Brutus

Feljegyzések, megfontolások, személyeskedések

1.

Aki a színházba szórakozni, feltöltődni jár, az kockáztatja, hogy a valódi színészt, - avagy a mérhetetlen szenvedélyek és szenvedések közé ponttyantott embert - esetleg sosem fogja észrevenni. Javaslom, járjatok színházba azért, amiért én: kétségbeesni.

Fred Martin A tökéletesen éles kés című festménye, leendő Brutus-előadásunk plakátja (http://www.fredmartin.net/)

Aki szembe tud nézni a színház eredendő abszurditásával, annak jó esélye van meglátni az emberi lét eredendő abszurditását (vagy fordítva), s azon iszonyatos, mély kútba pillantván kétségtelenül csak a kétségbeesés marad.

Kétségbeesni jó, mert az igazi kétségbeesés leleplezi azt az ál-kétségbeesős színjátékot, amit egyébként társadalmilag kénytelenek vagyunk élni. A legnagyobb abszurditás ugyanis az, hogy miközben eleve végtelenül abszurd a létezésünk, folyton valami korlátolt, kicsinyes, jellegtelen és jellemtelen abszurditásba kábítjuk magunkat.

2.

A színház csapdája, hogy a közönség közönségessé teszi. Valahogy el kellene érni, hogy ezek az emberek ne érezzék magukat olyan kényelmes vagy kényelmetlen fogyasztói minőségben, hanem serkentsük aktivitásra őket. A színház szóljon a tér és az idő szabadságáról! A színház szóljon a legtisztább (és legkockázatosabb) jelenidejű valóságról! (A kockázat nem akrobatika. A kockázat az, hogy itt és most meg tudom-e valósítani a közléshez szükséges mindennemű pszichikai és technikai kívánalmat.)

3.

A valódi színháznak persze mindig van egy mágikus sugárzása, akkor is, ha nem tudunk róla.

4.


De mit tudunk? Magamról szólván: boldogít engem a színház? Ugyan, dehogy! Megoldja a létezésem bármely nagy kérdését? Egyáltalán nem, inkább elmélyíti a válságokat. Nincs ráadásul abban valami törvényszerű, hogy a lázas munka hevében ott munkál a befejezettség dermedtsége is? Dehogynem: ahogyan a szenvedélyben a szenvedés, a racionalitásban az őrület, ahogyan az alkotásban a rombolás munkál folyton.

5.


Rendezz úgy, lépj színpadra úgy, mintha ez volna az utolsó előadásod! És erre mindig meg kell találnod az okokat. Engem a színház a közönség miatt mérhetetlenül idegesít. Valójában írónak kellene lennem, vagy festőnek, akinek nem muszáj találkoznia a közönségével. Akik számára a közönségbe vetett eredendő hitet még nem mocskolta be a tapasztalat.

Paul Foster: Brutus című darabjának főhőse drámaíró, aki újratárgyalja Brutus gyilkossági ügyét, miután a történelmi tényeket nem találja elég logikusaknak. Szerinte Brutus személyiségéből nem következik a Caesar ellen elkövetett gyilkosság. Milyen könnyű dolga van ennek a drámaírónak! Minden figyelmét tárgyának szentelheti; ha az irodalmi mű kész, szerzője elkülönülhet, titokban maradhat, élheti zavartalanul az életét.

Ehhez képest a színház olyan, mintha egy hatalmas késsel felmetszették volna az irodalmat, a mű maga felnyitott testével ott áll a szúrós tekintetek kereszttüzében, benne az alkotók maguk, akik saját, szintén felhasított testükkel, jelenlétükkel kénytelenek tartani ezt a hatalmas remegő sebet, ami a színház. Borzasztó! A seb még hagyján! De micsoda felháborító dolog, hogy a fájdalmainkat nem Istennel (ki-ki a magáéval), hanem egy idegenekből összeverődött embercsoporttal osztjuk meg! És még ezt egyesek perverziónak vélik, vagy exhibicionizmusnak. (Mindig annak vélik, ami a divat. Van amikor a divat a divat, de van, hogy a divat kimegy a divatból...) Közben dehogy! Ez az egész valójában mérhetetlenül alantas, számító, sőt, sötéten és ördögien ostoba dolog. Igen, ostoba! Eszmények ábrázolása helyett véletlenszerű tulajdonságokkal és képességekkel megáldott-megnyomorított embereket (színészeket) állítunk ki ugyanilyen véletlenszerű csoportosulás elébe.

A festő megfest egy képet, és látja, hogy nem jó. Kidobja, nem állítja ki. Az író ír egy novellát, és látja, hogy nem jó. Kidobja, nem jelenteti meg. A színházkészítők készítenek egy előadást. Látják, hogy nem jó. De nem dobják ki, mert annyi időt és energiát felemésztett. Úgyhogy inkább bemutatják. Miután a közönségnek fogalma sincs, mi maga a színház, miféle gyakorlati lehetőségeket rejt, úgy véli majd, hogy ez a színház. Így aztán vagy soha többé nem megy színházba, vagy ilyen színházakat fog várni ezután is. A többiről azt mondja: alternatív, lila, érthetetlen, stb.

Az erős általánosítások után nézzünk végre a dolgok mélyébe! Mi a baj a színházzal, miért olyan gyűlöletes dolog? Azért, mert meg lett fosztva cselekvő jellegétől. Cselekvő színházat kell csinálni, olyat, amelyben a néző is cselekszik, mert meg van rá kérve, föl van rá szólítva, meg van neki parancsolva, rá van kényszerítve!

Mindezt nem fizikai, hanem etikai értelemben kell elgondolni. De gondoskodni kell arról, hogy ennek legyenek fizikai következményei. Másképp hogyan is érhetnénk meg, hogy képes Brutus, ez az idealista (akár csak Hamlet), a gyilkosságig eljutni. Persze nem az a mi célunk. Nem akarjuk megérteni egy gyilkos indítékait. De meg akarjuk érteni a szenvedély és a szenvedés, az eszmények és a bűnök ontológiai egyensúlyának kétségbeejtő következményeit.

A Mizantróp témája egyébként ugyanez volt. Két dolog hibádzott: egy fáradt társaság játszotta egy fáradt közönségnek. (Legalábbis itt Budapesten.) Túlságosan nagy kényelemben hagytuk a nézőket. Hagytuk, hogy azt tegyék, amit az ember verseskötetekkel szokott: belelapoz, beleolvas, látja, hogy ez nem lesz szórakoztató olvasmány, sőt, dolgoznia kellene, hogy föltárja a világát, tehát becsukja, félreteszi. Hiányzott az egyszeriség érzése, ami Portugáliában megvolt.

Most radikálisabbnak kell lennünk. Most, utoljára.