A legnagyobb kérdés természetesen az volt Egmontius számára, miként is fejezze be földi pályafutását hozzá méltó módon, avagy miként bízza magát az örökkévalóságra, amely létét egyszer majd mindenestül bekebelezi. Sokféleképpen elképzelte az aktust, segítségül számos halotti maszkot is festett a maga számára, de a sok fölmerülő lehetőség közül nem tudta, melyiket válassza, különösen, hogy egyik sem elégítette ki eléggé nyughatatlan, ámde egyúttal derűs harmóniákkal játszó fantáziáját.
- Hogyan haljak meg? - kérdezte Egmontius mintegy önmagától.
Hiszen egyszerre szeretett volna puha, elnyugvó halált, és egyszerre robbanásszerű, mártírjellegű, emlékezetes kimúlást, hogy a túlvilágon legyen mire gondolnia, ha ott már egyéb elfoglaltságot nem talál. Végeredményben persze olyat kívánt, ami a kettő erényeit egyaránt magában hordozza. Így mondjuk a lassú tűzön szentté égést, vagy a karóba húzás nemes lelki-anyagi tényezőit is számba vette, és egyéb kínhalálokat, melyek során ideje volna az univerzum létezéshez kötött szféráin úgyszólván átzarándokolni.
Különösen vonzotta a szellemi javakkal kényeztetett éhhalál lehetősége - melynek különböző módozatait fiatal korában már alaposan kikísérletezte nyomorgó hétköznapjai során, - esetleg egy légvétel nélküli hosszú pillanat, ennek mentén ugyanis végigtekinthetne összes fontos emlékein, mellyel a fizikai jelenlét valaha is meglephette.
De mindig rémisztő látomások gyötörték, amikor arra gondolt, vajon tényleg felolvad-e a bilincs, ami pőre testéhez láncolja, vagy pedig végtelen hosszan kinyújtott vergődésbe torkollik a szabadulás ebből az érzékekbe szakadt pihegésből, amibe hosszú évekre belelankad az egyszeri létező.
Végül Egmontius halála úgy esett, hogy egy napon, kilépve a fürdőkádból, megcsúszott a vizes csempén, arccal éppen erre az álnok csempére esett, azon megpattant, lenyomatot hagyva maga után. Arcának lenyomata, mondhatni: párlata lassa, méltóságteljesen oszlott szét a fürdő légterében. Ha valaki látta volna ezt a szublimáló lenyomatot, azt gondolhatta volna, a lenyomat az elmúláson gondolkodik.
De éppen akkor nem volt ott senki, aki ezt figyelembe vehette volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése