Ez már, igen, a harmadik munkanapló, amibe belekezdek. Mit tegyek, a dolgok így alakulnak. Az ember egyfolytában munkanaplót ír, ahelyett ugye, hogy dolgozna. De a jó munkához idő kell, az idő persze pénz, tehát ha idő, pénz, minden elfolyik, mi marad, ami állandó? A szavak. Az írás. Írás a munkáról. A lehetett volna lenyomatai. Így aztán mégis lesz, legalább betűkben, ez már biztos. Na, ezért kell a munkanapló, és ezért kell minden munkáról munkanaplót vezetni.
Meg azért is, hogy méginkább legyen. A színész gondolkodik a testével, a lelkével, a szellemével, összességében a jelenlétével. De a színésznek, hogy jelen tudjon lenni, a nem-jelenlétével is gondolkodnia kell: merengenie az ottról, amikor nincs ott. És lőn világosság!
Benne mereng a színész önnön jelenlétének sötétjében, kérdezvén a sötétet önmaga felől, de a sötétben merengő színészt nem láthatjuk. Mire fény jő, a színész már fényben mereng. De! A sötétben való merengés nem fontosabb-e, mint amikor már a fényben merengünk? Dehogynem. Mint elalvás előtt, mondjuk, akkor jönnek a legjobb gondolatok, sőt, jól tudjuk, hogy legjobban alvás közben tudunk problémákat megoldani. Alvás közben ugyanis sokkal éberebbek vagyunk, mint ébren.
A sötétség önként vállalt börtönében létünk határait úgyszólván körültapogatjuk.
Két szereplőre szóló parafrázisom: a börtön közös, a merengés nem. Közös lét, külön világ.
Kétféle tér lehetséges: a hosszúkás, felülről megvilágított, szűkfalú (a lichthof), és a határtalan sík, melyben a fények természetüknél fogva szintén csőszerűen nyílásokban világítanak, de különböző irányokból jelölik ki a fény-alagutakat. Az első eset allegória a magát megadó, létével megbékélő emberre, a valódi meditáció lehetőségére. A második küzdelem, a tér saját erőből szándékolt definiálása, mozgalmas lét-balett. A kettő egymást feltételezi, egymásba átjátszik, egymásból ezt-azt felhasznál.
Az emberek közös terekben végzett cselekvései (takarítás, szeretkezés, evés-ivás, tévénézés, stb.) mind több különvilág érzékeny egymásba vetítése, beleplántálása, beleérzése, vagy egymástól elkülönítése, elkendőzése, elhallgatása. E fenti cselekvések mind a nem-beszélés eseményei. Ahol beszélgetés alakul ki, ott a játék egy szinttel eltolódik az értelem felé. Nekünk nyilván nem erre van szükségünk. Bár a monológ (elsősorban a kihangosított belső monológ, természetesen) és e monológot hallgató másik ember eszközünk lehet. De ugyanarra. Saját és egymás létébe belefülelő emberekről.
Drámai fényekkel kardozók
A baj persze mindig ott kezdődik, amikor a merengés vággyá gyűlik össze. Ez pedig könnyedén birtoklásba fodulhat (vagy jó eséllyel halálos közönyben hal el). Birtokolni a másik önmaga fölött végzett merengését. Belevilágítani a sötétjébe. Ha csak egy pillanatra is. Biztosnak lenni benne, hogy tényleg ott van. Megízlelni azt az idegen börtönt.
Ez a vétek szükségszerűen húzza maga után az összes többit. Nincs visszaút. Egy Kispál szöveg erre:
A homlokom hozzád nyomom
A homlokom hozzád nyomom
A te homlokodhoz az enyém
Nem kell hogy beszélj hozzám
Meg a kóládból se kérek én
Nem kell hogy törölgesd
Valami puhával az arcom
Ne is suttogj mint a szifonnak
A beletekert patron
Annyi hogy csak bent egyedül
Kardozok valami szarral
De majd mindjárt győzök és
Feljön a Nap és ettől hajnal
Lesz mi meg kint a parton
Ölelkeztünk a fényben
Aztán a hullámok közé futunk
És eltűnünk a messzeségben
De a homlokom addig hozzád nyomom
A Te homlokomhoz az enyém
Aztán belenézek a szemedbe
Te meg visszanézel belém
És nem látod hogy bent egyedül
Kardozok valami szarral
De majd mindjárt győzök és
Feljön a Nap és ettől hajnal
Lesz ám.
Annyi csak hogy bent egyedül
Kardozok valami szarral
De majd mindjárt győzök és
Feljön a Nap és ettől hajnal
Lesz de már nem figyeljük
Mással mi van s hogy
Buli van az összes szomszédunknál
Az lehet de a mienk jobb
Mert nekünk egész éjjel táncolni kell
Hogy nehogy meghalljak
A nőm meg rendes és táncol ő is
Hadd kopjon a parkett-lakk
Aztán megunja hogy ezt is lehet
A Holdat nézi minek fogy
Minek tűnik minden úgy el
Hogy nekünk attól lesz több meg jobb
Hát így valahogy. Másrészt az is világos, hogy ez az egymásba néző vétek az egyetlen lehetőség, csakis az egyetlen a talán megszülető tisztuláshoz, a termékenységhez, a felnőttkorhoz. Miranda-novellám ajánlom elolvasni e gondolatot illetően.
E különvilágok bárminemű egymásba fésülése a tét. Ez pedig már rendkívül közel van magához a színházi valósághoz: a színészek (micsoda szó ebben az összefüggésben!) egymásba fésülhetik-e kreatív energiáikat, s lehet-e a különmerengésekből közös sötétben közös álmot szőni?
S a nevető harmadik ezúttal az, aki a nézőtéren várja, hogy az egybeesés pulzáló köre őt magát is beszippantsa abba a nagycsoportos álomtérbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése