E blog 167. bejegyzése, mely elmeséli a vönöcki tábor záróeseményeit, szól jópár arra érdemes személyről, valamint említést tesz egynéhány egyébről...

Oly nagyon vége lett a Soltis-tábornak, hogy immár megint a Tűzraktérben vagyok, fél nap alvás és egy napnyi tréning után, éjszaka van, lent szól a szokott rakteres zene (tábortűz helyett ez adatik, sajnos) valamint iszonyú hőség, és sok-sok mondanivaló. Ma este például igen gyakran azt "flesseltem", hogy valamelyik Soltis-tag jön befelé a Tűzbe, aztán jobban megnézve csalódnom kellett. Többször látni véltem ma például Csengét, Sárát, sőt, azt hiszem Máriót, Arnoldot, és még másokat is, egy-egy szemsarokból elkapott mozdulat, forma, vagy testtartás miatt, ami a tudattalanban megidézte őket nekem. Nem kell nagy lelki boncolást végezni, hogy miért történt ez.

Itt van amúgy, amit Petinek e-mailben küldtem, hogy mivel szeretnék dolgozni a táborban:

"A tábor során egyszerű fizikai gyakorlatokból és szituációkból építkezve keresünk majd izgalmas színészi állapotokat és folyamatokat. Vizsgálni fogjuk a tudattalan szerepét a színpadon, olyan fizikai impulzusok mentén, amely a színészben a pillanat teremtő erejét képesek megnyitni. Módszerünk elsősorban az improvizáció, tárgyunk a jelen időben létrejövő kontaktusok, felismerések, színpadi döntések mechanizmusa, anyagunk az alkotó jelenléttel bíró színész, személyes törekvéseivel, érdeklődésével, testével, beszédével, mozgásával. A vélhetően egyre konkrétabb munka során rögzített formákat, vagy dramaturgiai pontokat is keresünk, folyamatokat építünk fel (vagy építünk le), térbeli, érzelmi kompozíciókat hozunk létre, s mindkét csoportmunkát egy irányított, vagy részben rögzített improvizációs etűdsorral zárjuk. Röviden: a semmiből próbálunk majd új világot teremteni, s abban felfedezéseket tenni - önmagunkból, de nem csak önmagunkért... Mozgásra alkalmas öltözék szükségeltetik, valamint bármilyen hangszer."

Azt hiszem ezt nagyjából teljesült. Nagyjából, mert a naccsoporttal a tréningmunka csak amolyan ízelítő tudott lenni (átnyergeltünk hipp-hopp a konkrét Don Quijote-anyagra), a tréningcsoporttal pedig szintén izgalmas lett volna még egy hetet dolgozni, és engedni tovább duzzadni a bővülő energiákat.

A Don Quijote-anyagot végül nagyon megszerettem. Szívem csücske Bálint lett, aki egyszerre (vagyis egymásra váltva) vitte Don Quijoté-t, az autista beteget, a vallatóbírót, a Tükrök Lovagját és az orvost. Nagy meló volt, megérte. Pepe - Czene Zoli után - az első színész akiről el tudom képzelni, hogy meg tudja csinálni azt a Don-t, akit igazán szeretnék látni, akire nagyon kíváncsi vagyok, és aki sűríti magában a naiv kamaszfiút, a kamaszsága miatt zavart felnőttet, a meggárgyult öregembert, a hős szerelmest, a kérlelhetetlen lovagot, és a halált kihívó metafizikust. Hát, ez nem könnyű, amúgy. Pepének is csak részben sikerült ezt megcsillantani, de a próbák és tréningek során mindegyik színt láttam tőle külön-külön, összeötvözni pedig egyszerűen nem volt elég időnk. Roland a legjobb Sancho Panza életemben (Csák Gyuri mellett), igazán és őszintén a szívéből dolgozott, hozzátudta adni a lovag figurájához azt is, ami picit hiányzott belőle. És persze mindenki más: a három festő-halálmadár elképesztő energiája, amivel a tulajdonképpen statiszta szerepeket fel tudták tölteni, pedig három társulati húzóemberről van szól: Zsuzsi, Viki, Peti (nincs kis szerep, csak kis színész... na ők nem kicsik ebben sem!), aztán a két kiváló őrünk, még kisebb szerepekben (Márió és Arnold, utóbbi játszott Sanchót is picit, kiválóan) maximálisan biztosították a háttér energiáját és színeit. Nagyszerű volt András, és nagyszerű volt Dóri a két törvényszéki szolga avagy szanatóriumi ápoló szerepében. Ha Dulcinea, akkor pedig Sára mindig eszembe fog jutni. Miként a szép fogolynő szerepében Csenge, akinek szintén kisebb szerep jutott, mint amiben igazán kiteljesedhetett volna. De ez ilyenkor megtörténik. Örülök annak, hopgy éppen Bálint és Pepe kapott nagyobb feladatot. 6 nap alatt minden nem fér bele. Ilyenkor a hiányérzet jó, helyes, örvendetes. Mert további munkakedvről árulkodik.

