Fogalmam sincs mi történt januárban és februárban. Azon túl, hogy a Mizantrópot próbáltuk gőzerővel. Semmi más nem jut eszembe. Talán csak az, hogy iszonyú nehéz volt.
Március 12-én a Mizantróp nyilvános főpróbája a Kiss János alt. u. -ban. Enyhén szólva: nem aratunk nagy sikert. De engem ez nem nagyon érdekel, a premierre kell koncentrálni. Mindenesetre bánt, hogy a külön meghívott nézőink nagy része rendkívül ellenségesen viszonyul ahhoz, amit látott. És nincs igazuk. De nekünk most ezt is tudni kell jó irányba terelni magunkon belül. Most már tudom, hogy kell védekezni az ilyen "személyes" támadások ellen. Például soha többet nem szabad hagyni befolyásolni magam nézői vélemények kapcsán a színészek képességeit illetően. És egyáltalán: nem szabad a nézői véleményeket firtatni. Aki fontosnak tartja, majd elmondja. Aki nem, hallgassa el mindörökre. Hiszen a tét mindig sokkal nagyobb ennél. Akkor mindezt még nem tudtam.
18-án Portugáliában megtartjuk a premiert. Ami az előadást illeti, nekem lett igazam. Mégis, a Portugáliában töltött csodás 10 nap alatt egyre inkább úgy éreztem, ezzel a csapattal nem érzem jól magam. És ők sem bíznak bennem úgy, ahogy az elején talán még bíztak.
24-én Portugáliából indítom el ezt a blogot, mintegy véletlenül, eredetileg csak azért, hogy a közben e-mailen megkapott hazai Mizantróp-fotókat valahogy nyilvánosságra hozzam az itthon maradottaknak. De hamar rájövök, hogy ez szólhatna akár többről is. Most, a 103. bejegyzésnél már úgy látom, az egy új korszak kezdete volt, még ha akkor nem is tudtam róla.
31-én a Fringe Fesztiválon bemutatom Hermész a Senkiföldjén című szólóelőadásomat. Bevallható, hogy alig készültem fel, nem volt rá idő, talán némileg meg is ijedtem attól a nagy munkáétól, amit magamra mértem. De úgy gondoltam, mégis belemegyek. Aztán történt, ami történt, nem bántam meg, és fontos állomás volt egyrészt az önismeret terepén, másrészt pedig azon asszociációs dramaturgia és térszerkesztés mentén, amelyet régóta kutatok.
Április 11-én, születésnapomon összegyűlik a Radikális Szabadidő Színház csapata a Sirályban, hogy a jövőről szót ejtsünk. Itt teszek javaslatot, hogy a társulatot oszlassuk fel. Teszem ezt azzal együtt, hogy senkinek sem ajánlom fel a további együttműködést, pedig bizonyára egy-két ember- talán joggal - számíthatott volna rá. Mindezt annak tudatában követem el, hogy régi barátságokat teszek kockára. Legyünk őszinték: mostanra belátható, hogy ezek a barátságok valóban elvesztek. Mindez hihetetlenül fájdalmas, de törvényszerű. És ha hagytuk elveszni őket, akkor ennek talán jobb is így lennie. Szégyenletes persze, amit ez ügyben kölcsönösen elkövettünk. De az azóta eltelt idő fényében az is szégyenletes, amit előtte elkövettünk, hogy személyes szívügyeket próbáltunk kovácsolni a színházból, vagy színházat a személyes szívügyekből. És ezt így nem lett volna szabad, ezeket összekeverve, mert legalább az egyik hamis volt. Mindenesetre tiszta, nyílt és világos döntés volt. Talán az év legjobb döntése.
13-án kiírom az új tagtoborzót. Előtte sokat gondolkoztam, belevágjak-e. Hiszen itt lett volna a szabadulás lehetősége, hogy abbahagyni ezt az egészet, ami minden mást elemészt maga körül, párkapcsolatokat, barátságokat, civil karriereket, mindent. Végül talán csak azért tettem, mert kíváncsi voltam, kik jelentkeznek majd? Vagy mert makacs vagyok, és csak azért sem adom fel? Vagy mert tényleg menthetetlen vagyok ebből a szerelemből, ami a színházhoz fűz? Ma sem tudom, ma is ugyanazok a kérdéseim ezt illetően.
29-én újabb őrült szólót mutatok be, ezúttal a Performansz Fesztiválon, a Patyomkin Projekt 2. címűt. Újra elkövetem ugyanazt, amit elkövettem a Hermész-szel.
Májusban elkezdődik a munka az új csapattal, de mondani sem kell, mivel elég lazán indulunk, meglehetősen egyedül és kiürülten érzem magam az elmúlt hónapok és évek(!) feszített aktivitásai után. Minden bizonnyal ezért kezdek neki az Egmontius-novelláknak, és pörög föl ez a blog is a napi szintű bejegyzésekig (május: 29, június: 22 bejegyzés).
A június szintén ennek jegyében telik, sokszor hajnalig, vagy olykor reggelig tartó írással, a vele járó álmatlansággal, sok reménytelenséggel, és sok boldog, telített perccel.
A július és az augusztus az irodalom után a színházé lett: Szabó Réka workshopja és a Thealter Fesztivál Szegeden rádiós műsorvezetői minőségemben, majd rövid és számomra csúfos eredményekkel járó műhelymunka Oleg Zsukovszkijjal, de annál lelkesítőbb, pici, de sűrű próbaidőszak Manga Dani barátommal Szegeden Don Quijote ügyében. Közben volt még egy 3 napos esküvő is Patcán, Somogy megyében, ahol két performanszban is bűnrészes voltam. Aztán a commedia dell'arte kurzus következett, (amiből mára társulatszerű képződmény próbál létrejönni), közben 1 hét Radikális-tábor Diszelben, a végén sikeres(!) munkabemutatóval.
Szeptemberben folytatódott a commedia dell'arte előadások sorozata, voltunk a váci fegyházban és Tatabányán, mely élmények sorsfordítók voltak színházi működésemben.
(folyt. köv.)
2007. december 30., vasárnap
2007. december 29., szombat
Szilimono és Palamauki II
(Részlet Oravecz Imre: Hopik könyve című művéből)
Mint hónapok óta minden este,
Sziliomomo kint áll az ablak előtt,
és Palaomaukit nézi,
Palaomauki bent ül a házban,
és őrlőkővel kukoricát őröl,
éppen kedvenc virágukról
a sündisznókaktusz kehelyalakú
virágáról beszélgetnek,
Palaomauki úgy találja, hogy cinóberpiros,
Sziliomomo úgy véli, hogy inkább karmazsinpiros,
ezen elvitatkoznak egy darabig,
Sziliomomo már éppen
vissza akarja vonni a véleményét,
amikor Palaomauki váratlanul
abbahagyja a kukoricaőrlést,
kezét ölébe teszi,
és igazat ad Sziliomomónak,
Sziliomomo majd ki ugrik a bőréből örömében,
mert Palaomauki ölbe tett kezével végre azt jelzi,
hogy figyelmét teljesen neki szenteli,
és hajlandó hozzá menni feleségül,
a sündisznókaktusz kehelyalakú virága kinyílott.
Mint hónapok óta minden este,
Sziliomomo kint áll az ablak előtt,
és Palaomaukit nézi,
Palaomauki bent ül a házban,
és őrlőkővel kukoricát őröl,
éppen kedvenc virágukról
a sündisznókaktusz kehelyalakú
virágáról beszélgetnek,
Palaomauki úgy találja, hogy cinóberpiros,
Sziliomomo úgy véli, hogy inkább karmazsinpiros,
ezen elvitatkoznak egy darabig,
Sziliomomo már éppen
vissza akarja vonni a véleményét,
amikor Palaomauki váratlanul
abbahagyja a kukoricaőrlést,
kezét ölébe teszi,
és igazat ad Sziliomomónak,
Sziliomomo majd ki ugrik a bőréből örömében,
mert Palaomauki ölbe tett kezével végre azt jelzi,
hogy figyelmét teljesen neki szenteli,
és hajlandó hozzá menni feleségül,
a sündisznókaktusz kehelyalakú virága kinyílott.
2007. december 28., péntek
Fear of Loss
This performance was made in October 2007, in Toldi Cinema.
Performers: Nathalie Baroud, Formanek Csaba, Formanek István.
Texts: Oravecz Imre
Photos: Tr.Szabó György
Performers: Nathalie Baroud, Formanek Csaba, Formanek István.
Texts: Oravecz Imre
Photos: Tr.Szabó György
2007. december 21., péntek
Brutus
Feljegyzések, megfontolások, személyeskedések
1.
Aki a színházba szórakozni, feltöltődni jár, az kockáztatja, hogy a valódi színészt, - avagy a mérhetetlen szenvedélyek és szenvedések közé ponttyantott embert - esetleg sosem fogja észrevenni. Javaslom, járjatok színházba azért, amiért én: kétségbeesni.
A valódi színháznak persze mindig van egy mágikus sugárzása, akkor is, ha nem tudunk róla.
4.
De mit tudunk? Magamról szólván: boldogít engem a színház? Ugyan, dehogy! Megoldja a létezésem bármely nagy kérdését? Egyáltalán nem, inkább elmélyíti a válságokat. Nincs ráadásul abban valami törvényszerű, hogy a lázas munka hevében ott munkál a befejezettség dermedtsége is? Dehogynem: ahogyan a szenvedélyben a szenvedés, a racionalitásban az őrület, ahogyan az alkotásban a rombolás munkál folyton.
5.
Rendezz úgy, lépj színpadra úgy, mintha ez volna az utolsó előadásod! És erre mindig meg kell találnod az okokat. Engem a színház a közönség miatt mérhetetlenül idegesít. Valójában írónak kellene lennem, vagy festőnek, akinek nem muszáj találkoznia a közönségével. Akik számára a közönségbe vetett eredendő hitet még nem mocskolta be a tapasztalat.
Paul Foster: Brutus című darabjának főhőse drámaíró, aki újratárgyalja Brutus gyilkossági ügyét, miután a történelmi tényeket nem találja elég logikusaknak. Szerinte Brutus személyiségéből nem következik a Caesar ellen elkövetett gyilkosság. Milyen könnyű dolga van ennek a drámaírónak! Minden figyelmét tárgyának szentelheti; ha az irodalmi mű kész, szerzője elkülönülhet, titokban maradhat, élheti zavartalanul az életét.
Ehhez képest a színház olyan, mintha egy hatalmas késsel felmetszették volna az irodalmat, a mű maga felnyitott testével ott áll a szúrós tekintetek kereszttüzében, benne az alkotók maguk, akik saját, szintén felhasított testükkel, jelenlétükkel kénytelenek tartani ezt a hatalmas remegő sebet, ami a színház. Borzasztó! A seb még hagyján! De micsoda felháborító dolog, hogy a fájdalmainkat nem Istennel (ki-ki a magáéval), hanem egy idegenekből összeverődött embercsoporttal osztjuk meg! És még ezt egyesek perverziónak vélik, vagy exhibicionizmusnak. (Mindig annak vélik, ami a divat. Van amikor a divat a divat, de van, hogy a divat kimegy a divatból...) Közben dehogy! Ez az egész valójában mérhetetlenül alantas, számító, sőt, sötéten és ördögien ostoba dolog. Igen, ostoba! Eszmények ábrázolása helyett véletlenszerű tulajdonságokkal és képességekkel megáldott-megnyomorított embereket (színészeket) állítunk ki ugyanilyen véletlenszerű csoportosulás elébe.
A festő megfest egy képet, és látja, hogy nem jó. Kidobja, nem állítja ki. Az író ír egy novellát, és látja, hogy nem jó. Kidobja, nem jelenteti meg. A színházkészítők készítenek egy előadást. Látják, hogy nem jó. De nem dobják ki, mert annyi időt és energiát felemésztett. Úgyhogy inkább bemutatják. Miután a közönségnek fogalma sincs, mi maga a színház, miféle gyakorlati lehetőségeket rejt, úgy véli majd, hogy ez a színház. Így aztán vagy soha többé nem megy színházba, vagy ilyen színházakat fog várni ezután is. A többiről azt mondja: alternatív, lila, érthetetlen, stb.
Az erős általánosítások után nézzünk végre a dolgok mélyébe! Mi a baj a színházzal, miért olyan gyűlöletes dolog? Azért, mert meg lett fosztva cselekvő jellegétől. Cselekvő színházat kell csinálni, olyat, amelyben a néző is cselekszik, mert meg van rá kérve, föl van rá szólítva, meg van neki parancsolva, rá van kényszerítve!
Mindezt nem fizikai, hanem etikai értelemben kell elgondolni. De gondoskodni kell arról, hogy ennek legyenek fizikai következményei. Másképp hogyan is érhetnénk meg, hogy képes Brutus, ez az idealista (akár csak Hamlet), a gyilkosságig eljutni. Persze nem az a mi célunk. Nem akarjuk megérteni egy gyilkos indítékait. De meg akarjuk érteni a szenvedély és a szenvedés, az eszmények és a bűnök ontológiai egyensúlyának kétségbeejtő következményeit.
A Mizantróp témája egyébként ugyanez volt. Két dolog hibádzott: egy fáradt társaság játszotta egy fáradt közönségnek. (Legalábbis itt Budapesten.) Túlságosan nagy kényelemben hagytuk a nézőket. Hagytuk, hogy azt tegyék, amit az ember verseskötetekkel szokott: belelapoz, beleolvas, látja, hogy ez nem lesz szórakoztató olvasmány, sőt, dolgoznia kellene, hogy föltárja a világát, tehát becsukja, félreteszi. Hiányzott az egyszeriség érzése, ami Portugáliában megvolt.
Most radikálisabbnak kell lennünk. Most, utoljára.
1.
Aki a színházba szórakozni, feltöltődni jár, az kockáztatja, hogy a valódi színészt, - avagy a mérhetetlen szenvedélyek és szenvedések közé ponttyantott embert - esetleg sosem fogja észrevenni. Javaslom, járjatok színházba azért, amiért én: kétségbeesni.
Fred Martin A tökéletesen éles kés című festménye, leendő Brutus-előadásunk plakátja (http://www.fredmartin.net/)
Aki szembe tud nézni a színház eredendő abszurditásával, annak jó esélye van meglátni az emberi lét eredendő abszurditását (vagy fordítva), s azon iszonyatos, mély kútba pillantván kétségtelenül csak a kétségbeesés marad.
Kétségbeesni jó, mert az igazi kétségbeesés leleplezi azt az ál-kétségbeesős színjátékot, amit egyébként társadalmilag kénytelenek vagyunk élni. A legnagyobb abszurditás ugyanis az, hogy miközben eleve végtelenül abszurd a létezésünk, folyton valami korlátolt, kicsinyes, jellegtelen és jellemtelen abszurditásba kábítjuk magunkat.
2.
A színház csapdája, hogy a közönség közönségessé teszi. Valahogy el kellene érni, hogy ezek az emberek ne érezzék magukat olyan kényelmes vagy kényelmetlen fogyasztói minőségben, hanem serkentsük aktivitásra őket. A színház szóljon a tér és az idő szabadságáról! A színház szóljon a legtisztább (és legkockázatosabb) jelenidejű valóságról! (A kockázat nem akrobatika. A kockázat az, hogy itt és most meg tudom-e valósítani a közléshez szükséges mindennemű pszichikai és technikai kívánalmat.)
3.
A valódi színháznak persze mindig van egy mágikus sugárzása, akkor is, ha nem tudunk róla.
4.
De mit tudunk? Magamról szólván: boldogít engem a színház? Ugyan, dehogy! Megoldja a létezésem bármely nagy kérdését? Egyáltalán nem, inkább elmélyíti a válságokat. Nincs ráadásul abban valami törvényszerű, hogy a lázas munka hevében ott munkál a befejezettség dermedtsége is? Dehogynem: ahogyan a szenvedélyben a szenvedés, a racionalitásban az őrület, ahogyan az alkotásban a rombolás munkál folyton.
5.
Rendezz úgy, lépj színpadra úgy, mintha ez volna az utolsó előadásod! És erre mindig meg kell találnod az okokat. Engem a színház a közönség miatt mérhetetlenül idegesít. Valójában írónak kellene lennem, vagy festőnek, akinek nem muszáj találkoznia a közönségével. Akik számára a közönségbe vetett eredendő hitet még nem mocskolta be a tapasztalat.
Paul Foster: Brutus című darabjának főhőse drámaíró, aki újratárgyalja Brutus gyilkossági ügyét, miután a történelmi tényeket nem találja elég logikusaknak. Szerinte Brutus személyiségéből nem következik a Caesar ellen elkövetett gyilkosság. Milyen könnyű dolga van ennek a drámaírónak! Minden figyelmét tárgyának szentelheti; ha az irodalmi mű kész, szerzője elkülönülhet, titokban maradhat, élheti zavartalanul az életét.
Ehhez képest a színház olyan, mintha egy hatalmas késsel felmetszették volna az irodalmat, a mű maga felnyitott testével ott áll a szúrós tekintetek kereszttüzében, benne az alkotók maguk, akik saját, szintén felhasított testükkel, jelenlétükkel kénytelenek tartani ezt a hatalmas remegő sebet, ami a színház. Borzasztó! A seb még hagyján! De micsoda felháborító dolog, hogy a fájdalmainkat nem Istennel (ki-ki a magáéval), hanem egy idegenekből összeverődött embercsoporttal osztjuk meg! És még ezt egyesek perverziónak vélik, vagy exhibicionizmusnak. (Mindig annak vélik, ami a divat. Van amikor a divat a divat, de van, hogy a divat kimegy a divatból...) Közben dehogy! Ez az egész valójában mérhetetlenül alantas, számító, sőt, sötéten és ördögien ostoba dolog. Igen, ostoba! Eszmények ábrázolása helyett véletlenszerű tulajdonságokkal és képességekkel megáldott-megnyomorított embereket (színészeket) állítunk ki ugyanilyen véletlenszerű csoportosulás elébe.
A festő megfest egy képet, és látja, hogy nem jó. Kidobja, nem állítja ki. Az író ír egy novellát, és látja, hogy nem jó. Kidobja, nem jelenteti meg. A színházkészítők készítenek egy előadást. Látják, hogy nem jó. De nem dobják ki, mert annyi időt és energiát felemésztett. Úgyhogy inkább bemutatják. Miután a közönségnek fogalma sincs, mi maga a színház, miféle gyakorlati lehetőségeket rejt, úgy véli majd, hogy ez a színház. Így aztán vagy soha többé nem megy színházba, vagy ilyen színházakat fog várni ezután is. A többiről azt mondja: alternatív, lila, érthetetlen, stb.
Az erős általánosítások után nézzünk végre a dolgok mélyébe! Mi a baj a színházzal, miért olyan gyűlöletes dolog? Azért, mert meg lett fosztva cselekvő jellegétől. Cselekvő színházat kell csinálni, olyat, amelyben a néző is cselekszik, mert meg van rá kérve, föl van rá szólítva, meg van neki parancsolva, rá van kényszerítve!
Mindezt nem fizikai, hanem etikai értelemben kell elgondolni. De gondoskodni kell arról, hogy ennek legyenek fizikai következményei. Másképp hogyan is érhetnénk meg, hogy képes Brutus, ez az idealista (akár csak Hamlet), a gyilkosságig eljutni. Persze nem az a mi célunk. Nem akarjuk megérteni egy gyilkos indítékait. De meg akarjuk érteni a szenvedély és a szenvedés, az eszmények és a bűnök ontológiai egyensúlyának kétségbeejtő következményeit.
A Mizantróp témája egyébként ugyanez volt. Két dolog hibádzott: egy fáradt társaság játszotta egy fáradt közönségnek. (Legalábbis itt Budapesten.) Túlságosan nagy kényelemben hagytuk a nézőket. Hagytuk, hogy azt tegyék, amit az ember verseskötetekkel szokott: belelapoz, beleolvas, látja, hogy ez nem lesz szórakoztató olvasmány, sőt, dolgoznia kellene, hogy föltárja a világát, tehát becsukja, félreteszi. Hiányzott az egyszeriség érzése, ami Portugáliában megvolt.
Most radikálisabbnak kell lennünk. Most, utoljára.
2007. december 7., péntek
Színésztréningek
Mindazoknak, akik komolyabban érdeklődnek munkánk iránt, esetleg csatlakozási szándékuk gyengítésére-megerősítésére vágynak, hasznos lehet, ha összefoglalom, milyen típusú gyakorlatokkal töltjük időnk egy jelentős szeletét. Ezeket most összefoglalóan színésztréningeknek hívom, ám nem árt sietve kijelenteni, hogy számos gyakorlatnak - úgylehet: az összesnek - valójában csak nagyon áttételes köze van a színházi praxishoz. Ennek oka nagyon egyszerű: az előadásainkra való konkrét felkészülés során maga az aktuális anyag termel ki sajátos gyakorlatokat, ezekről azonban már túlságosan bonyolult, illetve felesleges is lenne leírásokat adni.
Itt tehát olyan alapvető gyakorlatok bemutatására szorítkozom, melyek különösebb előképzettség, avagy beavatás, illetve bármilyen produkción való munkálkodás nélkül is elvégezhetők. Összességében mindezek kreativitást, testtudatot és energetikát fejlesztő egyéni tréningek, vagy olyan csoportos játékok, melyek az együttes közös életét igyekeznek elősegíteni.
A gyakorlatok több helyről és többféle időből származnak. Szinte mindegyiket tanultam valahol, és aztán kisebb-nagyobb változtatásokkal a saját képemre formáltam, avagy felismerve hasonlóságaikat, integráltam őket, vagy olykor szétválasztottam. Ahol a feladatok eredeti származásáról tudomásom van, ott ezeket feltüntetem. A tréningek bemutatása most olyan sorrendet követ, amely nem felel meg a gyakorlatban alkalmazott módszereknek. Ennek oka igen egyszerű: a gyakorlatban szeretem a megérzéseimet követni.
Íme tehát a gyakorlatok:
1. Bemelegítések
Az utóbbi időben egyéni és csoportos bemelegítéseket is alkalmazunk. Az egyéni munka fontosságát nem győzöm hangsúlyozni. Ebben ugyanis a szabadság és a felelősség kart karba öltve jelenhet meg. Mindez persze sokszor a tanácstalanság és a restség formájába vált át. Ilyenkor jól le lehet mérni, melyik játszó hol tart a fentebbi két fogalommal való ismerkedés rögös útjain.
A csoportos bemelegítéseket közösen végezzük. Ezek általában légzőgyakorlatok, különböző táncos technikákból származó testébresztő, nyújtó-lazító gyakorlatok. Mindezt igyekszünk összekötni némi lelki-szellemi bemelegítéssel is, amely természetesen a lélek és a szellem felébresztését hivatott elősegíteni.
2. Kontakt-improvizációk
Néhány viszonylag egyszerű kötött formagyakorlat (gurulás, bukfenc, esés, ugrás, stb.) után a tér és a test, valamint a test és a másik test kapcsolódási lehetőségeit vizsgáljuk, többé-kevésbé táncos formában: érintések, vezetős játékok, vak feladatok, impulzusok testben, térben, stb. A testtudatot, és test rugalmas használatát nagyban fejlesztő gyakorlatok ezek, melyek ugyancsak segítik a folyamatos készenlét és cselekvés állapotait megteremteni. A kontaktos gyakorlatok hosszú hónapok munkája alatt hozzák meg igazi gyümölcsüket.
3. "A négy elem" gyakorlatok
Mihail Csehov A színészhez című könyvében írja le a tréning alapjait. Kezdetben négyféle mozgástípust tanulunk meg konkrét mozdulatokhoz társítva: sugárzás, lebegés, formálás, repülés. Ezek megfeleltethetők a tűz, víz, föld, levegő elemeknek. Később ezeket egymással elegyítjük, majd a test különböző részei különböző típusú mozgásokat végeznek. Tovább építkezve a mozdulatok minőségeiből járásformákat és karaktereket keresünk.
Később a négy elemet négy cselekvő fogalomhoz társítjuk, sorrendben: uralkodás, (el)engedés, rendteremtés, fel(ül)emelkedés. Mindezekhez szinonímákat és variációkat keresünk, és kialakítunk egy asszociációs bázist, de nem maga a szótár a fontos, hanem inkább az asszociációra való hajlam megindítása, vagyis egy folyamatos belső szellemi-lelki élet megnyitása. Improvizációkat készítünk e cselekvő fogalmak használatával, folyamatos váltogatásával.
Később rögtönzött etűdöket játszunk, melyekben rögzítjük a kezdeti és végpontokat, majd egyre több közbülső pontot is, játékstílust és atmoszférát cserélgetünk. Nagy hangsúlyt helyezünk az ellentétekre, és az un. kiállásokra, vagyis olyan spontán felbukkanó motívumokra, melyek a már felállított ellentétből (feszültségből) kívül állnak, és így egy külső (szem)pontot jelentenek az etűd világán belül. Ezek sokszor humorforrásként is jól hasznosíthatók.
"A négy elem" tréning összetett, hosszútávú munka, igazi eredményei több hónapos gyakorlás és elmélyülés révén jelentkeznek. A nagyon egyszerű feladatoktól a rendkívül bonyolult játékokig tart. Jól fejleszti az improvizációs készséget, és egyúttal megtanít koncentrálni is. Kezdetben sok blokkot okozhat a játszóban, mert a tudatos és tudattalan tartalmak összekuszálódhatnak. De ennek az ellenkezője is megtörténhet: felszabadítóan hat a színészi jelenlétre, kifejezésre. Hosszútávon, és más gyakorlatokkal kiegészítve folyamatos mélyülést kínál a spontaneitás és a fegyelem együttes elsajátítására, vagyis összeköti a személyeset a törvényszerűvel. Technikai értelemben pedig hidat jelenthet a gondolat és a cselekvés között.
4. Ellentétek tánca
A kifejezés Eugenio Barbá-tól származik. Itt valójában nem egy konkrét tréningről van szó, hanem inkább egy szemlélet fokozatos érvényesítéséről az összes többi tréningen belül. Olyan feladatok kapcsolhatók hozzá, mint a tér és a test ellentétes irányainak szándékolt használata, bizonyos mozgásbéli szerkesztési elvek: gyors-lassú, szimmetria-asszimmetria, nyitott-zárt formák, a felfüggesztett energia, vagy akár az előbb leírt "négy elem" tréning motívumai.
Az ellentétek tánca az egymásban elmélyülő, ellentétes irányú szándékok megvalósulása. A több erő találkozása mindig traumaszerű, váratlan és meglepő, mégis irányított eredményeket okoz. A színész (de minden előadó vagy alkotó ember) számára nélkülözhetetlen technika. (Valójában: cselekvő szemlélet).
5. Tensegrity
Carlos Castaneda mágikus gyakorlatai, melyeket a mexikói sámánoktól örökölt és alakított át. A tensegrity a periférián leülepedett, megkövesedett energia feltörésére, megmozgatására, az életközpontokba való visszairányítására szolgál, vagyis: az energia irányításának képességét tanítja. Hatásai felmérhetetlenek, valóban mágikusak, de persze csak akkor, ha megfelelően végezzük azokat. Hihetetlen energiatöbbletet eredményez, ha nem is feltétlenül az első alkalom után (ez sem kizárt), de kb. kéthetes rendszeres gyakorlás már soha nem tapasztalt élénkséget és töltöttséget idézhet elő. A tensegrity emellett bizonyos színpadi intenzitás megsejtésének irányába is termékenyítőleg hat.
6. Írásgyakorlatok
Előszeretettel nyúlunk olykor a tollunk és papírunk után, hogy különféle "cselekvő" szövegeket alkossunk. Mindez távol áll az irodalmi szövegektől, nincsen bennünk (ilyenkor) ilyen motiváció, nem gondolunk irodalmi kánonokra, szépségre, stílusokra, stb., hanem csupán cselekvő színházunk részeként tekintünk rá, a test részeként, inkább hangokként, mint gondolatokként, hiszen a hangok is a testből jönnek (bár talán a gondolatok is).
Az elmúlt években ennek számos variációját kipróbáltuk. Írtunk történeteket közös témára; történeteket, verseket, párbeszédeket csoportosan; asszociációs láncokat, hálókat, hálózatokat; írtunk monológokat, táncverseket; írtunk egymásnak fiktív leveleket, színházi hitvallásokat, bemutatkozó (ön)portrékat, karaktervázlatokat.
Az írásgyakorlatok felbuzdítják az embert: kifejezésre, álláspont kialakítására, döntésre sarkallják. Bizonyos színpadi jelenségek gondolati vázlatait, belső lelki szerkezeteit teremthetik meg, elősegítik az önprovokációt, kérdéseket nyitnak, tisztáznak, valamint (és talán ez a legfontosabb) hiteles hangokat (akusztikát, s azon keresztül atmoszférát) hallatnak meg!
7. "Keserű-féle" tréning
A gyakorlattal először Keserű Imre szentesi drámatanár egy foglalkozásán találkoztam. Ő Paál István hasonló tréningjét alakította át a maga képére. Azóta többször, több helyen és különböző változatokban volt szerencsém a gyakorlathoz. A lényeg azonban mindenhol ugyanaz: a csoportnak van egy vezetője (aki idő közben változhat), és az ő gesztusait, mozdulatait, szavait, hangjait, érzelmeit követik, utánozzák a többiek. Van olyan változat, ahol minden teljesen egyszerre történik; van, ahol a vezető előre megmutatja, és meg kell ismételni a mozdulatot. Van, hogy egy mozdulat körbejár és közben megváltozik. A tréning szólhat inkább a gesztusokról, és a mögötte rejlő érzelmekről, állapotokról, de lehet táncosabb-fizikaibb jellegű is, ahol inkább a testtudat dominál. Én leginkább a kettő vegyítését szeretem.
A gyakorlatnak hihetlen jó hatása van a mindenféle gátlásokra, blokkokra. Az intellektuálisabb jellegűeket oldja, a szerteleneket fegyelmezi. Ugyancsak hamar elmúlik mindenféle szégyenkezés vagy megfelelni akarás miatti szorongás. Érdemes a vezető szerepét folyton cserélgetni, elképesztő dolgok derülnek ki egymásról és persze saját magunkról is. Mondani sem kell: ez a gyakorlattípus is hosszú távon kamatozik leginkább, különösen egy együttes életében.
8. Sok egyéb játékok
Tréningtárunk fokozatosan nő, növekszik, tágul! Különböző workshopokon, könyvekből, álmokból újak és újak bukkannak fel a láthatáron. Némely feladat nem igazán sorolható nagyobb rendszerbe, vagy nálunk legalábbis egyelőre elszórtan jelentkezik, mint például a beszéddel vagy a hanggal kapcsolatos tréningek. Némely játékok leírása pedig nem kívánkozik most ide. Összességében minden gyakorlat speciális, és leginkább a résztvevők személyiségétől, létszámától, aktuális állapotaitól függ, valamint az együttlétre vállalkozó csoport hosszútávú céljaitól. Jómagam igyekszem a tréningeket rugalmasan kezelni, viszonylag hamar a készülő produkciók felé irányítani. Hiszen a tréningek nagyon sokféleképp megközelíthetők, sokféle magyarázat lehetséges, csakúgy, mint hasznosítás.
Mindez azonban csupán az első lépcsője valami számomra sokkal fontosabbnak: megteremteni egy együttes közös nyelvét, közös gondolkodását, miközben mégis megőrizzük személyes autonómiánkat. Semmiféle kommuna, szekta vagy bármilyen egymástól függő csoportosulás képét nem szeretnénk magunkra ölteni. Mindez majd remélhetőleg (újra és újra) egy sajátos nyelvű és gondolkodású előadásban manifesztálódik, és "ütközik meg" a közönséggel. Az egyénileg kifényesített sok energia kedvéért persze már önmagában megérné.
De ha több is lehetséges, akkor ne álljunk meg az alapoknál.
Itt tehát olyan alapvető gyakorlatok bemutatására szorítkozom, melyek különösebb előképzettség, avagy beavatás, illetve bármilyen produkción való munkálkodás nélkül is elvégezhetők. Összességében mindezek kreativitást, testtudatot és energetikát fejlesztő egyéni tréningek, vagy olyan csoportos játékok, melyek az együttes közös életét igyekeznek elősegíteni.
A gyakorlatok több helyről és többféle időből származnak. Szinte mindegyiket tanultam valahol, és aztán kisebb-nagyobb változtatásokkal a saját képemre formáltam, avagy felismerve hasonlóságaikat, integráltam őket, vagy olykor szétválasztottam. Ahol a feladatok eredeti származásáról tudomásom van, ott ezeket feltüntetem. A tréningek bemutatása most olyan sorrendet követ, amely nem felel meg a gyakorlatban alkalmazott módszereknek. Ennek oka igen egyszerű: a gyakorlatban szeretem a megérzéseimet követni.
Íme tehát a gyakorlatok:
1. Bemelegítések
Az utóbbi időben egyéni és csoportos bemelegítéseket is alkalmazunk. Az egyéni munka fontosságát nem győzöm hangsúlyozni. Ebben ugyanis a szabadság és a felelősség kart karba öltve jelenhet meg. Mindez persze sokszor a tanácstalanság és a restség formájába vált át. Ilyenkor jól le lehet mérni, melyik játszó hol tart a fentebbi két fogalommal való ismerkedés rögös útjain.
A csoportos bemelegítéseket közösen végezzük. Ezek általában légzőgyakorlatok, különböző táncos technikákból származó testébresztő, nyújtó-lazító gyakorlatok. Mindezt igyekszünk összekötni némi lelki-szellemi bemelegítéssel is, amely természetesen a lélek és a szellem felébresztését hivatott elősegíteni.
2. Kontakt-improvizációk
Néhány viszonylag egyszerű kötött formagyakorlat (gurulás, bukfenc, esés, ugrás, stb.) után a tér és a test, valamint a test és a másik test kapcsolódási lehetőségeit vizsgáljuk, többé-kevésbé táncos formában: érintések, vezetős játékok, vak feladatok, impulzusok testben, térben, stb. A testtudatot, és test rugalmas használatát nagyban fejlesztő gyakorlatok ezek, melyek ugyancsak segítik a folyamatos készenlét és cselekvés állapotait megteremteni. A kontaktos gyakorlatok hosszú hónapok munkája alatt hozzák meg igazi gyümölcsüket.
3. "A négy elem" gyakorlatok
Mihail Csehov A színészhez című könyvében írja le a tréning alapjait. Kezdetben négyféle mozgástípust tanulunk meg konkrét mozdulatokhoz társítva: sugárzás, lebegés, formálás, repülés. Ezek megfeleltethetők a tűz, víz, föld, levegő elemeknek. Később ezeket egymással elegyítjük, majd a test különböző részei különböző típusú mozgásokat végeznek. Tovább építkezve a mozdulatok minőségeiből járásformákat és karaktereket keresünk.
Később a négy elemet négy cselekvő fogalomhoz társítjuk, sorrendben: uralkodás, (el)engedés, rendteremtés, fel(ül)emelkedés. Mindezekhez szinonímákat és variációkat keresünk, és kialakítunk egy asszociációs bázist, de nem maga a szótár a fontos, hanem inkább az asszociációra való hajlam megindítása, vagyis egy folyamatos belső szellemi-lelki élet megnyitása. Improvizációkat készítünk e cselekvő fogalmak használatával, folyamatos váltogatásával.
Később rögtönzött etűdöket játszunk, melyekben rögzítjük a kezdeti és végpontokat, majd egyre több közbülső pontot is, játékstílust és atmoszférát cserélgetünk. Nagy hangsúlyt helyezünk az ellentétekre, és az un. kiállásokra, vagyis olyan spontán felbukkanó motívumokra, melyek a már felállított ellentétből (feszültségből) kívül állnak, és így egy külső (szem)pontot jelentenek az etűd világán belül. Ezek sokszor humorforrásként is jól hasznosíthatók.
"A négy elem" tréning összetett, hosszútávú munka, igazi eredményei több hónapos gyakorlás és elmélyülés révén jelentkeznek. A nagyon egyszerű feladatoktól a rendkívül bonyolult játékokig tart. Jól fejleszti az improvizációs készséget, és egyúttal megtanít koncentrálni is. Kezdetben sok blokkot okozhat a játszóban, mert a tudatos és tudattalan tartalmak összekuszálódhatnak. De ennek az ellenkezője is megtörténhet: felszabadítóan hat a színészi jelenlétre, kifejezésre. Hosszútávon, és más gyakorlatokkal kiegészítve folyamatos mélyülést kínál a spontaneitás és a fegyelem együttes elsajátítására, vagyis összeköti a személyeset a törvényszerűvel. Technikai értelemben pedig hidat jelenthet a gondolat és a cselekvés között.
4. Ellentétek tánca
A kifejezés Eugenio Barbá-tól származik. Itt valójában nem egy konkrét tréningről van szó, hanem inkább egy szemlélet fokozatos érvényesítéséről az összes többi tréningen belül. Olyan feladatok kapcsolhatók hozzá, mint a tér és a test ellentétes irányainak szándékolt használata, bizonyos mozgásbéli szerkesztési elvek: gyors-lassú, szimmetria-asszimmetria, nyitott-zárt formák, a felfüggesztett energia, vagy akár az előbb leírt "négy elem" tréning motívumai.
Az ellentétek tánca az egymásban elmélyülő, ellentétes irányú szándékok megvalósulása. A több erő találkozása mindig traumaszerű, váratlan és meglepő, mégis irányított eredményeket okoz. A színész (de minden előadó vagy alkotó ember) számára nélkülözhetetlen technika. (Valójában: cselekvő szemlélet).
5. Tensegrity
Carlos Castaneda mágikus gyakorlatai, melyeket a mexikói sámánoktól örökölt és alakított át. A tensegrity a periférián leülepedett, megkövesedett energia feltörésére, megmozgatására, az életközpontokba való visszairányítására szolgál, vagyis: az energia irányításának képességét tanítja. Hatásai felmérhetetlenek, valóban mágikusak, de persze csak akkor, ha megfelelően végezzük azokat. Hihetetlen energiatöbbletet eredményez, ha nem is feltétlenül az első alkalom után (ez sem kizárt), de kb. kéthetes rendszeres gyakorlás már soha nem tapasztalt élénkséget és töltöttséget idézhet elő. A tensegrity emellett bizonyos színpadi intenzitás megsejtésének irányába is termékenyítőleg hat.
6. Írásgyakorlatok
Előszeretettel nyúlunk olykor a tollunk és papírunk után, hogy különféle "cselekvő" szövegeket alkossunk. Mindez távol áll az irodalmi szövegektől, nincsen bennünk (ilyenkor) ilyen motiváció, nem gondolunk irodalmi kánonokra, szépségre, stílusokra, stb., hanem csupán cselekvő színházunk részeként tekintünk rá, a test részeként, inkább hangokként, mint gondolatokként, hiszen a hangok is a testből jönnek (bár talán a gondolatok is).
Az elmúlt években ennek számos variációját kipróbáltuk. Írtunk történeteket közös témára; történeteket, verseket, párbeszédeket csoportosan; asszociációs láncokat, hálókat, hálózatokat; írtunk monológokat, táncverseket; írtunk egymásnak fiktív leveleket, színházi hitvallásokat, bemutatkozó (ön)portrékat, karaktervázlatokat.
Az írásgyakorlatok felbuzdítják az embert: kifejezésre, álláspont kialakítására, döntésre sarkallják. Bizonyos színpadi jelenségek gondolati vázlatait, belső lelki szerkezeteit teremthetik meg, elősegítik az önprovokációt, kérdéseket nyitnak, tisztáznak, valamint (és talán ez a legfontosabb) hiteles hangokat (akusztikát, s azon keresztül atmoszférát) hallatnak meg!
7. "Keserű-féle" tréning
A gyakorlattal először Keserű Imre szentesi drámatanár egy foglalkozásán találkoztam. Ő Paál István hasonló tréningjét alakította át a maga képére. Azóta többször, több helyen és különböző változatokban volt szerencsém a gyakorlathoz. A lényeg azonban mindenhol ugyanaz: a csoportnak van egy vezetője (aki idő közben változhat), és az ő gesztusait, mozdulatait, szavait, hangjait, érzelmeit követik, utánozzák a többiek. Van olyan változat, ahol minden teljesen egyszerre történik; van, ahol a vezető előre megmutatja, és meg kell ismételni a mozdulatot. Van, hogy egy mozdulat körbejár és közben megváltozik. A tréning szólhat inkább a gesztusokról, és a mögötte rejlő érzelmekről, állapotokról, de lehet táncosabb-fizikaibb jellegű is, ahol inkább a testtudat dominál. Én leginkább a kettő vegyítését szeretem.
A gyakorlatnak hihetlen jó hatása van a mindenféle gátlásokra, blokkokra. Az intellektuálisabb jellegűeket oldja, a szerteleneket fegyelmezi. Ugyancsak hamar elmúlik mindenféle szégyenkezés vagy megfelelni akarás miatti szorongás. Érdemes a vezető szerepét folyton cserélgetni, elképesztő dolgok derülnek ki egymásról és persze saját magunkról is. Mondani sem kell: ez a gyakorlattípus is hosszú távon kamatozik leginkább, különösen egy együttes életében.
8. Sok egyéb játékok
Tréningtárunk fokozatosan nő, növekszik, tágul! Különböző workshopokon, könyvekből, álmokból újak és újak bukkannak fel a láthatáron. Némely feladat nem igazán sorolható nagyobb rendszerbe, vagy nálunk legalábbis egyelőre elszórtan jelentkezik, mint például a beszéddel vagy a hanggal kapcsolatos tréningek. Némely játékok leírása pedig nem kívánkozik most ide. Összességében minden gyakorlat speciális, és leginkább a résztvevők személyiségétől, létszámától, aktuális állapotaitól függ, valamint az együttlétre vállalkozó csoport hosszútávú céljaitól. Jómagam igyekszem a tréningeket rugalmasan kezelni, viszonylag hamar a készülő produkciók felé irányítani. Hiszen a tréningek nagyon sokféleképp megközelíthetők, sokféle magyarázat lehetséges, csakúgy, mint hasznosítás.
Mindez azonban csupán az első lépcsője valami számomra sokkal fontosabbnak: megteremteni egy együttes közös nyelvét, közös gondolkodását, miközben mégis megőrizzük személyes autonómiánkat. Semmiféle kommuna, szekta vagy bármilyen egymástól függő csoportosulás képét nem szeretnénk magunkra ölteni. Mindez majd remélhetőleg (újra és újra) egy sajátos nyelvű és gondolkodású előadásban manifesztálódik, és "ütközik meg" a közönséggel. Az egyénileg kifényesített sok energia kedvéért persze már önmagában megérné.
De ha több is lehetséges, akkor ne álljunk meg az alapoknál.
2007. november 30., péntek
Végkimerültség
Nem kell megijednetek. Nem rólam van szó, hanem egy újabb témáról, ami izgatni kezdett. Mindennek sok köze lehet a 24 című sorozathoz, melynek - bevallom - rajongója vagyok, és éppen megszállottan nézem a 4. évadot DVD-ről.
Egyik színházi csoportosulásunkban, miután elvetettük egy kortárs német dráma színpadra állításának tervét, több ötlet is merült bennünk új téma gyanánt. A legjobb terv szerintem a következő: csináljunk színházi jeleneteket Jarmusch Kávé és cigaretta című filmjének mintájára, tehát alkossunk egy szkeccs-színházat, melyben az egyes részeket valamilyen közös motívum és egy egységes világ köré szervezzük.
Aztán nézem most a 24-et, és eszembe jut ez a szó: végkimerültség. Szép szó. Összetett szó. Nézzük csak meg alaposabban! Vég - vége, végzet, végső, véges, ... - mindenképpen valamilyen határhelyzetről van szó. Merül - mélységet sejtünk alatta... Hm. A végkimerültség esetleg tehát határállapot, valamely mélységből felbukkanás transzformációja. Ez a szó minden olyan helyzetre érvényes lehet, ahol a szélsőségekig elmegyünk energiáinkat illetően. És ezen a határon az energia valami mássá, új minőséggé kezd átalakulni. Arra gondoltam tehát, legyen ez az összekötő motívum.
Másrészt itt van ugye a 24. Melynek minden másodperce tömény cselekvés. Olyanannyira, hogy egy idő után rájössz, ez már több egyszerű tévésorozatnál, meg forgatókönyvírásnál. Ez egy szemlélet. Nézd csak meg, hogyan épül egyre kompaktabbá az egész sorozat évadról évadra. A 4-diket nézve már az az érzésem, hogy teljes mértékben lemodellezi a világot! De mindennek a hajtómotorja az akció, mégpedig a legszélesebb értelemben: act, acting, action, actor,...
Az utóbbi években a színházban mindig azt kerestem, hogyan lehetne megállítani az időt, hogyan lehetne az időn átívelő, az időben, "a málnadzsemben ragadt" állapotokat megmutatni. A Zsiráfivóhellyel eljutottunk ennek egyféle maximumáig. Most elérkezett annak az ideje(!), hogy (végre) egy minden ízében cselekvő (acting, action, actor...) színházat valósítsunk meg! Ahol a hangsúly 100%-ban a cselekményen van, a színész legapróbb gesztusáig természetesen. Nincs mellébeszélés, nincs líra, nincs melodráma, nincs intellektuális összekacsintgatás, nincs avantgard, és legfőképp: nincs filozófiai diskurzus. Hanem tömény akció van! A 24-ben egyetlen egy felesleges kép, mozdulat, tekintet vagy szó sincs. Minden belezuhan ebbe a cselekményörvénybe és belülről tágítja, fejleszti azt!
Na ez az! Szóval egy ilyen cselekményörvényt szeretnék én is létrehozni.
A végkimerültség ehhez jó téma. Sok minden miatt lehet végképp kimerültnek lenni. Attól függ ugyebár, minek a mélye az, ahonnan éppen kiaknázzuk az energiáinkat. Ki lehet merülni a szerelemtől éppúgy, mint a magánytól. Ki lehet merülni jól és rosszul. A végkimerültség eredménye lehet szeretet, de lehet közöny is, sőt, gyűlölet is. A végkimerültségben az ember átadja magát a sorsának.
Olyan karaktereket kell tehát megfigyelnünk, akik idáig eljutnak. Azt kell jól megmutatnunk, ahogyan elengednek maguktól dolgokat, (mert mondjuk kénytelenek elengedni) és ebben az elengedésben hirtelen valamilyen más arcukat mutatják, mint korábban. Olyan emberek történeteit kell megalkotnunk, akik elveszítenek valamit, ami nélkül talán el sem tudták volna képzelni magukat korábban. Ez a veszteség lehet bármi. Lehet olyan, amit sajnálni kell, de olyan is, aminek örülünk, hogy megszabadultunk tőle.
Talán a történetek összefügghetnek valamilyen módon. Talán nem kell összefüggeniük. Talán akkor is összefüggenek majd, ha nem függenek össze! Majd a srácok megtöltik összefüggésekkel. Akkor tehát kalandra fel, minden Jack Bauer, 24 órában, végkimerülésig!
Egyik színházi csoportosulásunkban, miután elvetettük egy kortárs német dráma színpadra állításának tervét, több ötlet is merült bennünk új téma gyanánt. A legjobb terv szerintem a következő: csináljunk színházi jeleneteket Jarmusch Kávé és cigaretta című filmjének mintájára, tehát alkossunk egy szkeccs-színházat, melyben az egyes részeket valamilyen közös motívum és egy egységes világ köré szervezzük.
Aztán nézem most a 24-et, és eszembe jut ez a szó: végkimerültség. Szép szó. Összetett szó. Nézzük csak meg alaposabban! Vég - vége, végzet, végső, véges, ... - mindenképpen valamilyen határhelyzetről van szó. Merül - mélységet sejtünk alatta... Hm. A végkimerültség esetleg tehát határállapot, valamely mélységből felbukkanás transzformációja. Ez a szó minden olyan helyzetre érvényes lehet, ahol a szélsőségekig elmegyünk energiáinkat illetően. És ezen a határon az energia valami mássá, új minőséggé kezd átalakulni. Arra gondoltam tehát, legyen ez az összekötő motívum.
Másrészt itt van ugye a 24. Melynek minden másodperce tömény cselekvés. Olyanannyira, hogy egy idő után rájössz, ez már több egyszerű tévésorozatnál, meg forgatókönyvírásnál. Ez egy szemlélet. Nézd csak meg, hogyan épül egyre kompaktabbá az egész sorozat évadról évadra. A 4-diket nézve már az az érzésem, hogy teljes mértékben lemodellezi a világot! De mindennek a hajtómotorja az akció, mégpedig a legszélesebb értelemben: act, acting, action, actor,...
Az utóbbi években a színházban mindig azt kerestem, hogyan lehetne megállítani az időt, hogyan lehetne az időn átívelő, az időben, "a málnadzsemben ragadt" állapotokat megmutatni. A Zsiráfivóhellyel eljutottunk ennek egyféle maximumáig. Most elérkezett annak az ideje(!), hogy (végre) egy minden ízében cselekvő (acting, action, actor...) színházat valósítsunk meg! Ahol a hangsúly 100%-ban a cselekményen van, a színész legapróbb gesztusáig természetesen. Nincs mellébeszélés, nincs líra, nincs melodráma, nincs intellektuális összekacsintgatás, nincs avantgard, és legfőképp: nincs filozófiai diskurzus. Hanem tömény akció van! A 24-ben egyetlen egy felesleges kép, mozdulat, tekintet vagy szó sincs. Minden belezuhan ebbe a cselekményörvénybe és belülről tágítja, fejleszti azt!
Na ez az! Szóval egy ilyen cselekményörvényt szeretnék én is létrehozni.
A végkimerültség ehhez jó téma. Sok minden miatt lehet végképp kimerültnek lenni. Attól függ ugyebár, minek a mélye az, ahonnan éppen kiaknázzuk az energiáinkat. Ki lehet merülni a szerelemtől éppúgy, mint a magánytól. Ki lehet merülni jól és rosszul. A végkimerültség eredménye lehet szeretet, de lehet közöny is, sőt, gyűlölet is. A végkimerültségben az ember átadja magát a sorsának.
Olyan karaktereket kell tehát megfigyelnünk, akik idáig eljutnak. Azt kell jól megmutatnunk, ahogyan elengednek maguktól dolgokat, (mert mondjuk kénytelenek elengedni) és ebben az elengedésben hirtelen valamilyen más arcukat mutatják, mint korábban. Olyan emberek történeteit kell megalkotnunk, akik elveszítenek valamit, ami nélkül talán el sem tudták volna képzelni magukat korábban. Ez a veszteség lehet bármi. Lehet olyan, amit sajnálni kell, de olyan is, aminek örülünk, hogy megszabadultunk tőle.
Talán a történetek összefügghetnek valamilyen módon. Talán nem kell összefüggeniük. Talán akkor is összefüggenek majd, ha nem függenek össze! Majd a srácok megtöltik összefüggésekkel. Akkor tehát kalandra fel, minden Jack Bauer, 24 órában, végkimerülésig!
2007. november 26., hétfő
Sirám
Elsodrattatom, szétszórattatom...
Mint ha a macska, nyújtózkodva a napon
az üres levegőbe pofozgat, olyan,
amit tehetnék még, amit valaha tettem.
Mert nincs mire várnom, a várakozás
oszlopáról mivel leestem,
nem őrizem magam: süllyedjen eleven
sárba: gödrös hájba a testem,
ráncos harisnyával dagadt bokámon
tizenkét nyávogó kölykem etessem.
Ha már sivatagba vonultam nem vezérli
égő rögeszme, hogy mint csillagomat, kövessem,
száradjak el: merev haj, rúzsos pergamen bőr,
üvegkocsonyában úszó riadt szem
- meddő papnő - albumokkal, lejárt műsorfüzetekkel
tömött fiókban elgurult időm keressem,
szenvedélyben össze nem rándult részletekben,
jósdámban, honnét megszökött az isten...
Ha nem lehetek az, amire lettem,
ami lehetnék még, ne legyek az sem.
Elsodrattatom, szétszórattatom...
(Rakovszky Zsuzsa)
Mint ha a macska, nyújtózkodva a napon
az üres levegőbe pofozgat, olyan,
amit tehetnék még, amit valaha tettem.
Mert nincs mire várnom, a várakozás
oszlopáról mivel leestem,
nem őrizem magam: süllyedjen eleven
sárba: gödrös hájba a testem,
ráncos harisnyával dagadt bokámon
tizenkét nyávogó kölykem etessem.
Ha már sivatagba vonultam nem vezérli
égő rögeszme, hogy mint csillagomat, kövessem,
száradjak el: merev haj, rúzsos pergamen bőr,
üvegkocsonyában úszó riadt szem
- meddő papnő - albumokkal, lejárt műsorfüzetekkel
tömött fiókban elgurult időm keressem,
szenvedélyben össze nem rándult részletekben,
jósdámban, honnét megszökött az isten...
Ha nem lehetek az, amire lettem,
ami lehetnék még, ne legyek az sem.
Elsodrattatom, szétszórattatom...
(Rakovszky Zsuzsa)
2007. november 24., szombat
2007. november 9., péntek
PREMIER! PREMIER! PREMIER!!!
Zsiráfivóhely
- afrikai mese a szerelem és az idő születéséről, Rakovszky Zsuzsa verseinek ihletésére -
- afrikai mese a szerelem és az idő születéséről, Rakovszky Zsuzsa verseinek ihletésére -
a Radikális Szabadidő Színház új előadása
nyilvános főpróba és premier
- nov. 20. kedd 18 óra, Sirály;
- nov. 21. szerda 20 óra, Merlin Színház;
Szinposzis:Balim-bo Baru ősi afrikai kőfaragó mester egy nap olyan mágikus sakkfigurákat készít műhelyében, akik az éjszaka során életre kelnek. S a következő éjszakán maga a mester is a saját arcképére faragott kőkirály testében riad fel. Kik lehetnek a kövekbe költözött lelkek? Megtalálja-e a Balim-bo Baru és hitvese, a királynő a szerte szaladt udvar tagjait? Mi történik a kőingák erdejében? Hogyan esik szerelembe Mr. Smith, az afrikai zsiráfvadász? S mi köze mindennek Balim-bo Baruhoz?
A Radikális Szabadidő Színház előadása újabb apokrif teremtéstörténet: ezúttal egyetlen lelki mozzanat 75 perces anatómiája, árnyjátékokkal, versekkel, zenével.
Szereplők:
Farkas Kata
Formanek Csaba
Formanek István
Herczog Noémi
Kiss Dóra
Kovács Dániel
Szabó Emese
Takács Szilvia
Technika:
Móga Piroska
Szitás Balázs
Felhasznált zenék:
Jürgen Knieper
Hollós Ilona
Ekova
Hedningarna
Chopin
Schubert
Kispál és a Borz
Made to Measure
Minimal Compact
Versek:
Rakovszky Zsuzsa
Egyéb szövegek:
Kiss Dóra
Kovács Dániel
Formanek Csaba
Díszlet, dramaturgia és rendezés:
Formanek Csaba
Támogató:
ELTE Rektori Hivatal
(Külön köszönet Horváth Máriának)
Egyéb fontos köszönetek:
Zeller Ági, Fogarasi Anna, Szántó Róbert Füli, Simon László, Diszeli Kultúrház, Kiss János altábornagy
Bővebben a társulat és a Színváltások fesztivál honlapján: http://egyetemiszinpad.blogspot.com/
Bővebben a társulat és a Színváltások fesztivál honlapján: http://egyetemiszinpad.blogspot.com/
2007. október 23., kedd
Egyetemi Színpad
Pap Gábor barátom cikkére most bukkantam rá a színház.hu-n. Mivel az ügyben érintett vagyok, hozzáfűznivalóm akadt. Az pedig ennyi: "Szorgos népünk győzni fog!"
Álom és álom és... már megint az álom!
Készülődik a Zsiráfivóhely. Ez sem lesz egyszerű. És egy fesztivál. És megszületett A szerelem írásjegyei videón. És Kolpert úr a ládában van. És Vízkereszt. És Nathalie látogatása. És egyébként pedig az álmaim. Jaj!
Na, ezért nem írtam mostanában a blogom.
Pár próbafotó, új Radikális honlap itt: http://egyetemiszinpad.blogspot.com/
Hamarosan jövök új szövegekkel, képekkel!
Na, ezért nem írtam mostanában a blogom.
Pár próbafotó, új Radikális honlap itt: http://egyetemiszinpad.blogspot.com/
Hamarosan jövök új szövegekkel, képekkel!
2007. október 11., csütörtök
A rettegő zsiráf
(Ez és a következő kis írás szintén színházi feladat kapcsán készült.)
Istenem! Hiába nyújtogatom a nyakam, mind eltűntek! Legalább az öcsém itt lenne, igaz, rövidebb a nyaka, de még így is 2 és fél méter! Fenébe. Gyötör a szomjúság, de nagyon. Levél se rezdül, csak tízkilós szívem dübörög. Bátorság! Csillapodj elme, nyughass szív! Motorikusan ejtem rémületbe magam. A rémület szomjammal oltja szomját. Lenyelt nyálam útja nyakamon 3 perc. Nyálam sűrül. A következő 5 perc. A következő 7. A következő 10! Aztán vége, kiszáradok. Vascsővé lett nyakamra nyársra húzhatom magam. Én vagyok a trójai fazsiráf. Ördögök bújtak belém. Belülről sütögetnek, falatoznak belőlem. Mindjárt feldobom a talpam. Fenséges magasságom porba hull, pihegve még 2 perc tán, s a hiénák, a hiénák! Gyerünk hát, nem mindegy már?! Miféle illúzió ránt görcsbe, ver béklyóba, hogy talán a halál méltóságos?! Bárhogy képzelem, ahogy meghalok, idétlennek érzem magam. Meghalni idétlenség. Gyávaság. Élve-halva gyáva vagyok. De ezt is hiába magyarázom magamnak, arra úgy sem tudok felkészülni. Szegény Ralf! Ahogy belecsapott a villám, milyen undorítóvá lett hirtelen, s még jobban undorotott, ahogy saját undorítósága fölött még egy pillanatig, füstölgő szőrét még be, de lelkét már ki ahogy lehelte... Hogy meglepődött, éppen ő, a jámbor, méltóságos bölcs, a minden tisztelet övezte aggastyán, s e meglepődése, hogy is mondjam, valahogy még taszítóbbá tette. Micsoda csapda! Egész életünkben igyekszünk, teperünk, hogy így vagy úgy elfogadjuk, megszeressük saját magunkat, méltóságunk legyen önmagunk és mások előtt, és akkor halálunk percében keservesen felépített békénk egycsapásra szertefoszlik, ha még lenne időnk, lehánynánk magunkat undorunkban, s csak még undorítóbb, hogy már erre sem vagyunk képesek. S az élet? Az se jobb... Folyton csak a halálra gondolunk, vagy ha nem, hát becsapjuk magunkat, ami még visszataszítóbb. És ebbe már bele is nyugodhatnék, közönnyel, cinikusan, mondhatnám: "Isten halott!", maradék hitványságommal fölemészthetném magam körül az élet húsát, s legalább szabadságot nyernék, igen, szabadságot, végtelen formában és aljas módon, de szabadságot, igen, ezt mind megtehetném, miért is ne, hacsak e selymesen csobogó forrásvíz nem csalogatna úgy magához, ha nem lenne ez a végtelen és csillapíthatatlan szomjúság, ami mindennek ellenére mégiscsak létszomj, mégiscsak életvágy, mégiscsak mindennél jobban élni szeretnék, hát nem épp ezért, nem éppen hogy egyesegyedül csakis ezért szeltem át a sivatagot, lemondva tétova társakról, kontár kényelemről, bárgyú biztonságról, hát nem ezért, és csakis ezért másztam szavannához szokott patáimmal sziklás hegycsúcsokat, térdemet összeverve, lelkemet megtépázva, egyedül és remény nélkül, de mégis élve, ideérve, rettegőn figyelve a vadakat, kik lecsapni készek, hát nem azért volt mindez, hogy a Fiatalság Forrásából legalább egy kortyot, de bármi áron?! Szétvetett láb, lehajtott nyak, pucsítok bele a pofátokba, vadászaim, s hogy karmotokkal segglyukamba ha belekaptok, hát legyen, szemérmes pontjaimon át szaggassatok szerte szét, én, az életerőtől duzzadó részeg zsiráf tekergő beleim táncán át röhögök rátok, meglássátok! Patára fel, csak lazán... de jaj! Ó, nem! Nem és nem. Így nem lehet. Így nem kívánom. Rettegve nem tenni, annyi mint rettegés nélkül tenni. De rettegve, és mégis megtenni, no mégis, hát nem így? Hát így... Mert a félelem maga az élet. És az élet maga a félelem. És én nem másra, arra szomjazom. Ölelj át, félelem, ölelj át rettegés! Mint kidobva anyai méhből, reszketek. Istenem, a tudatom szeretetet termel! Fogadd vissza tékozló fiad, atyám! Vizet. Vizet!
Istenem! Hiába nyújtogatom a nyakam, mind eltűntek! Legalább az öcsém itt lenne, igaz, rövidebb a nyaka, de még így is 2 és fél méter! Fenébe. Gyötör a szomjúság, de nagyon. Levél se rezdül, csak tízkilós szívem dübörög. Bátorság! Csillapodj elme, nyughass szív! Motorikusan ejtem rémületbe magam. A rémület szomjammal oltja szomját. Lenyelt nyálam útja nyakamon 3 perc. Nyálam sűrül. A következő 5 perc. A következő 7. A következő 10! Aztán vége, kiszáradok. Vascsővé lett nyakamra nyársra húzhatom magam. Én vagyok a trójai fazsiráf. Ördögök bújtak belém. Belülről sütögetnek, falatoznak belőlem. Mindjárt feldobom a talpam. Fenséges magasságom porba hull, pihegve még 2 perc tán, s a hiénák, a hiénák! Gyerünk hát, nem mindegy már?! Miféle illúzió ránt görcsbe, ver béklyóba, hogy talán a halál méltóságos?! Bárhogy képzelem, ahogy meghalok, idétlennek érzem magam. Meghalni idétlenség. Gyávaság. Élve-halva gyáva vagyok. De ezt is hiába magyarázom magamnak, arra úgy sem tudok felkészülni. Szegény Ralf! Ahogy belecsapott a villám, milyen undorítóvá lett hirtelen, s még jobban undorotott, ahogy saját undorítósága fölött még egy pillanatig, füstölgő szőrét még be, de lelkét már ki ahogy lehelte... Hogy meglepődött, éppen ő, a jámbor, méltóságos bölcs, a minden tisztelet övezte aggastyán, s e meglepődése, hogy is mondjam, valahogy még taszítóbbá tette. Micsoda csapda! Egész életünkben igyekszünk, teperünk, hogy így vagy úgy elfogadjuk, megszeressük saját magunkat, méltóságunk legyen önmagunk és mások előtt, és akkor halálunk percében keservesen felépített békénk egycsapásra szertefoszlik, ha még lenne időnk, lehánynánk magunkat undorunkban, s csak még undorítóbb, hogy már erre sem vagyunk képesek. S az élet? Az se jobb... Folyton csak a halálra gondolunk, vagy ha nem, hát becsapjuk magunkat, ami még visszataszítóbb. És ebbe már bele is nyugodhatnék, közönnyel, cinikusan, mondhatnám: "Isten halott!", maradék hitványságommal fölemészthetném magam körül az élet húsát, s legalább szabadságot nyernék, igen, szabadságot, végtelen formában és aljas módon, de szabadságot, igen, ezt mind megtehetném, miért is ne, hacsak e selymesen csobogó forrásvíz nem csalogatna úgy magához, ha nem lenne ez a végtelen és csillapíthatatlan szomjúság, ami mindennek ellenére mégiscsak létszomj, mégiscsak életvágy, mégiscsak mindennél jobban élni szeretnék, hát nem épp ezért, nem éppen hogy egyesegyedül csakis ezért szeltem át a sivatagot, lemondva tétova társakról, kontár kényelemről, bárgyú biztonságról, hát nem ezért, és csakis ezért másztam szavannához szokott patáimmal sziklás hegycsúcsokat, térdemet összeverve, lelkemet megtépázva, egyedül és remény nélkül, de mégis élve, ideérve, rettegőn figyelve a vadakat, kik lecsapni készek, hát nem azért volt mindez, hogy a Fiatalság Forrásából legalább egy kortyot, de bármi áron?! Szétvetett láb, lehajtott nyak, pucsítok bele a pofátokba, vadászaim, s hogy karmotokkal segglyukamba ha belekaptok, hát legyen, szemérmes pontjaimon át szaggassatok szerte szét, én, az életerőtől duzzadó részeg zsiráf tekergő beleim táncán át röhögök rátok, meglássátok! Patára fel, csak lazán... de jaj! Ó, nem! Nem és nem. Így nem lehet. Így nem kívánom. Rettegve nem tenni, annyi mint rettegés nélkül tenni. De rettegve, és mégis megtenni, no mégis, hát nem így? Hát így... Mert a félelem maga az élet. És az élet maga a félelem. És én nem másra, arra szomjazom. Ölelj át, félelem, ölelj át rettegés! Mint kidobva anyai méhből, reszketek. Istenem, a tudatom szeretetet termel! Fogadd vissza tékozló fiad, atyám! Vizet. Vizet!
Szerelmes zsiráf
Futok, futok, hogy loholok! Szédülök, ájulok, hozzád még ma átjutok! Szerelmes szívem, s a nyaki ütőér, gülled szemem. Lemondtam végre arról, hogy lemondjak rólad. Most, még ma tudnod kell! Zsiráfvágtába vágom magam, jövök, már itt vagyok. Az élet csúcsán, én, a csúcs! Oroszlánok? Tizenöt? Hasfalam szakad, nyakam reccsen, idétlen óda ajkamon. Most, még utolszor, áldjon az ég!
Famonológ
(A következő írásom egy színházi feladat kapcsán keletkezett, mely egyszerűen leírható: a próbaterem ablakából kiválasztottunk egy-egy fát, majd némi szemlélődés után mindenki megírta a maga famonológját, vagyis amit a fa - némi fantáziával kiegészítve - neki elmondott. Az enyém ez lett:)
Ó, bonyolult lelkem! És ó, mégis, a bohémia együgyűség. Fütyörészve itt a kerítés zugában, szép, mondhatom, ahogy az izgága lények mindent bekereteznek, s belőlünk, jámbor növényekből is sorokat-logikát képeznek, pásztorként asszisztálunk csapongó figyelmük egy térbe tereléséhez, de hát elvégre mindegy is, mondhatnám: vagyok, aki vagyok, a többi a ti dolgotok.
