Az emberek veszélyes közelsége

A zsezsegés anatómiája

A nyári fesztiválokat az őszi nyitó- és házibulik váltják szerte Budapesten. Tegnap ismét volt szerencsém egy ilyesféle rendezvényen részt venni. Egy hatalmas lakás zsúfolásig emberekkel, ismeretlen ismerősökkel, ahogyan ez lenni szokott. Mit tehet az ember: ismerkedik. Megfigyelésem forradalmian egyszerű. Mindig elérkezik egy pillanat, amikor a folyamatos zsezsegés szétbillenti az egymás érzékeny felületén tapogatózó lényeinket. Amikor egy-egy ember már túl sok lesz nekünk, amikor valami menthetetlenül befagy közöttünk, ahol hirtelen egymás terhére leszünk, figyelmünk a másikra maga a teher, mert a figyelem kölcsönösséget feltételez, s kizár két ember világából minden zsezsegést, mely zsezsegés viszont maga a kölcsönösség ígérete. Fontosabb nekünk a kölcsönösség ígérete, mint a figyelem kölcsönössége. Nem bírjuk elviselni egymást. Nem bírunk megismerkedni egymással egy olyan helyen, ahová ismerkedni jöttünk. Idegenkedünk egymástól, mert ismerkedni vágyásunk beletaszít a taszításba.

De mindez nem kritika kíván lenni, nem az értelmetlen értelmiségi éjszakák (hoppá!) fölötti sajnálkozás. Ez antropológiai megfigyelés. Hiszen valljuk be: nem tesszük-e ugyanezt barátainkkal, szüleinkkel, testvéreinkkel, sőt, még legintimebb pillanatainkban is, tehát szerelmeinkkel is? Eredendő félelem, avagy szorongás működik bennünk. Nyáron szétszórjuk az energiáinkat, ősszel minden a begyűjtés jegyében áll. Szorulunk össze a terekben, ahová beűz minket a természet. Szorult terekben meglepetten látjuk, hogyan szorongunk. Beűz minket a vágy a szerelembe, beűz minket a szeretet a szeretetbe. És látjuk egymáson, hogy ott benn szorongunk. A vágy a szorongás maga. A szeretet a szorongás maga. Az ember a szorongás maga. A szorongás természeti állapot: bábállapot. Nincs benne semmi különös. A szorongás a születés maga.

Az est győztese az lesz, aki valahogy megszereti szorongását. Kombinatorikai feladat ez. Tili-toli emberdarabkákkal. Aki tovább bírja, biztos hogy nyer. Világos, hogy az út a végén egyetlen emberhez vezet, aki miatt ide el kellett jönnöd. Én tegnap végül megtaláltam a magam emberét, aki miatt elmentem oda. Kiderült, hogy közös múltunk van. Valaki, aki annak idéjén ismert egy helyet, egy Próbatársulat nevű színházi csoportot Szegeden. Aki tudta, mit jelent az a név, hogy Koy Gábor. Aki önmagának nagy részét szintén onnan nyeri.

Miért megyünk szorongani oda, ahol kiderülhet, hogy szorongunk? Nem azért mert unatkozunk. Nem a melankólia, nem a sznobéria formái a lényegesek. Ezek legfeljebb kísérik mindezt. Azért megyünk, mert az identitásunkat keressük. Vadászunk. Nőre, pasira, érzelemre. De ezekben végül persze csalódunk. Csak akkor nem csalódunk, ha valahol mélyen tudjuk, hogy önmagunkat keressük. Ehhez azonban önmagunkat el kell vesztenünk. Porrá kell zúznunk magunkat egymás szikláin.

Odüsszeusz egyetlen nő miatt utazott 10 évet. És több nőt hagyott el közben. Csekély kín egy éjszakát utazni. Csekély kín szorongani, ha a túloldalon - csak mert hiszel benne - a fény ragyog. Hazatérni csakis az idegenségen átutazva lehet.

"Az emberek veszélyes közelsége" - ezt a kifejezést is tegnap tanultam valakitől, állítólag Somlay Artúr mondta az 50-es évek színházi közegére. Számomra ez is antropológia. Vannak akik félnek és elmenekülnek. Állathasonlat: nyulak. Vannak, akik maradnak, de nem tudják, hogy félnek, pedig félnek. Ők lesznek a ragadozók. És vannak páran, akik tudják, hogy félnek, és mivel félnek, maradnak. Homo sapiens. A bűnösök. A bűn tudatában.

Közel lenni önmagában veszély. De az emberről, aki végtelen érdeklődésünk tárgya, csakis közelről lehet valamit megtudni. És akkor talán önmagunkhoz is közelebb kerülünk, és az életünk, amely addig kicsinyes volt, biztonságos és kilátástalan, hirtelen nagyívű lesz, veszélyes és hittel, reménnyel, szeretettel teli. Persze lehet, hogy mindez illúzió. Vannak vidékek, ahol a kategóriák a leggyalázatosabban összekeverednek. Hiszen végül is minden sorskérdés. Vagy nem?

Minderről így énekel a Kispál és a Borz:

Etetés

Látod lemegy a nap
Különböző nagyvadak
Mennek bele az éjszakába
Megenni aki árva

Van aki nőt eszik
A diszkóban szétszedik
És a maradványait
Elviszik szobára

De van aki a testből kipiszkálja a lelket
A húst kutyáknak dobja mert nem is az kellett
Nylonzacskóba viszi a szívet
Le a pokolba ott meg jó pénz fizet
Az éjszakai munka, pedig titokban ő is tudja, hogy
A bukott angyalok etetése tilos

És sápadtan feljön a nap
A megszomorítottak
Sőt a megalázottak is
Szép ruhába bújnak

Kiskosztüm vagy öltöny
Mindegy csak ne csöpögjön
A véred a kőre a
Munkahelyi miliőbe

Hivat a főnök: -Mi van veled?
-Semmi csak a szívem beteg
Illetve mintha nem is lenne

Ismeri a tüneteket
Vele is csak ez lehetett
Valamikor régen,
és mondja is szépen:
Üdvözöllek babám
Üdvözöllek babám
Üdvözöllek babám a sűrű éjben