2010. december 31., péntek

2010 végére

Gyakran van mostanában Szilveszter. Jöjjön ismét a szokásos évzáró "beszéd".

Milyen messze kerültünk mégis azon januári Brutus-felújító próbáktól, a Gyros-töredékek felújító próbáitól, a Zsiráfivóhelytől, nevek jutnak eszembe, olyan nevek megint, akikkel nem dolgozok most (már) együtt, de akikkel akkor még igen: Minki, Kata, Zsuzsi, Áron, Csaszi (a teljes Gyros 1.0-stáb), aztán Piri, meg Dé, meg Balázs, meg Marci (a Brutus-stáb fele), nincs színpadunkon már Pisti sem, vannak persze mások, akik Oberon világainak fáiban laknak - ahogy Csetneki Gábor mondta - valamiféle megrendülés ez a darab a színházban, az emberi létezésben. Végigtekinteni egy éven, mintegy a múlt csatornáiban vájkálni: "ami van, széthull darabokra", de persze "csak ami lesz, az a virág"...

Vagy akár így, év végi Eszméletben:

"Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol."

Valahogy minden jelen van egyszerre: minden múltak rétegei egymáson, a korábbi évek is, arcok is, érintések is, szagok-illatok is, terek és termek, zöld füvek, melyeken örökké ismétlődnek régi mozdulatok. Ugyanaz a megismerő izgalom, ugyanaz a vágy a titok felé, bennem, mint akkor is volt, és hiába a működés kötelezettségei, a szabályosság igényei, a rendteremtés szükséglete, a szakmai kívánalmak, pénzügyi nyakatekervények, a látszatra érettebbnek lenni: maradunk szeszélyesnek és marad az újrateremtődő káosz, és marad mindig hiány, mindig antiszimmetria, s ez mozgatja a szeleket, ez táplál majd vihart, ez indítja el a folyókat, kőbe-hegyekbe vájva új utakat.

Az alkotás, meg az élet: hallgatom a Brook-féle Mahabharata zenéit, megrendül minden, amit eddig megéltem, amit eddig létrehoztam. S főként a hogyan kellene-lehetne élni, s szemben ezzel a hogyan élek, hogyan élünk valósága. Oly sok az elpazarolt, eltékozolt pillanat. Vajon lehet másképp? Elzárva elérhetetlen tudásoktól, elzárva megélhetetlen élményektől. De mi zár el ezektől? Van-e kulcs, van-e kulcshoz való zár, van-e kulcsot, zárat megfeleltető mozdulat?

Mit tudtam megfogalmazni magamból ebben az elmúlt évben, s mit tudtam igazán megélni a világból az elmúlt évben? Vagy azonosultam-e bármivel, sikerült-e magammal azonosítanom azt, amin dolgoztam? Mindenhol ott vannak a részeredmények, de a teljességből sok hiányzik. Brutus, Gyros, Zsiráfivóhely, Étellift, Oberon, Goya, de még a Soltis-tábor Don Quijoté-ja is: a kívülállás sosem számolódott fel. Ez a rendezőnek talán a sorsa is, csak a színész alkot igazán, csak a táncos, az élőzenész alkot igazán, a szemlélő szemlélő marad, s jó esetben létrejön benne valamiféle mozgás igénye, vágya, ennek felismerése, szinte kötelezvényszerűen, hogy rákényszeríti az emberre, hogy "változtasd meg életed". És én, aki saját munkám legavatottabb és legkitartóbb személője vagyok, vajon rám kényszeríti-e a sok darabka, hogy aktivizájak valamit, olyasmit magamban, ami eddig szunnyadt? Vagy erőt vesz rajtam a munkában való elfáradás, s az igazi átváltozásra már nem marad töltöttség? De van-e valódi értelme akkor e munkának? Fogalmazni, strukturálni, színekkel ellátni, élvezhetővé tenni, fordulatossá tenni, energiával feltölteni - mindez hová vezet, ha a kinőtt virág nem ró ránk még nagyobb feladatot, melyet örömmel veszünk föl?

A színházat, éppúgy, mint a kocsmát, vagy mint minden "kulturális gyülekezőhelyet" ezernyi dologra lehet használni: hogy ne legyünk egyedül, hogy érezzük magunkat valakinek, hogy feltöltődjünk, hogy a felesleges időnket eltöltsük, hogy az alkotás igézetébe kerüljünk, hogy tartozzunk valahová, hogy csendben elbújhassunk egy sarokba önmagunk elől, hogy önmagunkról szóló dicséreteket halmozzunk fel, hogy a középpontba kerüljünk, hogy szeretetet csaljunk ki másokból, hogy szeretet érzését higgyük el magunkban, hogy gondoskodó attitűdöket vehessünk fel, hogy mások jelenlétével erősített gondolatainkkal felszánthassuk a belső ugart, hogy okosnak mutatkozhassunk, hogy tehetségesnek mutatkozhassunk, hogy műveltnek mutatkozhassunk, hogy szépnek mutatkozhassunk, hogy kiválónak mutatkozhassunk, hogy érdekesnek mutatkozhassunk, hogy szerencsésnek mutatkozhassunk, hogy társasági embernek mutatkozhassunk, hogy elhiggyük, hogy másoktól tanulhatunk, vagy elcsenhetünk valamit, meg hogy elhiggyük, hogy mindezért még jól is érezzük magunkat, és nagyon hasznosan és magas minőségben töltjük az időnket.

Nehéz és ritka dolog a színházat arra "használni", hogy valamiképp szembenézzünk magunkkal, és az életünkkel. Általában mimózák vagyunk ehhez, vagy túl büszkék. Vagy a bukástól félünk, vagy eleve erősnek hisszük magunkat. Márpedig mindkettő teljes céltévesztés: lehet szórakoztatni, lehet esztétizálni is ezekkel, de mindahhoz képest, amit a valódi átváltozás jelent, és amit a színház lehetőségként tartogat, ez semmi. Mert a show-bizniszhez meg nem vagyunk elég képzettek, sőt, a show-bizniszhez talán nem is kell akarnunk elég képzettek lenni, hacsak nem szeretnénk show-biznisz-hősöket eljátszani (bár ez már önmagában is show-biznisz...).

Sajnos az utóbbi időben csak elvétve láttam olyan alakításokat a darabjainkban, amiben igazán benne lett volna ez a szembenézés. Pontosítok: nem láttam. Voltak a közelében többen is: Balázs Cat-ként a Brutusban, Minki Guil-ként, Kata és Csaszi is Hamletként, Áron Poloniusként a Gyros-okban, aztán Pisti a Zsiráfivóhelyben, olykor-olykor Süti, inkább az elején, de aztán nagyon szerep lett a szerepből, Lili az Oberon második workshopjában, itt Lambi meg Dé is, Leó Merenyén, Süti bizonyos tréningeken, Poxy a Goyában, de ezzel nagyjából be is van fejezve, és még Paolo tréningjein sem láttam ilyesfélét, módszer ide vagy oda...

A módszerből vagy az emberekből, nem tudom, hiányzik valami, ami erre felnyitná a szemeket, ami feledtetné a praktikus és privát dolgokat, tehát sok a máz, a míveltség, a mímeltség, a már sokszor működött, rutinszerű színészi ábrázatok, formai kibúvók, megszokott, valódi kérdés és tét nélküli megoldások, melyek, tudjuk, bármikor eladhatók, lesz rá vevő, ha eléggé azonosítható a gesztus, ha eléggé "hétköznapi" a cselekvés. Valójában azonban ez pongyola fogalmazást takar.

Túlságosan jellemző a szerephalmozás-kényszer, a produkció- és produkálás-kényszer, a társasági kényszer, az okosnak lenni kényszer, a fölösleges kommunikáció-kényszer. Szemben az elmélyüléssel, a kutatással, a presszió nélküli valódi érdeklődéssel, amitől belső megrendülés várható, amitől változás, átváltozás várható. Összességében túl sokat várunk kívülről, a kívülről várás illúziójában vagyunk, úgy élünk, oda tartunk folyton, ami tőlünk kívül van, eltartunk tehát magunktól, és ennek megfelelően végül el is idegenedünk, és tanácstalanok leszünk munkánkat, sőt, életünket tekintve is.

Mindig olyanok vagyunk, mint akiket meg kell menteni.

2010 jó év volt, mindezzel együtt is jó év volt, nagyszerű volt, izgalmas, tartalmas, fordulatos, aktív, nem nagyon mély, de azért mélységre törekvő, szóval minden jót el lehet mondani, de nehogy még egy ilyen évet!

Mindaz, amit egy csoportról el lehet mondani, jellemző kicsiben az egyénre is. Rám is, a közösségi és színházi, és a saját - ha van ilyen - privát életemre is.

"Az igazi felfedező út befelé vezet."


2010. december 25., szombat

A kérdőív

Kértem a csoporttól, hogy válaszoljon pár kérdésre, ami a közös munkánk múltját, jelenét, jövőjét illeti.
Jópár napja én magam is válaszoltam ezekre a kérdésekre.
Következzék most ennek kicsit újrafésült változata.

A) Mik a Radikálisnál eddig töltött időd alapvető tapasztalatai?

1. az Oberon-előadást illetően

Számomra egyértelmű, hogy az eddigi rendezéseim közül a legkomplexebb, legnagyobb vállalás, valamint a legszebb és legprofibb csapatmunka. Szívemhez közel áll.

Arról szól, hogy végül minden szétbomlik, és ebben a változásban éljük az életünket. Szeretem, amikor erre valaki rájön, vagyis hajlandó az előadás témájával foglalkozni, és nem a bűvölet vagy az ellenérzések nyelvén kommunikál róla. Hanem valóban megérinti, esetleg megrázza ennek a mélysége.

Az előadás lehetséges fejlődése: belső arányok finomítása. A színészi játék lehetőségeinek további kibontása. Hiányzik egy, a Kossuth-dalhoz hasonló későbbi energiabomba-jellegű tetőpont (a burleszk jó, de nem pótolja). Sok helyütt feszesebbre lehetne húzni a jeleneteket, a váltásokat még pengébben kivitelezni, megoldani a függönyhúzást :)

Kedvenc személyes képeim, pillanataim:
Zsuzsi az amazonoknál piros bohócorrban hátat fordít, és kacsint.
Adri klorofillja
Leó baszakodik a zárral
Mesi és Lili hátra kaszabaszál az amazonoknál
Zsolt „széthull darabokra”
Ahogy Süti mondja:”A Dével meg a Balázzsal söröztünk”
Csilla kilapítja a zsiráfot
Réka a zászlókkal
Női madárkar mögöttük a fiúk
Poxy lábujjára száll a madár, amitől megrándul álmában

2. A munkafolyamatot illetően
Szerettem a workshopokat, melyek ehhez az előadáshoz vezettek, és különösen szerettem a merenyei tábort. A szabadság levegője itatta át. Nem éreztem a produkció kényszerét, sem az elvakult munkamánia érzetét. Történt annyi, amennyi mondanivalónk volt. Ugyanakkor nagyon nehéz volt, mert sosem tudtam pontosan, mit is szeretnék látni. (nem szerettem volna látni...)

A próbákon nem szerettem a késéseket, mert meg kell tisztelni egymást a jelenlétünkkel.
Nem szerettem a nyavalygásokat, amit a lelki-testi kényelmetlenségek szültek, mert valójában csak egoista trükkök, hogy magunkra vonjuk a figyelmet. Jobb lenne ezt színházi munkával megszerezni.

Nagyon szerettem merenyén a tréning közbeni ablakon kimászást.
Vagy amikor 4-en elmentünk a sötét erdőbe.

A farönköket.

Sok-sok jó élmény gyűlt össze.

3. A közösségi létet illetően

Épp a minap jutott eszembe, hogy jó pár előadásban, így az Oberonban is, a közösségi lét, vagyis egy közösségben zajló élet érdekelt leginkább. Ezzel is indult a "karrierem". A Mélységes érzelmek... című előadás kocsmai törzsközönsége, vagy a Brutus hátterét adó láthatatlan közösségi állam vezetői, vagy az el nem készült Don Quijote lázálmai színházi társulata mind azért küzdenek, hogy a közösségre vágyó egyén és a darabokra hulló közösség konfliktusát megoldják.