Hogy tágra nyílt szemembe ezidáig alig-alig akadt bele röpködő tekintetük, vagy mert leszegett fejjel szomorúan ballagnak tovább - és különösen a vasárnapok! - azon csodálkoznom immár nem kell, inkább csak közlöm én most, hogy néma füttyömet meghallani képtelenek általában, de nekem egyre megy, elvégre hát nem éppen e fölötti mélabúmban gyűlt ajkam füttyformára? S oly szavakat suttogón, melyek mégiscsak, hangtalanul is, betöltik itt az udvart, nem enyém hát a tér?
Dehogynem!
S kócos levélkoronám ezer darabkái csingi-lingi-bilinkélve - gondolnád te mellettem minden bizonnyal italboltba igyekvő? - légből kapott kósza borokat kortyolgatnak, mi tagadás: évtizedek óta tart e pityókás enyhe mámor!
És ó, a fantáziám! Hogy miket végig gondoltam, miket összetréfálkoztam itt magamban! Aztán az erjedt ősz is... micsoda nyár volt!, ha csak belegondolok, elfáradok, s jöjjön az álom, az enyhet adó, s akkor-ott, a téli fagyban, majd csak a kérgem, csak az lesz, tanúbizonysága duhaj időmnek, mámoros pásztoróráknak, honnan karóvá rejtezünk, álmunkban kacagunk, de ti, ide-oda rohangáló kétlábúak, ti majd vigyázzatok, hisz rejtőznötök, - miként mámorrá lennetek -, sem adatik egymagatokból... hú, mennyi szellős-viharos bort bepusziltam tavasz óta, jaj, bilingélve hullik már kócom, szevasztok, szevasztok!, és még hosszan és soká, és mámorosan persze: búcsúzom!
Istenem, mennyi idő adatott, hogy megértsem magam, ó bonyolult lelkem, ó, gyűrűző éveim, ó, táncoló időm, ó becsavarodok! Hukk!
Ó, bonyolult lelkem! És ó, mégis, a bohémia együgyűség. Fütyörészve itt a kerítés zugában, szép, mondhatom, ahogy az izgága lények mindent bekereteznek, s belőlünk, jámbor növényekből is sorokat-logikát képeznek, pásztorként asszisztálunk csapongó figyelmük egy térbe tereléséhez, de hát elvégre mindegy is, mondhatnám: vagyok, aki vagyok, a többi a ti dolgotok.
Hogy tágra nyílt szemembe ezidáig alig-alig akadt bele röpködő tekintetük, vagy mert leszegett fejjel szomorúan ballagnak tovább - és különösen a vasárnapok! - azon csodálkoznom immár nem kell, inkább csak közlöm én most, hogy néma füttyömet meghallani képtelenek általában, de nekem egyre megy, elvégre hát nem éppen e fölötti mélabúmban gyűlt ajkam füttyformára? S oly szavakat suttogón, melyek mégiscsak, hangtalanul is, betöltik itt az udvart, nem enyém hát a tér?
Dehogynem!
S kócos levélkoronám ezer darabkái csingi-lingi-bilinkélve - gondolnád te mellettem minden bizonnyal italboltba igyekvő? - légből kapott kósza borokat kortyolgatnak, mi tagadás: évtizedek óta tart e pityókás enyhe mámor!
És ó, a fantáziám! Hogy miket végig gondoltam, miket összetréfálkoztam itt magamban! Aztán az erjedt ősz is... micsoda nyár volt!, ha csak belegondolok, elfáradok, s jöjjön az álom, az enyhet adó, s akkor-ott, a téli fagyban, majd csak a kérgem, csak az lesz, tanúbizonysága duhaj időmnek, mámoros pásztoróráknak, honnan karóvá rejtezünk, álmunkban kacagunk, de ti, ide-oda rohangáló kétlábúak, ti majd vigyázzatok, hisz rejtőznötök, - miként mámorrá lennetek -, sem adatik egymagatokból... hú, mennyi szellős-viharos bort bepusziltam tavasz óta, jaj, bilingélve hullik már kócom, szevasztok, szevasztok!, és még hosszan és soká, és mámorosan persze: búcsúzom!
Istenem, mennyi idő adatott, hogy megértsem magam, ó bonyolult lelkem, ó, gyűrűző éveim, ó, táncoló időm, ó becsavarodok! Hukk!
2007. október 7., vasárnap
A címadás mágikus mozdulatai
Radikális-próbanapló
Az utóbbi napokban egyre élesebben hasít újra és újra belém a felismerés, hogy készülő előadásunk spontán választott címe, a diszeli táborban ez a mintegy kényszerből fölmerült kósza ötlet, mely egyébként mindannyiunknak rögvest nagyon elnyerte tetszését, valójában miféle többélű és - legalábbis számomra - micsoda létrengető hatású metaforát hív elő.
Az utóbbi napokban egyre élesebben hasít újra és újra belém a felismerés, hogy készülő előadásunk spontán választott címe, a diszeli táborban ez a mintegy kényszerből fölmerült kósza ötlet, mely egyébként mindannyiunknak rögvest nagyon elnyerte tetszését, valójában miféle többélű és - legalábbis számomra - micsoda létrengető hatású metaforát hív elő.
Zsiráfivóhely: ez maga a cím, mely most mintegy mágikus utakra kel elmémben, és borzongató játékossággal megrázza teljes valómat. Azt már ott Diszelben megtudtuk az Afrikában nevelkedett Ágitól, hogy a jámbornak tűnő zsiráfok levadászása a ragadozók számára nem is olyan könnyű feladat. Erős és fürge állat a zsiráf: belerúg az oroszlánba, s annak aztán gyorsan elmegy a kedve a további kóstolgatástól. A zsiráfok egyetlen helyen sebezhetők: az ivóhelyen. Itt ugyanis fizikai adottságaik folytán kénytelenek szétvetett lábakkal, lehajtott nyakkal vedelni, s olyan hosszú lábakat és nyakakat védekező helyzetbe hozni bizony nem egyszerű művelet. A ragadozók a zsiráfokat az ivóhelynél várják be, s ott csapnak le rájuk. (Erről egyébként szakszerű leírás itt olvasható: http://vadasz.info.hu/afrika/vadaszhato/zsiraf.html)
Első ránézésre csupán a lét ironikus fintorának tűnt, hogy a zsiráf éppen ott válik védtelenné és kiszolgáltatottá, ahol az életet jelentő víz adatik számára. Mostanában viszont felmerült bennem egy másik lehetőség. Nem lehetséges-e, hogy itt valami mélyebb törvényszerűségről van szó? Nem igaz-e ez sokkal tágabb értelemben is? Az élet forrásánál lenni, a forrást megnyitni vajon nem egyenlő-e a legteljesebb életveszéllyel? Avagy fordítva: a legszélsőségesebb kiszolgáltatottságot kell vállalnunk, ha az életet magunkhoz kívánjuk venni. Hát nem így van? S nem ezért van, hogy az emberek gyakran inkább lemondanak a lét élményéről, csak hogy biztonságban és kényelemben legyenek? Márpedig én szomjazom a létre...
Számos példa eszünkbe juthat, de talán leginkább a szerelemben mutatkozik meg mindez. A szerelemben és az elhivatottságban, ami egymás tükörképe. A szerelem érdekében áthatolunk a halál birodalmán is, mint teszi ezt Rómeó és Júlia Shakespeare-nél, s valóban, a mester olyannyira radikális, hogy képes őket megölni a dráma végén, mert a szerelem végső betetőzése igenis a halál. De ha nem vállaljuk a halálveszélyt, nincs szerelem sem. És anélkül élni vajon érdemes? De ott van Oedipus király története éppúgy, mint Othellóé, vagy a másik oldalon a gyávaságukkal vagy hazugságaikkal szembenézni kénytelenek: Lear király, vagy Mastroianni karaktere Az édes életben.
A zsiráf-metaforát felfedeztem a színészet mesterségében is, azaz abban a teremtő mozzanatban, ami előtt még nem tudjuk, mit fogunk meglátni, megérezni, cselekedni, de amely után hirtelen döntést hozunk jelenlétünket illetően. Ez a mozzanat maga a halálos veszedelem, a lét totális kibillenése, törlés, sztornó, negligálás, minden előfeltételezés hirtelen megszün(tet)ése, és egyúttal maga az új kezdete, vagyis a jelenvalóvá lenni szándékozó megszületése. A mozzanat maga a halál és a születés közös, egymást fedő és egymásban tükröződő mozzanata, mely két mozzanat mindegyike traumaszerű, heves és túlvilágian dermesztő és mégis pompásan ünnepélyes. Valójában az egyetlen dolog, amiért érdemes színházba járni és színházat létrehozni.
Igaz, ezt már felfedeztem korábban is, Vihar-előadásunk és Prospero figurája, története kapcsán. A zsiráfok most mégis egy új szemlélet lehetőségére nyitották fel a szememet: ami Prosperó-nál képzelet volt és rémálom, az a maga teljes húsvér valóságában is tökéletesen ugyanaz. Vagyis a zsiráf metafora voltaképp nem metafora, hanem maga a kőkemény valóság, vagyis annak minden képzeletet felülmúló biológiai és szellemi valósága, hogy létünk csak akkor lehet teljes, ha végtelenül kiszolgáltatott. Ennek pedig az a következménye, hogy egyrészt menthetetlenek vagyunk, másrészt pedig hogy menthetetlenségünk tesz minket egyáltalán valakivé.
Végső soron a zsiráfivóhely nem metafora, hanem jóslat.
Hogy mindez ráadásul akkor válik világossá, miközben Castaneda tensegrity-gyakorlatait végezzük, vagyis a mexikói sámánok mágikus mozdulatainak modern áthagyományozódását, azt semmiképp nem lehet a véletlen számlájára írni.
2007. szeptember 30., vasárnap
Vasárnapok
Nem emlékszem egészen pontosan, de mondjuk 5 és fél éve a vasárnapok jelentik számomra a színházi ünnepnapokat, vagyis a munkát, munkálkodást - a színházon, magunkon. A vasárnapoknak semmivel össze nem téveszthető hangulata van: míg az emberek többsége megérdemelt (vagy nem megérdemelt) pihenését tölti, álmoskás sétákat tesz a Margitszigeten, vagy a vasárnapi ebédet költi el, s nyújtózik el utána a szombati újságmellékletek társaságában, nekem kedvem buzog, tett- és alkotóvágy önt el, energiám felszökik, s bár nem vagyok korán kelő, ilyenkor mégis bírom és szeretem a reggeleket.
Korábban a vasárnapokat nem szerettem, tunya napnak tartottam, unalmas, polgári napnak. Sosem tudtam úgy beleereszkedni, mint sokan, akik számára ez szabadnap. Nem is értem azt a szót, hogy szabadnap. Van netán nem szabadnap is, az pedig ugye a hétköznapok, avagy a fogság, rabság napjai? Számomra minden nap szabadnap. És minden szabadnap feladatok sorát hívja elő.
Pedig a vasárnap egyáltalán nem szabadnap. A vasárnap ünnepnap ugyanis, csak mióta senki sem (vagy oly kevesen) járnak templomba, vagy ilyesféle helyekre, mert nincs mit ünnepelniük, azóta a vasárnap kiszürkült, levetette ünneplőjét, bágyadt, fakó nap lett belőle. Én sosem jártam templomba, de mióta a vasárnap a színházcsinálásom legfontosabb napja, azóta számomra újra piros betűs ünnep lett.
Persze vasárnap és vasárnap között is van különbség. Nekem a próbakezdés időpontja mindig is szent dolog volt, a pontosságot még gyerekkoromban megtanultam (A Monte Cristó-n nőttem fel), csakhogy ezzel a pontossággal nem mindenki hajlandó/képes megajándékozni a másikat, a többieket, pontosabban: mindig vannak, akik erre nem hajlandók/nem képesek. Érdekes módon a színpadon is azok tudnak pontosak-megbízhatóak lenni, akik az élet eme időbéli problémáival már baráti viszonyba kerültek.
Pedig a költő is mondja: "dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes." Úgy érdemes! Egyébként pedig nem érdemes. Hát ez van.
A másik jelzőről is essen szó: szépen. Mi az, hogy szépen?! Mi a szép módja a munkának? Kant szerint például a szépség a tárgy célszerűségének a formája. Célszerű formában dolgozni pedig valami olyasmit jelenthet, hogy formában tartani magam, vagyis: készülni a munkára, munka közben jelen lenni a munkában, munka után visszagondolni a munkára. Szépen akkor dolgozik valaki, ha készen-létben van. Készen lenni valamire pedig annyit jelent, hogy van az energiának egy felfüggesztett tartománya, a dolog számára fenntartott része, mondhatnánk szentélye, belső tűzhelye, melynél-melyből a munka közben áldoz. Ezt a tartományt azonban tisztán kell tartani. Az amatőr együttesek sok hibája közül az egyik, hogy csak a legritkább esetben képesek egy ilyen közös tisztást megnyitni maguknak. Márpedig enélkül, ugyebár, nem érdemes.
A munka, az áldozat és az ünnep összetartozó fogalmak. Mai világunk számára ez három különböző szint. A munka a megúszás, az áldozat az elvakultság, az ünnep a bárgyú nyegleség szinonímájává lett.
"Őrzők, vigyázzatok a strázsán!"
Korábban a vasárnapokat nem szerettem, tunya napnak tartottam, unalmas, polgári napnak. Sosem tudtam úgy beleereszkedni, mint sokan, akik számára ez szabadnap. Nem is értem azt a szót, hogy szabadnap. Van netán nem szabadnap is, az pedig ugye a hétköznapok, avagy a fogság, rabság napjai? Számomra minden nap szabadnap. És minden szabadnap feladatok sorát hívja elő.
