Egmontius kolostorba vonul

A novellához tűzött képekre Manga Dani barátom hívta fel a figyelmem, sok részben ezek ihlették írásom, mely eddig talán a legfontosabb Egmontius-történetem.

Azokban a gyalázatos időkben, amikor Egmontius hanyatlani érezvén vele született tehetségét, a számára ilyen módon egyre sivárabbá s jelentéktelenebbé váló létezés fölött elmerengett, majd úgy döntött, a világi hívságok elől, melyek géniuszát kikezdték, kolostorba vonul, s önmagát a teljes lelki szemlélődésnek átadja.

Volt akkoriban a környéken egy híres zarándokút, melyet Istenhez vezető sétánynak hívtak, s melyen több napi járóföldet megtéve, egy, azóta már feloszlott szerzetesrend kolostorába lehetett jutni.

Ezen az úton gyötörték meg Egmontius egyébként is megtépázott idegeit a hírhedt látomások, melyekből a mester jó néhány festményét származtatjuk, így például az Isten megvető tekintetei című sorozatot, vagy az úgynevezett Gyűlölet-ikonokat, melyek haragvó szentek ábrázatait mutatják be, de leginkább arra a hatalmas táblaképre kell gondolnunk, melyet Egmontius a megfestést előkészítvén két hónapon keresztül ácsolt föl egy portugál kikötőben hajóroncsok faanyagaiból, s mely kép állítólag három év megfeszített munkája során készült el, s A tenger apokaliptikus színeváltozásai címet viselte. A 60-as években bebizonyosodhatott volna, hogy a gigantikus festmény még a Holdról is látható, azonban jóval korábban elpusztult, amikor egy hatalmas hullám ízzé-porrá zúzta, s csodával határos módon minden darabkáját magával sodorta. Sok év múltán egy meglehetősen borzongtató legenda kapott szárnyra, miszerint egy sarkvidéki eszkimó fókavadászat közben a jéghideg vízbe esett, s mélyre süllyedve megpillantotta a teljes épségében a tenger fenekén pihenő képet. Az eszkimó a mágikus alkotásnak tulajdonítva megmenekülését, egy régészeti búvárcsapattal érkezett vissza a helyszínre, akik közül később többen egybehangzóan állították, hogy a hosszas hiábavaló keresgélés egyik éjszakáján, az erős holdfényben jól kivehetően, a hatalmas tábla fölött megnyílt a tenger, a kép felemelkedett, majd a szemük láttára, a mester kéznyomait megőrzően, egy régimódi vitorlássá alakult, s méltóságteljesen elhajózott a ködben.

A szellemhajó száz évvel később Közép-Amerika partjainál bukkant fel, s a leírások szerint fedélzetén szerzeteseket lehetett kivenni, kapitányi minőségében pedig maga Egmontius állt büszkén a vitorlás orrában, majd karjával jókorát lendítve parancsot adott, a hajó ágyúi eldördültek, s hatalmas festékgolyókat lőttek a csodálkozó, tudatlan indiánok felé, melyek egy egész falut beterítvén olyan színekbe és formákba öltöztették át a vadembereket, melyek egy későbbi, világhírű jelenség, a maja kultúra alapjait hintették el.

Habár ilyen ostobaságok sok hitelt nem érdemelnek, mégis jól jellemzik Egmontius gyötrelmekkel teljes zarándoklatát a célba vett kolostor felé a misztikus sétányon. A sétányról a hagyomány úgy tartja, hogy a bábeli torony megépítéséhez érkezők ezen haladtak végig, s így az Istenhez vezető sétány mindmáig a különféle kultúrák spirituális metszésvonala, s aki azon végigmegy, bár igen nagy szenvedések árán, minden kultúra gyökeréhez érkezik, s az osztatlan egység élményének isteni kegyében részesülhet.

Egmontiust e hagyományos elképzelés igazságai leginkább biológiai módon vették igénybe, s létről való elmélkedéseit a nemekre kettéosztott emberiség kínjaira, s ebből sarjadó vágyaira, úgyszólván testi kétségbeesésére irányították.

Mert midőn Egmontius már második napja lépkedett a poros, kavicsos úton, s étlen-szomjan tűrte az elméjét és fizikumát megrohamozó, zarándoklatát erősen fenyegető, s őt magát állandó visszafordulásra késztető látomásokat és hallucinációkat, melynek során például egy igen emlékezetes vízió kerítette hatalmába az előtte kígyószerűen a végtelenségbe kanyargó sétány Isten kiöltött nyelvévé való áthasonulásában, olyannyira rosszul lett, hogy kénytelen volt néhány percre megpihenni, s akkor a mester az út porába kinyújtózva elheveredett, és a testében hömpölygő folyamatokat éles figyelemmel végigkövette. Megtört korpuszának szenvedései közepette érzéki vágyódás született benne, hogy őt egy anyai érzésekkel jól felszerelkezett egyén gyógyító gondjaiba vegye, vagy a szeretet szavának tanácsaival ellássa. S ezen különösebben nem csodálkozhatott, hiszen művészemberek gyakorta éreznek hasonlókat, mikor a tehetség addig oly szilárdnak hitt oszlopai meginognak, s amit addig művészi élettérként oly gondossággal kibéleltek maguknak, most fenyegetően összezuhanni készül. Ekkor talán az anyaméh régi biztonsága szivárog mélyen tudatuk alá temetett emlékeikből rettegő lelkeikbe. Ott feküdt tehát Egmontius, s erre az anyai személyre gondolt, akinek megérkezésére egyáltalán nem számíthatott. Mégis, talán a gyűlölt utazáson sanyargató szigorával uralkodó Isten iránti dacból, úgy döntött, e ritkán támadó elementáris késztetést a mindennapi asszony felé nem bocsátja el magától, hanem abban úgyszólván megfürdőzik, s abból frissen kikelve önmagát a Teremtőnek, mint tékozlására büszke fiú atyjának, gőgösen – igen, a gőg szóhoz valamiért a mester ragaszkodni vélt – felmutatja, s Isten útján zarándoklatát nagy állhatatossággal folytatja majd. Így esett, hogy lázadó merítkezésében Egmontius e vágyott asszonyi arcképet egyszer csak lelki szemeivel megpillantotta, a akkor e látványt magától már sokáig el nem engedte, hanem inkább annak faggató felfedezésébe kezdett, s vele végül a következő párbeszédbe elegyedett:

- Ó, anyám, lám, kinyújtóztam a halál oldalán.
(Mit tegyek, a mester épp e szavakkal festette le kétségbeesett helyzetét! Hasonlatossága a későbbi költő szavaihoz merő véletlen, tekintve, hogy a költő sem tudhatott hősünk e kifakadásáról, hiszen azt csak most tárom a nyilvánosság elé.)
- Szépen mondod, fiam, s mond csak tovább.
- Hogy bennem megszülettél, csoda, hisz előbb én születtem meg benned. Mondd el, milyennek látsz.
- Gyönyörűnek látlak, mint minden anya a gyermekét. S bár örül a szívem, hogy találkoztunk, mégis fáj, hogy így kell lássalak, szenvedéseid közepette. De tudnod kell azt is, én mindig látlak téged amonnan átról, a halál fenséges birodalmából, s régóta kísérem figyelemmel tevékenységeid.
- Mondd hát, amit cselekedtem az életben, ahhoz mit szólsz?
- Fáj nekem, hogy nőtlenül éltél ez idáig.
- No igen.
- S bár sok szép festményt alkottál, tehetséged fajunk szaporodása terén nem kamatoztattad, s így magad a legnagyobb teremtéstől visszafogtad.
- Ez igaz.
- Márpedig gyermeknek életet adni a sok hasztalan pingálásnál fontosabb. Mennyi drága időt pazaroltál remeteként műhelyed áporodott légterében, embertársaid oktalanságán bosszankodva, tőlük magad, magadtól őket, az illatos asszonyokkal, kirekesztve, folyvást álmodozva, illúziókba ringatva magad, nem is sejtvén, hogy csinos mázolmányaid javarésze halálod után, mintegy utánad csusszanván a nemlétbe, elpusztul majd, - mert én látom a jövőt is, s óvlak tőle, ahogy lehet, - s így életed és működésed e bolygón csaknem teljesen hatástalan marad. Ezt mondom én, s fáj nékem is, hogy ezzel téged, ki amúgy is szánalomra méltó helyzetben leledzel, tovább bántsalak, de tekintve, hogy ilyesmi találkozásra oly ritkán adódik alkalom, ezt, s néhány mást is még, sietve közölnöm kell veled.
- Ó, pedig azt véltem sejteni, remekműveket alkottam!
- Ezt én megítélni nem tudom. De szánj több figyelmet az asszonyi létre, mert bizony mondom néked, tehetséged is emiatt apad.
- Csak nem?
- De. Mert bár könnyelmű lelked előbb úgy vélhette, a nőktől magad visszatartván, alkotóerőid zavartalanul tékozolhatod, most már ideje ráébredned, hogy ez a végső elapadás legbiztosabb útja, bármilyen tehetséggel áldott is meg a Teremtő. Mert élő lény szeretetére a legnagyobb géniusznak is szüksége vagyon. Hisz az isten is azért teremtette az embert, hogy legyen, aki szeresse, pedig ő aztán teremtőerőben nem szűkölködött. Lásd be hát, hogy az alkotással a gyermeknemzés éppen nem ellentétes, hanem azok egymást inkább támogatva segítik előre a boldogulásban.
- Mondasz valamit. De vajon végigjárjam-e az utat, melyre vállalkoztam, vagy most sebtibe rohanjak vissza otthonomba, majd magamról az út mocskát lefürösztvén, illatos ruhákat felöltve a faluban asszony után nézzek?
- Fiam, amit elkezdtél, járd csak végig bizalommal. De lelki figyelmed szenteld sok részben az asszonyi problematikának, mert engem is ennél fogva idéztél magad elébe, de én rajtad sokat már nem segíthetek.

Ezek után a mester ábrándjaiból előlépett anyai nőszemély még egynéhány részletes tanáccsal látta el életében megfeneklett gyermekét, melyeket most nem részletezünk, mégpedig szemérmességünk okán, valamint a mester iránti tiszteletből kifolyólag. Miután pedig megbeszélték, ami megbeszélni valójuk akadt, az asszony némi fizikai felfrissülés reményével ellátva szeretett porontyát, ekképp búcsúzott:

- Könnyeim, ha onthatnám, ontanám éretted. S lennének abban boldogság és fájdalom könnyei egyaránt. S azok lelkedbe csepegve elcsigázottságodból felringatnának.

Egmontius azután elaludt, s álomtalan szunnyadásából – úgy vélte – anyjának könnyei hozták újra öntudatra, de valójában csak egy nagy eső érkezett tágas fellegében Isten sétánya fölé, s azt Egmontius anyja ígéretének vélve, magába a boldogság és fájdalom cseppjeit befogadta, s ennek révén valóban felfrissülést nyert, s útját korábbi elhatározásához híven állhatatosan folytatta.

Az anyai kalandhoz ehelyütt hozzáfűzzük, hogy a mester hosszú távolléte után hazaérkezvén, anyjának portréját azonnal megfestette, s a kép később Anyám címen híresült el. A megejtő festményen a női arc felhők formáiból rajzolódik ki, de olyan tehetséggel megalkotva, hogy az arc, sajátos anyagában ellentmondva, igen éles vonásokkal bír, míg a felhők, ábrázatukat meghazudtolván, igen puha anyagból szövődtek, s e kettős jellemzés mind az anya természeti, s mind a természet anyai eredetét a szemlélő elé tárja, s mindezeket a tulajdonságokat a festészet mesterségében egyesíti. A képet alaposan szemügyre véve azt is felfedezhetjük, hogy a szemek felhőpamacsain megcsillanó napfény és a szemek sarkában gyülekező árnyékos gyűrődések, valamint a száj környékén kidolgozott gömbölyödésre induló izmok, az arcot sírás előtti állapotba színezik, míg a felhőt mindjárt eleredő drága kincseit remegve visszafogóvá, s így maga a kép e közelgő pillanatra koncentrálva, a megtisztulásra vágyó ember látomása az őt világra hozó, s ezzel a bepiszkolódás útjára bocsátó, nálánál korábban, ámde nem mindig létező személyről, akivel az elmondottak okán azonosulni vágyik.

Egy széles körben elterjedt anekdota szerint a kép igen különös körülmények között pusztult el. Történt ugyanis, hogy egy napon Egmontius legfontosabbnak vélt festményeit egy nem gyakran használt erdei ösvény mentén a fákra sorban felaggatta, s e rögtönzött kiállításához vezetendő embertársait, forgalmasabb helyeken bizonyos jeleket szórt el, melyek alapján az erdőben felsorakoztatott műveit az arra kíváncsiak megtalálhatták. Képtárának egy jól észrevehető részében pedig egy jókora vendégkönyvet helyezett el, mellé íróeszközt biztosított, hogy ilyen módon bírja vallomásra látogatóit művészete felől.

Egmontius ezután mindennap kijárt az erdőbe, s mohón leste, ki hogyan nyilatkozik képeiről. De mivel a könyvben egyetlen feljegyzést sem talált, végül mindig unásig ismert festményei előtt kötött ki, s azokat újra s újra tüzetesen átvizsgálta, s végül megállapította, hogy önmagát igen jó festőnek tartja. Ezen felbuzdulva boldogan ment haza, otthon rögvest egy újabb kép alkotásába fogott, melyet még aznap éjszaka – sokszor egyetlen szál gyertya fényénél – be is fejezett, s gyakran alvás nélkül csobbanva bele az új reggel frissességébe, néha még meg sem száradt festményével kiállítása helyszínére szaladt, s az új képet nagy büszkén egy következő fára felaggatta. Hetekig fürdött e különös alkotói hevület záporában, mely oly termékenynek bizonyult művészetét illetően, hogy olykor minden más napi tevékenységét elhanyagolva, egyszerre több képet is kiállított az erdei ösvényen, s régi munkái közül is újabb és újabb darabokat ítélt nyilvánosság elé méltónak. Hamarosan a kiállítás olyan hosszan kanyargott a fák között, hogy azon a képek alapos szemrevételezésével végigsétálni egy teljes nap sem lett volna elegendő, de a vendégkönyv lapjai még mindig üresen fehérlettek, senki egyetlen sort sem kapirgált bele, s így Egmontius arról sem lehetett meggyőződve, hogy kiállítását egyáltalán emberfia valaha is meglátogatta. És így aztán nem csak természeti szeszélyek veszélyeinek teszi ki remekműveit hiábavalóan, de maguk a képek létrejöttének értelme is megkérdőjeleződik, ha embertársai így fittyet hánynak rájuk. Pedig mennyi műgonddal, mesterségbeli jártassággal, s lelkének milyen nagyfokú feltárásával, szellemének milyen magasra emelésével, szívének milyen elkötelezett odaadásával alkotta meg őket! Ó, ha tudnák e bugrisok, e jelentéktelen életükkel oly elfoglalt, s annak mindennapi terheihez láncolt lények, milyen nagy szüksége van egy mégoly embergyűlölő művésznek is, mint ő maga, az időnkénti visszajelzésre munkáit illetően, akkor bizonyára megesne rajta az ő kemény szívük, s magukat megerőltetve kiballagnának ide az erdőbe, s bár jóllehet, az unalom vagy a csömör vagy a közöny érzésével küszködve, egy-két festménybe talán belemélyedni igyekeznének, majd arról valamiképp, a betűvetéstől persze jórészt undorodván, néhány szóval számot adnának. Ezért hát Egmontius, hogy legalább arról megbizonyosodjék, vajon figyelmes olvasója akad-e (a figyelmetlenek léte-nemléte mindegy volt neki), következő képében egy szándékolt hibát rejtett el, s minthogy ez a kép őt magát vendégkönyvének írása közben ábrázolta, a kép címéül a Vendégkönyv! kifejezést választotta, - s a nevezetes hiba oly sok más festményén föllelhető önmagának más színű szemmel való ábrázolása volt, - joggal remélhette, hogy ezek után a látogatói bejegyzések sora kezdetét veszi.

De talán mondanunk sem kell, a várva várt reakciók csak nem akartak megérkezni. Pedig Egmontius eközben is rendíthetetlenül alkotott, s végül a túlfeszített munka folytán, valamint a biztató érdeklődés hiányában, s egyúttal elhanyagolt szükségletei okán megbillent egészsége miatt, a mester egészen kimerült, s egy napon ágyában eszméletét veszítve beborult, s onnan három napig ki nem mozdult. Amikor magához tért, rendkívül kedvetlennek, elcsigázottnak találta magát, s akkor még három napig csak duzzogott, fortyogott, válogatottnál válogatottabb közönyöket hánytorgatott a lelkében, majd az emberiségre egészen megharagudott, öklét rázva a négy égtáj felé durva, hozzá nem illő szitkokat kiáltozott, s ennek során olyan gorombaságok szökkentek ki belőle, mit bárki szégyellt volna, ha csak hallja is.

A legenda szerint ekkor történt az, hogy Egmontius kihalt erdei sétányát oly fájdalmasnak találó, másfelől átkozódásait hallván olyannyira tovább keseredő anya fára tűzött portréján sírva fakadt, s addig csak készülődő könnyei festékből gyúrt felhőarcából most valóban kibuggyantak. S a zokogó festmény így önmaga anyagát olyannyira eláztatta, hogy az a nedvességgel együtt a képről lecsöpögni kezdett, s végül a vászonról e nagy siránkozás során egészen lemosódott.

Amikor Egmontius végül rászánta magát, hogy némiképp meggyűlölt kiállítását újra meglátogassa, dermedten vette észre a keretében fehéren világító, valaha volt festménye helyén lógó üres vásznat. S ennek látványa - anélkül, hogy a kép pusztulásának mikéntjéről tudott volna, - olyan nagyon megviselte, hogy ott helyben sírva fakadt, keserű zokogásban tört ki.

Felrémlett neki e bőgicsélés közben egy gyermekkori emléke, amikor látogatóban valamely rokonuknál, egy gyerekszemmel ittasnak vélhető nagyhangú ember, viccelődni próbálván, anyjának fogságba ejtését helyezte kilátásba, s neki magának az anyátlanul való hazatérés jutott volna osztályrészül. Ettől az elébe tárt víziótól a kisgyerek Egmontius vigasztalhatatlan zokogásban tört ki, s végül a vendégséget feladva, anyjának őt haza kellett vinnie. Úton a szülői ház felé mamája akkor szép szavakkal őt megnyugtatta, de végül természetes gyermeki derűjét az akkor még fiatal asszony vidám nevetése állította helyre, mely nevetéssel az anya a kis Egmontius szeretetének féltő megnyilvánulása felé adózott.

Akkor Egmontius, e régi emléktől vezérelve, az égre pillantott, mely az erdei sétány fölött rája letekintett, s ott egy felhőben anyjának mosolygó arcképét vélte felfedezni. És akkor a mester, aki már igencsak érett férfi volt, gyermeki önmagához hasonlóan megnyugodott, s valaminő egyetemes szeretet érzését a lelkében felismerte. Ennek pedig olyan fontosságot tulajdonított, hogy már sem legkedvesebb képének pusztulását, sem a kiállítása iránt tanúsított érdektelenséget nem bánta olyan nagyon.

Ez az oka egyúttal annak is, hogy Egmontius Anyám című festménye az utókorra üres vászonként maradt, mely képet e látható formájában igen sokan félremagyarázták. Hogy csak egyet említsünk: egyesek szerint a mester anyja portréjának elkészítéséhez sehogy sem mert hozzáfogni, annyira rettegett lelkének ilyen személyes irányú megnyitásától.

De térjünk most már vissza a zarándoklatát felfrissülve folytató Egmontiushoz, s Isten kiöltött nyelvéhez, melyen keresztül az immár az asszonyi problematikán merengő mestert mint elveszett báránykát, az égi atya magához csalogatta. Ahogy az eső elállt, s a nap kisütött, Egmontius az út mellett egy érdeklődését igen nagymértékben felkeltő fára lett figyelmes, s erős késztetést érzett, hogy azt ecsetjével megörökítse, különösen, hogy némiképp saját helyzetére és lelkiállapotára emlékezette. De nem lévén nála festőszerszámai, valamint annak tudatában, hogy más cél felé törekszik éppen, s ama bizonyos kérdőjeles tehetségének árnyékában, úgy döntött, tervét feladja, s a magányos cédrus megfestését másra bízza, aki talán teremtőerejének nagyobb teljében lesz akkor, amikor erre veti a sorsa.

Útján tovább baktatva, nem sokkal később egy szembejövő emberrel találkozott, aki – bármilyen hihetetlennek tűnt is Egmontius számára – egészen pontosan úgy nézett ki, mint ő maga. Láthatóan a másik is meglepődött, s egy jó ideig olyan zavarba jöttek, hogy azt sem tudták, hogyan szólítsák meg egymást. Végül Egmontius bátorodott neki előbb, s így szólt:

- Egmontius vagyok, az arcképfestő – azt ezúttal nem tette hozzá, hogy híres, mert nem akarta a másikat ezzel frusztrálni.
- Ez érdekes – szólt a megszólított, - mert engem is Egmontiusnak hívnak, s én is arcképfestő vagyok.

Ezen aztán, nem volt mit tenni, meg kellett döbbenni.

- Csakhogy ez nem nagyon lehetséges – mondta magára erőltetett nyugalommal Egmontius.
- Meglehetősen ritka véletlen – értett egyet a másik.
- Ha tudtam volna, hogy ön létezik, nem kellett volna annyiszor a tükörbe bámulnom festés közben, hogy a végén már sokszor azt hittem, netalán hiú lennék.
- S én szintúgy szívesebben használtam volna önt modellemül, mint saját magamat. Sőt, akár egyszerre is festhettünk volna, egyetlen közös műteremben, s így a költségeket is leszoríthattuk volna.
- Akkor egyszerre több megbízást is vállalhattunk volna, feltéve persze, hogy festési stílusunk és – khm- tehetségünk nagyjából hasonló lett volna.
- S talán közös kiállításokat is szervezhettünk volna, s talán kettőnk batrátaiból kitelt volna egy valamire való megnyitó közönsége.
- S egymás képeiről a véleményünket kicserélhettük volna, s így talán hozzáértő kritikára is szert tehettünk volna.
- S így gyorsabban fejlődhettünk volna művészetünkben.
- Vagy egymásnak ide-oda szépen megfogalmazott ajánlóleveleket írkálhattunk volna, s a siker útjára hamarabb ráléphettünk volna.
- Vagy a gyors siker könnyű igézetéről egymást idejében lebeszélhettük volna.
- S oly sok magányos óránkat is felemelő társaságban tölthettük volna.
- Vagy valaminő témát megfesteni szeszélyünk folytán nem kívánkozott volna, azt bizalommal a másikra bízhattuk volna.
- S ha egyikünknek sem fűlt volna a foga hozzá, egyszerűbben beláthattuk volna annak haszontalan voltát.
- S így egyedül olykor ez milyen nehéz volt!
- Vagy esetleg egymást bizonyos képek megalkotására mégis rábeszélhettük volna.
- S így egyedül azokról milyen könnyen lemondtunk!
- Bizony!
- Bizony!
- De már késő, s egyébként is úgy látom, más irányba tartunk.
- Bizony.
- Bizony.
- Akkor Isten áldja.
- Magát is. Sok szerencsét!
- Sok szerencsét!

S a két Egmontius ekképp elbúcsúzva folytatták útjukat, s többé sose találkoztak. A mester e különös élményét Kettős önarckép című munkájában dolgozta fel, melyen két önmagát a műteremben egymásnak háttal felállítva, azok a másikat saját vásznukra lefestették, de a másik vásznán már saját képükön is önmaguk szerepelt, igaz, ő éppen a másik arcképén dolgozott, aki persze őt festette. A képen a műértő elemzés felfedezheti a két festő egymással folytatott versengését, hogy melyikük képes egyre finomabb technikával saját vásznán egyre több belső vásznat s arcképet létrehozni. A Kettős önarckép a két, éppen háta mögé, s ennek folytán egymásra tekintő festő szimbolikájában a megismerés csalóka tükörjátékát, a titkokat firtató ember önsokszorozó ellehetetlenülését, a Nárcisszuszként élete tavába pottyantott szerelmet pillantás önelidegenítő riadalmát mutatja be, s intő például szolgál arra vonatkozóan, hogy a mester, s a másik mester is, bizony jól tették, hogy egymással szorosabb barátságba Isten útján találkozván nem léptek, de bizony jól tették azt is, hogy igen udvariasan és kedélyesen elbeszélgettek, s egymás mellett nem haladtak el közönnyel.

E roppant jelentős kalandok után Egmontius lélekjáró túrájának nyugalmasabb szakaszához érkezett, s végre átadhatta magát a környező táj dimbes-dombos, zöldellő-sárgás, itt-ott barnába hanyatló geográfiai és színspektrum szerkezetének, s ezeket a jelenségeket áhítattal tanulmányozta. Nem feledvén az anyai intelmeket, a vidék formáiban asszonyi testek kirajzolódását figyelte meg. Az intim részletektől sem visszariadva gyermeki ártatlansággal tapogatta végig a domborzat hajlásait, hajlatait; annak üde illatát az erjedőkkel együtt mélyen beszippantotta, magában megkeverte, megkavarta, majd szervezetének légnemű adagaival elegyítva a természetbe azokat visszabocsátotta. Úgy érezte, a földből felszökő női szellemlények testét belülről játékra incselítve, pajkos férfiúi tündéreket és koboldokat szabadítanak fel, akik kacagva szaladtak félvilági párjaik után, s bokrok rejtekében őket nászi vígalomra bírták, gyümölcsökbe, magvakba bújva bárminő fény- s tekintetsugártól elburkolózva, de azokat egyre kíváncsibbá gerjesztvén rohamozásra készették, s így a természet gömbölyű formáit felduzzasztván önmaguknak tágas lakhelyeket béreltek, s a jövő szép reményeit ott gondoskodón letelepítették. A természet áradt-zsibongott Egmontius káprázó szemei előtt, s suttogva, settenkedve, megragadón ráncigálva, kúszva-mászva, zsigereiben e mozgásokkal utat törve, teste belsejébe fúrkálták-toszogatták magukat. És Egmontius erre buzgón feleselve, pórusait szaporán nyitva-csukva, lédús kiválasztásait löködve, a természettel ott Isten útján folytatott békés sétája során egyesült, azonosult, közösült, minden elképzelhető formában hozzá igazodott, vagy őt magához igazította. A mester e lelki, szellemi és biológiai anyagcsere következtében egészen megtisztult, s a kártékony illúziók alól is felszabadult. Egyszerűnek, könnyűnek és nyitottnak találta magát, úgy érezte, a gyökereivel lélegzik, azok többé múltjába, nehezen kiharcolt személyiségébe, alkotói karakterébe vagy rögzült szokásaiba nem kapaszkodnak, nem görcsösködnek torokszorítón léte puha falán, hanem energikus tekeregnek-kanyarognak körülötte, s mint érzékeny csápok, a világot letapogatva, onnan a legüdítőbb, s egyben legtitkosabb erőket nyerik ki számára, ezekkel az életnedvekkel őt feltöltik, s minde erényeiben, mind fizikumában kecsesen izmosítják. Egmontius megfiatalodott, s valóban, az előtte kígyózó úton ruganyos vágtába kezdett, s önmagát egyre inkább szellőkkel nyargaló kentaurként azonosítva, lelkének erős vágynyilait tékozló boldogsággal a Napba lőve, trappolt végig a sétány jókora szakaszán. Hosszú köpenye mögötte lobogott, vagy combját csapkodva szapora ütemekkel bíztatta, sarkantyúzta gazdáját az egyszerre önfeledt és önazonos ügetésben.

Az addig poros-kavicsos út hamarosan nagydarab sziklákból rakott ösvényfonattá szélesült, melynek végigszökellése egy zergének is becsületére vált volna. Isten nyelvének érdesebb felületein járt már ekkor a magát zarándoklatra ítélő festő. S Egmontius vidám nyargalását fel nem adta, a jókora kőtömbök fölött ruganyosan röppent tovább, megtorpanás nélkül, testében az egyensúly és dinamika törvényeit működni hagyván, s éles szemével az újabb és újabb szökellési pontokat olykor csak periférikusan könnyedén beazonosította, s oda megpurgált energiáinak mentén fizikumát át- és átlendítette. Hogy a mester hegyi kecske módjára e költői tornagyakorlatok közben mekegő hangokat adott volna ki magából, e teljességgel rosszindulat szülte gúnyolódást itt és most végre cáfolni áll módunkban. Ezt sem Patás önkép című teljesalakos, később alkotott portréja, sem Egy kecske hallucinációi című mélyen misztikus képe nem támasztja alá, bármilyen galád interpretációk is próbálják azokba a mester idiotizmusát beleerőszakolni. Nem, Egmontius teljesen nyugodt, hangtalan légzéstechnikával valósította meg a kőtömb-mozaikon való áthaladását, mint ahogy egyébként állatbarát olvasóink kedvéért megjegyezzük, hegyi szirteken ugrabugráló kecskéket sem hallott még senki mutatványaik közepette mekegni, legfeljebb egy-egy kiszögellésen megtorpanva adnak ők is csak vokális jeleket, párjaikat hívogatván természetszaporító együttlétre.

Egmontius mozgásos meditációjában egyébként sem az állati szint felé tett meghatározó lépéseket, hanem saját, emberi valóját teljesítette ki egy addig még általa sem ismert, de eredendően lehetséges irányba.