Hol találunk szabadon választható közösségeket a kolostorokon és a Facebook-on kívül? Én csak a színházban találok ilyet, és ez ráadásul mind a kolostoroknál, mind a Facebook-nál jobb. Egyelőre nem tudnék másként élni. Az individualista világban az egyén gyorsabban tud haladni, mint egy közösség csoportosan. Ezért sem könnyű. De mindent megteszek, hogy ez a közösségi jelleg maradjon, fejlődjön. Azokkal, akik szintén szeretnék. Ezért az egyéni teljesítményeknél nekem fontosabb a csapatmunka. Sokszor látok jeleket arra, hogy ez nem könnyű az egyes tagoknak. Nem azért mert alkalmazkodni kell, persze azért is. De azért, mert a közösség ténylegesen lelassít kicsit. De kérem, végül is ki mondta, hogy rohanni kell? Mellesleg érdemes megtanulni, hogyan lehet megspórolni bizonyos időket, hogy a közösség mégse lassítson le. Ha a közösség együtt elég formálható és rugalmas, akkor senki sem fogja érezni sem a lassítást, sem a siettetést.

4. Az emberi tényezőket illetően

Nagyon érzékeny dolog, kitől fogadunk el tanácsot, utasítást, feladatot. A közösségnek meg kell alkotnia saját íratlan kódexét is, hogy ezeken a napi nehézségeken felülemelkedjék. Mindenkit alapvetően kérni kell valamire, nem utasítani. Fenntartva az ellentmondás jogát. Láttunk mostanában pár esetet, amikor ez nem így volt.

Nekem az a dolgom, hogy néha pedagógiai erőfeszítéseket tegyek, és rávegyek valakit valaminek az elvégzésére. Főként a szerep bizonyos szükségesnek tűnő aspektusai miatt. Ezért néha nem vagyok udvarias, a szülés néha fájdalommal jár, de remélem ezt senki sem veszi a szívére. Másnak viszont ilyet tennie nem szabad. (Más esetben nekem sem.)

Mindenki nehéz személyiség, mert minden személyiség nehéz. A fő ellenségek: lustaság, gyávaság, fölösleges kényelmi szempontok, függőségek személyektől, anyagoktól. Mindezeket teljesen felszámolni nem lehet, nem vagyunk katonai szervezet, de folyamatosan csökkenteni kívánatos. Szeretném, ha mindenki képes lenne felismerni a nemkívánatos függőségeit. Hiszen ezekkel ártunk önmagunknak a legtöbbet.

A színházi munka bár csoportépítést igényel, azzal jár, nem feltétlenül a barátságok fő helyszíne. Tudjuk, ez is megtörténik, sőt, szerelmek is születnek (és múlnak el) de nagyon fontos, hogy a színpadi munkában munkatársak vagyunk. A munka munka. Emberileg pedig épp ezért megengedőbbnek kell legyünk egymással, mint egyébként. Valahogy türelmesebbnek és gondoskodóbbnak, és persze nyitottabbnak és őszintébbnek.

B) milyen ambíciók vezérelnek, hogy itt dolgozz?

Hát, nem is tudom. Talán leírtam fentebb, de annyi minden van még.
Ez az otthonom.
Ezt hoztam létre.
Pillanatnyi bűbáj csak, holnapra talán minden leomlik.
A jelenidejűség nagyon jó. Kiélez.
Bár sokszor elfáradok...

C) milyen visszatartó erők dolgoznak ez ellen (külső-belső)?

Anyagi kérdések, bizalmi viszonyok, az állandó változásban-lét nem könnyű, minden közösség ami van, széthull darabokra. Ebben se legyen hamis illúziónk.
Meg aztán én magam is elég makacs, önfejű tudok lenni.
Olykor a régi idők reflexei működnek (nem volt mindig ilyen önzetlen a csapat), és eszerint reagálok dolgokra, jó lenne különválasztani a múltat a jelentől.


D) milyen típusú előadásokban szeretnél itt részt venni a jövőben?

Olyanokban, amelyekben meg tudjuk fogalmazni valahogy magunkat.

E) milyen képzésekben szeretnél részt venni?

Beszéd, ének, hangképzés
tánc, mozgás
akrobatika
színészmesterség
filmszínészet

F) milyen képzésekre szorul szerinted alapvetően a csoport?

A fentiekre

G) milyen ötleteid, javaslataid vannak ezekre (foglalkozás, tréner, iskola, stb)?

Előkészületben!

I) várhatóan milyen anyagi kondíciókkal és időkeretben tudsz jelen lenni a Radikális 2011-es évében?

Hát ahogy eddig... éjtnappallá téve, annyiért, amennyi juthat.

J) előre láthatóan milyen egyéb Radikálison kívüli színházi munkáid lesznek 2011-ben?

Egyelőre nem tudom. Felkértek egy rendezésre, még nem tudom mikor lesz.

K) Mik a következő év egyéb nagyobb színházon kívüli tervei számodra?

Feleség, család, autó, ház :)

- mennyire független ez (akár lelkileg) az itteni munkától?
Abszolút függő vagyok önmagamtól.

L) mik a pozitívumok a társulat eddigi munkáját illetően?
Kitartó, érdeklődő, helyes, szép, tehetséges emberekből állunk :)

M) hogyan működhetne jobban a csapat?
(és ennek érdekében Te mit tehetsz?)

Tagbővítésre van szükség, több kisebb előadásra, képzésekre, a feladatok továbbosztására, pályázati pénzekre, szponzorra.
Ráfekszem a menedzsmentre.

N) miben vállalnál az eddigiekhez képest nagyobb szerepet? (X-et tegyél és röviden hogyan képzeled el...)

színészet
csapatszervezés    X - egyeztetés és kommunikáció gyorsabbá-pontosabbá tétele, havi társulati ülések
pályázatírás    X - lehetőleg mindenre, ami szóba jöhet
menedzsment    X - ezt alaposan végig kell gondolni, rengeteg rész-feladatra bontani a feladatokat, és azokat még részekre...
dokumentáció    X - nagyon fontos - archivum létrehozásával
webfejlesztés    X - domain, meg minden egyéb!
közönségszervezés
technika
pr, sajtó és reklám
logisztika    X - az előbbiekre építve
adminisztráció
karbantartás
takarítás
egyéb, éspedig...

X) bármi egyéb fontos mondandó, kérdés, élmény, ami eszedbe jut:

most nem, majd új bejegyzésben.

2010. augusztus 23., hétfő

A kör négyszögesítése

Szeptember 25-én hivatalos Oberon-premier lesz Budapesten. Nem munkabemutató, nem workshop-prezentáció, hanem egy önálló előadás létére jogot formáló anyag. A „végleges” Oberon. Ha tetszik, egy korszak lezárása, s remélem, hogy egy új korszak nyitánya. Tehát így is kell, hogy sikerüljön. Nem szabad hibáznunk. Az előadásnak hordoznia kell valamiképpen az előző 5 (vagy 7) workshop és munkabemutató tapasztalatait, élményeit.

Nagy az elvárásom önmagammal szemben, és a társulattal szemben is. Szerintem ez az elvárás jogos, és talán a nézők részéről is létezik. És azt is tudom, hogy messze az elvárások fölött kell teljesíteni, hogy az elvárások elillanjanak. Magunkat is meg kell lepni.

Ezért sem lehet az Oberon-előadás az eddigi Oberonok összeollózott változata, még akkor sem, ha az dramaturgiailag jól van összefűzve. Nem lehet az eddigieket szerencsésen ötvöző és mégis új utakat nyitó merenyei Oberon tűzrakteres adaptációja sem. Akkor viszont milyen legyen az előadás?

A merenyei tábor előtt megfogalmaztam 13 szálat, amelyek keringőjéből gondoltam összefésülni a végleges anyagot. Merenyén ezekből erőteljessé vált 4 szál:

Oberon, Titánia és az indiai gyermek
Az erdő szférája
Titánia tündérkara
Szerelmesek

megjelentek még többé-kevésbé:

Égeus, a mágikus tárgyak embere
Oberon manói vagy szellemei (Puck)
Az indiai gyermek története
Thézeusz és a Nők Városa

és van 5 szál, amivel lényegében – jelenetszerűen - nem foglalkoztunk:

A rozzant révész
A hazautazók
Mesteremberek
A függöny mögé leselkedő lány
Az ünnepi készülődés

Úgy sejtem, hogy a Tűzraktérben minden másképp fog megszólalni. A „Leó vagyok és benne vagyok ebben a fában” mondat egészen másként hangzik egy természeti környezetben, mint a Belváros szívében egy teremben, egy mesterséges színházi közegben. Az egyéni álomjelenetek, de talán a párosok is, mit érnek a maguk sétálós, nagy térbeli ívet leíró jellegük nélkül?

Merenyén adott volt egy tér és az azzal járó környezet, amit észre kellett vennünk, ki kellett használnunk, és ez a tér adta az előadás szellemiségét. Most van egy tér Budapesten, de az lényegében üres, és nekünk kell kitalálnunk, milyen erők működtessék általa az előadást. Szükséges tehát egy (vagy inkább több) szcenikai ötlet, amely vélhetően hordozza Oberon világainak alapvetéseit. A frontális teret, melyet függönyökkel megtörhetünk és nyithatunk-zárhatunk, de mégis frontális marad, csakis a kör dinamikájával ellensúlyozhatjuk. Például forgószínpaddal.

Egy 3 méter átmérőjű, mobilis forgószínpadon (és körülötte) talán elférne Oberon összes világa.

2010. augusztus 21., szombat

Káoszelmélet, lelkek az erdőben és a tündérlátomás

A merenyei napló folytatása

Onnan mesélem tovább, ahol egy hete abbahagytam. Tehát belekerültem egy vakon tapogatózásba a munkaanyag kapcsán, s a legnagyobb félelmem nem is az lett, hogy majd így vakon elrontom a képet, amit alkotok, hanem az, hogy én magam esetleg soha nem is fogom látni már az elkészült munkát. S valóban, bizonyos érzéketlenség lett úrrá rajtam a saját születendő rendezésem előtt.

Mostanra jobban látom, hogy ez nem teljesen volt így: a szereplőimet figyeltem, az alkotótársaimat, és arra voltam kíváncsi, mi az ő mesélni valójuk. Hiszen végső soron ők fogják interpretálni a közös darabunkat, és ehhez tudnom kell, mi az ő legbelsőbb kényszerük, mi az, ami hajtja őket a színházi munka felé, mik azok a történetek, amiket valójában szeretnének elmesélni, amit valóban ismernek, amit viszont esetleg eltitkolnak, esetleg maguk sem tudnak annak létezéséről, vagy nem tudják hogyan kifejezni, nos, ehhez a forráshoz szerettem volna eltalálni, megközelíteni, vagy ha tetszik, kivenni az útból a fát, hogy lássuk az erdőt (sic!).

És eközben a szülőorvosi feladat közben nem nagyon érdekelhetett maga a „rendezés”. Rendezni akkor kell, amikor már elég nagy a káosz. Addig csak a káosz teremtésével lehet foglalkozni. Egyébként a káoszítás összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint a rendezés. Nem lesz bármilyen káoszból rend, sőt bizonyos káoszok teljesen érdektelenek, még akkor is, ha rend lesz belőlük. A káosz az alkotásban talán a lelkünk azon részeinek lenyomata, amelyek azt kiáltják, meséljük el őket. Ez önmaga a káosz: ez a kiáltozás több szólamban, kiszámíthatatlanul, összebogozódva, disszonánsan, néha egyenesen rémisztően: tényleg ezek szólalnak meg belőlem?! Olykor egyetlen hangot sem lehet külön kivenni a tömegből. Máskor meg egymással vitatkoznak, hogy kit illet meg az elsőbbség. Harcolnak egymással ezek a hangok, sőt, minden bizonnyal vannak álhangok is, akik valójában nem is léteznek, csak a többiek szólamaiból furcsa módon, mint egy démon, összeállnak. Hány ilyen hang szól egy emberből egyszerre, és hányféle hang szól 15 emberből!

Az alapállapot persze a csend, az a csend, amikor a karmester felemeli a pálcáját. Az a csend, ahogy a toll az üres papír fölött időz egy pillanatig. Hosszú-hosszú csend. Ugrásra kész csend. Ezt akkor is lehet hallani, ha általában igyekszünk agyon nyomni mindenféle civil szájtépéssel. Ebben a csendben senki sem tudja, mi a következő, vagyis az első lépés. Mindent nem lehet egyszerre elkezdeni, és ugyebár az sem mindegy, nem tűnik annak, hogy mivel kezdjünk. Mint a sakkban. Ha már elkezdtük, abból nem lehet bármilyen játszma. Ez a fojtott, feszült csend egyszer csak megtörik. Kavicsot dobunk a nyugodt tó tükrébe. Figyelhetjük a hullámait. Újabb kavics, újabb hullámok. Több kavics egyszerre, stb. Egy kívülálló számára mindez úgy tűnhet: mire jó ez a sok kavics, csak egy kaotikus össze-vissza hullámzás jön létre. Ezt hívjuk mi próbának. Fel kell fedezzük, mit tudunk kidobálni magunkból. Aztán jönnek az egyéni kavicsdobálások. Tőle azt kértem, hogy egy sziklát dobjon a vízbe, pedig csak egy pici követ szeretne, a másikkal viszont fordítva. Meg kell tapasztalni azt is, amit nem szeretünk. Amiről azt véljük, hogy nem szeretjük. A színészben ne legyenek előítéletek. (Viszont lehetnek és legyenek is benne előfeltevések.)

A rendezőnek mindent meg kell jegyeznie, hogy átlássa a káoszt. A káoszt persze nem lehet átlátni, mert túl gyorsan terjed, és nem rögtön nyilvánvalóak az erővonalak, ami mentén valójában burjánzik. Ezért nagyon fontos, hogy a káosz teremtésekor ne veszítsük el az irányvonalainkat. Emlékezzünk rá, milyen erővel hoztuk létre a káoszt. Annak ott kell lennie a káoszban. Csak folyamatosan átalakul. Ezért a káosz teremtésekor létfontosságú, hogy meg tudjuk különböztetni a káoszba nem illő elemeket. Lehet olyan, ami nem illik a káoszba? Miféle káoszt építünk? És mi történik, amikor magunkat is káosszá kaotizáljuk, s akkor mire lehet egyáltalán emlékezni?

Azt hiszem van egy pont, óhatatlanul mindig van, és ha még sincs: az baj, tehát egy pont, ahol a káosz elszabadul. Vagy ahol bele kell vetni magunkat, a saját lelkünket is a káoszba. Erősebbnek tűnik már ez a káosz, mint bármely kontroll. Ha ez nem történik meg, akkor vélhetően nem nyúltunk elég mélyre magunkban, vagy túl korán elkezdünk rendszert építeni, és madárkalitkát építünk majd, mittudomén, a kutyánknak. Tehát jó, ha ez a káoszerő áttör, és átitat minket is.

Ilyen káoszt sikerült már létrehoznom korábban is: A Mizantrópnál a társulat nem bírta idegileg, úgyhogy a kocsmában ordibáltunk órákig egymással. (Én azt nem bírtam idegileg, hogy ők nem bírják idegileg...) Aztán Portugáliában taroltunk. A Zsiráfivóhelynél azt hiszem csak az utolsó változatban sikerült a káoszt visszarendezni, s ez a tapasztalatlanságom miatt volt, amikor rosszul káoszítottam az anyagot, és nem főztem elég sokáig a némileg összecsapódott levest. A Gyors 1.0 esetében a káosz tetőpontja az 50 jelenetes struktúra fölül elhulló (elszálló) színészeim. A megoldás a fölösleg leválasztásában és ihlettel megáldott magára hagyásában állt. (Így lett még két, mások által rendezett Gyros, amiknek örültem.)

Merenyén a falunapi szombatra érte el a káosz a csúcspontját, éppúgy alkotóilag, mint ahogyan a lelkemben is. Megvoltak a formák, a jelentések, a tartalmak. Külön-külön. De hidegen, szanaszét, mint egy teljesen szétcsavarozott televízió. Hogy lesz ebből műsor? Főleg ha nem is tévé lesz belőle, hanem mondjuk tank. De ki akart itt tankot csinálni? Szóval mi értelme az egésznek egyben? És mit kell tegyünk, hogy amit összerakunk, az sugározzon, az működjön, az hordozza az átváltozás képességét, és tükrözze a világ sokarcúságát, és megjelenítse a világ valamiféle egységét. Hogy világ legyen. (Hm, vajon miért adtam többesszámú címet Oberon világainak?)

Velem most két dolog történt, ami megmentett, és mindkettő kellett ahhoz, hogy megszülessen a merenyei Oberon világai. Az egyik az volt, hogy nem estem pánikba. Nem kezdtem el kapkodni, hanem szinte tudatosan lelassítottam a próbafolyamatot, és azzal áltattam magunkat, hogy most még mélyebbre megyünk. Valójában nem mentünk mélyebbre, csak elkezdtük összeillesztgetni a formákat, a tartalmakat, a jelentéseket. Elkezdtük tudatosítani, hogy a sokféle hang, ami belőlünk kiszakadt, az nagyon is egyazon dologról szól. Egyetlen titokzatos meséről. A káosz hangjai lassan szavakká, mondatokká, történetrészekké kezdtek összeállni. Azzá, amit közösen akartunk elmesélni, csak korábban nem tudtunk róla.

A másik egy élmény volt, ha úgy tetszik látomás: felébresztett egy tündér.

(Igazából volt egy harmadik is, de arra csak később jöttem rá (jelesül ma): ez pedig az esti spontán erdei séta volt. Bementünk (négyen: két fiú, két lány) a legsötétebb erdőbe a világon, a káoszba, a félelembe (nem, a várthoz képest ez nem volt félelmetes), és ott béke volt, csend és nyugalom. És mi. És lehetett érezni a lelkeinket, ahogy a testünkhöz kötözve lebegnek a fák között. Ezt most ilyen szépen-lilán tudom (van kedvem) csak megfogalmazni, de akkor ott nagyon egyszerű volt és valós.)

Ahogy alakultak a próbák, ahogy tisztultak a vonalak, ahogy át- és egymásba és megint visszaértek a motívumok, a káosz szépen elrejtőzött a formák mögé. Visszabújt oda. De ott maradt. Mint aki tudja, hogy ő hozta létre, s joga van visszavenni. Mint az ördög a kenyérrel abban a mesében. Ott volt velünk a bemutatóban is, készen arra, hogy bármikor kipattanjon. Én pedig a másik oldalon, hogy azonnal tetten érjem, ha kipattan. Ott zsibongott a forma mögött. Őrületesen izgalmas volt. És köztünk ott voltak a színészek, az alkotótársaim, akik e kétféle figyelő erő harcában („a húsuk került bele a moslékba”) remekül állták a sarat. A káosz nem pattant ki, és álom szállt a szemekre.

Nem írom le az előadást, bár ezt az előadást már soha senki sem látja többet. A merenyei környezet, mint egy anyaméh, gondozta ezt a produkciót. A születés csak egyszer volt. A gyermekünk, az általunk megtermékenyített Merenye, és a Merenye által megtermékenyült társulat közös gyermeke megszületett. Kihordtuk, és megszültük. És most elhoztuk az anyától, elszakítottuk az anyától. Vigyáznunk kell rá, hogy szépen nőjön fel.

nem!

"A fában nincsen kettős izgalom, hanem kettős nyugalom. Mindkét nem egymás felé fordult. A fa a hermafrodita teljes ellentéte. A hermafrodita rosszul, a fa a jól megoldott és feloldott kétneműség, a házasság. A fa együtt él a táplálékkal, a fában együtt él a két nem. A nemek állandó ölelésben vannak, éppen úgy, ahogy a fa állandó ölelésben van a földdel. Csak a fában levő két nem ölelése szorosabb. A tápláléktól elválasztható, ha az elválasztás életébe is kerül, a fát ki lehet ásni, gyökerét ki lehet emelni, vagy tépni a földből. A két nemet egymástól elválasztani nem lehet, nem lehet kiásni belőle a férfit, nem lehet kitépni a nőt. A fa az életnek abban az állapotában van, ahol a nemek még nem szakadtak el egymástól. Már megvannak, nem úgy, mint a kőben, ahol a szexusnak nyoma sincs - már láthatók benne, a fáknak már van neme, de két neme van, egyben mind a kettő, egybeolvadva, feloldhatatlan szorossággal egymásban. Minden fában egy életre kötött házasság van, elszakíthatatlan házasság, amely állandóan a tetőn úszik. A súly itt ismét az állandóságra esik, a szünetnélküliségre, minden rohamosság, szakadás, ugrás távollétére, megszakíthatatlanságára. A fa születése, a benne levő két nem nászának kezdete. A nász megszakítás nélkül folyik. Hogy a nász a növekedés maga? Ez maga a táplálkozás? Csak ebből érthető meg teljesen a fa földhözkötöttsége? Ez a sötét mag, ami a fa személyisége? Ez a ragaszkodó kötöttség és kötés, amivel a táplálékhoz és a talajhoz tapad, amivel egymáshoz tapad a két nem. Csak ebből, még a fa számára is elérhetően középpontból érthető meg a fa lénye? Ez az, amit úgy lehet mondani, hogy a fa egzisztenciája?" Hamvas Béla

2010. augusztus 20., péntek

Világok között

Most hagyom, hagynom kell, hogy egészen benne maradjak. Hogy bennem maradjon.
Nem vagyok itt, ott maradtam. Sehová sem érkeztem meg. De ott sem vagyok már.
Nem vagyok ott. Nem vagyok itt. Hol vagyok?

Sehol se vagyok.

A fára égett önarcképek helyén vagyok. Abban az erdőben vagyok, amit másnapra lebontottak. Abban a tekintetben vagyok, amire felébredtem. Abban a patakban vagyok, ami elfolyt mellettünk. Abban az egyensúlyban vagyok, amiben nyolc tündér. Abban a fejszében, ami alatt madár száll. Abban a ravasz, tollpihés könyvben. Abban a kék tóban, amiben minden szem megkékül.

Nem lehetek túl sokáig így.
Itt kell lennem. Ott kell lennem.
Vissza kell térni, fel kell ébredni.

Abban a tekintetben leszek, amire felébredek.

2010. augusztus 14., szombat

Merenyei napló

Hétfő óta ez az első - de talán nem utolsó - bejegyzésem a merenyei nyári táborunkról. Az elmúlt napokban nagyjából 2 órányi munkaanyagot hoztunk létre Oberon világaiból (-ba).

Az első rész egy nagyjából félórás elemeltebb, absztraktabb nyelven zajló rendezői színházi sűrítmény egymásba átjátszó álomtöredékekből. Azaz tipikusan "oberonos" anyag, mely ötvözi az eddigi munkabemutatók elemeit, motívumait, stílusát, nyelvi fordulatait. Ez a folyamatosan változó természeti-lelki (tér)kép, mint egy mozgó festmény avagy tudatjáték a tündérek világában játszódik, és megjelenik benne az Oberon-Titánia viszály különféle nagyításokban.

A második rész egy meglepő stílusfordulat - öt, szinte bergmani jellegű, ellehetetlenült párkapcsolatot látunk, realista stílusban, néhol az abszurditás határait súrolva. A kommunikáció képtelensége vagy sekélyessége, vagy a lelki kifelé tartás és az egymásba marás pszichológiai játszmáira épülnek ezek az etűdök. A párok világai csak látszólag illeszkednek, valójában nincs hely a másik számára, vagy a másikat a neki szánt hely nem elégíti ki, talán nem is veszi észre, s a kapcsolatokat csak valamely külső körülmény tartja össze. A válság minden esetben feloldhatatlannak látszik.

A harmadik rész körülhatárolása volt a legnehezebb: hogyan folytatódjon egy ennyire ellenpontozott anyag, egy olyan folyamat, amely látszólag inkább két külön műsor felé tart? A tegnap délelőtti kísérletünk meg is bukott, ebben a tündérek színházában szerettük volna elmesélni az előzőleg megtapasztalt emberi kapcsolatok minőségét. Ez azonban túl absztrakt feladatnak bizonyult, és sehogy sem sikerült konkrétumokat megragadni belőle. Végül azonban megnyílt egy másik lehetőség: a második rész szereplőinek álmait készítettük el, 10 külön szólójelenetet, amely a művelődési ház körüli nagy kertben egy jókora félkör sétálós színházi helyszíneit jelölte ki. Az előzőleg látott realista figurák problémái az álom elemelt szintjére kerültek, mindannyiszor azzal a lehetőséggel bírva, ami a szereplőt belső változásra késztetheti, vagy önmaga határainak áttörése felé vezetheti.

Ma szünetet tartunk, tekintettel a merenyei falunapra, amelyből természetesen igyekszünk kivenni a részünket (Mesi, Réka és Leó a 250 éves templom ünnepségén mondtak verset, Poxy benevezett a főzőversenyre - az egész falu döbbent kíváncsisággal várja a hús nélküli bográcsosát, no meg nézelődünk, ismerkedünk, stb.) Jómagam, Zsolt társaságában, végignéztem Szirtes András beszélgetős életút-filmjét Székely B. Miklósról (egy 60 éves amatőr-alternatív színész számotvetése pályájával, ami személyesen nekem számos tanulsággal szolgál és egyúttal félelemmel is tölt el).

A legmélyebb félelmeim persze nem itt vannak, vagyis ezzel azért összefüggenek. A Szentivánéji álom témája miatt igencsak bele kellett menni a szerelem "elemzésébe", vagyis bizonyos lelki tartalmak és folyamatok felismerésébe, ami a közös munka (a közösbe való "bedobálás") után is foglalkoztatja (zaklatja) az embert (engem, és talán nem csak engem), így például számos múltbéli emlék és jövőbéli vágy tört utat magának, s ez bizony nagy mennyiségben tud fájdalmas lenni. Pedig azt hittem, ehhez már elég erős vagyok. És ezzel párhuzamosan nagyon megterhelt az álomképek megalkotása, a pszichológia és a képzőművészet összekötésének kreatív feladata. Kevés nap alatt óriási mennyiségű feladatot adtunk magunknak. És bár óraszámban kevesebbet dolgoztunk minden eddigi nyári tábornál, ez a munka most minden korábbinál nehezebb.

És ha fölmerül ez a nehézség, akkor felmerül bennem az is, hogy vajon képes leszek-e szeptember 25-ére létrehozni azt az oberoni világot, amit valóban keresek. A szerelem írásjegyei és a Zsiráfivóhely volt utoljára ilyen személyes munka (no meg persze a Mizantróp is, igen), de akkor mindannyiszor felszabadult voltam, és indulatokkal teli, és ráadásul magányos hősökről beszéltem. Most mintha nem vezetne valamely múzsa (magányom múzsája?), mert miközben dolgozni tudok, úgy érzem magam, mint aki vakon fest. És lehet, hogy a kép jól sikerül, de én magam képtelen vagyok látni azt, képtelen vagyok mögé nézni, és képtelen vagyok azt érezni, amit a múzsa csókjában érez az ember.

Egyelőre a legnagyobb személyesség közepette figyelem a magam érzéketlenségét. Problem.

2010. augusztus 8., vasárnap

8 és fél

Holnap indulunk Zalamerenyére, fogy az időm, és nagyon sok mindent végig kellene gondolni a készülő előadás kapcsán. A tegnapi töprengések eredménye egyfajta szűk kivonat arról, hol tartunk jelenleg, avagy én hol tartok fejben az egész anyagot illetően.

A 13-as lista (nem, nem a kimaradó kispajtások listája, hanem a cselekményszálaké) optimizmussal tölt el. De vajon hogyan lehet összefésülni mindezeket? És mi a dolgunk Zalamerenyén? További szálakat kutatni? Az eddigieket megerősíteni? Honnan tudhatom, hogy vége az anyaggyűjtésnek? Vagy gyűjtsünk anyagot a szálakon belül? Apró elágazásokat, variációkat? Esetleg mindezt egyszerre? Kilenc (8 és fél) teljes napunk van a munkára, ami nagyon jó, ezalatt nagyon sokat lehet dolgozni!

Nézzük újra a listát:

1. A reggel felkelő magányos ember - ÉGEUS története
akit saját ébredező teste, álmokban ragadt elméje csalogat a varázslatok világába. A körülötte életre kelő és megszemélyesülő tárgyak balettje mögött a világ összes lelki mozgása éled föl.

A téma az Oberon 2. workshopján merült fel, a munkabemutatóba nem is került bele. A szerep egyértelműen Poxy-é, ő a tárgyak mágikus embere. De mi köze lehet neki a Szentivánéji világához? Lehetne ő például a szigorú Égeus, Hermia apja? Aki - tegyük fel -, miután (vagy mielőtt) észleli lánya eltűnését, furcsa látomásokat kezd érzékelni maga körül. Mi lenne, ha esetleg a szerelmesek után indulna az erdőbe? Avagy öntudatlanul is, a lányáról mit sem sejtve, az erdőbe űzi őt is valami, egy sejtelem, a repülő tárgyakban öltve testet, és és...

Kivel találkozik Égeus az erdőben? Egyfelől tutira belebonyolódik a szerelmesek körüli hajcihőbe, valamint tutira összeakad Titánia tündéreivel is, esetleg ő maga is Titánia hálójába kerülhet, a végső megoldás pedig egészen bizonyosan az indiai gyermek körül keresendő: talán ő maga szabadítja ki, és a háttérben ott lappang a saját elhunyt feleségének az emléke is.

Égeus-jelenetek:
- Civakodás Hermiával (talán Thezeusz és Hippolita előtt)
- Ébredés otthon, sejtelem
- Bolyongás az erdőben, szerelmesek, Titánia tündérei
- Titánia hálójában
- A lakodalmi ünnepség

2. Oberon és Titánia viszálya az indiai gyermekért
vagyis maga a hatalom, nem csupán a javak birtoklásának értelmében, hanem úgy is, hogy csak azt tisztelhetjük igazán, aki szabad, míg a szerelem és a vonzódás minden esetben e szabadság ellen tör. Viszont nem lehetünk szerelmesek abba, aki túlságosan kötődik hozzánk. Aki a függetlenség-kötődés kettősségét irányítani képes, az hatalommal bír. A kérdés, hogy az irányítás külső vagy belső mechanizmus. (Ez egyébként a szféraátlépés kulcsa.)

Minthogy erre a viszályra épül az előadás, ez a szál adja a fővonalat. Hamar exponálni kell magát a cívódást. Minthogy jól kell gazdálkodnom a fiúszereplőkkel, adódik, hogy az Oberont játszó színész más szerepet is alakítson. Ebből pedig kínálkozik egy álomsorozat lehetősége, ahol Oberon álmában szférákon utazik át, s ilyen formán hol Lysander, hol Zuboly szerepében találja magát. Ez van Leó... Titániát nyilván Réka kell kapja. (Belelendültem.)

De vajon hányszor találkozik Oberon és Titánia az előadás során?
- Cívódás - Oberon beront Titánia játszótéri tündérvilágába (Lysanderként ébred belőle)
- Titánia figyeli a Lysanderré változott Oberont
- Legközelebb Oberon Zubolyként ébred, és bekerül a Titánia-hálóba, itt kiderülhet, hogy Égeusból lett Oberon, amitől a Zubolyként létező valódi Oberon szenved. Vagyis Égeus ál-Oberonként elengedheti az indiai gyermeket.
- A mesteremberek előadását figyeli Titánia és az ál-Oberon
- A végét nem tudom... :)


3. A rozzant révész, vagy határőr
a cseppet sem megbízható lelki vezető és illuzionista, a szemfényvesztő, aki tulajdonképpen az egész előadás szertartásmestere. Mindenki fölött áll, mert meggyőzödése, hogy az eseményeket ő irányítja. Ebből a hitéből (viselkedéséből) semmi sem zökkentheti ki, még az sem, ha esetleg meghal.

Egy fűszernek kiváló karakterszerep. Nem tudom még, ki játssza...

4. Az erdő szférája
mely alul-fölül összeölelkező egyedekből áll, harcból, mely a napfényért és a tápanyagért zajlik, az erdő, melyben élet és halál egymásba fonódva létezik, az erdő, mint tudatállapot, és amelyben legmélyebb titkaink jöhetnek velünk szembe. Az erdő fái, mint létezők, mint emlékezők, mint törekvők, mint elhalók. Az erdő, mint rejtekhely, mint anyaméh, mint újjászületés. Az erdő, mint démontanya. Az erdő történetei.

Természetesen mindenki szerepel benne, és talán az illúzionista irányítja az átváltozást. Összevonva a

5 . Hazautazókkal
egy maroknyi ember, egy vonatkocsi közönsége, akik külön-külön mind nagyon vágynak hazajutni, de az utazás lassú, fárasztó, kényelmetlen. A vágyak indulatokká szélesülnek, mígnem megtisztulnak, és oda érkeznek együtt, amire nem számítottak, s megtalálják a valódi otthonukat. Az utazás, mint a távolság feszültsége, és az utazás, mint megtisztulás.

A vonaton utazók álmaiban jelenhet meg az egész darab. Itt a kalauz a révész lehet, például Mesi. Igaz, neki kell lennie Hyppolitának is... A végén kiderülhet, hogy mindannyian a lagzira utaztak. Ezek a jelenetek folyamatosan kísérik a darabot, néha csak a háttérben, atmoszférát biztosítva, akárcsak

6. Titánia tündérkara
akik szertelen, pajkos, szexuálisan túlfűtött lények, testre vágyó angyalok, démonikus beütésekkel, kupleráj-hangulattal, a szépség igéző látványaival. Az összes típusú nő megjelenítése játszótéri stílusban. Egy zsibongó női nemiszerv, aki magába fogadja a férfit, összeszorítja, megkínozza, kibelezi, kidobja. Babusgatja, szereti, gyermekké teszi.

Az összes lány játssza.

(folyt. köv.)

2010. augusztus 7., szombat

Oberon radikális színeváltozásai

Hétfőn indul a merenyei táborunk, ahol folytatjuk az Oberon világai című tréning-sorozatot és az előkészületeket a produkció létrehozásához. Az eddigi leghosszabb és legintenzívebb szakasza jön most a munkának, muszáj számot vetni a közelmúlt eseményeivel. Így például a sokirányba fejlesztett anyag lehetőségeivel, és a társulat jelentős átalakulásával. S minthogy a kettő összefügg, a dolog mérhetetlenül személyessé vált bennem.

"Az évek szálltak, mint a percek"

2007 április-májusában teljesen megújult a Radikális társulata. A régi csapat felbomlott, és új tagok verbuválódtak. Így kezdődött el a Zsiráfivóhely története, amihez bekapcsolódott a Brutus, és létrejött egy stabil, fiatal, ütőképes társulat. A két előadás sikerei, plusz a Tűzraktér, mint lehetőség, és sok egyéb nagyszerű élmény erősen összekovácsolt minket. A létszám folyamatosan nőtt, csakúgy, mint az előadások száma, a nézőszámunk, a produkciók.

2009-ben a Gyros-trilógiával szintén nagyot szakítottunk, igaz, hogy végül néhány fontos tagunk kimaradt a dologból, a Gyros-okban nem szerepelt Süti, Piri, és Leó sem. A Gyros 1.0 előadás számomra rendezőileg (és íróilag is) nagyon fontos állomás volt, magamban úgy gondolom, hogy az eddigi legjobb színházi munkám. Az eredetileg tervezett kb. 20 szereplő helyett végül 5 színésszel oldottuk meg a Hamlet és a Rosencrantz és Guildenstern halott saját változatát.

Büszke vagyok arra is, hogy a Zsiráfivóhelyet és a Brutust is sikerült nagyon szépen felújítani, és mindkettő nagyszerű utolsó szakaszt tudott futni a Tűzraktérben, csurig teltházakkal. És bravúrosra fejlesztettük az Ételliftet, és kiválóan szórakoztak a nézők a Gyros 3.0 előadásain. A növekedés azonban a terheket is növelte. A sok munka pedig önigazolásra sarkall. Sokakban túlságosan megnőtt a színészi-alkotói öntudat, mások pedig a nagy meló ellenére sem találták színészi önképüket. Plusz a magánélet szálai...

A Gyros 1.0 szereplői közül senki sem lesz ott a merenyei táborban (Poxy ott lesz, ő videón szerepelt a Gyros-ban), a Zsiráf és a Brutus törzsgárdája nagyrészt szintén kimarad. Na nézzük, íme, némileg karikaturisztikus karcolatokban:

Süti máshol vállalt szerepet (nem értem, minek ma veréb, ha lenne holnap túzok is...), ősztől állítása szerint csatlakozik a munkához (remélem is!).
t felvették rendező szakra, hívtam ugyan dolgozni Merenyére, de szerinte távol áll tőle az Oberon-univerzum (hülyeség! érdekes milyen hamar felejtenek az emberek: tavaly még vígan dolgozott a Pilinszky-táborban, mintha ez nem ugyanaz lenne...)
Balázs nyűglődött, mint egy hisztis csaj, aztán lelépett a negyedik Oberon első napja után, majd közöltem vele, hogy akkor valóban hagyjuk az egészet.
Minki - miközben nagyszerűen dolgozott és fejlődött - főszerep-halmozásban is jeleskedett, sajnos főként más társulatoknál, majd anyagilag lehetetlen helyzetbe kerülvén, minimálisra kellett csökkentenie a színházat (sajnos éppen minket a legcélszerűbb most hanyagolni)
Máté időközben soproni lakos lett (ismét), hiába reménykedtem, nem jött vissza Budapestre, most a Facebook-on olvasom folyton az őrületes fesztivál- és koncert-bulikról szóló beszámolóit.
Zsuzsi nem tudja vállalni a feltételeimet (pedig nem olyan szigorúak, inkább a többiek lelécelése húzta magával, ilyen ez, tömeges mozgalomba be, mozgalomból ki)
Piri a Brutuson kívül amúgy sem tudott (akart) velünk dolgozni, szerintem túl elvont neki a munka (nem csak neki, és nem is csoda), most felvették Kaposvárra, éljen!
Csaszi végre eldöntötte, hogy semmit sem dönt el, így aztán csak ehhez kell következetesnek lennie, a színház ebben megzavarná.
Kata talán már nem érzi annyira, hogy valamiről lemarad, ha nincs velünk, így aztán fontosabb egzisztenciákkal tölti az idejét (az élet néha igazán színházellenes tud lenni...)
Dóri pénzt keres Merenye helyett (hát igen, közeledik az a felnőttkor, jobb felkészülni)
Bence rendezőin és színész szakon is harmadrostás volt, nem vették fel, most nyilván a saját útját építi (nem értem, miért nem itt is...)
Pisti a fejébe vette, hogy kivonul a társadalomból (a pesszimizmus is színházellenes)
Adri családi elfoglaltságokra hivatkozva "hanyagolja" a merenyei létet (a szülők is igazán színházellenesek tudnak lenni)

Ez hát a bűvös 13-as, ejha, más társulat ebbe a katapult-áradatba belepuszulna, kivéve persze a Radikálist. Bár a múltfeldolgozáshoz nem kevés melót adnak a kiskomák.

"A Titkot űztük mindahányan"

Nem állíthatom, hogy az Oberon világain végzett munka könnyű pálya. Azt hiszem, a színészek nagy részének nehezére esik megérteni a szándékot, ami ezt a munkamódszert előhívja. Nem könnyű megérteni, hogy egy viszonylag nagyszámú alkotóközösségnek saját előadást kialakítani hosszú és fáradságos folyamat. Egyszerűbb lenne minden, persze, ha lenne egy jól megírt anyag, mint a Brutus, és azt szépen feldolgoznánk. Kényelmes és biztonságos színházcsinálás, jól el lehet benne rejtőzni, sokáig ki sem kell derülnie, ha valakinek semmi személyes mondanivalója és kreatív energiája sincs. Nem könnyű megérteni, hogy a kutatás nem a koncepció hiánya, hanem maga a koncepció. Nem könnyű elfogadni másképp szocializálódott embereknek színházi munkaként egy belső táj felfedezését. Nem könnyű színházi munkaként elfogadni egy természeti környezet felfedezését.

A színház sokak számára szerep, meg dramaturgia, meg darab, meg jelmez, meg közönség. Nekem ezek csak külsőségek, a munka valójában nem erről szól. Hanem valami belső világ kereséséről, felfedezéséről, megnyitásáról, kiengedéséről. Kolombusz elindult Indiába, és felfedezte Amerikát. Lehet hipotézisünk a saját kutatásunkat illetően, sőt, jó ha van. De nem biztos, hogy oda fogunk elérkezni, ahová gondoltuk, és ez nem feltétlenül baj. De be kell látni, hogy alkatilag nem mindenki tudja vállalni az ilyen kalandokat.

Az Oberon világai immár 4, jól elkülönülő munkafázison van túl. Legutóbb, az egynapos kismarosi workshoppal már egészen messze kalandoztunk a Szentivánéji álomtól. Fel kell tenni tehát magamnak a kérdést, hogy merre mutat ez a kutatás. Új hipotézist kell építenem, újra kell rajzolnom Oberon világának hajózási térképét.

Alternatív világot sejtünk legbelül

Hatalmas a nyílt óceán is, de még hatalmasabb az emberi képzelet és a szívünkben rejlő emlékek és vágyak mérhetetlen gazdagsága. Jogos, ha a rémület fogja el az embert, amikor megpróbál pár szálat fölfejteni belőle. Ha egyszerre tekintünk az életünkre, minden zavaros, túl közel vannak a dolgok egymáshoz, nehéz megállapítani, mi fontos, és mi nem az. Különösen, hogy a saját figyelmünk folyamatosan átszínezi mindazt, amire irányul.

Úgy sejtem, hogy az Oberon világai projektben a férfi-nő viszony érdekel leginkább, abból is különösen egy bizonyos férfi-entitás körülírása. E személyes hajtóerő elég rugalmas tud lenni ahhoz, más létállapotokat is megfogalmazhassunk. Így például nincs Oberon Titánia nélkül, és kellenek hozzá minden szféra szereplői is, hogy a vágyott portré megszülessen.

Az eddigiek során kiderült számomra, hogy Oberon rejtőzködő karakterét csakis a többiek által lehet körvonalazni. Az elsődleges cselekmény a viszály közte és Titánia között, ebből származik minden további történés. Az emberek közötti érzelmi viszonyok aszerint változnak, ahogyan egy felettes világ harcai alakulnak. Van, aki bepillantást nyer e felettes világba, és van, aki nem. Titánia például bepillantást nyer egy alantasabb létezésbe. A szférák hierarchiájában állandó mozgás van. Folyton ott a lehetőség, hogy átlépjünk a határvonalakon.

A shakespeare-i darab az Athén melletti erdőben játszódik, talán nem véletlenül. Oberon és a tündérek világa a görög istenek humánus szertelenségét éppúgy hordozza, mint a kelta tündérvilág varázslatos figuráit, akik tulajdonképpen a háttérben munkálkodó természeti erők megszemélyesítői. Shakespeare-nél éppen az a csodálatos, hogy ezek a szintek milyen csalafintán vannak egymásba szőve.

Mindig is lenyűgözött az gondolat (vagy álomkép), hogy van egy személy, akiben egyszerre képes életre kelni az egész világ, de ez a személy nem tipikusan isteni karakterű, hanem egy egészen egyszerű lelkű, magányos figura, aki alternatív világot teremt magának egyedüllétét enyhítendő, avagy még pontosabban: egy létező világot megsejt és álmaiban, képzeletében, zsigereiben megél, és működtet. Avagy ez a világ működteti őt. Valójában pszichológiai folyamatok megszemélyesítői lesznek az ő világának szereplői. Ilyen figura Balim-bo Baru, de ilyen Cat is a Brutusból, vagy régebbi előadásinkban Prospero, és az Apa A szerelem írásjegyeiből. És ha már pszichológia, akkor nem úszhatjuk meg, hogy ezek a világmegsejtő lények ne legyenek bűnökkel terhelt, szorongó, már-már dosztojevszkij-i hősök.

Az Oberon világai leginkább abban különbözik minden eddigitől, hogy nem egy ilyen hősünk van, hanem bármikor bárki egy alternatív világ megsejtőjévé válhat, s lelkének szimbolikus figuráin keresztül szembesülhet önmaga vágyaival, bűneivel, félelmeivel, szükségleteivel. Ráadásul a valóság bármely eleme hirtelen szimbolikussá változhat, vagy minden szimbólum hirtelen kiürülhet varázserejéből, és a valóság tényeivé jegesedhet. Mindezek révén a szereplő szembesülhet saját eredetével is, avagy annak bizonytalanságaival. Olyan, mintha aknamezőn lépkednénk, bárhonnan ránk meredhet egy mélységes titok, ami megszédíti a lelkünket, megfacsarja a szívünket. Innen nézve az élet csak apropója annak, hogy ezt a létjátékot űzhessük.

A legnagyobb kérdés, hogy milyen mértékben van szükség történetmesélésre, és mennyire kell a shakespeare-i cselekményhez ragaszkodni mindahhoz, hogy a fenti játék a maga legteljesebb valójában megmutatkozhasson. Mennyire köti meg a kezünket a történet és a figurák, és mennyiben segíti sűríteni az anyagot?

A Szentivánéji álmot sokan elmesélték már, nekünk biztosan nem egy újabb csinos adaptáció a feladatunk. Bizonyos átfogó szálakra mégis szükség lesz, hiszen nem csupán a dolgok egy-egy állapota és lehetséges víziók érdekelnek bennünket, hanem azok kifejlődése és elhalása is. Ez pedig időben zajló, történetszerű, elmesélhető kell legyen.

Ilyen 13 kedves szál (vagy karaktervázlat) számomra:

A reggel felkelő magányos ember, akit saját ébredező teste, álmokban ragadt elméje csalogat a varázslatok világába. A körülötte életre kelő és megszemélyesülő tárgyak balettje mögött a világ összes lelki mozgása éled föl.

Oberon és Titánia viszálya az indiai gyermekért, vagyis maga a hatalom, nem csupán a javak birtoklásának értelmében, hanem úgy is, hogy csak azt tisztelhetjük igazán, aki szabad, míg a szerelem és a vonzódás minden esetben e szabadság ellen tör. Viszont nem lehetünk szerelmesek abba, aki túlságosan kötődik hozzánk. Aki a függetlenség-kötődés kettősségét irányítani képes, az hatalommal bír. A kérdés, hogy az irányítás külső vagy belső mechanizmus. (Ez egyébként a szféraátlépés kulcsa.)

A rozzant révész, vagy határőr, a cseppet sem megbízható lelki vezető és illuzionista, a szemfényvesztő, aki tulajdonképpen az egész előadás szertartásmestere. Mindenki fölött áll, mert meggyőzödése, hogy az eseményeket ő irányítja. Ebből a hitéből (viselkedéséből) semmi sem zökkentheti ki, még az sem, ha esetleg meghal.

Az erdő szférája, mely alul-fölül összeölelkező egyedekből áll, harcból, mely a napfényért és a tápanyagért zajlik, az erdő, melyben élet és halál egymásba fonódva létezik, az erdő, mint tudatállapot, és amelyben legmélyebb titkaink jöhetnek velünk szembe. Az erdő fái, mint létezők, mint emlékezők, mint törekvők, mint elhalók. Az erdő, mint rejtekhely, mint anyaméh, mint újjászületés. Az erdő, mint démontanya. Az erdő történetei.

A hazautazók, egy maroknyi ember, egy vonatkocsi közönsége, akik külön-külön mind nagyon vágynak hazajutni, de az utazás lassú, fárasztó, kényelmetlen. A vágyak indulatokká szélesülnek, mígnem megtisztulnak, és oda érkeznek együtt, amire nem számítottak, s megtalálják a valódi otthonukat. Az utazás, mint a távolság feszültsége, és az utazás, mint megtisztulás.

Titánia tündérkara, akik szertelen, pajkos, szexuálisan túlfűtött lények, testre vágyó angyalok, démonikus beütésekkel, kupleráj-hangulattal, a szépség igéző látványaival. Az összes típusú nő megjelenítése játszótéri stílusban. Egy zsibongó női nemiszerv, aki magába fogadja a férfit, összeszorítja, megkínozza, kibelezi, kidobja. Babusgatja, szereti, gyermekké teszi.

Oberon manói (különösen Puck): ők mind izgága hímivarsejtek, akik között vannak fürgébbek és vannak lustábbak, vannak furfangosak és vannak erőt sugarzók, vannak csatárok és vannak hátvédek. Roppant hatékonyan szervezik át mások életét a háttérből, hiszen erre vannak specializálva. Titánia tündérkarához hasonlóan könnyelműek, gyorsan szexre foghatók, néhányuk veszélyes is tud lenni.

Szerelmesek, akiknek vakszerelmük miatt halvány fogalmuk sincs a felsőbb szférákról, tudatlanságuk miatt jó céltáblái a tündéri játszadozásoknak, bőséges táptalajt biztosítva a pszichológiai erők táncának. Álmok és látomások gyötrik őket szüntelen, a szerelmet gyönyörnek vagy kínnak képesek csak megélni. Társadalmi álcájuk oly erős, hogy amikor az erdőbe lépve kénytelenek levenni belőle, a friss lelki roppanások felzaklatják teljes valójukat.

Színjátszók, avagy a mesteremberek, akik öntudatlanul is éles társadalom- és ember-kritikát fogalmaznak meg naiv munkájukban. Mint együgyű lények, egy-egy emberi tulajdonság karikatúrái. Mégis nagy sejtéseik vannak, és közelebb kerülhetnek a létezés csodájához, mint az egyébként társadalmilag felsőbbrendű szerelmesek. Amolyan szent bolondok, lelkileg pedig gyermeki aggastyánok.

A függöny mögé leselkedő lány: aki világokat nyit és csuk a lelkében, félve-csodálva a felmerülő képeket, az áradást, a bőséget, a lány, aki gyermek és felnőtt énje között közlekedik, aki kezdi érteni és észlelni a dolgok fény- és árnyoldalait, saját nemiségét, a létezés végességét.

A férfi (talán Thézeusz vagy Lysander), akinek végig kell haladnia az összes lehetséges nők szerelmén, azok emlékein, vagy a feléjük irányuló vágyakon, egy bűnös Odüsszeia során, és be kell térnie valamiképpen a Nők Városába, ahol élvezet és megalázás képein kell áthaladnia, hogy végső gesztusában önmagára leljen.

Az indiai gyermek története, aki a viszály apropójaként válhat áldozattá, a valódi anya- és apaképet keresve, vagy hazavágyva, sűrítve magában a lehetséges jövőt, a tsiztaságot, az ártatlanságot, de akár a sebzettséget, az egyedülmaradást, ennek különféle fájdalomfokozatait, s aki végül önmaga látomásává válhat, hogy egy idegen világ lényei között sorsot választhasson magának.

Az ünnepi készülődés, a viszály és az éhínség ellenpontja, az azokat elleplező társadalmi tevékenykedés, a szerepek kiosztása, a rend és felszabadultság összefésülésének illúziója, melyben meleg fészket találhat a kirobbanni készülő bármely botrány, valójában haláltánc, torz közösségi fintor a feleslegesen elmúló élet felé, formai kultúra, mely szembeszegül a mélységgel, s amely nélkül az emberi civilizáció valóban nem létezhetne.

Mindezeket a szálakat, figurák történeteit, találkozásait ügyesen szerkesztve kellene felépíteni azt az álomjátékot, amelyből - gondolva immár a leendő nézőre is - bárki összerakhatja azt a női vagy férfi arcképet, amelyik az ő életének álmát tartja össze. Mint egy jóslás, olyannak kell lennie az előadásnak. A felvonuló kártyák közül mindenki kihúzhatja a saját sorsának lapjait.

2010. július 14., szerda

E blog 167. bejegyzése, mely elmeséli a vönöcki tábor záróeseményeit, szól jópár arra érdemes személyről, valamint említést tesz egynéhány egyébről...

Oly nagyon vége lett a Soltis-tábornak, hogy immár megint a Tűzraktérben vagyok, fél nap alvás és egy napnyi tréning után, éjszaka van, lent szól a szokott rakteres zene (tábortűz helyett ez adatik, sajnos) valamint iszonyú hőség, és sok-sok mondanivaló. Ma este például igen gyakran azt "flesseltem", hogy valamelyik Soltis-tag jön befelé a Tűzbe, aztán jobban megnézve csalódnom kellett. Többször látni véltem ma például Csengét, Sárát, sőt, azt hiszem Máriót, Arnoldot, és még másokat is, egy-egy szemsarokból elkapott mozdulat, forma, vagy testtartás miatt, ami a tudattalanban megidézte őket nekem. Nem kell nagy lelki boncolást végezni, hogy miért történt ez.

Itt van amúgy, amit Petinek e-mailben küldtem, hogy mivel szeretnék dolgozni a táborban:

"A tábor során egyszerű fizikai gyakorlatokból és szituációkból építkezve keresünk majd izgalmas színészi állapotokat és folyamatokat. Vizsgálni fogjuk a tudattalan szerepét a színpadon, olyan fizikai impulzusok mentén, amely a színészben a pillanat teremtő erejét képesek megnyitni. Módszerünk elsősorban az improvizáció, tárgyunk a jelen időben létrejövő kontaktusok, felismerések, színpadi döntések mechanizmusa, anyagunk az alkotó jelenléttel bíró színész, személyes törekvéseivel, érdeklődésével, testével, beszédével, mozgásával. A vélhetően egyre konkrétabb munka során rögzített formákat, vagy dramaturgiai pontokat is keresünk, folyamatokat építünk fel (vagy építünk le), térbeli, érzelmi kompozíciókat hozunk létre, s mindkét csoportmunkát egy irányított, vagy részben rögzített improvizációs etűdsorral zárjuk. Röviden: a semmiből próbálunk majd új világot teremteni, s abban felfedezéseket tenni - önmagunkból, de nem csak önmagunkért... Mozgásra alkalmas öltözék szükségeltetik, valamint bármilyen hangszer."

Azt hiszem ezt nagyjából teljesült. Nagyjából, mert a naccsoporttal a tréningmunka csak amolyan ízelítő tudott lenni (átnyergeltünk hipp-hopp a konkrét Don Quijote-anyagra), a tréningcsoporttal pedig szintén izgalmas lett volna még egy hetet dolgozni, és engedni tovább duzzadni a bővülő energiákat.

A Don Quijote-anyagot végül nagyon megszerettem. Szívem csücske Bálint lett, aki egyszerre (vagyis egymásra váltva) vitte Don Quijoté-t, az autista beteget, a vallatóbírót, a Tükrök Lovagját és az orvost. Nagy meló volt, megérte. Pepe - Czene Zoli után - az első színész akiről el tudom képzelni, hogy meg tudja csinálni azt a Don-t, akit igazán szeretnék látni, akire nagyon kíváncsi vagyok, és aki sűríti magában a naiv kamaszfiút, a kamaszsága miatt zavart felnőttet, a meggárgyult öregembert, a hős szerelmest, a kérlelhetetlen lovagot, és a halált kihívó metafizikust. Hát, ez nem könnyű, amúgy. Pepének is csak részben sikerült ezt megcsillantani, de a próbák és tréningek során mindegyik színt láttam tőle külön-külön, összeötvözni pedig egyszerűen nem volt elég időnk. Roland a legjobb Sancho Panza életemben (Csák Gyuri mellett), igazán és őszintén a szívéből dolgozott, hozzátudta adni a lovag figurájához azt is, ami picit hiányzott belőle. És persze mindenki más: a három festő-halálmadár elképesztő energiája, amivel a tulajdonképpen statiszta szerepeket fel tudták tölteni, pedig három társulati húzóemberről van szól: Zsuzsi, Viki, Peti (nincs kis szerep, csak kis színész... na ők nem kicsik ebben sem!), aztán a két kiváló őrünk, még kisebb szerepekben (Márió és Arnold, utóbbi játszott Sanchót is picit, kiválóan) maximálisan biztosították a háttér energiáját és színeit. Nagyszerű volt András, és nagyszerű volt Dóri a két törvényszéki szolga avagy szanatóriumi ápoló szerepében. Ha Dulcinea, akkor pedig Sára mindig eszembe fog jutni. Miként a szép fogolynő szerepében Csenge, akinek szintén kisebb szerep jutott, mint amiben igazán kiteljesedhetett volna. De ez ilyenkor megtörténik. Örülök annak, hopgy éppen Bálint és Pepe kapott nagyobb feladatot. 6 nap alatt minden nem fér bele. Ilyenkor a hiányérzet jó, helyes, örvendetes. Mert további munkakedvről árulkodik.

A Don Quijote-bemutatónk nagy erénye volt szerintem a térkezelés, a (döccenésektől nem mentes) dramaturgiai folyamat, amin végigvittük szereplőket, ahogy a vcégn kiderül, hogy mindenki egy szanatórium lakója, még az orvos is bolond, és mindenki agyon nyugtatózva, Pepe bácsival együtt támolyog a kertben, valami állítólagos belső békés tájban, mely amúgy ott van a szemünk előtt, és benne rohangál az orvosszerepből visszavedlett, boldog autista. Van-e ennél megrázóbb-felemelőbb kép önmagunkról?

A tréningcsoport bemutatója rögvest ezután következett. Hihetetlen kihívás, valójában lehetetlen feladat elé állítottam a csoportot: 5-ször 2-3 órás térningek után mindenféle rávezetés nélkül bedobni őket a közönség elé egy tréning-bemutatóval, amely tréningen egyébként csak maga a bemelegítés hosszabb, mint amit nekik műsorként ezúttal meg kellett csinálniuk. Nagyon helyt álltak, de mégis sajnálom, hogy nem volt 2 óránk előtte felkészülni. Ha azt látták volna, ami akkor kijön belőlük!!! Íme a nevek: Franci, Leti, Bea, Arnold, Márió, András. Fiatalok (érettségi előtt) és mindannyian titánok!

És a többi fantasztikum.

Neveket mondok most még, és élményeket. Aki kimarad, az csak azért marad ki, mert fáradt vagyok, és túl sok minden foglalkoztat.

GÁBOR - A társulat vezetője, aki egyszerre tud nagyon szigorú és nagyon kedves is lenni. Szeretni való tekintélye van, és tekintélyes szeretetre méltósága. Csak keveset beszélgettünk, pláne nem dolgoztunk együtt, de minden számított ebben a 6 napban, amikor csak láttam, amikor csak találkoztunk. Hihetetlen, hogy ennyi emberre van figyelme és türelme és szíve!

SOMOGYI - Sokat tanultam tőle arról, milyen nehéz és nemes feladat mesélni, hogy ennek milyen hagyományai vannak (az ember lelkében is) arról, hogy milyen fontos a saját történeteinkhez való viszony, és emlékezetett arra, hogy milyen mélyen bennünk van a színház, amit valójában szeretnénk megalkotni. Nem akart mintákat adni - ezt többen felrótták, mint hibát, és valóban kicsit lusta volt... - nekem ez tetszett, valószínűleg mert én is erre vágyom rendezőként, és én is belül mélyen nagyon lusta vagyok, csak nem sikerül megcsinálnom, nem merem megmutatni (csak kicsit)... Valamit megértettem az éneklés fontosságából is. (Höhö...)

SIPI - Először egy kisfiúnak tűnt, aztán megjelent benne valami mindenen túli, például Soly-nál gyerekpszichológust játszott (játszott??? - dehogy, inkább azzá vált) és nem tudtam nem elhinni, nem tudtam nem látni a figurát, aki sokkal idősebb volt, és vele együtt valódi. Sipi sosem tűnt fáradtnak, nyűgösnek, sem pedig nem okoskodott, sem pedig nem gyerekeskedett sehogyan sem. Kicsit olyan ő, mint Hiro a Hősökben(!) Lehet, hogy otthon másmilyen, de én most így láttam. Nagyon lelkesítő ilyen srácokat látni, és arra gondolni, hogy ezért érdemes. Egyébként ráférne (nem csak rá...) egy alapos, sok időn átnyúló mozgástréning. Sipi nélkül ez a tábor nem lett volna ugyanaz...

CSENGE - Senki sem akarja elhinni, hogy mindössze 17 éves, például Kazincbarcikán sem gondolták volna, én sem, direkt megnéztem a Facebook-on, vajon tényleg úgy-e, hát biza... Nekem amit a Somogyi-féle csoportban együtt dolgozhattunk, az nagyon jól esett, és persze különösen csodáltam a Hídavatás összeállításánál, ami roppantul komplex és veszélyes feladat volt, és nem csinálta ám rosszul! Szóval nekem Csenge inkább 25 éves, akkor is, csak azért is!

***

Itt most befejezem mára, kimerültem, reggelig tudnám folytatni. Remélem folytatom, van még mondanivalóm, bár el kellene kezdenem a saját csapatos tréningekről szóló munkanaplót is, rögvest. Írni vagy élni??? Bárcsak fel bírnék kelni 6-kor. De nem bírok... Grrr.

Folyt. köv, és fotók köv!

2010. július 11., vasárnap

A kaszabaszás ötödik

Most még sokkal tovább maradtam ébren, pedig szerettem volna - reggeli gondolat volt! - még éjfél körül ágyba hullani. No, nem! Most mindjárt 3 óra, és 7 körül kelni kell. Olyan intenzívek az álmaim - bár alig emlékszem rájuk, legfeljebb érzésként, hogy szinte alig érzem, hogy pihentem volna. Az álmaim egyébként mindig túlságosan intenzívek, jobb is, hogy elfelejtem őket. Viszont mindig kimerítő az ébredés.

A délelőtt ma is viszontagságos volt, éppen ezért. Nem csak a reggeli tornát, de a reggelit is átaludtam, s mikor az 5 perces gyors-zuhanyzást szerettem volna véghez vinni, kiderült, hogy az egész házban nincs víz valami csőkitörés miatt, s tessék, ételen, szomjan, kifacsartan, tisztátlanul kellett vonszolódnom órákig. Néztünk ismét etűdöket, a mienket pedig (Arany János Hídavatás című balladájára készült, Csenge rendezte-vezette-koordinálta reflexiónkat) estére halasztottuk. Nehéz volt figyelni a többiek etűdjeire, de ezt elsősorban magamnak köszönhetem. Aztán ismét mesélés a "szalonban", megint beszundítottam közben, erre Somogyi mondta, hogy én jövök, ami jót tett, mert muszáj volt felserkennem. Nagyjából elmeséltem a Hét mozzanat az örökkévalóság megértéshez című novellám első részét, ami szerencsére (belőlem is) elég derültséget váltott ki ahhoz, hogy a külvilág felé bármiféle kötődéseket érezzek.

A Don Quijote-töredékdarabunk sokat tisztult a délutáni próbák alatt. Bálint kiválóan hozza az elmebeteg autistából önmagát professzorrá, s Tükrök Lovagjává nemesített egyveleg-embert. Roland isteni Sancho, Pepe derekasan küzd Don Quijotéval. Kiemelkedők még az őrök, s persze a játszótéri jelenet, de azt meg 2 napja nem próbáltuk, egyszerűen adottnak vettük. Kicsit fájlalom, hogy sokakat nem tudtam igazán szerepbe hozni, bár a pici karakterszerepekben is nagyszerű munka van, de nehéz ezekben igazán távlatokat jelölni meg. Pedig itt mindenki megérdemelné! Az időre fogom, a napi 3 órára, ami teljesen lehetetlenné teszi ennyi ember bonyolult, de letisztulás felé tartó közös elmélyülését. Maga a szerkezet, avagy a holnapi vélhetően megtörténő Don Quijote-töredék egyébként igen pontosnak tűnik, sokrétegű, és színházilag sok érdekes problémát vet föl, izgalmas megoldásokkal él. De még nagyvonalakban is hiányzik a sokféleségek közötti egyensúly.

Az esti csoporttal megint a csúcson kapirgáltunk. A tensegrity-s bemelegítés után sok-sok testkép-rajzzal foglalkoztunk, hol a test ezen pontja, hol amaz vezette a mozgásokat, hol a pontok közötti váltásokra tettük a hangsúlyt. Változó tempókkal, térbeli irányokkal, érzetekkel, érzésekkel. Aztán egyre szabadabban, egyre szabadabban, még a szúnyogok mellett is, besötétedett ráadásul, a végén már alig láttam a srácokat. " Az emberek összes lehetséges érzelmei" - szólt a végső instrukcióm, s azt hiszem láttam ebből valamit, valamit, ami földön túli, ami onnan belülről, mindent (sok mindent) maguk mögött hagyva engedhettek csak meg maguknak. Csodálatos emberek, csodálatos nyitottsággal, figyelemmel, érdeklődéssel és érzékenységgel. Megint irigy lettem a Soltis Színházra.

Aztán sör, pálinka, szavak, majd a Hídavatás-etűd, az éjszakába ugrásra kész fekete alakokkal a kastély párkányáról, hidegkirázó hangulatban. Szerintem sikerült a kastélyt egy lélektani horror helyszínévé emelni, komolyan!, azt éreztem közben, hogy pár százéves vámpíros-romantikus ódonság abszurditása vesz körül minket. A Sátán bálján éreztem magam. Vagyis próbáltam, mert nekem valami ilyesmi érzékelés állt össze a "próbák" alatt.

És még hosszú beszélgetés, pici ének, játék, sörök, plusz pálesz, és egy igen mély beszélgetés Bálinttal - mindez akadályozta - ó, egek! - korai lefekvésem.

Holnap, vagyis ma pedig a több mint 3 órás táborbemutató jön, előtte a felkészülésekkel, benne a mi részünkről a Don Quijoté-val, a mozgás-demonstrációval, és a Hídavatással. A reggel mindjárt itt zörömböl.

Ideje párnák közé vackolódni.

2010. július 10., szombat

Soltis-tábor, 4. nap

Minden napnak megvan a saját karaktere, így a mai is teljesen különbözött az előzőektől. Minden folyamatban természetes állapot a mélypont, általában a felén éppen túl, amikor a kezdet újdonságának erejét átveszi a befejezéshez már közelebb vagyunk típusú kapuzárási pánik. Mindenki fáradtabb, kevésbé ötletes, kevésbé energikus. Ezzel együtt is jó nap volt, bár az a pici plusz hiányzott. Belőlem is. Ilyenkor kell jól beletaposni még a gázba, a célegyenesre!

Kezdődött azzal, hogy sokan - így én is - elaludtuk a reggeli tornát, így egy közös energiai hangolódás helyett darabosan indult a nap. Befejeztük és bemutattuk a Caliban-etűdünket, ami elég jól sikerült. A kis kakiforma (égett fadarab), csikkszemű Caliban, az Alkonyat-filmek sztárját magán viselő műanyag pohár Prospero szerepében, és egy kis kerámia-maci Mirandaként. Az asztalon megelevenedett a sziget. A végén én jöttem be felnőtt Calibanként, és feldúlva a terepasztalt, meg kívántam erőszakolni a mesélő Mirandát. Örülök, hogy erről Somogyinak nagyon sok problémafelvetés jutott eszébe - a nevelés kérdésétől a szexualitáson át a civilizációig. Mindez azt jelenti, hogy viszonylag pontosan sikerült feltennünk a Viharban eleve benne rejlő kérdéseket.

A Don Quijote-jelenetekkel nem voltam túlságosan elégedett, a srácokon nagyon lehetett érezni a hullámvölgyet. Bár minden jelenetben volt valami értékes és tanulságos. Aztán sokat beszéltünk ezekről, és ennek során mindenkinek sikerült többet megértenie a célba vett anyagról. Holnap viszont muszáj rögzítenünk a struktúrát, hogy a vasárnapi tábor-bemutatóra elérkezhessünk egy bizonyos pontig. És nem is csak a megmutatás miatt. Fontos lenne átesni a rendezői kérdéseken, hogy még legyen idő a szerepeken finomítani, ami számukra most egyébként a leghasznosabb lehet. Jó lenne úgy befejezni ezt a tábort, hogy a végén mindenkiben benne maradjon: milyen jó lenne ezen tovább dolgozni, esetleg egy teljes előadást készíteni erre a témára. Az már eredmény lenne!

Az esti csoporttal a kontakt-elemeket gyakoroltuk, ismételtük. Improvizáltunk, kutatva azokat az inspirációs vagy stimuláns pontokat, ahol a test számára megnyithatjuk a kommunikáció csatornáját, lecsitítva-kiiktatva a túlságosan kontrolláló elmét. Az eredmény megint biztató volt, de szinte teljes szúnyog-inváziónak lettünk elszenvedői, ami kicsit nehezítette a munkát. De megint nagyon jó érzésekkel, és sok tanulsággal gazdagabban hagyhattuk ott a kastély előtti, most már igencsak megkopott füves placcot.

Beszélgetés, sör, tábortűz: ezek zárták megint az estét, no és persze ez a blogírás.

2010. július 9., péntek

Túl a harmadikon, azaz féltávon

Kezd körvonalazódni a vönöcki tábor. A kezdeti tapogatózó lépések után finom irányok születnek, kezdetben eltérőnek tűnt energiák érnek össze. Ilyen ez a matematikában is: bármely két különböző ponton keresztül húzható egy, és csakis egy egyenes. De a harmadik pont már - hacsak nem esik az egyenesre - egy egész síkot meghatároz. Hat nap alatt persze a dimenziók száma nem növelhető túl sokáig. Részleteiben és egészében is látnunk kell, hol tartunk.

A délelőtti Somogyi-féle jelenetalkotásban egész jól megfogtuk a Prométheusz-történetet, melynek során a fa tetejéről szódásüvegből spricceltem a zeuszi villámokat. Márió kiváló volt Prométheusznak, az Ady-vers (A tűz csiholója) - miközben üvöltött a máját tépő fájdalomtól, nagyon életre kelt a szájából. Aztán elkezdtem elmesélni a Caliban-novellámat. Mesélni nehéz. Különösen hosszú és szövevényes történeteket. De mesélni egyszerre élvezet. A mesélés magas szintű kommunikáció... Holnap Caliban-bábszínház lesz, még nem tudjuk, hogy rakjuk össze a sztorit, túl sok a lehetőség. Mindenesetre lesz egy szép terepasztal valami elvadult tájban, ez már biztos, és azzal fog kezdődni, hogy Sycorax, földöntúli kínok között megszüli Calibant.

A délutáni nagycsoporttal ráfordultunk a Don Quijote témájára. A végén megszületett etűdök között sok érték volt. A legjobb színészpáros Pepe és Roland voltak, a legjobban eltalált jelenet Bálint és Arnold játszótéri etűdje lett. Kiváló abszurdot hozott Peti és Dödi. Közben összeraktam egy kis Don Quijote-sztorit, amiben mindenki szerepelhet, és használhatjuk az eddigi fizikai gyakorlatokat is. Úgy tűnik tetszik a srácoknak, holnap - egy kis rávezetés után - ezzel foglalkozunk majd.

Az esti 6 fős csoporttal nehezen indult a munka, de kitartottunk, s végül kontakt-elemeket gyakoroltunk (elég jól), a végén pedig egy szabad tánccal zártunk. Az utolsó 20 perc frenetikus volt (addig is sok lelkes pillanat és felismerés történt), megnyílt a tudattalan mélye, lazák voltak, érzelmesek, intelligensek, és nagyon együtt volt a csoport. Maguktól egyszerre álltak meg mozgás közben, egyetlen keresett mozdulat sem volt, minden spontaneitás a születő rend részévé vált. Áttörő volt. Velük tehát a "minden emberi érzelmek tánca" című műsorral készülhetünk a vasárnapi bemutatónapra.

Utána kis pálinkázás, sör, pizza, majd az emeleti erkélyen Somogyival sámán- és népdalokat énekeltünk a temérdek csillagok alatt, majd újra tűzgyújtás, és merengő sörözgetés, füstölődés.

Most, hogy a felénél járunk a távnak, máris érzem, hogy még egy hét milyen jól esne, ezzel a beosztással, milyen szélesre nyílik (nyílhatna még) az élményhalmaz egy olyan táborban, ahol történetmesélés, mozgás, ének, zene, beszéd, egyéb játékok, és sok-sok mondanivaló mind egy közegben fejlődhet. Néha nehéz, mert feltöredezik a nap a különféle foglalkozások révén, és ugye napi három(-négy) étkezést kell mindannyiszor nekiállni megemészteni, és a feladatok terhei, és a pihenés szüksége, de mindig kevés volta...

De a jó energiák végül mégiscsak megkeresik egymáshoz az utakat. A mai nap talán erről szólt számomra. Hogy minden jelenlét hiteles.

Most megyek, és lefekszem.

2010. július 8., csütörtök

A második nap Vönöckön

Ma semmi különös nem történt.
Ma semmi különös nem történt, végre!
Ma semmi különösképp mesélni való nem történt.
Ma nem kellene mesélni a mai napról.

Ma semmi rendkívüli nem történt.
Ami ma történt, az rendjén való.
Ma este tehát a rendről kellene írnom.

A rend ma jól esett, a rend ma megnyugtatott, a rendben rendeződtem.

A fizikai gyakorlatok megnyugtatják az elmét.
A háborgó elme újat akar tapasztalni (mesélni). Most viszont a leghívebb dolog az lenne, ha szép nyugodtan, például Robbe-Grillet módjára elkezdenék leírni egy-két mozgásetűdöt, részletezve fölrajzolni a mozdulatokat.

Például. Felemelte bal karját, miközben állával picit biccentett, s mellkasa kidomborodott, közben azonban megfigyeltem, hogy bár a karjára próbálja helyezni a hangsúlyt, a valódi történés a térde megroggyanásban volt, a többi csak mímelés. Aztán ezt nem mondtam, mert aki aknaszedőnek áll, nem kell tudnia rögtön, hogy valóban minden pillanatban felrobbanhat, és hát sajnos fel is fog. A lényegre úgyis mindenki maga jön rá, ezt is tudjuk.

Rend és spontaneitás - egymást erősítő folyamatok (is tudnak lenni). Ha a rend megtanul bánni a spontaneitással, s ha a spontán mozzanatok bírnak a rendezhetőség értékével is. Ha a test elfogadja, amit az érzések diktálnak, s ha az érzések elfogadják (képesek meghallani azt), amit a test.

Nagyon sok mindenre nincs idő, mindig akkor kell vége legyen, amikor elkezdenék már egy újabb kört. Ezzel szemben holnap, valamennyire, mindig újra kell kezdeni az egészet. Déva vára másnapra mindig omlik kicsit. Milyen áldozat az, ami mégis összetartja a téglákat?

Finom volt ma a tűznél ülni, egészen átizzított, megfüstölt, vad energiával töltött fel. Rendes, nyers, megnyugtató fáradtság visz ma ágyba.

2010. július 6., kedd

Vönöcki Soltis-tábor 1. nap

Lezajlott a tábor első napja, ahová a Soltis Lajos Színház csapata hívott meg, hogy vezessek foglalkozásokat. Igyekszem ez idő alatt minden este leszűrni majd a tanulságokat itt, e blogon.

Be kell valljam, hogy nagyon izgultam, hiszen saját csoporton kívül még sosem tartottam tábori tréningeket. A munka azonban nagyon jól esett. A srácok rugalmasak, úgy tűnik, érdekli őket, amiket csinálunk, és persze nagyon tehetségesek. Nem tudom mit lehet elérni 5-6 nap alatt, mennyire segíti majd mindez őket a továbbiakban. De amikor a tréningek zajlottak, ezzel nem kellett foglalkozni. Amivel foglalkoztunk, azok nagyon is a jelen pillanat dolgai voltak, konkrét ügyek: figyelem, energia, fizikai aspektusok. Impulzusok, a képzelet szabadsága, a test "tanácsai".

A legfontosabb most az nekem, hogy az első, "bemelegítő" napon is tudtunk (és akartunk) dolgozni. Nem igazán foglalkoztam az ismerkedéssel, elkezdtük a tréningeket, és magától elkezdtük megismerni is egymást (én őket, hiszen ők már együtt dolgoznak - mondjuk talán ma volt egy-két meglepetésük egymás felé is...). Nekem egyébként nagyon fontos tapasztalat mindig, ha a színpadról, játék közben tudok valakit megismerni. Ilyenkor általában nem győzöm csodálkozni, mennyire más az életben. Az első benyomások nagyon, nagyon fontosak.

A tréningek eredményei általában napról napra látszani szoktak. Mennyire kell elmennünk az alapokig, hogy a fejlődés tapintható legyen? Mennyire szabad előretörni, hogy azért közben a tapasztalat valóban beépülhessen, megszilárdulhasson? Minden színész más ilyen tekintetben. A csoportok pedig különböző színészekből állnak. Én viszonylag gyorsan tanulok, ezért lehet hogy belül eleve ilyet várok és feltételezek mindenkiről. 5-6 nap legfeljebb bizonyos szemléletek megismerésére, felvillantására lehet elegendő. Ami azért nagy eredmény lenne, ha összejönne! (Folyt. köv.)

2010. május 12., szerda

Démonvariációk, avagy életünk árnyékának súlya

Mert ha a démonok végül bennünk vannak, és mintegy félelmeinkkel vagy vágyainkkal azonosak, akkor minden bizonnyal ott ülnek a testünkben, befészkelték magukat, ahogy életünk során megtöltöttük velük a választásaink hézagait. Így például minden döntésünk, melyet valaha meghoztunk, méginkább azok, melyek mellett nem döntöttünk, mint egy csók, egy nő, egy érintés, egy barátságos pillantás, vagy valaki, akit elűztünk így vagy úgy magunk mellől, ésatöbbi, ott lapulnak a múltunk sötét zugaiban, bebörtönözve, a falak mögött, melyeket tartunk, míg erőnk bírja. A testünkben, az idegrendszerünkben: mi magunk vagyunk a démontanya. Önmagunk csak az álcánk.

A saját történeteim idebent keringenek. Minél többet dolgozom, hogy múlttá váljanak, annál makacsabbul törnek a jelenbe. Minden út valami régi, rettenetesen erős pillanatba vezet, hogy az idő múlásában csak még tisztábbá váljék az a sűrű, szerelmes kötelék.

A hiánnyal járó fájdalom mőgül csak több és több kép sziporkázik elém, oly temérdek, oly tömör, mint egy test, egy rejtekhely, és e képek mögött már képtelen, ábrázat nélküli démonok bújnak, nincs mit elijeszteni, tükörképünk megszűnik képszerűnek lenni, az ember elveszíti önmaga képét.

...

2010. május 5., szerda

Rezignált boldogság Facebook-falra 4 részben

Az ünnephez, amit tervezel, mindig sok ember kellene, hogy ünnepi voltát megteremtse, de a megjelentek általában alkalmatlanok az ünnepre, akiknek meg kéne, azok nem jelennek meg. Így a szándék mindig megvalósítatlan marad. Így a színház csak látszat. Mondjuk soha sehol sem lehet reálisabb látszatot teremteni.


Tapasztaltam, hogy az egy-másfélórás műremekeink túl rövidek, hogy átlendüljön a civil lény egy másvilágba. Jöjjenek tehát az eposzi művek! Nos, így mondanivalóim legcsekélyebb mennyiségét tekintve is szép, összetett formájú mondatokban tudom kifejezni magam. És ennek hatását lemérném, ha tudnám bárhogy. De oly nagy a kuss.

Gyűlöletes számomra e hangtalanság, mondandónélküliség, ahogyan nap mint nap pörögnek a lények. S a tervek, miket létrehoznak, mily idegen attól, ahogyan élnek. Ahogyan élni vágynak, vagy vágy nélkül ahogyan semmivé foszlanak a mindennapi teljesítés igézetében vagy átkaiban.

Emiatt aztán nem tudok jobbat, mint folytatni a reménytelen, ámde gyönyörű küzdelmet, hogy megpróbáljuk magunkat legalább e kor nemcsak valamely specialistájává, de mint érzőközpont, valamiféle csomópontjává is megnemesíteni. Hogy a végén lehet-e vörös gömböt lengetni a nagy közös takarón? S közösen csendesíteni a hullámokat? Vagy növelni azokat, s mégis óvni a gömböt? Ki érti meg ezt figyelmeztetés nélkül?

2010. április 27., kedd

Oberon sötétedő világai

Új munkába kezdtünk tavaly novemberben, melynek témája a Szentivánéji álom kapcsán a szerelem, a kapcsolatok lehetőségei. A felkészülés a majdani előadáshoz több lépcsőben valósul meg. Most a harmadik workshopnál járunk, és készülünk a harmadik munkabemutatóra, mert ezek a workshopok mindannyiszor ilyesfélével végződnek.


Ha egy témában többször elmélyülünk, mindig más árnyalatai bukkannak fel, másféle énünket kis fedezzük fel magunkban. Az első anyag naiv volt, ártatlan és boldog. A végén mindenki egymásra talált, és egy fotó erejéig ünnepi képpé állt össze. A második pesszimista volt, sötét és kiábrándult. Az egyéni fájdalmak örvényéből csak részlegesen lehet kilépni, a Földgolyó egyedül gurul tovább a hatalmas űrben.

S most itt a harmadik, melyben az illúzióktól a legmesszebb kerülünk. Újraolvastuk ma szöveget, és nocsak!, ebben a darabban minden végtelenül cinikus. Micsoda geci pojáca ez a Thézeusz, csak a saját ünneplése érdekli, csak a reprezentáció. Milyen gyenge lélek ez a Hyppolita, hajlik, mint a nádszál, csak hogy a világ tetején maradhasson. Ezek a szerelmesek! Ha nem gördül elébük akadály, nyomát sem látnánk e nagy szenvedélynek. A darab végén ők is felkapaszkodnak a reprezentációhoz, fel sem ismerik már, hogy a mesteremberek játéka őket gúnyolja ki.

A tündérek, manók, az egész szellemvilág! Nyoma nincs itt a romanikus szerelemnek, sőt, sokkal inkább annak komédiája ez a darab. Hazugság az egész, amit művelnek!

A darab kineveti a nagy szerelemre igyekvőket. Kineveti a szenvelgőket, a lelkesedőket, kineveti a szerelemben dilettánsokat, mi több, rámutat, hogy mindannyian azok vagyunk. A szépség, a reprezentáció mégis hat ránk. Ha nem szeretnénk végtelenül reménytelen előadást készíteni, hazudnunk kell. Vagy kiutat találni ebből a csapdából. Ha magamban keresem e kiutat most, nem sok esélyt látok. Ha lehullanak az illúziók, mi marad a helyén?

Sötétedik. Áthatolni az alkonyzónán...


(Polli képei)

2010. január 1., péntek

2009-ről

Jó év volt.
Munkás év volt.
Fejlődő év volt.

Sok-sok embert kellene említenem, akikkel, akik miatt, akikért, akiknek köszönhetően...
Fordulatos év.

Valami reménytelenség végképp elmúlt.
Derű, hőskorszak. A nyavalygás vége, mintha kezünkbe vettük volna a sorsunkat, vagy legalábbis elkezdtük ezt, ez van, létezik, nem tudjuk meddig és hogyan lesz tovább, de tervek és erők és álmok között élünk.

Mindaz, amiről nem írtam év közben, de kellett volna, megérne egy-egy külön bejegyzést, némelyik többet is. Sajnálom, hogy nem vezettem a munkanaplókat.
Megfogadom, hogy 2010-ben vezetni fogom (?!)

Pedig jó lett volna a Gyros-ról, meg a Zsiráf-felújítókról (milyen hasznosak voltak a régi bejegyzések...), és mindenképp kellett volna még dolgokról, amik itt voltak közben, mondjuk a workshopok, különösen az olaszokkal...

Mit fogadjak még meg?

- kevesebbet fogok lazsálni.
- alaposabban dolgozom.
- több kapcsolatot építek a természettel.
- többet megyek külföldre.
- többet fogok olvasni és írni.
- további falakat török át.

Egyébként tényleg jó volt. Furcsa, általában nem szoktam ilyet érezni...
Úgyhogy most ennyi.