Pedig a vasárnap egyáltalán nem szabadnap. A vasárnap ünnepnap ugyanis, csak mióta senki sem (vagy oly kevesen) járnak templomba, vagy ilyesféle helyekre, mert nincs mit ünnepelniük, azóta a vasárnap kiszürkült, levetette ünneplőjét, bágyadt, fakó nap lett belőle. Én sosem jártam templomba, de mióta a vasárnap a színházcsinálásom legfontosabb napja, azóta számomra újra piros betűs ünnep lett.
Persze vasárnap és vasárnap között is van különbség. Nekem a próbakezdés időpontja mindig is szent dolog volt, a pontosságot még gyerekkoromban megtanultam (A Monte Cristó-n nőttem fel), csakhogy ezzel a pontossággal nem mindenki hajlandó/képes megajándékozni a másikat, a többieket, pontosabban: mindig vannak, akik erre nem hajlandók/nem képesek. Érdekes módon a színpadon is azok tudnak pontosak-megbízhatóak lenni, akik az élet eme időbéli problémáival már baráti viszonyba kerültek.
Pedig a költő is mondja: "dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes." Úgy érdemes! Egyébként pedig nem érdemes. Hát ez van.
A másik jelzőről is essen szó: szépen. Mi az, hogy szépen?! Mi a szép módja a munkának? Kant szerint például a szépség a tárgy célszerűségének a formája. Célszerű formában dolgozni pedig valami olyasmit jelenthet, hogy formában tartani magam, vagyis: készülni a munkára, munka közben jelen lenni a munkában, munka után visszagondolni a munkára. Szépen akkor dolgozik valaki, ha készen-létben van. Készen lenni valamire pedig annyit jelent, hogy van az energiának egy felfüggesztett tartománya, a dolog számára fenntartott része, mondhatnánk szentélye, belső tűzhelye, melynél-melyből a munka közben áldoz. Ezt a tartományt azonban tisztán kell tartani. Az amatőr együttesek sok hibája közül az egyik, hogy csak a legritkább esetben képesek egy ilyen közös tisztást megnyitni maguknak. Márpedig enélkül, ugyebár, nem érdemes.
A munka, az áldozat és az ünnep összetartozó fogalmak. Mai világunk számára ez három különböző szint. A munka a megúszás, az áldozat az elvakultság, az ünnep a bárgyú nyegleség szinonímájává lett.
"Őrzők, vigyázzatok a strázsán!"
2007. szeptember 29., szombat
Az emberek veszélyes közelsége
A zsezsegés anatómiája
A nyári fesztiválokat az őszi nyitó- és házibulik váltják szerte Budapesten. Tegnap ismét volt szerencsém egy ilyesféle rendezvényen részt venni. Egy hatalmas lakás zsúfolásig emberekkel, ismeretlen ismerősökkel, ahogyan ez lenni szokott. Mit tehet az ember: ismerkedik. Megfigyelésem forradalmian egyszerű. Mindig elérkezik egy pillanat, amikor a folyamatos zsezsegés szétbillenti az egymás érzékeny felületén tapogatózó lényeinket. Amikor egy-egy ember már túl sok lesz nekünk, amikor valami menthetetlenül befagy közöttünk, ahol hirtelen egymás terhére leszünk, figyelmünk a másikra maga a teher, mert a figyelem kölcsönösséget feltételez, s kizár két ember világából minden zsezsegést, mely zsezsegés viszont maga a kölcsönösség ígérete. Fontosabb nekünk a kölcsönösség ígérete, mint a figyelem kölcsönössége. Nem bírjuk elviselni egymást. Nem bírunk megismerkedni egymással egy olyan helyen, ahová ismerkedni jöttünk. Idegenkedünk egymástól, mert ismerkedni vágyásunk beletaszít a taszításba.
De mindez nem kritika kíván lenni, nem az értelmetlen értelmiségi éjszakák (hoppá!) fölötti sajnálkozás. Ez antropológiai megfigyelés. Hiszen valljuk be: nem tesszük-e ugyanezt barátainkkal, szüleinkkel, testvéreinkkel, sőt, még legintimebb pillanatainkban is, tehát szerelmeinkkel is? Eredendő félelem, avagy szorongás működik bennünk. Nyáron szétszórjuk az energiáinkat, ősszel minden a begyűjtés jegyében áll. Szorulunk össze a terekben, ahová beűz minket a természet. Szorult terekben meglepetten látjuk, hogyan szorongunk. Beűz minket a vágy a szerelembe, beűz minket a szeretet a szeretetbe. És látjuk egymáson, hogy ott benn szorongunk. A vágy a szorongás maga. A szeretet a szorongás maga. Az ember a szorongás maga. A szorongás természeti állapot: bábállapot. Nincs benne semmi különös. A szorongás a születés maga.
Az est győztese az lesz, aki valahogy megszereti szorongását. Kombinatorikai feladat ez. Tili-toli emberdarabkákkal. Aki tovább bírja, biztos hogy nyer. Világos, hogy az út a végén egyetlen emberhez vezet, aki miatt ide el kellett jönnöd. Én tegnap végül megtaláltam a magam emberét, aki miatt elmentem oda. Kiderült, hogy közös múltunk van. Valaki, aki annak idéjén ismert egy helyet, egy Próbatársulat nevű színházi csoportot Szegeden. Aki tudta, mit jelent az a név, hogy Koy Gábor. Aki önmagának nagy részét szintén onnan nyeri.
Miért megyünk szorongani oda, ahol kiderülhet, hogy szorongunk? Nem azért mert unatkozunk. Nem a melankólia, nem a sznobéria formái a lényegesek. Ezek legfeljebb kísérik mindezt. Azért megyünk, mert az identitásunkat keressük. Vadászunk. Nőre, pasira, érzelemre. De ezekben végül persze csalódunk. Csak akkor nem csalódunk, ha valahol mélyen tudjuk, hogy önmagunkat keressük. Ehhez azonban önmagunkat el kell vesztenünk. Porrá kell zúznunk magunkat egymás szikláin.
Odüsszeusz egyetlen nő miatt utazott 10 évet. És több nőt hagyott el közben. Csekély kín egy éjszakát utazni. Csekély kín szorongani, ha a túloldalon - csak mert hiszel benne - a fény ragyog. Hazatérni csakis az idegenségen átutazva lehet.
"Az emberek veszélyes közelsége" - ezt a kifejezést is tegnap tanultam valakitől, állítólag Somlay Artúr mondta az 50-es évek színházi közegére. Számomra ez is antropológia. Vannak akik félnek és elmenekülnek. Állathasonlat: nyulak. Vannak, akik maradnak, de nem tudják, hogy félnek, pedig félnek. Ők lesznek a ragadozók. És vannak páran, akik tudják, hogy félnek, és mivel félnek, maradnak. Homo sapiens. A bűnösök. A bűn tudatában.
Közel lenni önmagában veszély. De az emberről, aki végtelen érdeklődésünk tárgya, csakis közelről lehet valamit megtudni. És akkor talán önmagunkhoz is közelebb kerülünk, és az életünk, amely addig kicsinyes volt, biztonságos és kilátástalan, hirtelen nagyívű lesz, veszélyes és hittel, reménnyel, szeretettel teli. Persze lehet, hogy mindez illúzió. Vannak vidékek, ahol a kategóriák a leggyalázatosabban összekeverednek. Hiszen végül is minden sorskérdés. Vagy nem?
Minderről így énekel a Kispál és a Borz:
Etetés
Látod lemegy a nap
Különböző nagyvadak
Mennek bele az éjszakába
Megenni aki árva
Van aki nőt eszik
A diszkóban szétszedik
És a maradványait
Elviszik szobára
De van aki a testből kipiszkálja a lelket
A húst kutyáknak dobja mert nem is az kellett
Nylonzacskóba viszi a szívet
Le a pokolba ott meg jó pénz fizet
Az éjszakai munka, pedig titokban ő is tudja, hogy
A bukott angyalok etetése tilos
És sápadtan feljön a nap
A megszomorítottak
Sőt a megalázottak is
Szép ruhába bújnak
Kiskosztüm vagy öltöny
Mindegy csak ne csöpögjön
A véred a kőre a
Munkahelyi miliőbe
Hivat a főnök: -Mi van veled?
-Semmi csak a szívem beteg
Illetve mintha nem is lenne
Ismeri a tüneteket
Vele is csak ez lehetett
Valamikor régen,
és mondja is szépen:
Üdvözöllek babám
Üdvözöllek babám
Üdvözöllek babám a sűrű éjben
A nyári fesztiválokat az őszi nyitó- és házibulik váltják szerte Budapesten. Tegnap ismét volt szerencsém egy ilyesféle rendezvényen részt venni. Egy hatalmas lakás zsúfolásig emberekkel, ismeretlen ismerősökkel, ahogyan ez lenni szokott. Mit tehet az ember: ismerkedik. Megfigyelésem forradalmian egyszerű. Mindig elérkezik egy pillanat, amikor a folyamatos zsezsegés szétbillenti az egymás érzékeny felületén tapogatózó lényeinket. Amikor egy-egy ember már túl sok lesz nekünk, amikor valami menthetetlenül befagy közöttünk, ahol hirtelen egymás terhére leszünk, figyelmünk a másikra maga a teher, mert a figyelem kölcsönösséget feltételez, s kizár két ember világából minden zsezsegést, mely zsezsegés viszont maga a kölcsönösség ígérete. Fontosabb nekünk a kölcsönösség ígérete, mint a figyelem kölcsönössége. Nem bírjuk elviselni egymást. Nem bírunk megismerkedni egymással egy olyan helyen, ahová ismerkedni jöttünk. Idegenkedünk egymástól, mert ismerkedni vágyásunk beletaszít a taszításba.
De mindez nem kritika kíván lenni, nem az értelmetlen értelmiségi éjszakák (hoppá!) fölötti sajnálkozás. Ez antropológiai megfigyelés. Hiszen valljuk be: nem tesszük-e ugyanezt barátainkkal, szüleinkkel, testvéreinkkel, sőt, még legintimebb pillanatainkban is, tehát szerelmeinkkel is? Eredendő félelem, avagy szorongás működik bennünk. Nyáron szétszórjuk az energiáinkat, ősszel minden a begyűjtés jegyében áll. Szorulunk össze a terekben, ahová beűz minket a természet. Szorult terekben meglepetten látjuk, hogyan szorongunk. Beűz minket a vágy a szerelembe, beűz minket a szeretet a szeretetbe. És látjuk egymáson, hogy ott benn szorongunk. A vágy a szorongás maga. A szeretet a szorongás maga. Az ember a szorongás maga. A szorongás természeti állapot: bábállapot. Nincs benne semmi különös. A szorongás a születés maga.
Az est győztese az lesz, aki valahogy megszereti szorongását. Kombinatorikai feladat ez. Tili-toli emberdarabkákkal. Aki tovább bírja, biztos hogy nyer. Világos, hogy az út a végén egyetlen emberhez vezet, aki miatt ide el kellett jönnöd. Én tegnap végül megtaláltam a magam emberét, aki miatt elmentem oda. Kiderült, hogy közös múltunk van. Valaki, aki annak idéjén ismert egy helyet, egy Próbatársulat nevű színházi csoportot Szegeden. Aki tudta, mit jelent az a név, hogy Koy Gábor. Aki önmagának nagy részét szintén onnan nyeri.
Miért megyünk szorongani oda, ahol kiderülhet, hogy szorongunk? Nem azért mert unatkozunk. Nem a melankólia, nem a sznobéria formái a lényegesek. Ezek legfeljebb kísérik mindezt. Azért megyünk, mert az identitásunkat keressük. Vadászunk. Nőre, pasira, érzelemre. De ezekben végül persze csalódunk. Csak akkor nem csalódunk, ha valahol mélyen tudjuk, hogy önmagunkat keressük. Ehhez azonban önmagunkat el kell vesztenünk. Porrá kell zúznunk magunkat egymás szikláin.
Odüsszeusz egyetlen nő miatt utazott 10 évet. És több nőt hagyott el közben. Csekély kín egy éjszakát utazni. Csekély kín szorongani, ha a túloldalon - csak mert hiszel benne - a fény ragyog. Hazatérni csakis az idegenségen átutazva lehet.
"Az emberek veszélyes közelsége" - ezt a kifejezést is tegnap tanultam valakitől, állítólag Somlay Artúr mondta az 50-es évek színházi közegére. Számomra ez is antropológia. Vannak akik félnek és elmenekülnek. Állathasonlat: nyulak. Vannak, akik maradnak, de nem tudják, hogy félnek, pedig félnek. Ők lesznek a ragadozók. És vannak páran, akik tudják, hogy félnek, és mivel félnek, maradnak. Homo sapiens. A bűnösök. A bűn tudatában.
Közel lenni önmagában veszély. De az emberről, aki végtelen érdeklődésünk tárgya, csakis közelről lehet valamit megtudni. És akkor talán önmagunkhoz is közelebb kerülünk, és az életünk, amely addig kicsinyes volt, biztonságos és kilátástalan, hirtelen nagyívű lesz, veszélyes és hittel, reménnyel, szeretettel teli. Persze lehet, hogy mindez illúzió. Vannak vidékek, ahol a kategóriák a leggyalázatosabban összekeverednek. Hiszen végül is minden sorskérdés. Vagy nem?
Minderről így énekel a Kispál és a Borz:
Etetés
Látod lemegy a nap
Különböző nagyvadak
Mennek bele az éjszakába
Megenni aki árva
Van aki nőt eszik
A diszkóban szétszedik
És a maradványait
Elviszik szobára
De van aki a testből kipiszkálja a lelket
A húst kutyáknak dobja mert nem is az kellett
Nylonzacskóba viszi a szívet
Le a pokolba ott meg jó pénz fizet
Az éjszakai munka, pedig titokban ő is tudja, hogy
A bukott angyalok etetése tilos
És sápadtan feljön a nap
A megszomorítottak
Sőt a megalázottak is
Szép ruhába bújnak
Kiskosztüm vagy öltöny
Mindegy csak ne csöpögjön
A véred a kőre a
Munkahelyi miliőbe
Hivat a főnök: -Mi van veled?
-Semmi csak a szívem beteg
Illetve mintha nem is lenne
Ismeri a tüneteket
Vele is csak ez lehetett
Valamikor régen,
és mondja is szépen:
Üdvözöllek babám
Üdvözöllek babám
Üdvözöllek babám a sűrű éjben
2007. szeptember 28., péntek
Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén
valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlen
egysötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem
1994
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott
én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon
valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot
vagy engem is egyetlen
egysötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon
valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem
1994
2007. szeptember 22., szombat
Kányádi Sándor: Metszet
vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol csak keserű
lapi tenyészget sanyarú
sorsú emberek szomorú
szemében alig pislogó
mindegyre el-ellobbanó
fakó reménység révedez
hogy egyszer mégis vége lesz
fekete kendők kalapok
pergamen arcok alattuk
s mint a kezek a térdeken
ülnek maguk is félszegen
a velük rozzant egy-rokon
megszuvasodott padokon
ülnek akár egy metszeten
mexikóban vagy messzi fenn
vancouver jólápolt gyöpén
indiánokat láttam én
így ülni ilyen révedőn
reményt már alig rebbenőn
térdükre ejtett két kezük
az életünk az életük
azért mentem oly messzire
belémdöbbenjen mennyire
indiánosodik szemünk
tekintetük tekintetünk
akár egy temetés után
telő vasárnap délután
1982
tájak ahol csak keserű
lapi tenyészget sanyarú
sorsú emberek szomorú
szemében alig pislogó
mindegyre el-ellobbanó
fakó reménység révedez
hogy egyszer mégis vége lesz
fekete kendők kalapok
pergamen arcok alattuk
s mint a kezek a térdeken
ülnek maguk is félszegen
a velük rozzant egy-rokon
megszuvasodott padokon
ülnek akár egy metszeten
mexikóban vagy messzi fenn
vancouver jólápolt gyöpén
indiánokat láttam én
így ülni ilyen révedőn
reményt már alig rebbenőn
térdükre ejtett két kezük
az életünk az életük
azért mentem oly messzire
belémdöbbenjen mennyire
indiánosodik szemünk
tekintetük tekintetünk
akár egy temetés után
telő vasárnap délután
1982
2007. szeptember 21., péntek
A Kultúrházban voltunk
Utcaszínházi társulatunkról készített 6 perces riportot itt tekintheted meg:
http://www.mtv.hu/magazin/cikk.php?id=231799
http://www.mtv.hu/magazin/cikk.php?id=231799
2007. szeptember 20., csütörtök
Egy különös álom
Azt álmodtam, hogy E., aki egy egy fontos nő az életemben, gyilkos lett.
E.-t 10 év börtönre ítélték. Minden visszafordíthatatlan!
E. számomra tökéletesen elveszett.
Gondoljatok bele 10 év mennyi idő!
Hogy vigyázzon az ember valakire (vagy saját magára) egy női börtönben?
Az "eset" végtelenül megérintett.
E.-t 10 év börtönre ítélték. Minden visszafordíthatatlan!
E. számomra tökéletesen elveszett.
Gondoljatok bele 10 év mennyi idő!
Hogy vigyázzon az ember valakire (vagy saját magára) egy női börtönben?
Az "eset" végtelenül megérintett.
2007. szeptember 18., kedd
Az utolsó szó Tatabányán
Gondolatok a népszínház fogalmához
Minden színházi előadás, de különösen a commedia dell'arte, a közönség előtt fejlődik a legjobban. Feltéve persze, ha a játszók és a publikum között valamiféle párbeszéd képes kialakulni. Hogy ez végső soron min múlik? Talán a kölcsönös játékkedven. Valamiféle közös izgatottságon dolgainkat illetően. A színház annak is próbaköve, hogy nem beszélünk-e el egymás mellett.
Kár tagadni, hogy sokukban bőven volt agresszió is. Párbeszédünk nem fedte tökéletesen egymást. A mi apollóni vízióinkat ők dionüszoszi mámorba oltották. Ez az erő pedig végképp felszámolni igyekszik azt a határt, amit színpad és nézőtér közé korábban jólnevelten és egyezményesen meghúztunk.
Minden színházi előadás, de különösen a commedia dell'arte, a közönség előtt fejlődik a legjobban. Feltéve persze, ha a játszók és a publikum között valamiféle párbeszéd képes kialakulni. Hogy ez végső soron min múlik? Talán a kölcsönös játékkedven. Valamiféle közös izgatottságon dolgainkat illetően. A színház annak is próbaköve, hogy nem beszélünk-e el egymás mellett.Vannak pillanatai egy-egy előadásnak, amikor úgymond az igazság fokára emelkedik egy szó, gesztus, vagy tekintet. Abban az ember nem kételkedik, sem akkor, sem később, sem nézőként, sem alkotóként. Ilyen volt a váci börtönben a New York-jelenet vége, amikor az Amerikából visszatérő magyar színész, Mr. Csaba elsorolja a közönségnek, mi mindentől fosztották meg. Valahogy így:
"Megfosztottak a ruháimtól. Elrabolták a bőröndömet, benne a személyes holmimmal. Megfosztottak a pénzemtől. Megfosztottak minden illúziómtól... bár, ezek az illúziók bizony hamisak voltak, nem kár értük! Elvették tőlem az emberekbe vetett bizalmamat... de végül is az emberekbe vetett hitemet, a hitemet! azt nem tudták tönkre tenni. Megfosztottak színészi tekintélyemtől... de a színház iránti szeretetemtől nem tudtak megfosztani. Megfosztottak az identitásomtól... nem, attól nem fosztottak meg. Az vagyok, aki voltam. stb."
Amikor ez a szöveg a rabok előtt elhangzott, úgy éreztem, mintha 40 kihegyzett rádióantenna venné a nézőtéren az adást, s mindegyik készülék előtt egy-egy magába mélyedt ember hallgatná a műsort, mely közben saját zátonyra futott életüket gondolják végig. De még ez is kevés! Azonosak lettek önmagukkal, ez történt. És én is azonos lettem önmagammal.
Tatabányán a délutáni előadás egészen másként ért véget. A két tízemeletes panel között fölácsolt színpad körül vagy 100 néző gyűlt össze, jó részük gyermek volt. Volt közöttük o9lyan is, aki már látta a délelőtti műsort, s most tanár apukájával tért vissza, s újra végignézte az egészet. A második jelenetnél a bátrabb gyerekek már odaálltak a színpad elejéhez, a vadócabbak felnyúlkáltak a színészek lábához, és gyakran beleszóltak az előadásba is. A Jósnő-jelenetben a besurranó tolvaj láttán hangosan kiabálni kezdtek, figyelmeztetve a főszereplőt a veszélyre.
Elérkezett a záródarab, a New York, s addigra már igen féktelenek lettek. Elkezdem tehát a jelenetet, ahogy kell, a vonaton üléssel, zakatolással, stb. Mit hallok lentről? "Te ki vagy? Mit csinálsz? Szarsz? Ez vonaton szarik..." Rögtön gondoltam, hogy nem lesz könnyű dolgom.
A pokolbéli vallatás során van egy rész, amikor Baksa Imi megkérdezi, mikor hívtam fel utoljára az anyukámat. ("Ugye Csaba, 3 éve nem hívta fel?" Ez persze némileg túlzás, de valóban ritkábban beszélünk mostanában, mint kellene...) A gyerekek ekkor egy mobiltelefonnal kínáltak meg, amit természetesen nem lehetett nem elfogadni. Így aztán furcsa irányt vett a jelenet, hiszen beszélni kellett anyukámmal. Gyorsan improvizáltam valamit. Több se kellett a gyerekeknek. Látva beavatkozásom sikerét, egészen nekibátorodtak.
(Megjegyzem, már Diszelben is a gyerekek voltak a legjobb közönségünk, pedig ott Rakovszky Zsuzsa verseivel dolgoztunk. Úgy látszik, a témával szemben inkább a játékmód az, ami érdekli őket. A gyerekek zsigeri nézők.)
A jelenet vége, hogy a tatabányai vasútállomáson ébredek, s mindenemet ellopták. Segélykérésemre a gyerekek elkezdték levenni magukról a ruhákat, s feldobálni nekem a színpadra. Még a színpadmesterek szerszámos ládikáját is megszerezték valahogy, s bőrönd gyanánt nyújtották fel nekem. Aztán elszabadultak az "indulatok", megrohamoztak, én meg fejvesztve menekültem, rájuk hagytam az egész színpadot. Az utolsó monológ kimaradt. Amit elveszítettem, azt ők pótolták. Megváltoztatták a jelenet végét. A játékból karnevál lett. Ünnep.
Kár tagadni, hogy sokukban bőven volt agresszió is. Párbeszédünk nem fedte tökéletesen egymást. A mi apollóni vízióinkat ők dionüszoszi mámorba oltották. Ez az erő pedig végképp felszámolni igyekszik azt a határt, amit színpad és nézőtér közé korábban jólnevelten és egyezményesen meghúztunk.A karneváli forgatagban keresem a trikómat, amit a jelenet közben jó messzire elhajítottam. Végül nagy nehezen megtalálom a jelmezes zsákban, ahová Giorgio betette, azt gondolván, hogy oda tartozik. Pedig az a saját jelmezem. S akkor odajön az egyik színpadépítő mester egy Tatabánya Óváros feliratú pólóval. Mondom neki, hogy már megtaláltam az enyémet. Mégis nekem adja a pólóját. És ezt sem lehetett nem elfogadni.
Még mielőtt hazaindulunk, a színház irodájában iszunk egy kis pezsgőt és kávét. Előbbit az ünnepre, utóbbit a fáradtságra. Valahogy nagyon szépen, egyszerűen és gyorsan érünk Budapestre.
2007. szeptember 17., hétfő
Tatabányán járt utcaszínházunk
Képes beszámoló
(fotók: Szitás Balázs)
"(New) York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át."
Az áruház előtt toboroztuk az embereket, hogy legyen sok nézőnk. Jómagam ebben a maszkban igyekeztem megnyerő lenni.
Giorgio Branca a disznóölő-jelenetben.
Kint is vagyok...
Chován Gábor, mint Pulcinella a jósnő-jelenetben
Ónodi Péter a jósnő-jelenetben, Halott Katalin jósnő szerepében.
Viola Gábor, Chován Gábor és Szirmai Melinda a "Felmosós"-jelenetben
Kerékcsere ebédszünetben.
Nyúl a nyárson
Peace, Love, Freedom, Happiness (Nyúl a tengerparton).
Nyúl a pácban (Naszlady Éva).
Jómagam Puma Gyula szerepében.
Szilárd kígyó szerepében Janicsek Péter
Naszlady Éva és Janicsek Péter.
A Nyúl végül sajnos tényleg a nyárson végzi.
New York 911, kedvenc jelenetem
Megérkezem. A vonat ablakában.
"Halló! Police? I have a problem here." (A jelenet Baksa Imrével játszottuk.)
Mr. Csaba és Mr. Hooker
Az első repülő becsapódik a World Trade Centerbe.
Imi mint Mr. Góranga.
Imi mint T.J. Hooker.
Mr. Hooker letartóztat.
Mr. Csabát bombatalálat érte szeptember 11-én, New Yorkban.
"Very good concentration..."
Pokolbéli vallatásom
Elmondom az életem.
Tudtam, hogy megkérdezi!
New York-Tatabánya, avagy ruháikért cserébe hogyan foglalták el a színpadot a gyerekek...
(fotók: Szitás Balázs)
"(New) York napsütése rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá változtatta át."
Az áruház előtt toboroztuk az embereket, hogy legyen sok nézőnk. Jómagam ebben a maszkban igyekeztem megnyerő lenni.
Giorgio Branca a disznóölő-jelenetben.
Kint is vagyok...
Chován Gábor, mint Pulcinella a jósnő-jelenetben
Ónodi Péter a jósnő-jelenetben, Halott Katalin jósnő szerepében.
Viola Gábor, Chován Gábor és Szirmai Melinda a "Felmosós"-jelenetben
Kerékcsere ebédszünetben.Nyúl a nyárson
Peace, Love, Freedom, Happiness (Nyúl a tengerparton).
Nyúl a pácban (Naszlady Éva).
Jómagam Puma Gyula szerepében.
Szilárd kígyó szerepében Janicsek Péter
Naszlady Éva és Janicsek Péter.
A Nyúl végül sajnos tényleg a nyárson végzi.New York 911, kedvenc jelenetem
Megérkezem. A vonat ablakában.
"Halló! Police? I have a problem here." (A jelenet Baksa Imrével játszottuk.)
Mr. Csaba és Mr. Hooker
Az első repülő becsapódik a World Trade Centerbe.
Imi mint Mr. Góranga.
Imi mint T.J. Hooker.
Mr. Hooker letartóztat.
Mr. Csabát bombatalálat érte szeptember 11-én, New Yorkban.
"Very good concentration..."
Pokolbéli vallatásom
Elmondom az életem.
Tudtam, hogy megkérdezi!New York-Tatabánya, avagy ruháikért cserébe hogyan foglalták el a színpadot a gyerekek...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)