A színházi tér olyan, mint a lakásunk: berendezhetjük a legkényelmesebben, a legszebb színekbe öltöztethetjük, minden felszerelést belepakolhatunk - mégsem ettől leszünk otthon benne. Talán inkább attól, ki az, akit odavárunk, mint vendéget, látogatót, hálótársat vagy élettársat, s e várakozásban hogyan töltjük az időt, hogyan töltjük az időt vele, aki még nincs itt, vagy már elment innen (Tovább egy házzal). Vegyük példának Prosperót, a vad sziget urát, aki bosszújára 12 évet várakozott, és azok a hajók mégiscsak felbukkantak egyszer a láthatáron. Nem is lehetett ez máskép. Nekünk is ilyen varázslatokat kellene végrehajtanunk, mert a színházi tér is vágyakból, álmokból építkezik, amit a benne szereplők jelenlétükkel, cselekvéseikkel képviselnek, megingathatatlanul felmutatnak, s benne a közönségnek érzéki-spirituális otthont kínálnak, vagy annak hiányával provokálják nézőiket.
Tereinket közössé kell tehát avatnunk, valamilyen módon. A teret végső soron a benne megjelenő színész (vagy báb) definiálja. Érdemes megnézegetni, hogyan határozódik meg a tér Rakovszky verseiben. Például:
Rakovszky Zsuzsa: Este
Mi kint fehér vörösként
üt át a rozsdabarnán
árnyékszínház a függöny
foszfortócsák a karfán
A szőnyegen mohos fény
szorosra szőtt a párnán
Csak az üveges jeges-kék
szilánkos ellenállás
Égő háromszöget rács-
árny szabdal sok trapézra
Világló könyvgerincek
Fakul a rút tapéta
Szobámat két egyenlő
árny-félre híg parázsfal
metszi Sötét fotelből
mártom belé a lábam
kigyullad visszarántom
kihúny Motoz a keskeny
áramló kéz az ágyon
szánkázik hült helyünkön
Kiformálja redőkből
ott-nyujtóztunk reliefjét
besüppedt délelőttből
kibontott tárgyi emlék
ott árnyék combjaim még
szorítják árny csípődet
Alain-Robbe Grillet-nek vannak ilyen regényei (A radírok, Útvesztő), amikben szinte ábrázológeometriai leírásokból bomlik ki a dráma, és nem is akárhogyan! Ez némiképp filmes perspektívákat jelent: képkivágatok, kameramozgás, montázs, időugrások, flashback, stb. Ugyanakkor ki kellene kerülnünk a filmnyelv csapdáit, s igazi színházat csinálni. Na most ez a sok vászon, meg árnyjáték, ez éppen nagyon is filmes megoldásokat sugall. Valahogyan ezt ellensúlyozni kellene.
A felépített tér lehetőségeit tegnap persze messze nem aknáztuk ki. Túl sokat törődtünk az árnyjátékokkal, meg a zászlólengetéssel, kevesebbet a belső állapotokkal. Ez nem baj, hiszen kevés időnk volt, és még csak ismerkedtünk a térrel. Én azt hiszem, majd az álmainkban fognak ezek a szobák igazán kinyílni, ahogy alszunk rá egyet-kettőt, sokat.
Kik a személyek a térben? Az utóbbi írásomban gnómokról beszéltem. Most az idő felől közelítenék. Valószínű, mint Rakovszkynál is, hogy ezek az alakok már valami után vannak, velük már az a bizonyos esemény megtörtént, s szinte minden versben azt látjuk, hogyan árad szét a testben, az elmében, a környezetben, a nyelvben a hatás, az esemény hatása. Mint egy atomcsapás után. Itt hatás alatt álló emberekről, testekről, térről van szó. Ezek az alakok, ezek a testek, ez a tér folyamatosan pulzál, folyamatosan teremti és zabálja föl magát, ez a tér mondhatnánk hermafrodita tér, kétnemű, önmegtermékenyítő; tükörtér, mely éppen azonosságra vágyik a benne szereplővel, avagy a benne szereplő a térrel, de némi távolság mégis van közöttük: mire a tér az érzelmekhez hasonul, az érzelmek már új árnyalatokkal színeződtek, vagy: mire megszokom ezt a teret, már minden megváltozott benne, mert mondjuk besötétedett, a szomszéd bekapcsolta a rádiót vagy üvölt a gyerekével, vagy egyszerűen az a vasárnapi húsleves-illat kiszellőzött, stb. Melankólia és dráma között feszülő világ ez itt, lassan, alulról rágcsál a dráma, könnyen, felülről lebeg ránk a melankólia. Vagy a dráma már lesújtott, éppen hat, de már készülődik, gyűlik a következő.
Másrészt: bármennyire gazdag is terünk, kevés. Legyen a mostani tér csupán a tábla középső darabja, s legyen kétoldalt egy-egy szárny. A két kisterem. Azt is beépítjük, máshogyan. Másról kell szólnia, mégis ugyanarról. A két kisterem mondjon egymásnak ellent, s oldódjon fel a nagy középsőben, mondjuk. A néző egy színházi triptichont láthat. A két oldalsó tábla valamilyen értelemben behajtható, a kép önmagában megszünhet. Az ajtók nagyon fontosak. A három terem átjárható, a folyosóról mindhárom külön-külön is megközelíthető.
Olvassuk el Rakovszky Triptchon című versét. Hogy viszonyul egymáshoz a három rész?
Nézzétek meg Bosch A gyönyörök kertje című képét (rákattintva nagyban is látható):
Na, ilyet szeretnék én, csak másmilyet színházban csinálni.
A tegnapi próbából nekem leginkább a tekintetek hiányoztak. Erre tekintettel leszünk a jövőben. Kiemeljük magunkból, amit eddig őriztünk. Most majd az ajándékok időszaka következik. És talán a szép álmoké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése