2010 végére

Gyakran van mostanában Szilveszter. Jöjjön ismét a szokásos évzáró "beszéd".

Milyen messze kerültünk mégis azon januári Brutus-felújító próbáktól, a Gyros-töredékek felújító próbáitól, a Zsiráfivóhelytől, nevek jutnak eszembe, olyan nevek megint, akikkel nem dolgozok most (már) együtt, de akikkel akkor még igen: Minki, Kata, Zsuzsi, Áron, Csaszi (a teljes Gyros 1.0-stáb), aztán Piri, meg Dé, meg Balázs, meg Marci (a Brutus-stáb fele), nincs színpadunkon már Pisti sem, vannak persze mások, akik Oberon világainak fáiban laknak - ahogy Csetneki Gábor mondta - valamiféle megrendülés ez a darab a színházban, az emberi létezésben. Végigtekinteni egy éven, mintegy a múlt csatornáiban vájkálni: "ami van, széthull darabokra", de persze "csak ami lesz, az a virág"...

Vagy akár így, év végi Eszméletben:

"Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol."

Valahogy minden jelen van egyszerre: minden múltak rétegei egymáson, a korábbi évek is, arcok is, érintések is, szagok-illatok is, terek és termek, zöld füvek, melyeken örökké ismétlődnek régi mozdulatok. Ugyanaz a megismerő izgalom, ugyanaz a vágy a titok felé, bennem, mint akkor is volt, és hiába a működés kötelezettségei, a szabályosság igényei, a rendteremtés szükséglete, a szakmai kívánalmak, pénzügyi nyakatekervények, a látszatra érettebbnek lenni: maradunk szeszélyesnek és marad az újrateremtődő káosz, és marad mindig hiány, mindig antiszimmetria, s ez mozgatja a szeleket, ez táplál majd vihart, ez indítja el a folyókat, kőbe-hegyekbe vájva új utakat.

Az alkotás, meg az élet: hallgatom a Brook-féle Mahabharata zenéit, megrendül minden, amit eddig megéltem, amit eddig létrehoztam. S főként a hogyan kellene-lehetne élni, s szemben ezzel a hogyan élek, hogyan élünk valósága. Oly sok az elpazarolt, eltékozolt pillanat. Vajon lehet másképp? Elzárva elérhetetlen tudásoktól, elzárva megélhetetlen élményektől. De mi zár el ezektől? Van-e kulcs, van-e kulcshoz való zár, van-e kulcsot, zárat megfeleltető mozdulat?

Mit tudtam megfogalmazni magamból ebben az elmúlt évben, s mit tudtam igazán megélni a világból az elmúlt évben? Vagy azonosultam-e bármivel, sikerült-e magammal azonosítanom azt, amin dolgoztam? Mindenhol ott vannak a részeredmények, de a teljességből sok hiányzik. Brutus, Gyros, Zsiráfivóhely, Étellift, Oberon, Goya, de még a Soltis-tábor Don Quijoté-ja is: a kívülállás sosem számolódott fel. Ez a rendezőnek talán a sorsa is, csak a színész alkot igazán, csak a táncos, az élőzenész alkot igazán, a szemlélő szemlélő marad, s jó esetben létrejön benne valamiféle mozgás igénye, vágya, ennek felismerése, szinte kötelezvényszerűen, hogy rákényszeríti az emberre, hogy "változtasd meg életed". És én, aki saját munkám legavatottabb és legkitartóbb személője vagyok, vajon rám kényszeríti-e a sok darabka, hogy aktivizájak valamit, olyasmit magamban, ami eddig szunnyadt? Vagy erőt vesz rajtam a munkában való elfáradás, s az igazi átváltozásra már nem marad töltöttség? De van-e valódi értelme akkor e munkának? Fogalmazni, strukturálni, színekkel ellátni, élvezhetővé tenni, fordulatossá tenni, energiával feltölteni - mindez hová vezet, ha a kinőtt virág nem ró ránk még nagyobb feladatot, melyet örömmel veszünk föl?

A színházat, éppúgy, mint a kocsmát, vagy mint minden "kulturális gyülekezőhelyet" ezernyi dologra lehet használni: hogy ne legyünk egyedül, hogy érezzük magunkat valakinek, hogy feltöltődjünk, hogy a felesleges időnket eltöltsük, hogy az alkotás igézetébe kerüljünk, hogy tartozzunk valahová, hogy csendben elbújhassunk egy sarokba önmagunk elől, hogy önmagunkról szóló dicséreteket halmozzunk fel, hogy a középpontba kerüljünk, hogy szeretetet csaljunk ki másokból, hogy szeretet érzését higgyük el magunkban, hogy gondoskodó attitűdöket vehessünk fel, hogy mások jelenlétével erősített gondolatainkkal felszánthassuk a belső ugart, hogy okosnak mutatkozhassunk, hogy tehetségesnek mutatkozhassunk, hogy műveltnek mutatkozhassunk, hogy szépnek mutatkozhassunk, hogy kiválónak mutatkozhassunk, hogy érdekesnek mutatkozhassunk, hogy szerencsésnek mutatkozhassunk, hogy társasági embernek mutatkozhassunk, hogy elhiggyük, hogy másoktól tanulhatunk, vagy elcsenhetünk valamit, meg hogy elhiggyük, hogy mindezért még jól is érezzük magunkat, és nagyon hasznosan és magas minőségben töltjük az időnket.

Nehéz és ritka dolog a színházat arra "használni", hogy valamiképp szembenézzünk magunkkal, és az életünkkel. Általában mimózák vagyunk ehhez, vagy túl büszkék. Vagy a bukástól félünk, vagy eleve erősnek hisszük magunkat. Márpedig mindkettő teljes céltévesztés: lehet szórakoztatni, lehet esztétizálni is ezekkel, de mindahhoz képest, amit a valódi átváltozás jelent, és amit a színház lehetőségként tartogat, ez semmi. Mert a show-bizniszhez meg nem vagyunk elég képzettek, sőt, a show-bizniszhez talán nem is kell akarnunk elég képzettek lenni, hacsak nem szeretnénk show-biznisz-hősöket eljátszani (bár ez már önmagában is show-biznisz...).

Sajnos az utóbbi időben csak elvétve láttam olyan alakításokat a darabjainkban, amiben igazán benne lett volna ez a szembenézés. Pontosítok: nem láttam. Voltak a közelében többen is: Balázs Cat-ként a Brutusban, Minki Guil-ként, Kata és Csaszi is Hamletként, Áron Poloniusként a Gyros-okban, aztán Pisti a Zsiráfivóhelyben, olykor-olykor Süti, inkább az elején, de aztán nagyon szerep lett a szerepből, Lili az Oberon második workshopjában, itt Lambi meg Dé is, Leó Merenyén, Süti bizonyos tréningeken, Poxy a Goyában, de ezzel nagyjából be is van fejezve, és még Paolo tréningjein sem láttam ilyesfélét, módszer ide vagy oda...

A módszerből vagy az emberekből, nem tudom, hiányzik valami, ami erre felnyitná a szemeket, ami feledtetné a praktikus és privát dolgokat, tehát sok a máz, a míveltség, a mímeltség, a már sokszor működött, rutinszerű színészi ábrázatok, formai kibúvók, megszokott, valódi kérdés és tét nélküli megoldások, melyek, tudjuk, bármikor eladhatók, lesz rá vevő, ha eléggé azonosítható a gesztus, ha eléggé "hétköznapi" a cselekvés. Valójában azonban ez pongyola fogalmazást takar.

Túlságosan jellemző a szerephalmozás-kényszer, a produkció- és produkálás-kényszer, a társasági kényszer, az okosnak lenni kényszer, a fölösleges kommunikáció-kényszer. Szemben az elmélyüléssel, a kutatással, a presszió nélküli valódi érdeklődéssel, amitől belső megrendülés várható, amitől változás, átváltozás várható. Összességében túl sokat várunk kívülről, a kívülről várás illúziójában vagyunk, úgy élünk, oda tartunk folyton, ami tőlünk kívül van, eltartunk tehát magunktól, és ennek megfelelően végül el is idegenedünk, és tanácstalanok leszünk munkánkat, sőt, életünket tekintve is.

Mindig olyanok vagyunk, mint akiket meg kell menteni.

2010 jó év volt, mindezzel együtt is jó év volt, nagyszerű volt, izgalmas, tartalmas, fordulatos, aktív, nem nagyon mély, de azért mélységre törekvő, szóval minden jót el lehet mondani, de nehogy még egy ilyen évet!

Mindaz, amit egy csoportról el lehet mondani, jellemző kicsiben az egyénre is. Rám is, a közösségi és színházi, és a saját - ha van ilyen - privát életemre is.

"Az igazi felfedező út befelé vezet."

A kérdőív

Kértem a csoporttól, hogy válaszoljon pár kérdésre, ami a közös munkánk múltját, jelenét, jövőjét illeti.
Jópár napja én magam is válaszoltam ezekre a kérdésekre.
Következzék most ennek kicsit újrafésült változata.

A) Mik a Radikálisnál eddig töltött időd alapvető tapasztalatai?

1. az Oberon-előadást illetően

Számomra egyértelmű, hogy az eddigi rendezéseim közül a legkomplexebb, legnagyobb vállalás, valamint a legszebb és legprofibb csapatmunka. Szívemhez közel áll.

Arról szól, hogy végül minden szétbomlik, és ebben a változásban éljük az életünket. Szeretem, amikor erre valaki rájön, vagyis hajlandó az előadás témájával foglalkozni, és nem a bűvölet vagy az ellenérzések nyelvén kommunikál róla. Hanem valóban megérinti, esetleg megrázza ennek a mélysége.

Az előadás lehetséges fejlődése: belső arányok finomítása. A színészi játék lehetőségeinek további kibontása. Hiányzik egy, a Kossuth-dalhoz hasonló későbbi energiabomba-jellegű tetőpont (a burleszk jó, de nem pótolja). Sok helyütt feszesebbre lehetne húzni a jeleneteket, a váltásokat még pengébben kivitelezni, megoldani a függönyhúzást :)

Kedvenc személyes képeim, pillanataim:
Zsuzsi az amazonoknál piros bohócorrban hátat fordít, és kacsint.
Adri klorofillja
Leó baszakodik a zárral
Mesi és Lili hátra kaszabaszál az amazonoknál
Zsolt „széthull darabokra”
Ahogy Süti mondja:”A Dével meg a Balázzsal söröztünk”
Csilla kilapítja a zsiráfot
Réka a zászlókkal
Női madárkar mögöttük a fiúk
Poxy lábujjára száll a madár, amitől megrándul álmában

2. A munkafolyamatot illetően
Szerettem a workshopokat, melyek ehhez az előadáshoz vezettek, és különösen szerettem a merenyei tábort. A szabadság levegője itatta át. Nem éreztem a produkció kényszerét, sem az elvakult munkamánia érzetét. Történt annyi, amennyi mondanivalónk volt. Ugyanakkor nagyon nehéz volt, mert sosem tudtam pontosan, mit is szeretnék látni. (nem szerettem volna látni...)

A próbákon nem szerettem a késéseket, mert meg kell tisztelni egymást a jelenlétünkkel.
Nem szerettem a nyavalygásokat, amit a lelki-testi kényelmetlenségek szültek, mert valójában csak egoista trükkök, hogy magunkra vonjuk a figyelmet. Jobb lenne ezt színházi munkával megszerezni.

Nagyon szerettem merenyén a tréning közbeni ablakon kimászást.
Vagy amikor 4-en elmentünk a sötét erdőbe.

A farönköket.

Sok-sok jó élmény gyűlt össze.

3. A közösségi létet illetően

Épp a minap jutott eszembe, hogy jó pár előadásban, így az Oberonban is, a közösségi lét, vagyis egy közösségben zajló élet érdekelt leginkább. Ezzel is indult a "karrierem". A Mélységes érzelmek... című előadás kocsmai törzsközönsége, vagy a Brutus hátterét adó láthatatlan közösségi állam vezetői, vagy az el nem készült Don Quijote lázálmai színházi társulata mind azért küzdenek, hogy a közösségre vágyó egyén és a darabokra hulló közösség konfliktusát megoldják.

Hol találunk szabadon választható közösségeket a kolostorokon és a Facebook-on kívül? Én csak a színházban találok ilyet, és ez ráadásul mind a kolostoroknál, mind a Facebook-nál jobb. Egyelőre nem tudnék másként élni. Az individualista világban az egyén gyorsabban tud haladni, mint egy közösség csoportosan. Ezért sem könnyű. De mindent megteszek, hogy ez a közösségi jelleg maradjon, fejlődjön. Azokkal, akik szintén szeretnék. Ezért az egyéni teljesítményeknél nekem fontosabb a csapatmunka. Sokszor látok jeleket arra, hogy ez nem könnyű az egyes tagoknak. Nem azért mert alkalmazkodni kell, persze azért is. De azért, mert a közösség ténylegesen lelassít kicsit. De kérem, végül is ki mondta, hogy rohanni kell? Mellesleg érdemes megtanulni, hogyan lehet megspórolni bizonyos időket, hogy a közösség mégse lassítson le. Ha a közösség együtt elég formálható és rugalmas, akkor senki sem fogja érezni sem a lassítást, sem a siettetést.

4. Az emberi tényezőket illetően

Nagyon érzékeny dolog, kitől fogadunk el tanácsot, utasítást, feladatot. A közösségnek meg kell alkotnia saját íratlan kódexét is, hogy ezeken a napi nehézségeken felülemelkedjék. Mindenkit alapvetően kérni kell valamire, nem utasítani. Fenntartva az ellentmondás jogát. Láttunk mostanában pár esetet, amikor ez nem így volt.

Nekem az a dolgom, hogy néha pedagógiai erőfeszítéseket tegyek, és rávegyek valakit valaminek az elvégzésére. Főként a szerep bizonyos szükségesnek tűnő aspektusai miatt. Ezért néha nem vagyok udvarias, a szülés néha fájdalommal jár, de remélem ezt senki sem veszi a szívére. Másnak viszont ilyet tennie nem szabad. (Más esetben nekem sem.)

Mindenki nehéz személyiség, mert minden személyiség nehéz. A fő ellenségek: lustaság, gyávaság, fölösleges kényelmi szempontok, függőségek személyektől, anyagoktól. Mindezeket teljesen felszámolni nem lehet, nem vagyunk katonai szervezet, de folyamatosan csökkenteni kívánatos. Szeretném, ha mindenki képes lenne felismerni a nemkívánatos függőségeit. Hiszen ezekkel ártunk önmagunknak a legtöbbet.

A színházi munka bár csoportépítést igényel, azzal jár, nem feltétlenül a barátságok fő helyszíne. Tudjuk, ez is megtörténik, sőt, szerelmek is születnek (és múlnak el) de nagyon fontos, hogy a színpadi munkában munkatársak vagyunk. A munka munka. Emberileg pedig épp ezért megengedőbbnek kell legyünk egymással, mint egyébként. Valahogy türelmesebbnek és gondoskodóbbnak, és persze nyitottabbnak és őszintébbnek.

B) milyen ambíciók vezérelnek, hogy itt dolgozz?

Hát, nem is tudom. Talán leírtam fentebb, de annyi minden van még.
Ez az otthonom.
Ezt hoztam létre.
Pillanatnyi bűbáj csak, holnapra talán minden leomlik.
A jelenidejűség nagyon jó. Kiélez.
Bár sokszor elfáradok...

C) milyen visszatartó erők dolgoznak ez ellen (külső-belső)?

Anyagi kérdések, bizalmi viszonyok, az állandó változásban-lét nem könnyű, minden közösség ami van, széthull darabokra. Ebben se legyen hamis illúziónk.
Meg aztán én magam is elég makacs, önfejű tudok lenni.
Olykor a régi idők reflexei működnek (nem volt mindig ilyen önzetlen a csapat), és eszerint reagálok dolgokra, jó lenne különválasztani a múltat a jelentől.


D) milyen típusú előadásokban szeretnél itt részt venni a jövőben?

Olyanokban, amelyekben meg tudjuk fogalmazni valahogy magunkat.

E) milyen képzésekben szeretnél részt venni?

Beszéd, ének, hangképzés
tánc, mozgás
akrobatika
színészmesterség
filmszínészet

F) milyen képzésekre szorul szerinted alapvetően a csoport?

A fentiekre

G) milyen ötleteid, javaslataid vannak ezekre (foglalkozás, tréner, iskola, stb)?

Előkészületben!

I) várhatóan milyen anyagi kondíciókkal és időkeretben tudsz jelen lenni a Radikális 2011-es évében?

Hát ahogy eddig... éjtnappallá téve, annyiért, amennyi juthat.

J) előre láthatóan milyen egyéb Radikálison kívüli színházi munkáid lesznek 2011-ben?

Egyelőre nem tudom. Felkértek egy rendezésre, még nem tudom mikor lesz.

K) Mik a következő év egyéb nagyobb színházon kívüli tervei számodra?

Feleség, család, autó, ház :)

- mennyire független ez (akár lelkileg) az itteni munkától?
Abszolút függő vagyok önmagamtól.

L) mik a pozitívumok a társulat eddigi munkáját illetően?
Kitartó, érdeklődő, helyes, szép, tehetséges emberekből állunk :)

M) hogyan működhetne jobban a csapat?
(és ennek érdekében Te mit tehetsz?)

Tagbővítésre van szükség, több kisebb előadásra, képzésekre, a feladatok továbbosztására, pályázati pénzekre, szponzorra.
Ráfekszem a menedzsmentre.

N) miben vállalnál az eddigiekhez képest nagyobb szerepet? (X-et tegyél és röviden hogyan képzeled el...)

színészet
csapatszervezés    X - egyeztetés és kommunikáció gyorsabbá-pontosabbá tétele, havi társulati ülések
pályázatírás    X - lehetőleg mindenre, ami szóba jöhet
menedzsment    X - ezt alaposan végig kell gondolni, rengeteg rész-feladatra bontani a feladatokat, és azokat még részekre...
dokumentáció    X - nagyon fontos - archivum létrehozásával
webfejlesztés    X - domain, meg minden egyéb!
közönségszervezés
technika
pr, sajtó és reklám
logisztika    X - az előbbiekre építve
adminisztráció
karbantartás
takarítás
egyéb, éspedig...

X) bármi egyéb fontos mondandó, kérdés, élmény, ami eszedbe jut:

most nem, majd új bejegyzésben.