Hogy szerelmei közül, kik valaha életében szerepet játszottak, még ha oly csekélyt is, melyikük portréját fesse meg elsőként, e kérdés fölött Egmontius hosszan elidőzött. Hiszen az első kép, megnyitván A szerelem arcképcsarnokát – csak ekképp hívta magában a mester a tervezett sorozatot, - annak minden további darabjára nézvést jelentőséggel és befolyással lesz. Végül úgy döntött, először annak a hölgynek állít művészetével emléket, aki az akkor még igen fiatal festő szívét mindenki más előtt sebezte meg, s ezt a hölgyet, kinek alakja már alig derengett előtte, Rosettának nevezte el, s mindenekelőtt azt a feladatot adta magának, hogy Rosetta kilétére némi fényt derítsen a múlt ködfátyolának sűrű takaróit átvilágítván.
Jóllehet, a történelmi hűség kárára, Rosettának zöld szemeket kell festenem, gondolta Egmontius, mert a zöld szemek e túl korai érzelmek éretlenségét éppúgy szimbolizálják majd, mint - ezzel összefüggésben – a soha el nem múló idillikus ártatlanságot, amivel még most is, a felmérhetetlen idő- és térbeli távolságokon átsuhanva, e szempárba bele- és annak környékére, a belőle kisugárzó arcra rápillanthatok, és így saját tekintetemmel az elfeledett Rosettát újra felfedezhetem, magamnak megalkothatom, és ekképpen tehát, hogy a múltigéző léhaságot, mellyel felé most fordulok, ellensúlyozzam, Rosetta arcát kristályszerűen, geometriai szigorúsággal kicsontozva kell ábrázolnom, holott Rosetta nyilvánvalóan nem ilyen arcélekkel bírt, ellenkezőleg, puha és lágy lehetett, e puhaságot és lágyságot azonban majd a remekmívű kidolgozottság fogja biztosítani. E kristályos szerkezet ugyanakkor mégis jól illik elképzelt Rosettám jelleméhez, Rosetta ugyanis őrült volt, s a roppant őrületet, mellyel bírt, magában mind megközelíthetetlenül, úgymond szabályos alakzatok síklapjai közé tömörítve beszorította, s ezért Rosetta, bár suta volt és esetlen, a lapok illesztékei mentén a körülötte tenyésző létet karistolta, vagy a lapok felületével tompán és érzéketlenül azon magát sokszor megtámasztotta. A saját titkaitól rettegő, s azokat mélyen magába temető Rosetta arca éppen ezért maszkká keményedett, de mivel igen fiatal és ártatlan lélek volt, jómagam pedig már akkoriban is éles látású, de még meglehetősen tapintatos, e csábos kősziklaarcon mint áttetsző kristályon keresztül, a féltett titkokról mintegy tudomást sem véve, néztem a nő mögötti világba, s vizsgálgattam, miként színezik át az arc közepén sugárzó zöld smaragdok a hétköznapi jelenségeket.
Rosetta prizma volt számomra, Rosettán keresztül a világot másként szemlélhettem, fénytöréseiben új összefüggéseket, színsugaraiban új öltözékeket véltem megtalálni, miközben maga Rosetta cseppet sem érdekelt, titkai-félelmei nem vonzottak, sem feltörni, sem megismerni azokat nem akartam, de Rosetta nélkül a nyüzsgő élet látványának teljességét nem remélhettem, nélküle magamat elesettnek, a világot félelmetesnek gondoltam volna. Rosetta az élet széteső darabkáit összegyűjtötte, a kényszeresen egymáshoz tapadókat szétválasztotta, összességében a rész és az egész viszonyait tárogatta-csukogatta, rajta áttekintve létjátékot szemlélhetett szeretője, aki akkor kis ideig én lehettem.
Rosettával mint személlyel azonban nem lehetett mit kezdeni, ő maga nem állhatott önképe mögé, e vidám sziporkázásba, melyet éppen ő tartott fenn, nem merülhetett bele, mondhatni: önmagán kívül állt, ártatlanságát bűntudatnak vélte, tisztaságát fojtó ürességnek, áttetszőségét jelentéktelenségnek. Zöld szemei vakok voltak. A begyűjtésnek élt, a kisugárzással, ami lényének lényege volt, mit sem törődött.
Rosetta őrületét csak mélyítette, hogy nagyon okos teremtés volt, így saját őrületének nyomasztó tényeit már zsenge korában, mikor erre még szavai sem lehettek volna, megsejtette, s e különös lelki önismeret tapasztalatában saját boldogságvágyával dacolva, éles polgári intellektusával és remegő gyermeki szívének rideggé emelésével, önmaga félelmetes létlehetőségei fölött – inogva bár de nagyvonalúan – átlépett, s a világ helyett, mely a feloldódást kínálta számára, önmagát választotta saját démoni erőinek tárgyául, s így Rosetta a köznapi emberek maszkjába rejtette tehetségét, s önmagától e döntést elfogadva, valódi létezését mások számára egyszersmind megtagadta.
Így tehát, merengett tovább a mester a hölgy kilétét faggatóan, Rosetta az ősbűn női részét magához vette ugyan, de a férfiúi oldallal már nem törődött, s ez Egmontius szerint nagy hiba volt. S végül így lett Rosettából az emberek nagy részéhez hasonlatosan félvilági szerzet, mert végül sem a bűnt, sem a tisztaságot nem merte, nem tudta választani, önmagát a gyermeki paradicsomból kiűzni hagyta, s a társául adott hasonló félvilági lényt – ki már nem én voltam, s e szerepnek képtelen is lettem volna megfelelni – maga mellett elfogadta, sőt, e félig kívül, félig belül álló embert, ki éppen megfelelt őrületet számára mintegy csendestársul, magához láncolta, és Rosetta akkor a világban eltűnt, gyűjtőerőből jelenséggé alakult, s maradék titkát, mit magába pakolni ideje nem volt, tékozlón, mint hajótörött palackpostáját, a végtelen tengerűrbe hajította. Most e palack dugóját kihúzva, a múltból áradó erjedt szagokkal telítve tüdőmet, s egyéb légüregeim, Rosetta hiteles arcképének megalkotásába, íme, belekezdek.
S a mester a portrét valóban meg is festette. A tenger mélyén nyugvó kristálymaszk, mely a fenti világ minden játszadozását önmagán belül ide-oda tükrözve veri vissza, később A tenger apokaliptikus színeváltozásai című gigantikus festményre is rákerült, hisz Egmontius, midőn három évig dolgozott óriási festményén azon bizonyos portugál kikötőben, újra végiggondolta valamennyi szerelmének történetét, s Rosettát egy-két másik hölggyel egyetemben méltónak ítélte arra, hogy élete főművén – ha csak egészen kicsiny, eldugott helyen is – szerepeljen.
Rosetta arcképe, szerkezetén túl, mintegy szerkezetét meghazudtolón különböző belső motívumokat bírt magán, így például egy futás közben felágaskodó őz fiatal fává átlényegülését, s egy, a hajlékony inas testet kifeszített íjával megcélzó vadászt, egy másik képen ugyanezen növényi őz megbéklyózott tagjait igyekszik 5-6 más férfiú kötélvégen tartani, vagy amott, a szem alatti részekből visszatükröződőn, a virágba borult fa hullajtja leveleit, a levelek egy kis tavacska vizén gyűlnek rétegekbe, s takarják el a fa elől vízbéli mását, s a fölötte kékülő eget. A homlok lapjain játszó gyermekek egy téli domboldalon, amint egymás másait hószobrokból kiformálják, majd azokat színekkel megfestik, s azok életre kelve új játszótársként hozzájuk csatlakoznak. E mimiatűr ábrák egyúttal az arc realisztikus részleteiként is tekinthetők, amint a tenger mély hullámai és a benne úszkáló lények árnyai rávetülnek, ahogy az arcot dermedtségéből megnyugtató simogatással finoman öntudatra s álomképek éber látványaira késztetik. Itt-ott alvó férfiarcok különböző szemszögekből, és egy finom de idősebb női kéz a baloldali arcélen, mintha a maszkon belüli tartalmakat terelgetné puhán egybe, ez a motívum az egész képet ellágyítja,az ajkak mintha ebből a terelgetésből virulnának ki, a szégyenkezés és a meghatottság vörös színeiben lüktetőn. Rosetta egyenes szálú hajában egy-egy tengeri csiga rajzolódik ki, s csontházaik spiráljai a motívumok által ide-oda terelgetett tekintetet végül egy-egy sötét szeplőbe sűrítik. A maszk körül elszórt kagylók pompás formáiban és színeiben a miniatűrök áradása, bár egyre ritkulón, folytatódik. Messzebbről szemlélve az egész festményt azonban csak egy egyszerű, ámbár szuggesztív lányarcot látunk, ki a felé irányuló megismerési vágytól egy bennakadt légvétel erejével elzárkózik, látványával mégis foglyul ejti nézőjét. Ilyen módon az áradó miniatűrök az áradás előtti végtelen pillanat áradását ábrázolják.
Egmontius immár igencsak megsejtette e régi hölgy jelenidejűségét is.
Rosetta, mondta sugárzón a mester, képét szemlélgetve a műhelyében, a tenger asszonya is lehettél volna, s most bizonyára egy szürke hivatalnok mellett nevelgeted a gyerekeid, újabb kis Rosettákat talán, s csak azt kívánom, ha köztük olyan, mint te voltál, akad, segítsd őt azzá lenni, a boldogság és a teljesség oly fokára emelkedni, melyet te, megszüntetve, de el soha nem feledve, az ártatlanság előzetes vélelmének visszafordíthatatlanul megfelelve, s szép erkölcseid magadon beteljesítve akkoriban, gyönyörű sutasággal pecsételve sorsod, magadtól örökre megtagadtál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése