Minden színházi előadás, de különösen a commedia dell'arte, a közönség előtt fejlődik a legjobban. Feltéve persze, ha a játszók és a publikum között valamiféle párbeszéd képes kialakulni. Hogy ez végső soron min múlik? Talán a kölcsönös játékkedven. Valamiféle közös izgatottságon dolgainkat illetően. A színház annak is próbaköve, hogy nem beszélünk-e el egymás mellett.Vannak pillanatai egy-egy előadásnak, amikor úgymond az igazság fokára emelkedik egy szó, gesztus, vagy tekintet. Abban az ember nem kételkedik, sem akkor, sem később, sem nézőként, sem alkotóként. Ilyen volt a váci börtönben a New York-jelenet vége, amikor az Amerikából visszatérő magyar színész, Mr. Csaba elsorolja a közönségnek, mi mindentől fosztották meg. Valahogy így:
"Megfosztottak a ruháimtól. Elrabolták a bőröndömet, benne a személyes holmimmal. Megfosztottak a pénzemtől. Megfosztottak minden illúziómtól... bár, ezek az illúziók bizony hamisak voltak, nem kár értük! Elvették tőlem az emberekbe vetett bizalmamat... de végül is az emberekbe vetett hitemet, a hitemet! azt nem tudták tönkre tenni. Megfosztottak színészi tekintélyemtől... de a színház iránti szeretetemtől nem tudtak megfosztani. Megfosztottak az identitásomtól... nem, attól nem fosztottak meg. Az vagyok, aki voltam. stb."
Amikor ez a szöveg a rabok előtt elhangzott, úgy éreztem, mintha 40 kihegyzett rádióantenna venné a nézőtéren az adást, s mindegyik készülék előtt egy-egy magába mélyedt ember hallgatná a műsort, mely közben saját zátonyra futott életüket gondolják végig. De még ez is kevés! Azonosak lettek önmagukkal, ez történt. És én is azonos lettem önmagammal.
Tatabányán a délutáni előadás egészen másként ért véget. A két tízemeletes panel között fölácsolt színpad körül vagy 100 néző gyűlt össze, jó részük gyermek volt. Volt közöttük o9lyan is, aki már látta a délelőtti műsort, s most tanár apukájával tért vissza, s újra végignézte az egészet. A második jelenetnél a bátrabb gyerekek már odaálltak a színpad elejéhez, a vadócabbak felnyúlkáltak a színészek lábához, és gyakran beleszóltak az előadásba is. A Jósnő-jelenetben a besurranó tolvaj láttán hangosan kiabálni kezdtek, figyelmeztetve a főszereplőt a veszélyre.
Elérkezett a záródarab, a New York, s addigra már igen féktelenek lettek. Elkezdem tehát a jelenetet, ahogy kell, a vonaton üléssel, zakatolással, stb. Mit hallok lentről? "Te ki vagy? Mit csinálsz? Szarsz? Ez vonaton szarik..." Rögtön gondoltam, hogy nem lesz könnyű dolgom.
A pokolbéli vallatás során van egy rész, amikor Baksa Imi megkérdezi, mikor hívtam fel utoljára az anyukámat. ("Ugye Csaba, 3 éve nem hívta fel?" Ez persze némileg túlzás, de valóban ritkábban beszélünk mostanában, mint kellene...) A gyerekek ekkor egy mobiltelefonnal kínáltak meg, amit természetesen nem lehetett nem elfogadni. Így aztán furcsa irányt vett a jelenet, hiszen beszélni kellett anyukámmal. Gyorsan improvizáltam valamit. Több se kellett a gyerekeknek. Látva beavatkozásom sikerét, egészen nekibátorodtak.
(Megjegyzem, már Diszelben is a gyerekek voltak a legjobb közönségünk, pedig ott Rakovszky Zsuzsa verseivel dolgoztunk. Úgy látszik, a témával szemben inkább a játékmód az, ami érdekli őket. A gyerekek zsigeri nézők.)
A jelenet vége, hogy a tatabányai vasútállomáson ébredek, s mindenemet ellopták. Segélykérésemre a gyerekek elkezdték levenni magukról a ruhákat, s feldobálni nekem a színpadra. Még a színpadmesterek szerszámos ládikáját is megszerezték valahogy, s bőrönd gyanánt nyújtották fel nekem. Aztán elszabadultak az "indulatok", megrohamoztak, én meg fejvesztve menekültem, rájuk hagytam az egész színpadot. Az utolsó monológ kimaradt. Amit elveszítettem, azt ők pótolták. Megváltoztatták a jelenet végét. A játékból karnevál lett. Ünnep.
Kár tagadni, hogy sokukban bőven volt agresszió is. Párbeszédünk nem fedte tökéletesen egymást. A mi apollóni vízióinkat ők dionüszoszi mámorba oltották. Ez az erő pedig végképp felszámolni igyekszik azt a határt, amit színpad és nézőtér közé korábban jólnevelten és egyezményesen meghúztunk.A karneváli forgatagban keresem a trikómat, amit a jelenet közben jó messzire elhajítottam. Végül nagy nehezen megtalálom a jelmezes zsákban, ahová Giorgio betette, azt gondolván, hogy oda tartozik. Pedig az a saját jelmezem. S akkor odajön az egyik színpadépítő mester egy Tatabánya Óváros feliratú pólóval. Mondom neki, hogy már megtaláltam az enyémet. Mégis nekem adja a pólóját. És ezt sem lehetett nem elfogadni.
Még mielőtt hazaindulunk, a színház irodájában iszunk egy kis pezsgőt és kávét. Előbbit az ünnepre, utóbbit a fáradtságra. Valahogy nagyon szépen, egyszerűen és gyorsan érünk Budapestre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése