Végkimerültség

Nem kell megijednetek. Nem rólam van szó, hanem egy újabb témáról, ami izgatni kezdett. Mindennek sok köze lehet a 24 című sorozathoz, melynek - bevallom - rajongója vagyok, és éppen megszállottan nézem a 4. évadot DVD-ről.

Egyik színházi csoportosulásunkban, miután elvetettük egy kortárs német dráma színpadra állításának tervét, több ötlet is merült bennünk új téma gyanánt. A legjobb terv szerintem a következő: csináljunk színházi jeleneteket Jarmusch Kávé és cigaretta című filmjének mintájára, tehát alkossunk egy szkeccs-színházat, melyben az egyes részeket valamilyen közös motívum és egy egységes világ köré szervezzük.

Aztán nézem most a 24-et, és eszembe jut ez a szó: végkimerültség. Szép szó. Összetett szó. Nézzük csak meg alaposabban! Vég - vége, végzet, végső, véges, ... - mindenképpen valamilyen határhelyzetről van szó. Merül - mélységet sejtünk alatta... Hm. A végkimerültség esetleg tehát határállapot, valamely mélységből felbukkanás transzformációja. Ez a szó minden olyan helyzetre érvényes lehet, ahol a szélsőségekig elmegyünk energiáinkat illetően. És ezen a határon az energia valami mássá, új minőséggé kezd átalakulni. Arra gondoltam tehát, legyen ez az összekötő motívum.

Másrészt itt van ugye a 24. Melynek minden másodperce tömény cselekvés. Olyanannyira, hogy egy idő után rájössz, ez már több egyszerű tévésorozatnál, meg forgatókönyvírásnál. Ez egy szemlélet. Nézd csak meg, hogyan épül egyre kompaktabbá az egész sorozat évadról évadra. A 4-diket nézve már az az érzésem, hogy teljes mértékben lemodellezi a világot! De mindennek a hajtómotorja az akció, mégpedig a legszélesebb értelemben: act, acting, action, actor,...

Az utóbbi években a színházban mindig azt kerestem, hogyan lehetne megállítani az időt, hogyan lehetne az időn átívelő, az időben, "a málnadzsemben ragadt" állapotokat megmutatni. A Zsiráfivóhellyel eljutottunk ennek egyféle maximumáig. Most elérkezett annak az ideje(!), hogy (végre) egy minden ízében cselekvő (acting, action, actor...) színházat valósítsunk meg! Ahol a hangsúly 100%-ban a cselekményen van, a színész legapróbb gesztusáig természetesen. Nincs mellébeszélés, nincs líra, nincs melodráma, nincs intellektuális összekacsintgatás, nincs avantgard, és legfőképp: nincs filozófiai diskurzus. Hanem tömény akció van! A 24-ben egyetlen egy felesleges kép, mozdulat, tekintet vagy szó sincs. Minden belezuhan ebbe a cselekményörvénybe és belülről tágítja, fejleszti azt!

Na ez az! Szóval egy ilyen cselekményörvényt szeretnék én is létrehozni.

A végkimerültség ehhez jó téma. Sok minden miatt lehet végképp kimerültnek lenni. Attól függ ugyebár, minek a mélye az, ahonnan éppen kiaknázzuk az energiáinkat. Ki lehet merülni a szerelemtől éppúgy, mint a magánytól. Ki lehet merülni jól és rosszul. A végkimerültség eredménye lehet szeretet, de lehet közöny is, sőt, gyűlölet is. A végkimerültségben az ember átadja magát a sorsának.

Olyan karaktereket kell tehát megfigyelnünk, akik idáig eljutnak. Azt kell jól megmutatnunk, ahogyan elengednek maguktól dolgokat, (mert mondjuk kénytelenek elengedni) és ebben az elengedésben hirtelen valamilyen más arcukat mutatják, mint korábban. Olyan emberek történeteit kell megalkotnunk, akik elveszítenek valamit, ami nélkül talán el sem tudták volna képzelni magukat korábban. Ez a veszteség lehet bármi. Lehet olyan, amit sajnálni kell, de olyan is, aminek örülünk, hogy megszabadultunk tőle.

Talán a történetek összefügghetnek valamilyen módon. Talán nem kell összefüggeniük. Talán akkor is összefüggenek majd, ha nem függenek össze! Majd a srácok megtöltik összefüggésekkel. Akkor tehát kalandra fel, minden Jack Bauer, 24 órában, végkimerülésig!