Színházi levelek 2. - az első rész folytatása

Mint pár órája kinyilvánítottam, új sorozatot indítok, (és most jön ugyanaz a szöveg majdnem, mindig kicsit variálom majd), mellyel többek között az is célom, hogy életet leheljek a blogomba, valamint hogy színházi kalandjaimat megörökítsem a magam és mások számára. Még az is lehet, hogy tanulságul szolgál valakinek, például nekem magamnak. Az ötletet Válik István rendező-színész kollégám adta, akinek nem volt elég a fotó- és videódokumentáció, melyet megtekinthetett, hanem telhetetlen módon arra buzdított, hogy készítsek szöveges beszámolót is erről a legutóbbi performanszunkról. És igaza van. Nosza hát, Ivi kedvéért nekilátok ennek, és képzeletben az összes többi jövőbéli kalandnak is egyúttal. Azaz mostantól minden érdemleges akcióról beszámolok, és teszem ezt levél formájában, azaz mindig lesz egy - fiktív vagy valós - címzett, és valamiféle személyes hangnem is. Az első (és immár második) levél (is) természetesen Válik Istvánnak (Ivi-nek) szól, aki valós személy, és nem fiktív.

Kedves Ivi,

Pár óra telt el csupán előző levelem óta, de közben másnap lett, egész pontosan 3 óra 51 perc van, és hát úgy ítéltem meg, van még bennem szufla, hogy folytassam kérésedre születő beszámolómat a Magyar Kultúra Napja alkalmából rendezett renitens performanszunkról.

Ugyanakkor kötelességemnek tekintem, hogy jelezzem, az elmúlt órákban olyan sok gondolat megfogant bennem, és ezzel párhuzamosan olyan sok bort ledöntöttem a gigámon, hogy annak is örülök, ha ötleteim felét fel tudom most idézni. Persze az is igaz, hogy a szükségesnek mutatkozó kocsmakör nélkül talán a fele sem jutott volna eszembe mindannak, amit valahogy mégis visszaidézek majd. Na, hát ez ilyen ellentmondásos dolog, érted, mi volt előbb, a bor vagy az igazság???

Ebből látszik az is, hogy esetleg ez a második levél jóval "költőibb" lesz az elsőnél, adott esetben homályos, sőt,  netán balladai, vagy ne adj isten csapongóbb, sőt, olyan, amit másnap visszaolvasva reszkethetek, hogy mit voltam képes magamról vagy másról kibeszélni. Különösen nagy veszélye lenne ennek, ha hoztam volna haza némi rendes innivalót, de szerencsére nem hoztam, így be kell érjük azzal, ami már eleve bennem van. Vagy ami úgymond az anyag továbbtöltése nélkül szellemileg most megerjed. A biztonság kedvéért azért egy jó kávét már ledöntöttem e hajnali órán, hogy az elemek kényes egyensúlyának táncára további alapot adjak, és így megkeverve biológiai órám (sőt, óráim!) mértékét, belső energiáim huzavonáit szélesítve, a mámor és a józanság párhuzamos vonalain csúszkálva, annak csúcsait bemérve, és folyamatos közelítéssel el nem érve megragadjam, amit mondani szeretnék.

Elsőként például azt, hogy mi történt a kocsmában. Vagyis mégse. Azzal még várjunk. Inkább térjünk most vissza az eredeti témához. Azaz a performansz elkészítésének és lebonyolításának hiteles krónikájához. Megjegyzem, sok fontos mondanivalóm van a sorozatokat illetően is, illetve a kocsmai esettanulmányok és az alapvető iddogálás-filozófiák témakörében is, szóval ezeket nem felejtve, sőt azt sem, hogy magánérzeti lelkiségben miféle újabb adalékok történnek akár csak pár órányi gyanútlan korhelykedés idején - és ezek, mondanom sem kell, miféle szoros összefüggésben állnak fő témánkkal kapcsolatban -, de most szigorú leszek magamhoz, és hozzád is, azaz arra szorítkozom, amire kell, szakmailag helyesen és iránymutatóan.

Vagyis. Ott hagytam abba, ha jól emlékszem, hogy lement ez a szerdai próbanap, ami  nagyszerű és megrengető volt. Rögtön itt kell egy kanyart tennem. Ennek Fattila az oka, mégpedig amiatt, hogy volt képes arra ez a jóember, hogy eljött Gyurihoz is fotózni a próbát (mint láttad is az ott készült képeket), és hamarosan közzé is tette a megfelelő helyen, amiből pár dolog következett. Egy dolog a látvány, és egy másik dolog a látás. Fattila munkája azért felbecsülhetetlen erejű számomra, és azért tartozik nagyon is szervesen az alkotómunkánkhoz az ő tevékenysége, mert a fotóin nem csupán egy érzékeny és jó szemű fotográfus termékeit látom készen, hanem azt is, ahogyan ő - sok részben nyilván szintén tudattalanul, és valamiféle megfejtésre vagy megérzésre váróan - megállapításokat és javaslatokat tesz a munkafolyamat egészére vonatkozóan. Ha tetszik, velem-velünk felesel abban, hogy mit kell, és mit lehet nézni, és látni! És ehhez olykor, sőt inkább úgy, hogy általában!, meg sem kell várnom a közzétett képeket. Sokszor azt figyelem, Fattila mire figyel egy próbán. Találgatom is persze, mert sosem látom azt, amit ő az objektívben lát - mintegy szubjektíve előre, persze, - és így párhuzamosan megszületik bennem egy alternatív látkép arról, vagy képsorozat, mondjuk, hogy hol van a perspektívája(!) annak, amiről éppen próbálunk beszélni. És ez több mint képiség. Ez a figyelem irányításának és szabadságának, azaz szabadon hagyásának roppant érzékeny és rendkívül izgalmas tudománya. Mint a festészetben, Rembrandt-nál, vagy Velazquez-nél, a fény és a személyiségek vagy történetek-témák megtörése, egymásba játszása, a néző, mint passzív-aktív játékos ebben a nagy karneválban, amit néha művészetnek csúfolunk. Ravaszdi játék ez. Incselkedünk egymás észleléseivel. Élőben, az itt és most égisze alatt, a "vajon te is azt látod-érzed, amit én, vagy mást" kicselezős-meggyőzős fordulataival. Mint ahogy még a szexben is van intelligencia, ez a játék sem lenne elég csupán a maga realitásában. Minden arról szól, hogy az emberi létezés végtelenül izgalmas, intim is, és közpréda is, látvány is, és belsőség is, spontaneitás is, és szigorú dramaturgia is. A testünk valósága, hogy mást ne  mondjak. Micsoda téma! És hát itt ez elkerülhetetlen tényező, ennél a performansznál. Azt hiszem azt lehet mondani, hogy egyikünk sem egy rendes reklámalkat. Kivéve persze Gyurit! És Rékát! Naná! Meg Mesit, de ő most nem vetkőzött, nem volt ennyi vetkőzős szerep, na. Majd lesz még... Mi többiek, na, hát, ühüm... Aztán meg rögtön érdekes ez az öntestkép-tudat. Érted, a szépség, meg ilyenek. Hogy mondjuk Poxy-nak mi a saját viszonya ehhez, és mi a viszonya ehhez a színpadnak, a fotónak. Vagy én magam, ahogy kénytelen voltam megdöbbenve rácsodálkozni önnön véznaságomra. Innen belülről ez nem tűnik fel... És ennek annyi, de annyi jelentése van. Képileg, jelenlétileg, satöbbi, és magunkat látni ebben a tükörlabirintusban, hát, izgalmas. És a mások szeméről mit tudunk. Kik vagyunk mi mások szemében? Jelmezesek? Ha jelmezesek, mi van a jelmez alatt? Lehet-e jelmez a saját testünk? És hogyan közvetít, és mit?

Ne haragudj, hogy csapongok. De hadd idézzek fel egy (vagy több) jelentős élményt. Az egyik a 2010-es merenyei tábor, ahol Cs. színésznő - most épp nem dolgozik velünk - elszánta magát és egy szólójelenet erejéig, amit ő maga talált ki, meztelenül futkározott a focipályán, háttérben a lovakkal, majd hempergőzött a fűben. Harapni lehetett azt a füvet. Ő meg átlépett valamin, ami ki tudja mi is lehetett, és hol tart ebben most. De átlépte. Akkor és ott. Megérintette és összekötötte az eget a földdel, a lovat a fűvel, önmagát önmaga egy másik képével. Másik példám K. Az egyik előadáshoz készítettünk videóanyagot, még a Tűzraktérben, 2009-ben vagy talán már 10-ben, mindegy is. Éppenséggel fiú szereplőt játszott a hölgy (Hamletet), és szükségem volt a meztelen hátára, ahogy csapkodja falat Pilinszky Apokrifjének előadása közben. Hihetetlen erotikus volt az egész. Később vettem észre, hogy a nagyszerűen kitalált súrlófényes világítás miatt a falon teljesen jól látszottak a mellének az árnyai. Gyönyörű volt. Így maradt. Na és? Hiszen színház, úgyis tudja mindenki, hogy lány játssza. Ha van hozzá önazonossága, hogy Hamlet legyen, akkor az árnyékban megjelenő női vonalak csak erősítik ezt. Ha meg nincs, akkor úgyis mindegy. És hát volt. Nem volt tökéletes, amúgy, hiszen úgymond technikailag lehetett volna még miben fejleszteni az egész alakítást. De belső erejénél és sugárzásánál fogva K. volt akkor az én küzdelmes és szerelmetes Hamletem. Erről is lehetne még regélni sokat... Tehát a testek esztétikája, vagy mi... A színháznak ez a fizikai része, mint tudod, nekem nagyon az érdeklődésem központjában van. És akkor most tenni kell még egy kanyart a kanyaron belül. Ugyanis a fotó mégiscsak állókép, és bizonyos szinten túl nem tudja visszaadni a mozgás vagy mozdulat minőségét. De ez dupla csavar: a személő ugyanis, főként ha saját magát látja egy fényképen, hajlamos azonosítani a szereplőt önmaga merev képével. Miközben mozgásban és időben természetesen minden egészen máshogyan van. Álljunk csak meg egy pillanatra ennél a paradoxonnál! Hiszen ha ez így igaz lenne, nem lehetne egyetlen fényképben sem semmilyen igazság. Márpedig látjuk, hogy némelyikben igenis van! Ez hogyan lehetséges?! Persze bizonyára sokféle módon, akár csak az egészen egyszerű absztrakció révén, aminek köszönhetően valahogy mégis látjuk az előzményt és a következő pillanatokat is, vagy éppen hogy amiatt, hogy nem látjuk. Néha az árnyékok-fények, a homály-élesség, a kép arányainak térbeli viszonya megmozdítja a megállított időt. És van szerintem még minimum egy nagyon markáns lehetőség, amolyan kegyelmi pillanat mindannyiunk számára, ami a színháznak és az életnek is csodája. Ezt úgy hívják bizonyos színházi írásokban, hogy a felfüggesztett energia állapota. Az ugrásra készen lét mozdulatlansága. Amikor az a belső energia maximumon van, a külső mozgás viszont a minimumon. Feszültség van, megáll a kés a levegőben, mondjuk olykor. Egy jó színésznél ezek a pillanatok tetten érhetők. Egy jó előadásban sok ilyen pillanat adódik. És egy jó fotóst sokszor látunk hasonló ugrásra készségben, mozdulatlanul meredve a célpontjára. Amikor az fotó tárgya felfüggeszti az energiát, a fotós kioldja. És fordítva. A fotós pedig a néző prototípusa. Bizonyos értelemben.

Most már igazán felmerülhet, miért is nem illesztek ide szépen fényképeket a próbákból, vagy az előadásból. Azt hiszem, éppen ezért nem. A feszültség miatt. Illetve azért, mert könnyű lenne ezt illusztrálni. Inkább nézzük végig a fotókat, ilyen szemmel. És mindenki válassza ki azt, amit ide vagy máshova illesztene. Tudjuk, hol találhatók, vagy ha mégsem, pici nyomozással meglesznek azok.

Ugyanis amire igazán szükségünk van, azok a belső képek. Hogy ezeket lássuk, tanulnunk kell sokat a külső képekből, sőt, létre kell hozzunk nekünk magunknak is külső képeket, és szemlélnünk kell azokat, majd megtanulni emlékezni rájuk. Az igazi képek azonban mindig belül születnek.

Na jó, ezek után gondolom elsősorban az érdekel, hogy mi történt ma éjjel a kocsmában. Hát jó, akkor jöjjön ez. Ugyanis ez szorosan ide tartozik most, és ezt nyilván te is érzed. Nem csupán azért, mert e levél első részének fáradtságos megírása már lelkileg eleve meghatározta kocsmai időm jó részét, hanem mert a dolgok misztikusan össze is fésülődtek, mint egy tóba dobott kavics körül gyűrűző hullámok, ugyanarról fecsegett minden körülöttem. Nem is lett volna ezzel semmi baj, egész addig, amíg tartott nagy nyugalmam a pohár borom felett, kibámulva a Király utcán sétálókra (na, melyik helyen voltam?), csendesen szopogatom, és azért olykor egy-egy elhaladó női (vagy nőinek vélt) alakban persze látom őt, mint lehetséges megbúvót, de ezt már ismerem magamban, ilyenkor ez előfordul velem gyakran, akár hónapokig tart ez a kényszerű azonosítási mánia, bizonyára mással is így van ez, hogy akár csak a haja színe miatt, vagy akár csak a magassága miatt, vagy akár csak egy mozdulata miatt őt látom oda, kiradírozva mintegy az összes többi oda nem illő dolgot egy pillanatra (a látás, ugye!), aztán persze könnyedén meg lehet állapítani, hogy ő nem ő, és hogy na, tessék, milyen hülyén belénk szorult valami ösztön, ami egy valaha szeretett egyénből ebben a buta idegrendszerünkben maradt, és villog a belső riadó, mint Pavlov kutyájánál, hogy tessék, itt a vágyad titokzatos tárgya. De azért az ablaküveg mintha mindezt tompítaná, meg amúgy is figyelmezteted magad, hogy a múlt elmúlt, a kísértetek márpedig vannak, de ennek ellenére jól elvan idebent az ember, a sarokba befészkelődve, göngyölgetve és variálva magában a témákat, amiken rágódik, mint egy amatőr Mozart. Én is így üldögéltem ott, az újra dohányzóssá lett Sirályban (na tessék, ott!), és annyi minden eszembe jutott arról, hogyan folytassam ezt a levelet, meg mi mindent kéne beleírni, amikből persze még szinte semmit sem írtam le, mert valahogy egészen mást sikerült leírnom idáig. És nézek ki azon a kedvenc ablakomon, amelyen 2008-ban is kinéztem például, nagyjából azonos reménytelenség derűjével (höhö...), és akkor hirtelen ott látom az alakot újra, mármint őt, érted, F-et, de nem kint, hanem az üvegben tükröződve, azaz bent, miközben én kifelé bambulok, és szerzem magamnak a témát, ugye, az alak nagy cselesen belülről kísért. Na, mindegy, mondom, kívül-belül leselkedő halál elől, meg ilyenek, kábé, szóval megfordulok, hogy látásom új perspektívába helyezésével a kísértetet mintegy elűzzem, ugye, csakhogy bekövetkezik, amire cseppet sem számítottam, az alak nem csupán alak, hanem ő maga, ott billeg a maga valójában a pultnál, és kér két kisfröccsöt, azon a hangon, amit nem nagyon lehet eltéveszteni, tudjuk. Engem, mint ott a sarokban ülőt vagy nem vett észre, vagy nem szentelt oda több figyelmet, mindenesetre én egy kicsit nézem ezt a jelenséget, aki nekem nagyrészt háttal italát rendeli, kapja, és indul vele tova. Ablaküveg nincs, Pavlov kutyája, a rohadék, veszettül nekiindul, a szívem kalapál, levegőm nincs, ki érti miért, az a nyomorult testbe költözött emlék a perspektíváimmal mit sem törődik. Nesze neked felvilágosulás! F. elbilleg egy szomszédos asztalhoz, valakivel szívélyesen diskurál, egy külföldi férfivel, puszi meg mosoly, nézem én, de hiába, na jó, inkább az ablak. Gondolom, F. észre fog venni, hiszen szinte szembe van velem, bár elég elszállt, de ki tudja, hol tart a perspektíváiban, ugye, meg persze a szándékok, és úgy sincs mit beszélnünk, úgyhogy végül is rendben van ez így, hogy sem én, sem ő, nem lépünk rá a másik jelenléte adta halovány körre, hogy itt most udvariasan váltsunk két szót, ennek semmi értelme sem lenne, tekintve teljesen különböző malmokban őrlésünket, vagy ilyesmi, nem is tudom. Úgy van tehát, hogy éppen vissza az ablak felé, de közben meggyőződésem, hogy neki látnia kell engem, és hát csak idejön majd, elvégre mégiscsak ő van mozgásban, nem én, meg aztán én egyedül vagyok, ő meg nem, na szóval ezen egy kicsit Pavlov kutyája még elrágicsált magában, mielőtt megfordulván tapasztalta - ő vagy a gazdija, nem is tudom - hogy F-nek hűlt helye, tovább állt, fel vagy le, esetleg abban a hátsó sarokba, ahová helyzetemnél fogva cseppet sem látok rá. Aztán satöbbi. Mondanom sem kell, izgalmas belső perspektívákat variálgattam, a téma végül továbbra is azonos, hát miért ne fészkelődjünk a bőrünkben. Erről most nem számolok be részletesen. A lényeg, hogy közben megérkezett Amigó, akivel jól lehetett beszélgetni, és ráadásul meghívott egy unicumra. F. közben újra feltűnt, fentről le, illetve még lejjebb, aztán fel, mindegy, akkor már nagyon szembe kerültünk, elmaradhatatlanná vált egy kósza odaintés, valami félmosoly, vagy mi. És akkor most szépen visszakanyarodok oda, hogy elhidd, nem csak magam miatt mesélem mindezt. Hanem a mozdulat miatt. Meg a fentebb taglalt feszültség és felfüggesztett energia miatt. Ugyanis ezekben a feltételezhetően kölcsönös suta mozdulatokban, az egymás köszöntésnek megbocsájtható, ámde mégis várakozáson alul teljesített megvalósulásában egyszeriben szembesülnöm kellett felkészültségem teljes hiányával, ha tetszik saját bénultságom újbóli bizonyítékával, Pavlov kutyája ide-oda, mégiscsak ez van, ez a felkészületlenség, a lehulló szereplehetőségek kacatjai fölött az élet torz fintora, a közölhetetlenség, illetve közlés valódi igényének teljes hiánya, a közlésé, mint egyféle hídnak a létezése, ami összeköt, vagy legalábbis valamely élményeket átszállítani adatott. Márpedig ha ebbe komolyan belegondolok, mentesen a könnyen hajlítható érzelmektől, akkor úgy látom, hogy civil létünk esetlegessége, ha tetszik esendősége sokkal erősebb, mint perspektíváink akár művészileg kimunkált rendszere. Ha magamba nézek, a belső félelmeim sokkal gyökeresebbek, mint azok a megoldások, melyekkel ellenük igyekszem felfegyverkezni, és ahogyan azokat elhárítani tudom, vagy valaha képes leszek rá. De itt rögtön leszögezem, hogy emiatt cseppet sem lettem szomorú, vagy rosszkedvű. Ezt csak úgy beláttam, mint ahogy két pont között a távolság sem nem szomorú, sem nem vidám, még akkor is, ha több mint puszta adat. Mert lehet, hogy az két pont valójában két csillag. De a csillagokról épp úgy nem tudunk semmit, mint a pontokról, vagy mint a nőkről. Hogy a történetet befejezzem, F. hamarosan távozott, és éppen a jó Amigó is. F. még egy kicsit beszélt valakivel az utcán, mit ad isten, éppen az én kedvenc ablakommal szembefordulva, gondoltam, nézem egy kicsit. De ő nem nézett vissza. Aztán elment.

Ebben a történetben, ha ugyan történet, ahogy elmeséltem, F. lehetne persze A. is vagy J. Teljesen mindegy, nem róla akartam beszélni. Ha ezt tenném, máshogy tenném, illetve róla, a mostani F-ről nem is tudnék mit mondani. Csak arról, aki akkor volt, vagyis arról, amit együtt, vagy ahogy akkor én, és amire visszaemlékszem. Hát ezt lehetne, de majd inkább a Mizantrópban, meg az új Oberonban. És hát nem is itt kéne ezt kezdeni, hanem talán E-nél, vagy minimum R-nél. De E. (egy másik E) bizonyosan megkerülhetetlen. Mint ahogy az ábécé még néhány betűje.

Jól elkalandoztam, csak abban bízom, hogy lesz időd ma a munkahelyen mindezt elolvasni, vagy ha később, az se baj. Nem is hagyom még abba, hiszen el sem kezdtem. Mindenesetre itt és most 6 óra 44 perc van. Zabálja az időt ez a sok betű. De hát te kérted, hogy írjak beszámolót, és sajnos ez mind hozzá tartozik az egészhez, enélkül az alkotói folyamatot megérteni nem lehet. Na jó, ezzel együtt sem, tudom. Meg nem is megérteni kell.

Visszaugorva az időben, másnap, azaz a próba utáni napon, vagyis a fellépés napján reggel fél 9-kor találkoztunk, mi fiúk, a Szerb utcánál, a Szerb utcai fiúk, hogy a színpadelemeket átkocsizzuk a tér másik oldalára, a PIM-hez. Minden menetrendszerűen alakult, mindössze a könyvtárból nem tudtuk kihozni a szükséges cuccokat 9-kor, de elvoltunk úgy is. Remek szar idő volt, csepegett az eső, derűs szürkeség uralta az utcákat. Nem volt nagyon hideg, de azért kabátban is lehetett vacogni annak, aki fázósabb. A leheletünk látszódott. Pici próba, persze vetkőzés nélkül, és konzultáció a rendőrökkel, akik biztosították a rendezvényt. Nagyon udvariasak és korrektek voltak. Megtudtuk, hogy azért vannak itt, hogy nehogy valaki megzavarja a demonstrációt. Én azért elmondtam, hogy számítsanak némi enyhe provokációra, már ami a műsort illeti. A rendőr szépen kifejtette, hogy ez nem az ő dolguk, az csinálunk, amit akarunk, ők abba nem szólnak bele. Igazán megható volt, hogy így vigyáznak ránk, és támogatnak.

Aztán megjelentek a szakszervezet emberei is, egyen-mellényben, zászlócskákkal, molinóval, miszerint "a miniszter a múzeumban ünnepel, a dolgozók az utcára szorulnak". Ez nekem tetszett, azért is mert, nagyon jól szervezettnek tűntek, másrészt pedig ez a jelmondatocska a mi helyzetünkre is teljesen igaz volt. Aztán vártunk, kortyolgattuk a pálinkát, keverve a lámpalázzal, kinek mennyire volt, ugye. Én elég izgulós vagyok amúgy, hol így, hol úgy vezetem le, de általában egyféle hiperaktivitással. A közeg mindenesetre barátságos volt. Lassan kezdtek feltünedezni ismerősök is, akik kifejezetten miattunk jöttek. Jó érzés volt. Vártunk még, mert a szervező szerette volna, ha az államtitkár érkezése után indítjuk az akciót. Hogy átadhassák neki a petíciót. Ez teljesen érhető. Nekünk időnk, mint a tenger. Aztán Szőcs csak nem akart megérkezni, Halász János meg éppen akkor ment be, amikor a szervező (a KKDSZ elnöke) interjút adott valamelyik tévének. Így hát nem volt más, nekikezdtünk.

Volt itt azért még érdekes színházi probléma, mielőtt nagyon belevágnék a főeseménybe. És ismét a látás témája. Nevezetesen a színpad elhelyezése. Kis emelvényünket a múzeum oldala mellett, a járdán állítottuk fel, szemben a disznótorossal, ahol egyszer együtt ebédeltünk. Az elképzelés az volt, hogy a nézők a kis utca másik oldaláról figyelik majd a műsort. Azaz maga az úttest a nézők és a színpad között van. Ezen az úttesten egyébként csak a 15-ös busz jár, mert az autós forgalom elől le van zárva. De azért a busz jöhet bármikor, szóval az úttesten sem néző, sem színház nem lehet. Csakhogy valaki felvetette még jóval a kezdés előtt, hogy a színpadnak ez a frontális elhelyezése nem jó, mert esetleg sokan majd oldalról látják az egészet, és úgy nem érvényesül az akciónk, fordítsuk inkább meg a színpadot a PIM bejárata felé, hiszen úgyis oda gyűlnek az emberek. No, megint a logika! Hogyan is legyen a színpad?

Most kellene természetesen beváltanom ígéretemet a Sherlock című sorozatot illetően, éppen ide vág, mert ez a BBC által készített sorozat egy 21. századba helyezett Sherlock Holmes-adaptáció, és persze sokkal jobb, mint a Guy Ritchie-féle mozifilmek. De most ezt kihagyom, dramaturgiailag ugyanis nem lenne helyénvaló. Hiszen most a saját zseniális logikámat kell elővezetnem, ami nagyon is valóságos, míg a Sherlock teljes egészében fikció. Igaz, nagyon szellemes. Igazi jó kis rejtélyek vannak benne, melyeknek a megfejtésére a nézőnek persze esélye sincs, de folyton elhitetik veled, hogy van. És aztán leesik az állad Holmes zsenialitásán. Persze ettől még nem lenne jó a sorozat, ami igazán az erénye, az a hihetetlenül jól kidolgozott és eljátszott karakterek, valamit az a megint csak sajátos angol humor, amivel ezt a különc figurát áthelyezik a 21. századi Londonba, annak minden szükséges és elégséges helyszínével, kellékével és élő környezetével.

A 21. századi Budapesten pedig a színpad elhelyezésének ügyében a következőképpen okoskodtam: minthogy a színpad lényegében csaknem a teljes járdát elfoglalja, úgy a közlekedő népesség, már amennyi ebben az időben ilyenkor erre jár, úgyis automatikusan átmegy a másik oldalra. Annak valószínűsége, hogy oldalsó irányban megáll, és onnan szemlél minket, csekély. A PIM bejárata előtt pedig senki sem fog várakozni, hisz aki befelé megy, ténylegesen bemegy, aki meg hozzánk jön, azzal elbánunk magunk! Ugyanakkor a frontálisan elhelyezett színpadra a szemben lévő oldalról mindkét irányban közelítő egyének viszonylag jól rálátnak, és megszületik számukra a frontális erő élménye, különösen, hogy előtte ugye majd a disznótoros elé tereljük a ránk várakozó jónépet, akik ezzel az elhelyezkedésükkel eleve kijelölik a tér általunk definiált irányait a később érkezők vagy véletlenül arra kószálók számára is. Ha viszont elforgatjuk a színpadot akárhány fokkal is a PIM bejárata felé, úgy a Ferenciek tere felől érkezők mindenképp hátulról, vagy legalábbis oldalról kapnak belőlünk, ráadásul még a mi eleve meglévő nézőink is átlósan fogják látni a cuccost, ami gyengíti a tér geometriája adta eleve meglévő erőket. Így tehát a helyes megoldás, hogy a színpadot hagyjuk szépen frontálisan, azaz szembenézve a disznótorossal. Ezzel meg is győztem mindenkit, legalábbis azt hiszem. A színpad maradt úgy, ahogy leraktuk.

Az események sora persze végtelen aprólékosan mesélhető és elemezhető. Hogyan történt végül is, hogy a rossz idő miatt viszonylag csekély létszámú demonstráló közönség a disznótoros elé került? Gyuri mintegy önkéntesen vállalt koordinációja révén, csak azt sajnálom, így utólag, hogy nem hangzott el egy "professzor apuka is álljon szépen a hentesüzlet mellé, mosolyt kérünk, mindenki mosolyog" típusú családiasságot sugárzó mondat. De jó volt így is. Aztán viszont megható pillanat következett. A tüntetős mellénybe öltözött, zászlós szakszervezetis nénik odaálltak szépen a színpadunk mellé, mintegy szolidaritást vállalva a még nem is tudták mivel. Közrefogtak minket, persze lehetne azt mondani gonoszul, hogy biztos csak azért minél több fényképen és videófelvételen rajta legyenek, de szerintem nem ez történt. Hanem velünk akartak lenni. És bár nem láttam kívülről a performanszt, lelki szemeim előtt látom a képet, ahogyan toljuk előre az energiát a menetelésben, majd a futásban, ők pedig ott állnak mellettünk, mint valami őrzők a strázsán.

A színpadon töltött perceket elemezzem? Hát jó. Szóval annak hihetetlen ereje van, amikor emberek egy irányba néznek. És hihetetlen ereje van, hogy el is indulnak arra. Jelen esetben a disznótoros felé. Na persze nem, hanem a bennük kitűzött cél felé. Ami valahogy a legfontosabb, még ha nem is tudatos. Szóval lassan lépegetsz az esőben, és ott szemben valakik azért állnak veled szemben, mert erre kíváncsiak. Belegyalogolsz a kíváncsiságukba. Csend. Tiszta Pilinszky az egész. Lépéseink apró zajai. Ez mi lesz? Érzed a bizonytalanságot a csendben. Érzed ennek a szépségét, a hártyavékony illó voltát. A feszültséget. A figyelmet. A kapcsolat az úttest két oldala között gyenge. Vagy gyengéd, ha tetszik. Az ingerekre szükség van, körülöttünk egy zajos város. És mi csendben tartjuk a lassú tempót. Meddig? Nem lett ez kimérve, nem lett ez kitalálva, sem közösen ráhangolódva nem lettünk. Leó vezet. Ennyi. Melyik ritmus a Leóé? Melyik lépés hangosabb? Ki lép? Nem nézelődünk jobbra-balra. A cél van, és a belső tekintet. Erősödünk. Dübörög alattunk a színpad. Menetelünk az esőben, tekintetünk a nézők feje fölött. És akkor engem elfog valami boldogság vagy inkább szabadság érzése. Meg a nyugodt és stabil erőé. Az energia még mindig sok részben felfüggesztve, visszafogva, de már nyergelne, már vágtatna. Már az a célom, ami az erőm, már az az erőm, ami a célom. Az önazonosság élménye. Vagyok is, meg nem is vagyok. Elhagyom magam, hogy utolérjem. Loholunk. Futok én már mindenért, ami valaha, ami egykor, ami majd. Futok azok között, akikkel jó együtt futni. Szembe a disznótorossal és a disznótoros előtt álló tekintetekkel. Már nem is emberek ők. Tükörenergiák. Persze nagyon is emberek. Én is ilyen tükör vagyok. A figyelő tekintetek erejét tükrözöm tovább, és lövöm bele a célba, a cél felé. Még a 15-ös busz is elsuhan, köztünk és a nézők között, gyönyörű! Látom magunkat egy pillanatra az ablaküvegében. Ezek az ablakok, ezek a tükrök! Közben megöklözöm kicsit az előttem futó Lacit, mert lassan ki kellene szállnia a menetből. Harmadjára megérti, leáll. Kevesebben futunk, érezni is a hiányát. egészen biztos, hogy a hátsó sorfal nem lövi azt az energiát, amit kéne. Mindegy, majd legközelebb. Aztán jönnek szépen, és lefosztanak minket. Az egység megbomlik, ott belül én is elvesztem a rálátásom. Fogalmam sincs, hogyan megy az egész. Arra figyelek, hogy Laci minél gördülékenyebben ki tudjon bújtatni a ruhákból. Mellette meg a karakter. Hihetetlen gyorsan megtörténik, szeretném, ha az egész valahogy lassabb lenne. Pedig időben az lehet, amit bepróbáltunk. Összehúzódunk középre, mi legatyásítottak. Attila már jön is, az is olyan gyors. Maradnék még itt, nem is dideregve. Picit rá kell tenni, a dráma kedvéért. Ja, persze a nyakkendők lemaradnak, Sára elfelejti, Laci elfelejti. Súgom hátra, hogy a Plus-os szatyorban (van a Poxy csokornyakkendője, az baromira fontos)! Végül Mesi hozza. Emiatt az egyik jól megkomponált kép nem jön létre megfelelően. Mindegy, hiba! Hiba! Közben beszalagoznak, meg a többi. Aztán elindulunk lefelé, totyogunk letolt nadrággal a vizes járdán. A fotósok és kamerások ránk mozdulnak. Naná! Egy ilyen képre, persze! Mi vagyunk a színes csupasz valóság, a totyogó nemzeti öntudat. Mert végül is mi más a haza szeretete, nem, mint ez a szalagozott totyogás? Háttérben felhangzik a Himnusz a többiektől, "balsors akit régen tép", mi meg megyünk a PIM-be befele. Halljuk a tapsot, persze nem megyünk meghajolni, ezt megbeszéltük. Odabent az őrök nagyon kedvesek, mondják, hogy nyugodtan menjünk a mosdóba felöltözni. Fattila és Laci hozzák a ruháinkat. Nem is fázok, és Poxy sem. Réka pálinkát ad körbe.

Szőcs Géza a performansz után érkezik. 20 percet késett a saját rendezvényéről.

Visszavisszük a színpadelemeket, utána csatlakozunk a szakszervezetis keménymaghoz a PIM hátsó részében lévő étterembe. Meghívnak minket teára, pálinkára. Az egyik néni elmeséli, hogy nagyon aggódott, hogy megfázunk. A performansz tetszett nekik. A barátainknak is, úgy tűnik. Ott van Zsolt, akivel két napja összeszólalkoztunk a kocsmában, ma eljött. Megbeszéljük, minden rendben. Itt van Ági is, eljött megnézni minket. Gyuri nem iszik pálinkát, csak teát. Beszélgetünk kicsit a hogyan továbbról. Lassan elszivárog a csapat. Páran még visszamegyünk a Szerb utcába egy-két dolgot elpakolni.

A többi már csupán az élet. Valahogy így történt, valahogy így történik minden, nincs ebben semmi különös. A munka, az energia, az energiák összesítése, az energiák szakadása, az útkeresés, a minták és az antiszuperhősök krónikája az egész.

Jól megdolgoztattál, Ivi, jól tetted, amúgy 8 óra 42 perc van. A nap felkelt, a lakás kihűlt, én kijózanodtam, F. talán alszik, E. talán gyereket szoptat, az emberek végül úgyis mindent elfelejtenek, jut eszembe, és biztos mások is ezt gondolják másokról, mert talán valóban csak magunknak őrizgetjük az emlékeinket, meg talán azoknak, akikkel majd találkozunk, amúgy igazából, és sokak már talpon, munkába menet, vagy már ott, sorsunk valahol éppen az eldőlés irányába halad.

Most a tanulságok levonása rész következne itt, de tanulság nincs több. Van viszont vágy és van cél, ami felé loholhatunk. És ha néha elveszítjük azt a célt a látómezőből, majd adunk egymásnak feladatot. Tegyük is.

Barátsággal:
Csaba

Színházi levelek 1. - Performansz a Magyar Kultúra Napján

Új sorozatot indítok, mellyel többek között az is célom, hogy életet leheljek a blogomba, valamint hogy színházi kalandjaimat megörökítsem a magam és mások számára. Még az is lehet, hogy tanulságul szolgál valakinek, például nekem magamnak. Az ötletet Válik István rendező-színész kollégám adta, akinek nem volt elég a fotó- és videódokumentáció, melyet megtekinthetett, hanem telhetetlen módon arra buzdított, hogy készítsek szöveges beszámolót is erről a legutóbbi performanszunkról. És igaza van. Nosza hát, Ivi kedvéért nekilátok ennek, és képzeletben az összes többi jövőbéli kalandnak is egyúttal. Azaz mostantól minden érdemleges akcióról beszámolok, és teszem ezt levél formájában, azaz mindig lesz egy - fiktív vagy valós - címzett, és valamiféle személyes hangnem is. Az első levél természetesen Válik Istvánnak (Ivi-nek) szól, aki valós személy, és nem fiktív.

Kedves Ivi,

Köszönöm érdeklődésed, mellyel arra biztatsz, hogy megint melózzak, és bár túl vagyunk azon bizonyos performanszon, melyről bővebben szeretnél hallani, nekem most mégis itt kell üljek, és azon agyalnom, hogyan is számoljak be erről az egészről, hogy kielégítsem kíváncsiságod, illetve hogy mindez elég érdekes legyen mások számára is. Ugyanakkor hű legyen a valósághoz. Pedig annyi más dologgal is foglalkozhatnék! Például nézhetném tovább az aktuális sorozatot, amelyre rákattantam, konkrétan a Misfits című zseniális brit szériát, mely a legdilisebb sorozat a világon, és tele van nagyon kemény angolos fekete humorral. Hogy miről szól? Na jó, leírom: van 5 srác egy lepukkant kisvárosban, akiket kisebb bűntetteikért közmunkára ítélnek. Az egyik nap beléjük csap a villám, amitől különféle szuperképességeik lesznek. És mindenféle őrült kalandokba keverednek. Ennyi lúzer szuperhőst még senki sem talált ki, az bizonyos. És közben az írók alaposan beolvasnak a nyárspolgári attitűdnek, mindenféle szexuális perverzióval és idétlen gyilkosságokkal megfűszerezve az alapanyagot, közben szépen tartva a főhősök közegének szociológiai jellemzőit is. Na erről ennyit, gondoltam elmesélem.

Ami magát az ügyet illeti, hát így történt:

Valamelyik napon - még mielőtt kiderült volna, hogy mégsem költözhetünk társulatostul az Egyetemi Könyvtárba - békésen és gyanútlanul ebédeltem az egyetem menzáján (igen, ott, azt hiszem épp egy sokadik könyvtáras megbeszélés után mentem arra, és hát olcsó, meg minden), és akkor kaptam egy telefonhívást, miszerint kellene egy amolyan tiltakozós performanszt csinálni a Magyar Kultúra Napja alkalmából, érdekel-e. Minthogy ismersz, tudod, hogy minden ilyen színházi ügy érdekel, így aztán most sem mondtam nemet, lássuk meg, miről is van szó igazából.

Egyébként éppen a minap mondta Tábi Tibi közös barátunk, azon bizonyos házibulin, melyen összefutottunk, hogy a férfiember életében a 28 és a 43 éves kor közötti időszak a legjobb: szeretnek az idősebb és fiatalabb nők is, van már élettapasztalatod és kezdesz rálátni a dolgokra, de még azért fiatal vagy, jó a munkabírásod, sok az energiád. És hogy ilyenkor mindent ki kell próbálni, ami szembejön. No, én erre csak helyeselni tudtam, meg megköszönni neki, hogy ezt ilyen egyszerűen megfogalmazta. Ekkor már persze a performanszon túl voltunk, most azért ugrálok az időben, hogy hermeneutikusan összezavarjalak.

A lényeg, hogy miután érdeklődésemet fejeztem ki az ügy iránt, továbbították a számomat a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének (KKDSZ), akik az egész akciót szervezték. És valóban kaptam is nem sokkal később egy másik telefont a KKDSZ elnökétől, és még aznap este találkoztunk.

Az eredeti terv szerint az történt volna, hogy a Szépművészeti Múzeumban van ez a bizonyos miniszteri rendezvény, ahol pár díjat adnak át az érdemesülteknek, a performansz pedig a múzeum előtt zajlott volna, valami könnyű díszletet szerettek volna összerakni, ami mondjuk múzeumot formáz, és azt látványosan ledönteni. Csakhogy két dolog történt: a kivitelező képzőművészek túl drágán csinálták volna meg a díszletet, illetve később az is derült, hogy az eseményt áttették a Petőfi Irodalmi Múzeumba (PIM-be). Így kerültünk képbe mi, azaz hogy képzőművészeti akció helyett legyen színházi performansz.

A rövid megbeszélés után úgy gondoltam, hogy bevállalom a dolgot, bár akkor még fogalmam sem volt arról, mit is fogunk csinálni, sem pedig arról, hogy a társulatból ki ér rá, ki vállalja a nem tudni pontosan mit. De hát így szokott ez menni, ugye, és eddig mindig megoldottuk. Úgyhogy miért ne! Ráadásul az ügy nemes, és a szándékkal egyetértek, vagyis azzal, hogy felhívjuk az egyébként jogos ünneplés mellett a figyelmet a kultúrát érintő leépítésekre, megvonásokra.

No, le is ültem végiggondolni fejben, hogy miféle módon is álljunk ehhez hozzá, és bár csináltunk sok hasonló megmozdulást, politikai jellegű demonstráción még nem léptünk fel. Így aztán a következő alapvető megállapításokat tettem magamnak rendezői szempontból:

1. a performansznak bárki számára dekódolhatónak kell lennie
2. a műsornak meg kell ütnie egy bizonyos ingerküszöböt
3. senkit sem szabad megsérteni, legfőképpen azokat nem, akik odabent megérdemelten díjat kapnak

azután szakmailag még hozzátettem:

4. egy 3x2-es emelt színpadon kell a történésnek megvalósulnia
5. a csoportot mint mozgatható tömeget kell használni, ehhez kb. 12 emberre van szükség

Eddig eljutottam, de tovább nem. Aludtam rá párat, néztem a sorozatokat, azt hiszem éppen a Walking Dead című fantasztikus amerikai darab epizódjait. No, ez a sorozat egy zombi-apokalipszis után játszódik, és egy kisvárosi rendőr a főszereplő, aki túléli a katasztrófát, majd a zombiktól hemzsegő vidéken elindul megkeresni a családját. Ez lehet, hogy idáig elég vacakul hangzik, én például általában ki nem állhatom a zombi-filmeket, de ez a sorozat egészen más: nagyon jól van megcsinálva, nagyon markáns és kidolgozott karakterekkel, kiszámíthatatlan történetvezetéssel. Ráadásául a sok akció közben elég szépen elidőznek az epizódok a magánéleti és lelki szálak útvesztőiben is. De az is lehet, hogy a Sherlock című sorozatot néztem éppen, már nem emlékszem pontosan. A Sherlock-ról is érdemes pár mondatot írni, talán később még megteszem, be kell ugyanis osztani ezt a levelet, és dramaturgiailag szépen elhelyezni benne ezeket a kis kitérőket. Látod, ha Te is így tennél, azaz mondjuk a focit összekevernéd a színházi beszámolókkal, lehet hogy én is belemélyedhetnék (kénytelen-kelletlen) a sportrajongói alapvetéseidbe. Ami nyilván hasznomra válna, mert teljesen műveletlen vagyok sport témában. Pedig mennyivel hitelesebb lehetnék az Ételliftben, amikor a focicsapatokról beszélek, ha valóban tudnám, miről is beszélek igazából.

Így például a merenyei beszámolódban nagyon szépen össze is hoztad ezeket a szálakat, kár, hogy a Játékosban való közléskor kivették a nem szakmainak titulált részeket. Érzéketlen húzás! Erre jó viszont a blog: itt senki sem mondja meg, mikor mit és miről lehet írni, sem azt, hogy milyen hosszan, szóval semmit. Igaz, nem is kap az ember honoráriumot. (Itt jegyzem meg, ha valaki mégis fizetni szeretne írásaimért - akár azért, mert szórakoztatónak találja, akár azért, mert sokat tanul belőle, akár mindkettő, vagy csak úgy, szeretne rajtam segíteni - írjon nekem bátran egy e-mailt a Facebook-on, és elküldöm a számlaszámom, ahová utalhatja a lóvét...)

De vissza a fősodorhoz. Szóval egy másik napon folytattam a töprengést, amikor már nagyon szorított az idő, és már túl voltam a Walking Dead megnézhető összes részén is (megjegyzem, február közepétől folytatják, már alig várom, az utolsó rész nagyon durván erős volt!), szóval nekiültem, és alaposan végiggondoltam a lehetőségeket. Volt abban mindenféle ötlet: Sziszifusztól Ady- és Arany János-verseken át, koreografált mozdulatsorokig, zenei találmányokon és szójátékokon keresztül nagyon sok minden kisebb-nagyobb ötlet, de éreztem, hogy a fő motívumot nem találtam meg. Hiába az órákon keresztül tartó tervezgetés, semmi olyan, amire rá lehetne építeni. Pedig valami markáns ötlet kell, ott lesz a média, meg híres emberek, meg minden, szóval... szóval... és azt hiszem itt jöttem rá: kell egy gesztus! Egy gesztus, ami nem színjáték.

Nem tudom, hogy jutott eszembe pont ez a vetkőztetés-dolog.

Talán az is benne volt, hogy időközben a könyvtár bemondta az unalmast, és kiderült, hogy mégsem tudunk oda költözni, és hogy gyakorlatilag maradunk a hontalan státuszban, vagyis az utcán. Én akkor persze meglehetősen elkeseredtem, azon is gondolkoztam épp, hogy abbahagyom az egészet, nem csinálom tovább, kiutazok külföldre, el ebből a lehetetlen országból, ahol nem lehet előrébb jutni, el ebből az országból, amely éppen a tehetségeitől vonja el a táptalajt, el ebből az országból, amely az irigyek és az ügyeskedők országa, el innen. Aztán rájöttem, hogy rendben, az indulati töltet már megvan bennem ehhez a performanszhoz, a látomás még hiányzik. De úgy látszik, az indulat előpiszkálta a látomást is: valahogy bevillant ez a vetkőztetés-motívum, és azt gondoltam, hogy ennek január közepén azért van tétje, azaz megvan a gesztus, amit teszünk, amolyan szimbolikus áldozat, de nem csak szimbolikus, hanem valódi is, és a jelentése nagyon oda tart, ahová mi is szánjuk az egészet.

Na jó, gondoltam, megnyugodtam, ezzel már neki lehet menni a próbának, aztán a többi majd elválik közben, hagyjunk másnak is helyet a kreativitás kondérjánál. Szóval amikor idáig eljutottam, elmentem egy kicsit kocsmázni, hogy leöblítsem a nagy munka hevében kiszáradt bensőmet. Így is tettem. Arra nem emlékszem, melyik helyen is voltam, de sajnos egyre kevesebből lehet válogatni, ha az ember rágyújtani is szeretne, ugye, és hát nyilván ilyen helyre mentem. Egyébként különböző hangulatokhoz különböző kocsmák illenek. Van olykor, hogy bármelyik hangulathoz van hangulatod, akkor jó, főleg, ha összefutsz néhány kedves ismerőssel is. Amennyiben viszont fárasztó ismerőssel futsz össze, vagy egy idegen elkezd ismerkedni veled, és fáraszt, arra is megvannak a megfelelő taktikák, hogyan csusszanj ki a karmaik közül. Valamint az sem jelent nagy gondot, ha egyedül kell kocsmáznod, hiszen bizonyos helyek alapzajában, egy-egy jó sarokban nagyszerűen el lehet merengeni az élet nagy kérdéseiről, vagy csak bambulni bele a kocsma mozgalmas esztétikájába, amúgy tét nélkül.

De hát ezt úgyis tudod. Illetve azért csábít az a lehetőség is, olykor egy-egy kocsma bemutatása erejéig letérjek a nagy ösvényről, azaz a munkafolyamat beszámolóját mintegy megszakítva elidőzzünk az iddogálás művészetének tapasztalatainál, és talán meg is teszem majd. Hiszen az alkotófolyamat sem egy egységes időtömb, hanem megszakításokkal zajlik, és ezt illik és hasznos is megjelölni egy ilyen dolgozatban, ezeket az életszerű kitéréseket, betérések, le- és beöntéseket, valamit a füstök és a folyadékok elegyének jótékony vagy éppen kártékony hatását kimutatni a színházi munkára vonatkozóan. Szóval, ha valaha szakdolgozatot írnék esetleg, talán éppen ezt választanám témámnak: az alkohol hatása a művészetekben. Tudományos alapossággal bemutatni mindezt a kultúrtörténet keresztmetszetében, majd ide vonatkozó tanulmányokat idézni, vitatkozva velük, valamint egy-két híresen alkoholista művész munkáinak tükrében elmélyülve, keverve azt saját tapasztalatokkal, bemutatni az emberiség nagy küzdelmét, hogy megvalósítsa a józan ész ragyogását, vagy éppen hogy legyőzze a józanság nyers egyszerűségét, és a mámor vidékein hasítson új vadászmezőket. És összességében a kettő egyféle egyensúlyát, avagy kölcsönös táncát létrehozni, mint Nietzsché-nél a dionüszoszi és az apollóni erők összefogása a görög tragédiában, vagy Füst Milán fogalmaival: a látomás és az indulat erőit összesíteni a művészetben. Ez lehetne tehát az én nagy témám, és ehhez gyűjtök tapasztalatokat, mert ki tudja, talán egyszer mégiscsak megírom, és amolyan kult-könyvvé is válhatna a bölcsészek körében, és akkor ebből tanulnának államvizsgára, én meg pár sörért cserébe gyakorlati szemináriumokat vezethetnék a témában, satöbbi.

Másnap volt a próba, reggel 9-től, Gyuri felajánlotta a próbatermét, amivel éltünk is, hiszen mint tudod, saját éppenséggel nincs. Szépen összeraktuk a dolgokat, Leó és Gyuri és Réka és mások is hozták a jó ötleteket, amiknek azért jó részét kiszórtuk. De sok megmaradt. Ahogy ez szokott. Hiszen az ötletelésre egy külön fejezetet kellene szánni majdani nagy művemben. Így például megfigyeltem, hogy ezen a téren többféle típusú színész van: a legegyszerűbb, akinek semmi ötlete nincs, sőt, adott esetben inkább le van maradva a többiekhez képest. Ez a lemaradás érdekes dolog: régebben magamon is észrevettem, egyféle belső görcsöt, ami mindig megakasztja a figyelem folyamatosságát, egyféle szorongást, ami talán kisebbrendűségi érzés, vagy egy nagyon erős félelem egy belső ürességtől, vagy valami hasonló. Akár egyféle hidegvérűség, amely teret enged a többi forróvérű vagy -fejű kollégának. Ez ugyanakkor sajnos a színpadi jelenlétben is sokszor visszaüt, mert hiszen az alakítás során a szorongás a megnyilatkozástól blokkolja a képzeletet és a fantáziát, és így a játék nem tud kiteljesedni. Aztán vannak a spontán áradók, akikkel viszont az lehet a baj, hogy folyton jár a szájuk, és sok energiát igényel a fegyelmezésük, valamint a hülyeségek kiszortírozása. Megint csak saját tapasztalat: ennél a típusú viselkedésnél a színész mintegy magát spanolja fel, megforgatja az agybéli energiáit, amik aztán lehatnak a belső szervekig, és valahogy így trenírozza magát az alkotás kegyelmi állapotába. Na most ezzel a mentalitással elég jól lehet dolgozni, ha az illető hagyja magát fegyelmezni, és ha a rendező hozzá van edződve az ilyesféle fura lények instruálásához. Ugyanis nagy részük a munka azon fázisában, amikor erre már valóban szükség van, nagyon koncentráltan tud dolgozni. A korábbi dilinyósságból pedig az egész csoport nagyszerű kreatív energiát képest kinyerni. A középső tartományban aztán sokféle alkat van még: a csendesen figyelő, és ritkán, de akkor szinte mindig jól megszólalótól a folyton kételkedő, és ezáltal az anyagba mintegy mágikus realizmussal belépő típuson keresztül a folyton cselekvő állapotban lévő, gyakorlatias karakterekig. Érdemes lenne ennek a tipográfiáját pár rendező- és színészcimbora bevonásával feltérképezni, és akár a Játékos számára egy tanulmánysorozatban megírni. Az ilyen szakmai esettanulmányok, vagy koncepciókísérletek talán másokat is ösztönöznének arra, hogy még színesebben lássák azt a világot, amit a színházzal való foglalkozás nyújtani tud.

Egy társulat esetében szerintem az a szerencsés, ha ezekből a típusokból minél gazdagabb árnyalatok vannak jelen egyszerre. Egyfelől persze ez fárasztó, hiszen mindenki "hülységéhez" hozzá kell szokjunk, és eleinte sokkal több egymásra figyelést feltételez, ugyanakkor éppen ez az előnye is. Már a beszélgetéseknek ebben a hevében és sokszínűségében is megmutatkoznak bizonyos karakterlehetőségek, amelyek aztán transzformálhatók a színpadi alakok megteremtése felé, és az a szép ebben, hogy olykor - vagy az esetek többségében - mindez nem is tudatos. De hát képzeljünk csak el egy ilyen tekintetben homogén társaságot: ahol mindenki hiperaktív, és dől belőle az ötlet meg a fantázia. Kezelhetetlen káoszba fordulna minden. Vagy egy csupa hallgatag, passzív tagokkal teli társulat: szintén és igazán munkaképtelen. Az én színházamnak tehát mindképpen ez az alapja: az egymásra való figyelem, az egyedi emberi tulajdonságaink talaján való gyökerezés, és az abból való kiemelkedések lehetőségei. Mindez persze főleg hosszú távon (de már rövid távon is) alapos és bizonyos értelemben kegyetlen önismeretet feltételez, egyfajta bátorságot, ahol ezek az emberi egyediségek (akár kicsinyességek, vagy ha úgy tetszik hibák) valamilyen nagyító alá kerülhetnek, és fel lehet őket dolgozni. Ehhez kell a tréningmunka. Hangsúlyozom: ennek nagyon nagy része tudattalanul történik, tehát nem arról van szó, hogy racionálisan megfejtjük a személyiségeket, és aztán átprogramozzuk őket, hanem inkább arról, hogy a hozzáállásunkban (fizikailag és szellemileg is) egy a mindennapinál szélesebb perspektívát nyitunk, és magunkra engedjük ezeknek az energiáknak az áramlását, miközben nagyobb (színházi-színészi-dramaturgiai) egységekben kontrolláljuk. Aztán esetleg egyre kisebbekben, stílustól függően. Nagyjából mint az úszást: ott sem foglalkozunk a víz részecskéivel és nem elemezzük a tulajdonságait, hanem érzékenyen és érzékien reagálunk rá, és a tetején valamilyen ritmust felvéve tempózunk.

Így zajlott nagyjából azon bizonyos szerdai próba is, egy nappal az esemény előtt. A struktúrát tehát szépen felvázoltuk a közös ötletelés mentén. Itt még annyi érdekesség mindenképpen van, hogy igazán furcsa dolog úgy szortírozni a felvetéseket, hogy magát az anyagot még nem látjuk egyben, tehát azt sem tudjuk, hogy mihez képest jó vagy nem jó az, amit éppen valaki felvet. Nagyon izgalmas ilyenkor végiggondolni - és ezt ugye ott helyben azonnal kell tenni - hogy vajon mivel is indokolható egy-egy gondolat megfelelő vagy nem megfelelő volta. Hiszen indok nélkül elutasítani az alkotótársak felvetéseit nem éppen szép dolog. Néha megtesszük ugyan, mert néha muszáj, vagy úgy jön ki a lépés, de általában nem helyes. Ebben is számos lehetőség van. Hogy csak néhányat megjelöljek: felmerült például olyan megoldás is, ami érzésem szerint nagyon illusztratív irányba vitte volna a performanszt, azaz jelesül, hogy mondjuk a szereplők egy-egy művészeti ágat jelenítettek volna meg egy-két attribútummal (festő vászonnal és ecsettel, író könyvvel, stb.), és ezeknek a lefosztása lett volna egy markáns eleme a show-nak. Itt egyfajta stiláris szempont, vagy ha tetszik ízlésbéli normatíva, iránykijelölés döntötte le a dolgot. Volt olyan ötlet is, például tőlem származó is, amelyről azért kellett lemondani, mert a dolog jelentése nem illeszkedett a születő anyaghoz, illetve a mondanivalóhoz. Például ha mindenki maga vetkőzik le, önszántából, akkor az egészen mást jelent, mint ha mások fosztják meg a ruháitól. Mégis, éppen ezen felvetés került nagyon is a helyére, amikor a zongoristát alakító Attila a vetkőztetés végére saját döntése nyomán kerül a megfosztottak, legatyásodottak táborába, és ő maga hajtja végre magán a rítus rangjára emelt, szolidaritást vállaló levetkőzést. Ez utóbbi fordulat például Gyuri ötlete volt emlékeim szerint. A futást először Leó vetette fel, mondván, hogy az nálam mindig van. Én éppen nem is gondoltam rá, de rögtön beemeltem. Közben viszont felvetette, hogy mi lenne, ha nem a dobogón lennénk együtt, hanem szétszórva az emberek között. Ezen komolyan el kellett gondolkozzak, végül azért vetettem el, mert a csoport együtt látványban és energiában is erősebb, mint szétszórva az utcán. Poxy a jól irányzott értelmező kérdéseivel volt a lehető legkreatívabb kontrollunk, ami a performansz lehetséges jelentéseit illette.

Aztán egy jó kávészünet után belekezdtünk a tényleges próbába. A struktúra sokat tisztult, és alapjaiban megszületett a performansz. 12 ember fut szembe a nézőkkel, illetve először csak lassan lépeget egy helyben, miközben a frakkos Attila kiválik a csoportból, és leül a zongorához. Játszani kezd, aminek ütemére a lépegetés meneteléssé, majd futássá dagad (továbbra is egy helyben, persze). A futó csoport fele kiszáll a dologból, mintha befásult volna, vagy elfáradt volna. Ők hatan hátramennek az utolsó sorba amolyan sorfalként, és figyelik a többieket, akik tovább loholnak. Aztán egy zenei jelre a futás belassul, a hátsó alakok elindulnak és lassítva futás közben elkezdik levetkőztetni a futókat. Egészen alsóneműig. Amikor ez megvan, hátramennek a helyükre. A futók észreveszik, hogy pórul jártak, észlelik egymást is, fázni kezdenek a januári  hidegben, és szorosan egymáshoz bújnak. Ekkor áll le Attila a zenével, és csatlakozik önként a legatyásított brigádhoz. Közben megszólal Cseh Tamás Jelenidő tangó című száma. Amikor Attila is levetkőzött, hátulról a "gonoszok" nemzeti színű szalaggal előre jönnek, körbetekerik a fázókat, gratulálnak, majd átadják a kenyeret és a pezsgőt, ami a kitüntetéssel jár. Majd Mesi elindul, és a szerencsétlen megfosztottakat a PIM bejárata felé vezeti, és betessékeli őket a bejáraton. Közben a színpadon maradt ruhás csapat szépen elénekli a Himnuszt, majd egy hatalmas "Hepp!"-pel és meghajlással zárja a produkciót.

A struktúra megléte után elkezdtük kidolgozni az egyes karaktereket, és a vetkőztetések dramaturgiáját, illetve belső tartalmait. Így például Ákosból egy élveteg gazember lett, aki vigyorogva vetkőztette a mindenre elszánt, ugyanakkor totál lúzer karakterű Leót. Poxyból lírai bohóc lett, akit a szenvtelen Sára csupaszított meg. Rékát két mosolygó, de valójában nagyon is frusztrált nő szabadította meg ruháitól (Judit és Kata), akik egymással is vetélkedtek az egyes ruhadarabokért. Gyuri Mesi csábító karjaiban vesztette el öltözékét, és maradt hoppon, miután Mesi a végső pillanatban erotikus ígéreteit visszavonta. Laci egy kemény bőrdzseki csávó lett, aki rólam szedte le a gönceimet, miközben én a "csakazértis futunk" pozíciójában teljesítettem be mártírságomat.

Miután jól végeztük dolgunkat, még megszerveztük a szükséges pakolásokat és szállításokat a másnapi fellépéshez.

Összességében nagyon jó próba volt, mert végre egy mindössze negyedórás jelenetet kellett összerakni, és volt időnk kicsit vacakolni a részletekkel. Persze nagyon sokat lehetett volna még vacakolni azokon! Viszont nem éreztük a rohamtempó mostanában oly gyakori nyomását. Olykor még némi tréninghangulat is megszületett, ami nyilván annak az alkotómunkának, amit legjobban szeretek, az alapja kéne legyen mindig. És ez azért a könyvtáras fiaskó után nagyon jól esett nekem lelkileg is. És ráadásul a műsorunk témája éppen az, amit megélünk, a hontalankodás, a gatyára szakadás, és a hivatalos hátba veregetések világa.

És itt azért egy fontos dolgot még érdemes elmondani, ha van türelmed még lassan kisregénybe forduló levelemhez. Mert az utóbbi időszakban, azaz lényegében a december közepi Prospero-bemutató óta meglehetősen nyavalyásan éreztem magam, tehetetlennek és kiszolgáltatottnak, magánéleti vonatkozásokban is, mint tudod, és rengeteg időt töltöttem egyedül a lakásban, sok sorozattal persze, és iddogálással is kocsmáról kocsmára, meg olyanokkal vertem el az időt, mint például főzési kísérletek internetes receptek alapján (elég jól sikerült paprikás krumplit csaptam össze a múltkor, meg főzelékeket is, érdemes lenne majd olykor egy-egy ilyen jellegű bekezdéssel is gazdagítani leveleimet, hiszen a főzés tudománya nagyon is sok szempontból hasonlít a színház készítésének tudományához, de ehhez még további tapasztalatokra van szükségem, majd hamarosan neked is juthat valamiféle kis vacsoraféle, ha újra erre jársz mifelénk...). Szóval nehezen és gyötrelmesen telt az idő, sok minden összekuszálódott okok és okozatok, reális tervek és álmodozások, egyáltalán a megélhetés szégyenletes kérdései, a hovatartozás kétségei, ez a romló szellemű város és ország, a hanyatlás durva jelei, politikai hírek, cinikus nyilatkozatok, sikeremberek és támogatás nélkül kallódó tehetségek, generációk legjobbjai, egyszóval minden, amire épülhetett volna ez az egész, aminek szellemét még a középiskolából nyújtottam ki idáig, mint aki sosem akarna felnőni, immár 16 éves egyetemi pályafutással magam mögött, az egy évvel ezelőtti esemény, amikor kiderült, hogy a Tűzraktér végső veszélyben van, a több mint féléves küzdelem, amiből mindannyian kivettük a részünket, te is, hiszen jöttetek a Májussal és A vonattal, májusban, az utolsó igazán szép hónapban, ami még teljesen annak nevezhető, és akkor mindezek után hirtelen rájön az ember, hogy amit eddig csinált, az egy pillanat alatt szétfoszlik, nincs többé, "tenger népével köddé foszlik egyszer, akár az én illó színházam elvész, szilánkja sem marad". És amikor ezen töprengtem, most újra, ezután a próba után, megvilágosodtam, hogy minden bajomnak egyetlen forrása van, csupán egyetlen egy, és az nem a valóban lesújtó politikai közérzet, nem a támogatások valóban létező hiánya, nem is valamiféle szerelmi melankólia, nem is csupán a nyavalyás egyedüllét kínzó órái, nem is a Tűzraktér bukása, és nem az ahhoz köthető nosztalgia. Csupán egyetlen forrás van: a munka. És ha nem tudok dolgozni, élő és aktív színházi munkát végezni, akkor a legboldogabb országban, a legboldogabb szerelemben, a legtöbb pénzzel a zsebemben, a legcsodálatosabb társaságban és barátok között is minden hiábavaló. Mint Odüsszeusz számára Kalüpszó nimfa szigete, ahol minden adott, csak éppen vadászni nem tud szerencsétlen, mert minden madár és minden vad varázslatosan az asztalára kerül a nimfa jóvoltából. És ez a királyi alkat, aki küzdelemre termett, nem képes a végtelen időben a végtelen boldogságot választani, mert akkor megszűnik minden célja és értelme a létezésnek. És akkor ott ül a sziget partján, és sóhajtozva bámulja a habokat, a végtelen tengert. A nimfa végül megszánja, és nagy fájdalommal tovább engedi a szigetről, sőt ő maga szövi meg a vitorlát a hajójához. Ez a teremtő energia - annak persze egy férfias változata, mert a nők esetében kicsit máshogy van ez, ha nem is nagyon (majd erről értekezek még) - hiányzik nekem is, ha éppen nem tudok dolgozni, ha viszont tudok, akkor a legnagyobb viharok és akadályok közepette is jól érzem magam. Ennek a szerdai próbának köszönhetem tehát, hogy minderre kristálytisztán rájöttem, és ez sokat sokat segített a félelmeimmel való számot vetésben.

Sok apróság is tartozik ehhez: például hogy Solytól kaptam egy DVD-t, amin egy általa készített tévés anyag szerepel, a régi egyetemi színpadokkal és alternatív társulatokkal készített riportműsor. Vagy hogy sok lehetséges pályázatról szereztem tudomást, és biztattak az ügyben, hogy a működésünk előbb-utóbb stabilizálható, ha ezekre ráfutunk. Vagy mondhatnám az italozásokat Zsolttal, vagy Füles barátommal, vagy hogy Cserjével elmentünk színházba, Gyuri szakmai segítségeit, biztatását, és még sokak jótékony figyelmét, még sok ilyen kísérő jó energiával talákozom, igazán szerencsésnek mondhatom magam, mert ezek újra és újra helyrerakják valahogy az embert belül, hogy képes legyen egyszer csak rálátni magára és a helyzetére, és megfogalmazni az igazságot, amit csak maga ismerhet fel végül, csak önmaga, magának, és utána vissza tud csatlakozni a nagy közös körforgáshoz.

Ez a kapcsolatom a színházhoz, mely végső soron mélységes emberek és emberi megnyilvánulások iránti szenvedélyemből fakadhat, gondolom, egyféle menekülés az önmagamba zárkózástól, és másfelől egyféle tényleges vadászösztön, ami nem fojtható el, és nem félretehető. És minthogy ebben az életben már valószínűleg ez megmarad bennem, nem nagyon van más választásom, mint ezzel élni, ahogyan lehet, ha gatyára vetkőztetve, akkor úgy, ha szegényen, akkor úgy, de folyvást keresni kell a megoldásokat, és szabadba vezető utakat, ösvényeket. És képezni magunkat, hogy a dilettantizmus vagy a többi hamisság dolgaitól távol maradjunk, és tisztán.

Na, most lesz nehéz, mert közben elfogyott a borom és lassan a cigim is, ami itthon volt, márpedig ezek nélkül hogyan írjam ezt a levelet tovább? Megint dönteni kell, drága Ivi, a lehetőségek tobzódó tengerében. Így például megtehetném, hogy lemegyek cigiért, valahol találok bort is bizonyára, és folytatom. Csakhogy akkor megszakad a folyamatosság. Vagy kibírom ezek nélkül, és tisztességesen befejezem ezt a levelet és ezt a témát. Vagy ezt most így közzéteszem, majd elmegyek kocsmázni kicsit, és ha vissza térek, és van még bennem szufla, megírom a második részt is. Ha pedig nincs, akkor holnap vagy holnapután folytatom, ahogy kedvem tartja, és ahogy a Misfits sorozat epizódjai közé be tudom ékelni ezt az izzadtságos melót, amit rám szabtál! Te melyiket választanád? És mit gondolsz, én melyiket fogom?

És igazad van, amikor úgy véled, hogy nyilván az utolsót, és valóban, rögvest kalap-kabát, és irány a kocsma!

A folytatásig jó éjszakát-nappalt neked, ölelem közös barátainkat, és alig várom az újabb közös munkákat!

Csaba