- Én, drága barátaim – mesélte hazatérte után Egmontius a kertjében nyíló bamba virágoknak, - akkor a létezés egészen új dimenzióit nyitottam meg a magam számára. Például felfedeztem a lábaimban rejlő, természetes alkotóerőt, melyet addig öntudatlanul használtam ugyan, de annak művészetemben új utukat feltörő, tudatos használatát gazdag eredményekkel megháláló lehetőségeiről fogalmam sem volt. Mert, drága virágaim, egészen különös ecsetvonásokra tehetünk szert csupán lábujjhegyen festve, vagy csupán sarkunkon tipegve a vászon előtt, nem is beszélve a táncolva festés burjánzó variációiról, , s ugyanúgy jelentős műveket alkothatunk különféle boka- és térdkörzések jól kimunkált alkalmazásával. Erre vonatkozóan, ó, ti földhözragadt, bár csodálatos lények!, a szerzetesek körében igen hasznos technikákat tanultam meg, mert képzeljétek el, hogy ott megismerkedtem egy szaltózás közben festő baráttal, aki mutatványa alatt kezébe, szájába, lábujjai közé fogott ecseteivel vásznára hihetetlen formákat volt képes felsikálni, olyanokat, melyek dinamikáját megértenünk a hagyományos ácsorgó festészet szemszögéből nem tudhatjuk. Kedveseim, nem csupán a szellem, a lélek, s némiképp a két fest, hanem maga a teljes emberi test is fest, bizony!

Majd felhívta a virágok figyelmét azért a szükséges önkorlátozásra is, mely rendkívüli jelentőségű az alkotásban, s ezért az ecsetet ragadó jobb, ha esztétikai szigorát nem táncikálja szanaszét vászna előtt, mert abból aztán művészi sajátosság nehezen lesz kihámozható.

Amikor pedig Isten kiöltött nyelvének érdes felületein Egmontius áthaladt, egy igen terebélyes sártenger állta útját, melyet szökelléseiben megtorpanó hősünk hosszas szemlélgetés után megjárhatatlannak ítélt.

Három napig tanyázott Egmontius a sártenger partján.

Negyednap dühében egy hatalmas sziklát, erejét meghazudtolva, feje fölé emelt, s azt az átkozott mocsár pofájába vágta. Az a sziklát cuppanva és nagyot fröcskölve magába fogadta, s mindenestül elnyelte. Erre a közönyre Egmontius méginkább megharagudván, újabb s újabb sziklákat vetett a haláli lápba, s kerek öt napon át hajigálta a gigantikus tömböket, míg az emberfeletti erőfeszítéstől csontvelőig hatoló sajogások és kimerültség közepette észrevette, hogy a sártenger arcán a gyűrött kőzetek fel-felpúposodnak, s további sétája számára szilárd talajt biztosítanak. Pihegve nézett egymás megviselt ábrázatába Egmontius és a nyálkásan himbálózó sötét mocsár. Ádáz harcuk még további öt nap és éjszaka zajlott, míg Egmontius a sártenger másik partjára bedobált kősétányán végre áthaladhatott.

Ott állt Egmontius a mocsár másik oldalán, szeme előtt összefolytak már minden látványok, fülében összezúgtak már minden hangok, lelkében egymásba borultak már minden hangulatok, s fejében egymásba szálltak már minden gondolatok.

S akkor a mester nagyon nyugodt, csendes hangon a sötét, elcsúfított arcú mocsáron keresztül előbbi élete s egy erősen elképzelt személy fel így fakadt lírába:

A Nap nyugszik, bennünk hál,
s kiölti nyelvét ránk a Halál.
Szórom képeim, szórom vágyaim.
Kacatként heverünk Isten díványain.

A Hold megsüt, minket vár,
túlonnan túl hol madár se jár,
rebbenj, riadj, későre jár,
szemhéj lecsuk, pilla lezár.

Odabent míg ima szól,
idekint egy igét szór
szerteszét egy csendes hang,
hogy egyedül most csak te vagy.

Csak te vagy most egyedül,
ki a világba gyermeket szül,
s nyögéseid fülelve én
lépek túl a lét mezején.

S látom most, hogy szerettelek,
habár sose ismertelek.
Hogy végem benned nyerem el,
így feleselek az Istennel.

Köszönöm hogy lehettél,
köszönöm hogy engedtél,
köszönöm hogy csak te vagy,
köszönöm hogy bennem vagy.

És Egmontius megfordult, s az előtte magasodó kolostor kapuja felé indult.