Egmontius idejében élt egy különféle neveken ismert másik géniusz is a vidéken, valódi neve szerint Sernyete Kotron, aki a szélhámosság mesterségét fejlesztette tökélyre és művelte szabadidejében.
Sernyete alapelve az volt, hogy csakis ártatlan szélhámosságokat követ el, olyanokat, amelyeket egyébként nagyon is kívánatos volna elkövetni, de arra senki sem hajlandó. Így aztán Sernyetének gyakran a piszkos munka jutott, amiért sokan irigyelték akkoriban. Az irigylés valódi tárgya pedig az a gátlástalanság volt, amivel ez a kivételes személyiség bármikor bármilyen nyugalmat fel tudott kavarni úgy, hogy végül mindenki elégedett lehetett az eredménnyel.
Sernyete ugyanis védőangyal volt, korának profán prófétája, lelki félrevezető, aki körül iskolák dőltek romba és régi rendszerek kaptak elviselhetetlen súlyokat reszkető oszlopaik tetejére, a pusztulás pedig mint megváltás érkezett ezek után, amelynek szemétdombja alól megújhodva ásták ki magukat a mindig aktuális túlélők. Sernyete bizonyos körülmények között lidércként tevékenykedett, máskor csupán a segítségnyújtást tagadta meg, legkreatívabb állapotaiban pedig először felvillantotta a Paradicsom lehetőségét, majd vállát vonogatva kihátrált a közelgő megidézett katasztrófa alól.
Általánosan elmondható, hogy Sernyete ezeket a szélhámosságokat egyáltalán nem vette komolyan, módszerének lényege éppen bizonyos legyintés volt a rá állandóan szúrós szemmel tekintő valós vagy képzeletbeli lények felé, legyintés, mellyel útjára bocsátott egy-egy újabb szenvedéstörténetet. Fontos körülmény, hogy Sernyete Kotron ebből nem kívánt mitológiát vagy démonológiát kovácsolni. Nem, ő csupán a saját idejét igyekezett hasznosan kitölteni. Ezért aztán Sernyete tulajdonképpen feddhetetlen volt, mi több: bűntelen, ártatlan, mint egy gyermek, és előkelő, mint egy éhes, kötelességtudó farkas.
Akkor ősszel, amikor Sernyete Kotron, a szélhámos világfi felkereste Egmontius mestert, különösen hidegre fordult az időjárás. Nem lehetett már sem a bokrok között, sem az árokparton meghúzódni, biztos hajlékra volt szüksége az emberfiának.
- Segédre, nos, nincs szükségem – mondta ki eltöprengve Egmontius.
- Ó, ilyesmi meg sem fordult a fejemben, - mosolygott hamiskásan Sernyete. – De felajánlanám önnek az arcomat. Bármilyen kifejezést, belső állapotot, társadalmi réteget és életkort képes vagyok rajta megjeleníteni. Mondja ki, mit szeretne látni, s felülmúlom a fantáziáját.
Egmontius meghökkent, de egyszerre kíváncsi is lett a furcsa idegenre.
- Nem bánom, tegyünk egy próbát.
Leültette Sernyetét a műhelyében, ő maga pedig a vászon mögé lépett. Sernyete - ha ugyan lehet hinni a szavának – később úgy mesélte, a festő egyszeriben eltűnt a vászon mögött. Hosszú csend következett. Sernyete várt, csak üldögélt a fotelben türelmesen. Olykor elaludt, majd fel-felrebbent álmából, máskor különösen éber állapotba került, s ilyenkor alaposan szemügyre vette a látnivalókat. A szoba minden apró darabkája, a különféle festőszerszámok, a képek, az a kevés bútor, a fal mentén az egérlyuk, a padló repedései, a pókháló a sarokban, az asztalon lévő dió héjának gyűrődései, az ablakból látszó faágak és domboldal minden pici részlete élesen belevésődött az emlékezetébe. Néha egy-egy dalocskával szórakoztatta magát, vagy sajátos gondolati sétákat tett, melyek során – hogy mesterségét se hanyagolja el – igyekezett önmaga eszén túljárni. Néhány bemelegítő tréfa után – hogy például mindig sikerült nagyobb számra gondolnia, mint azt megelőzően, vagy olyan kérdéseket kiagyalnia, amelyekre nem tudott válaszolni, s azután önmagának a megoldást kárörvendve elárulhatta – a trükkös Sernyetének sikerült elhitetnie magával, hogy ő voltaképp nem Sernyete, hanem Egmonius, s csak magányos őszi töprengései során találta ki Sernyete figuráját. Amikor erről végképp meggyőződött, rávette magát, hogy fesse meg Sernyete portréját. A vászonhoz lépett, és dolgozni kezdett. A csel olyannyira jól sikerült, hogy hogy még őt is meglepte, milyen szakszerűen, már-már művészien bánik az ecsettel és a festékekkel. A kép egyszer csak megszületett, s akkor az önmagát Egmontiusnak hívő Sernyete egy második, majd egy harmadik portrét is készített, végül megállás nélkül alkotott. Napok és éjszakák teltek el, s a Sernyete-képek egyre inkább Egmontiusra kezdtek hasonlítani, s eme spontán hasonulás révén Sernyete már egészen biztos lett benne, hogy ő és Egmontius egy és azonos személy, s a Sernyete-képek megrajzolása közben saját fiatalkorára emlékszik vissza szimbolikusan, a saját történelmi arcképcsarnokát festi most meg.
Elmúlt az ősz, elmúlt a tél is, és Sernyete – látva, hogy az időjárás ismét barátságosra fordult – úgy döntött, leleplezi önmagával szembeni csalafintaságát. A szemfényvesztő mosolyával lépett a tükör elé, hogy ott a különbözőség minden kétséget kizáróan megmutatkozzék. Csakhogy Sernyete Egmontius arcát látta viszont a tükörben, s ezen ő maga is meglepődött. De nem esett kétségbe: becsukta a szemét, koncentrált, leleplező gesztust tett önmaga felé, széles vigyort feszített az arcára, és újra a tükörbe pillantott. A kínosan vigyorgó, nagyfogú, szakállas Egmontius tekintett vissza rá.
- Ejnye no – mondta ki hangosan, s nagyot lélegzett. Azután bárhogy kutatott elméjében, emlékeiben és testi érzeteiben, újra és újra meg kellett állapítania, hogy Sernyete és Egmontius egy és ugyanazon személy.
- Én csaptam be önmagam? Vagyis Sernyete csapta be Egmontiust? Esetleg Egmontius Sernyetét? – kérdezte önmagától. De a legrémisztőbb lehetőség az volt, hogy senki sem csapott be senkit. Erre viszont nem volt magyarázat.
Végignézte az összes önmagáról festett képet, s azok mind azt bizonyították, hogy csupán egyetlen személy létezik. Sőt, Egmontius korábbi képei is ugyanazt az arcot ábrázolták.
- Ez csak önmagáról festegetett – gondolta megdöbbenve. – Csak egyetlen személy létezik. Az egész világ egy rémületes ábrázatú Egmontius nevű emberben merül ki, aki a hosszú hónapok magányában megőrült, s önmagát sokszorozva különféle személyiségeket talál ki, hogy így szórakoztassa önmagát!
Kiszaladt a kertbe, majd a földúton a falu felé indult, hogy élő emberrel találkozzon. Sokáig futott így, rongyaiban, hosszú, ápolatlan szakállal, mezítláb. Végül az erdő szélén észrevett egy embert. Favágó volt, vállán a fejszével éppen most jött kifelé a sűrűből.
- Ismersz engem, jóember? – szaladt oda hozzá.
- Hát persze – nézett rá gyanúsan a másik.
- Mi az én nevem?
A favágó összevonta szemöldökét.
- Egmontius mesternek hívnak.
- Nézz meg jobban!
A favágó közelebb hajolt, alaposan végigmérte az arcát, aztán tetőtől talpig is.
- Te vagy Egmontius.
- Nem vagyok én Sernyete Kotron?
- Nem.
- Ismered Sernyete Kotront?
- Nem ismerem.
- Akkor hogy lehetsz biztos abban, hogy nem én vagyok Sernyete?
- Mert te Egmontius vagy.
- Az anyját! – Sernyete egészen elcsüggedt, de hirtelenjében nagyszerű ötlete támadt. – Ha Egmontius vagyok, úgy arcképfestő vagyok, nemde?
- De bizony!
- No akkor gyere velem, lefestelek.
A favágónak tiltakozni sem volt ideje, a szakállas alak máris a háza felé ráncigálta. Ott egy fotelba ültette, szúrós szemmel meredt rá, majd nagyot kiáltott:
- Most kiderül, hová bújt Egmontius! – s azzal a vászon mögé lépett, elbújt a keret mögött, s ott várakozott. Hosszú ideig csend volt. A favágó nem mozdult, Sernyete sem mozdult. Végül óvatosan kikukkantott a vászon mögül. A favágó aludt. Sernyete ecsetet vett a kezébe, s megfestette az alvó arcot. Majd újabb és újabb képeket készített, egészen addig, amíg a favágó portréjából Egmontius tekintett vissza rá. Akkor odalépett a fotelhez, hogy felébressze.
- Jó reggelt, mester!
A favágó nem mozdult. Nem lélegzett. Sernyete a kertben temette el, a fejfára rávéste: „Egmontius, a messzeföldön híres arcképfestő”. Alá pedig ezt írta: „Gyászolja fia, Sernyete Kotron, a szélhámos világfi”.
Amikor Egmontius visszatért az erdőből, igencsak meglepődött a sírhelyen. A ház üres volt, telis-teli egy idegen arc képeivel, különleges tehetséggel megfestve. A mester kényelmesen helyet foglalt kedvenc foteljében, elmerengett a különös eseten, majd álomba merült. Idegen tájakon járt, a kertekből körtét lopott, asszonyok szoknyája alá kukkantott, csobogó patak vizében mosta meg az arcát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése