. Ilyenkor jól le lehet mérni, melyik játszó hol tart a fentebbi két fogalommal való ismerkedés rögös útjain.
A csoportos bemelegítéseket közösen végezzük. Ezek általában légzőgyakorlatok, különböző táncos technikákból származó testébresztő, nyújtó-lazító gyakorlatok. Mindezt igyekszünk összekötni némi lelki-szellemi bemelegítéssel is, amely természetesen a lélek és a szellem felébresztését hivatott elősegíteni.
2. Kontakt-improvizációk
Néhány viszonylag egyszerű kötött formagyakorlat (gurulás, bukfenc, esés, ugrás, stb.) után a tér és a test, valamint a test és a másik test kapcsolódási lehetőségeit vizsgáljuk, többé-kevésbé táncos formában: érintések, vezetős játékok, vak feladatok, impulzusok testben, térben, stb. A testtudatot, és test rugalmas használatát nagyban fejlesztő gyakorlatok ezek, melyek ugyancsak segítik a folyamatos készenlét és cselekvés állapotait megteremteni. A kontaktos gyakorlatok hosszú hónapok munkája alatt hozzák meg igazi gyümölcsüket.
3. "A négy elem" gyakorlatok
Mihail Csehov A színészhez című könyvében írja le a tréning alapjait. Kezdetben négyféle mozgástípust tanulunk meg konkrét mozdulatokhoz társítva: sugárzás, lebegés, formálás, repülés. Ezek megfeleltethetők a tűz, víz, föld, levegő elemeknek. Később ezeket egymással elegyítjük, majd a test különböző részei különböző típusú mozgásokat végeznek. Tovább építkezve a mozdulatok minőségeiből járásformákat és karaktereket keresünk.
Később a négy elemet négy cselekvő fogalomhoz társítjuk, sorrendben: uralkodás, (el)engedés, rendteremtés, fel(ül)emelkedés. Mindezekhez szinonímákat és variációkat keresünk, és kialakítunk egy asszociációs bázist, de nem maga a szótár a fontos, hanem inkább az asszociációra való hajlam megindítása, vagyis egy folyamatos belső szellemi-lelki élet megnyitása. Improvizációkat készítünk e cselekvő fogalmak használatával, folyamatos váltogatásával.
Később rögtönzött etűdöket játszunk, melyekben rögzítjük a kezdeti és végpontokat, majd egyre több közbülső pontot is, játékstílust és atmoszférát cserélgetünk. Nagy hangsúlyt helyezünk az ellentétekre, és az un. kiállásokra, vagyis olyan spontán felbukkanó motívumokra, melyek a már felállított ellentétből (feszültségből) kívül állnak, és így egy külső (szem)pontot jelentenek az etűd világán belül. Ezek sokszor humorforrásként is jól hasznosíthatók.
"A négy elem" tréning összetett, hosszútávú munka, igazi eredményei több hónapos gyakorlás és elmélyülés révén jelentkeznek. A nagyon egyszerű feladatoktól a rendkívül bonyolult játékokig tart. Jól fejleszti az improvizációs készséget, és egyúttal megtanít koncentrálni is. Kezdetben sok blokkot okozhat a játszóban, mert a tudatos és tudattalan tartalmak összekuszálódhatnak. De ennek az ellenkezője is megtörténhet: felszabadítóan hat a színészi jelenlétre, kifejezésre. Hosszútávon, és más gyakorlatokkal kiegészítve folyamatos mélyülést kínál a spontaneitás és a fegyelem együttes elsajátítására, vagyis összeköti a személyeset a törvényszerűvel. Technikai értelemben pedig hidat jelenthet a gondolat és a cselekvés között.
4. Ellentétek tánca
A kifejezés Eugenio Barbá-tól származik. Itt valójában nem egy konkrét tréningről van szó, hanem inkább egy szemlélet fokozatos érvényesítéséről az összes többi tréningen belül. Olyan feladatok kapcsolhatók hozzá, mint a tér és a test ellentétes irányainak szándékolt használata, bizonyos mozgásbéli szerkesztési elvek: gyors-lassú, szimmetria-asszimmetria, nyitott-zárt formák, a felfüggesztett energia, vagy akár az előbb leírt "négy elem" tréning motívumai.
Az ellentétek tánca az egymásban elmélyülő, ellentétes irányú szándékok megvalósulása. A több erő találkozása mindig traumaszerű, váratlan és meglepő, mégis irányított eredményeket okoz. A színész (de minden előadó vagy alkotó ember) számára nélkülözhetetlen technika. (Valójában: cselekvő szemlélet).
5. Tensegrity
Carlos Castaneda mágikus gyakorlatai, melyeket a mexikói sámánoktól örökölt és alakított át. A tensegrity a periférián leülepedett, megkövesedett energia feltörésére, megmozgatására, az életközpontokba való visszairányítására szolgál, vagyis: az energia irányításának képességét tanítja. Hatásai felmérhetetlenek, valóban mágikusak, de persze csak akkor, ha megfelelően végezzük azokat. Hihetetlen energiatöbbletet eredményez, ha nem is feltétlenül az első alkalom után (ez sem kizárt), de kb. kéthetes rendszeres gyakorlás már soha nem tapasztalt élénkséget és töltöttséget idézhet elő. A tensegrity emellett bizonyos színpadi intenzitás megsejtésének irányába is termékenyítőleg hat.
6. Írásgyakorlatok
Előszeretettel nyúlunk olykor a tollunk és papírunk után, hogy különféle "cselekvő" szövegeket alkossunk. Mindez távol áll az irodalmi szövegektől, nincsen bennünk (ilyenkor) ilyen motiváció, nem gondolunk irodalmi kánonokra, szépségre, stílusokra, stb., hanem csupán cselekvő színházunk részeként tekintünk rá, a test részeként, inkább hangokként, mint gondolatokként, hiszen a hangok is a testből jönnek (bár talán a gondolatok is).
Az elmúlt években ennek számos variációját kipróbáltuk. Írtunk történeteket közös témára; történeteket, verseket, párbeszédeket csoportosan; asszociációs láncokat, hálókat, hálózatokat; írtunk monológokat, táncverseket; írtunk egymásnak fiktív leveleket, színházi hitvallásokat, bemutatkozó (ön)portrékat, karaktervázlatokat.
Az írásgyakorlatok felbuzdítják az embert: kifejezésre, álláspont kialakítására, döntésre sarkallják. Bizonyos színpadi jelenségek gondolati vázlatait, belső lelki szerkezeteit teremthetik meg, elősegítik az önprovokációt, kérdéseket nyitnak, tisztáznak, valamint (és talán ez a legfontosabb) hiteles hangokat (akusztikát, s azon keresztül atmoszférát) hallatnak meg!
7. "Keserű-féle" tréning
A gyakorlattal először Keserű Imre szentesi drámatanár egy foglalkozásán találkoztam. Ő Paál István hasonló tréningjét alakította át a maga képére. Azóta többször, több helyen és különböző változatokban volt szerencsém a gyakorlathoz. A lényeg azonban mindenhol ugyanaz: a csoportnak van egy vezetője (aki idő közben változhat), és az ő gesztusait, mozdulatait, szavait, hangjait, érzelmeit követik, utánozzák a többiek. Van olyan változat, ahol minden teljesen egyszerre történik; van, ahol a vezető előre megmutatja, és meg kell ismételni a mozdulatot. Van, hogy egy mozdulat körbejár és közben megváltozik. A tréning szólhat inkább a gesztusokról, és a mögötte rejlő érzelmekről, állapotokról, de lehet táncosabb-fizikaibb jellegű is, ahol inkább a testtudat dominál. Én leginkább a kettő vegyítését szeretem.
A gyakorlatnak hihetlen jó hatása van a mindenféle gátlásokra, blokkokra. Az intellektuálisabb jellegűeket oldja, a szerteleneket fegyelmezi. Ugyancsak hamar elmúlik mindenféle szégyenkezés vagy megfelelni akarás miatti szorongás. Érdemes a vezető szerepét folyton cserélgetni, elképesztő dolgok derülnek ki egymásról és persze saját magunkról is. Mondani sem kell: ez a gyakorlattípus is hosszú távon kamatozik leginkább, különösen egy együttes életében.
8. Sok egyéb játékok
Tréningtárunk fokozatosan nő, növekszik, tágul! Különböző workshopokon, könyvekből, álmokból újak és újak bukkannak fel a láthatáron. Némely feladat nem igazán sorolható nagyobb rendszerbe, vagy nálunk legalábbis egyelőre elszórtan jelentkezik, mint például a beszéddel vagy a hanggal kapcsolatos tréningek. Némely játékok leírása pedig nem kívánkozik most ide. Összességében minden gyakorlat speciális, és leginkább a résztvevők személyiségétől, létszámától, aktuális állapotaitól függ, valamint az együttlétre vállalkozó csoport hosszútávú céljaitól. Jómagam igyekszem a tréningeket rugalmasan kezelni, viszonylag hamar a készülő produkciók felé irányítani. Hiszen a tréningek nagyon sokféleképp megközelíthetők, sokféle magyarázat lehetséges, csakúgy, mint hasznosítás.
Mindez azonban csupán az első lépcsője valami számomra sokkal fontosabbnak: megteremteni egy együttes közös nyelvét, közös gondolkodását, miközben mégis megőrizzük személyes autonómiánkat. Semmiféle kommuna, szekta vagy bármilyen egymástól függő csoportosulás képét nem szeretnénk magunkra ölteni. Mindez majd remélhetőleg (újra és újra) egy sajátos nyelvű és gondolkodású előadásban manifesztálódik, és "ütközik meg" a közönséggel. Az egyénileg kifényesített sok energia kedvéért persze már önmagában megérné.
De ha több is lehetséges, akkor ne álljunk meg az alapoknál.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)