- Drága Cordéliámmal, ki mind közül a legsebzettebb madárkám volt, bizony alaposan elbántam, ami miatt mindmáig gyötör a szégyen és a bűntudat – mondta fennhangon Egmontius, midőn A szív arcképcsarnokának következő képkeretét műhelyében felállította. – Így aztán ezzel a portréval egyszersmind vezeklésemet is le kell folytatnom felé, aki azóta a világban nyom nélkül eltűnt, s hány álmatlan éjszakámon igyekeztem valahogy újra közelébe férkőzni képzelgéseimmel, s tőle ekképp bocsánatért esedezni.
A mester, hogy lelkét a szép Cordélia emlékével feltöltse, úgy határozott, hogy felkeresi a kis erdei viskót, szerelmes együttléteik helyszínét, s ott illatoktól, tapintható felületektől, az árnyas sarkoktól remélve a régmúlt kibomlását, a lány nyomába eredhet. Felkerekedett hát, s kedves kanyargós ösvényén a házikó felé indult. Útközben a csobogó vizű patakban mosta meg az arcát, ami akkoriban Cordéliával sok meztelenkedő fürdőzésüknek szolgált helyszínéül, s ahogy Egmontius most a víz fölé hajolt, s annak tükrében szakállas, ráncos arcát megpillantotta, felrémlett előtte ifjúkori önmaga, finom, sima bőre, pelyhedző arcszőrzete, dúsan lobogó göndör fürtjei, s persze Cordélia, nagy barna szemeivel, izmos testével, combjaival, víztükörhöz hasonlatosan törékeny lelkületével.
Egmontius előtt a lány alakja olyan élesen bontakozott ki, hogy bár a mester fantáziálásra való önnön hajlamát jól ismerte, most mégis megdöbbent a kép valószerűségén. Ott állt Cordélia a patakban, térde fölött hömpölygött a víz, s ő piciket lépdelve furcsa táncot lejtett, tipegése közben karjait enyhén megemelte, a finom szellőkön zongorázott ujjaival, tarkójára tűzött hosszú alatt szépívű nyakát látta a megbűvölt festő.
- Cordélia, Cordélia – szólt hozzá halkan, nehogy megijessze, vagy durva hangjával elriassza a látomást. – Cordélia! Hát te vagy az, szóval mégis te vagy.
Cordélia azonban, - mint egykoron, most is - hallani, megszólalni képtelen volt, az örök csönd és némaság birodalmában élt, hiszen születésénél fogva süketnéma volt.
- Cordélia – suttogta a mester, - milyen csodálatos és jámbor teremtés vagy, s milyen bolond is voltam én, hogy sok-sok évvel ezelőtt a szívemből téged kitagadtalak!
A lány azonban nem vette észre a leselkedő festőt, aki csöndesen kibújt ruháiból, s a tünékeny káprázat felé indult. Lassan, áhítattal telve lépkedett Egmontius a patakban, de Cordélia alakját sehogy sem bírta vágyaihoz mérten eléggé megközelíteni, a lány mindig odébb sodródott, s a festő követte őt a kanyargó vízi ösvényen, egyre beljebb s beljebb a sűrű erdőbe.
Cordélia pataki tánccal röppenő ruganyos teste, mellyel a mezítlen öregembert maga után csalogatta, mindig épp ugyanolyan távolságra volt a mestertől, ki talán megérinteni, puha nyakát megcsókolni vágyott, vagy csak szemléletét benne kiteljesíteni, maga sem tudta volna bizonyossággal megmondani. Tánc közben Cordélia a víz fölé hajló ágakról leveleket, gallyakat tört, s azokat a régi kedvese felé csordogáló patakba szórta, s Egmontius e tündéri szórványokat sorban összegyűjtötte. Aztán egy helyen, ahol a lombok között a napfény sugarai bearanyozták a víztükör felületét, s az oda kilépő Cordélia homlokát, vállait, csípőjét, a lány vállára egy erdei rigó röppent, s madárszemeivel a festőre pislantott. Cordélia nem mozdult, és Egmontius is megtorpant.
Ha a szívem itt menten meghasadna, azt se bánnám, szebb halálra sosem vágytam, gondolta a festő. Hasadj meg hát szív! Behunyta a szemét és úgy várta a reá minden bizonnyal rögvest lecsapó halált. De nem halt meg. Mikor a végítélet felhőjéből felocsúdott, maga előtt már nem Cordéliát látta, hanem a patak közepéből kinőtt korhadt, méltóságos fatörzset, mely egészen a lány iménti alakjára emlékeztette, s a rigó is ott ült az egyik ágán a furcsa jelenséget, ami a mester volt, szemlélgetve, reá kacsingatva, oda-oda fütyörészve, biztatgatva ki tudja mire, de talán madárnyelven kikacagva öreges bohémságát, céltalan őgyelgését, lírikus pátoszát, mellyel a természetbe így belevetkezett.
Egmontius odalépkedett a fatörzshöz - a rigó meg átszökkent a vállára -, s ujjaival az érdes kérget végigtapogatta, illatát tüdejébe szippantotta, nyelvét pici odvaiba dugdosván megízlelte belső tartalmait, majd miután úgy találta, hogy a fával bensőséges viszonyt sikerült kialakítania, felkapaszkodott egyik vastagabb ágára. Ott gubbasztott Egmontius jó ideig, s rajta gubbasztott az erdei rigó. Ott fütyörészett magában, s rajta a madár második szólamként kísérte.
Aztán egy kecses őz érkezett a patakpartra, s miután szomját csillapította, Egmontius fájához lépkedett, s míves fejbúbját a mester talpa alá illesztette, s gyengéden megnyomogatta. A festő megértette a jelzést, az ágról óvatosan az őz hátára kászálódott, s a madárral hármasban a patak vizében továbbindultak. Később az őz kibotorkált a vízből, s a fák között nyargaltak oly szélsebesen, hogy a mester még a fejében sem tudott gyorstérképet rajzolni útvonalaikról, így aztán tájékozódási lehetőségeit hamarosan elveszítette. De bízott az őzben, s bízott a madárban, de legjobb bízott a szép Cordéliában, az erdei tündérben, hogy ha ők vigyáznak rá, semmi baja sem eshet, s ha mégis esnék, az sem számítana már, hogy ilyen csodás birodalomba érkezhetett Cordélia emléke után eredvén.
Oly sokáig vágtattak a sűrűben, hogy lassan sötétedni kezdett, s akkor az őz megállt, Egmontius lepattant a hátáról, a madár pedig fölröppent Egmontius válláról, s az őznek segédkezve a vastag avarból takarót bontottak utasuknak. A puha levélágyba befeküdt akkor Egmontius, s az állatok betakargatták, virágokkal rakták körül nyughelyét, majd egyenként hozzásimultak fejükkel arcához, és ahogy besötétedett, úgy szunnyadt mély álomba az arcképfestő.
Az erdő fölött a Hold így énekelt:
Az álom szüntelen lépkedés az ébrenlét felé,
s józanon az álomba vágyunk egyre csak,
minden arcunk hanyatlik a vágy egén,
kit legjobban szeretünk, végül cserbenhagy.
És mi is mind elhagyjuk legszebbik szeretőnk,
de ő álmainkba még kísértve járogat,
ébred az új nap, de húsunkba már belenőtt,
de legyintünk: ah! csecsemőnyi áldozat!
Halott babákkal csontozzuk ki magunk,
ártatlan ábrázattal esünk-kelünk,
karikaugró festett bohócok vagyunk,
mindig csak a túlsó oldalon nevetünk.
Tekints magadra vándor, az éj leple alatt!
Ide-oda hurcolván kincseid, szívedben végül mi maradt…
S az első napsugárra Egmontius fölébredt, és saját házában találta magát.
Megfestette azután Cordélia portréját, ahogyan öreg fává változva még egyszer visszatekint éledező-virulni vágyó arca, mély fájdalmat őrző barna szemei, bennük a csalódás, a lemondás, a belenyugvás átsuhanó pillanatával, éppen úgy, ahogy a patakban átalakuló Cordélia a csukott szemű, halálra váró mesterre visszanézhetett, s tőle a maga számára táncait, érzéki testét, rebbenő lelkét illetően immár semmit sem remélhetett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése