Első vers
Hűlt reménybe öltözöm
Múljék bánat és öröm
Hogy tisztábban lássalak
Még ha mind a száz alak
Kinek ismerlek hamis
Szólítlak bárki vagy is
Szólítlak lépj most elő
Bűbájos szép szerető
Sivatagi lélekváz
Majd lidércórán félreállsz
S mi helyeden ott marad
A hűtlen kihűlt latyak
Azzal pingállak sárral
Sűrítelek mocsárral
Keverlek tiszta szívvel
Locsollak esővízzel
Alkotlak tűzzel-faggyal
S arra kérlek maradj angyal
Maradj angyal csak nekem
Ne szólj csak nézz engedem
Engedlek eredj messze
Akinek lesz még mersze
Megszeret nem szeretlek
Hűvösen nézegetlek
S önmagam ki ott maradt
Kusza romjaid alatt.
- Van úgy, hogy valaki a természet kegyeltje, de nem az Istené – így válaszolt Egmontius, mikor soha meg nem fogant fiúgyermeke egy nap műhelyében meglátogatta, s a nőről kérdezte, ki anyja lett volna, s ki az arcképfestő utolsó ifjúkori szerelme volt.
- Ezek az emberek igen gyakran emlegetik az Istent, s minden kicsit is mély érzésüket belőle származtatják, holott valójában végtelenül földi lények. Jázmin is repülni vágyott, de súlya mindig visszahúzta, s az erjedő föld mocsaraiban mocskolta magát össze félelmében, melyet a boldogsággal következetesen összekevert. De Jázmin a boldogsághoz szükséges végső döntést sosem volt képes meghozni.
A gyermek furcsán nézett a mesterre, s a mester merengőn nézett a gyermekre.
- Inkább rá hasonlítasz, de pont olyan vagy, mint én voltam fiatalkoromban. Ha tudni akarod, miért nem születtél meg, elmondhatom. Anyád áruló volt, no nem azért, mert engem elárult, bár bizony ez is kétségtelenül megtörtént, és nem is azért, mert mindenki mást is elárult, hanem azért, mert önmagát árulta el. S ezt a bűnét, úgy látszik, azóta sem tudtam megbocsátani neki.
Tudom, arra vársz, hogy őt a vásznon megpillanthasd. Meg tudnám festeni a portréját, hiszen megbirkóztam már nehezebb feladványokkal is. De nincsen hozzá kedvem. Különös irónia önmagam felé. Hónapokig dolgoztam előző szeretőim megfestésén, s titkon végig arra készültem, hogy Jázmint újraalkossam a lelkemben, majd onnan a vászonra csalogassam igaz valóját. De Jázmint nem tudom megalkotni, mégpedig azért, mert Jázminnak a szívemben nincsen arca. Sajnálom, nem tudok neked sem róla semmit elmesélni.
A gyermek csak nézett, csak nézett. Leginkább valamiféle fájdalom érzését lehetett volna várni, hogy rajta mégis megjelenik, de annak nyoma sem volt. Nézett és hallgatott.
Hallgattak. Ki tudja mire gondoltak eközben, gondoltak-e egyáltalán valamire.
Hallgattak.
Egmontius pedig megfestette akkor a gyermek portréját, majd így szólt:
- Köszönöm.
A gyermek elment.
Második vers
Köszöntlek tavasz férfikor
S téged is arcodba nézni jó
Nyílt szívekre vágyom
Az ifjúság csak álom
Pihenek mindennek vége
Bátran nézek föl az égbe
Semmi sincs és minden volt
Vigyázzon álmainkra a Hold
Fülelek csönd szag rág
Eső koppan vissza rád
Gondolok nem gondolok semmit
Őrzöm csak a gyermek reményeit
Kóricáljunk együtt egy réten
Veled kit nem festettem még meg
S ti? Rajtatok nemcsak túl
Rajtatok konokul
Múltszagú és halvány vagyok
Isten veletek könnyű angyalok.