A Don Quijote-bemutatónk nagy erénye volt szerintem a térkezelés, a (döccenésektől nem mentes) dramaturgiai folyamat, amin végigvittük szereplőket, ahogy a vcégn kiderül, hogy mindenki egy szanatórium lakója, még az orvos is bolond, és mindenki agyon nyugtatózva, Pepe bácsival együtt támolyog a kertben, valami állítólagos belső békés tájban, mely amúgy ott van a szemünk előtt, és benne rohangál az orvosszerepből visszavedlett, boldog autista. Van-e ennél megrázóbb-felemelőbb kép önmagunkról?

A tréningcsoport bemutatója rögvest ezután következett. Hihetetlen kihívás, valójában lehetetlen feladat elé állítottam a csoportot: 5-ször 2-3 órás térningek után mindenféle rávezetés nélkül bedobni őket a közönség elé egy tréning-bemutatóval, amely tréningen egyébként csak maga a bemelegítés hosszabb, mint amit nekik műsorként ezúttal meg kellett csinálniuk. Nagyon helyt álltak, de mégis sajnálom, hogy nem volt 2 óránk előtte felkészülni. Ha azt látták volna, ami akkor kijön belőlük!!! Íme a nevek: Franci, Leti, Bea, Arnold, Márió, András. Fiatalok (érettségi előtt) és mindannyian titánok!

És a többi fantasztikum.

Neveket mondok most még, és élményeket. Aki kimarad, az csak azért marad ki, mert fáradt vagyok, és túl sok minden foglalkoztat.

GÁBOR - A társulat vezetője, aki egyszerre tud nagyon szigorú és nagyon kedves is lenni. Szeretni való tekintélye van, és tekintélyes szeretetre méltósága. Csak keveset beszélgettünk, pláne nem dolgoztunk együtt, de minden számított ebben a 6 napban, amikor csak láttam, amikor csak találkoztunk. Hihetetlen, hogy ennyi emberre van figyelme és türelme és szíve!

SOMOGYI - Sokat tanultam tőle arról, milyen nehéz és nemes feladat mesélni, hogy ennek milyen hagyományai vannak (az ember lelkében is) arról, hogy milyen fontos a saját történeteinkhez való viszony, és emlékezetett arra, hogy milyen mélyen bennünk van a színház, amit valójában szeretnénk megalkotni. Nem akart mintákat adni - ezt többen felrótták, mint hibát, és valóban kicsit lusta volt... - nekem ez tetszett, valószínűleg mert én is erre vágyom rendezőként, és én is belül mélyen nagyon lusta vagyok, csak nem sikerül megcsinálnom, nem merem megmutatni (csak kicsit)... Valamit megértettem az éneklés fontosságából is. (Höhö...)

SIPI - Először egy kisfiúnak tűnt, aztán megjelent benne valami mindenen túli, például Soly-nál gyerekpszichológust játszott (játszott??? - dehogy, inkább azzá vált) és nem tudtam nem elhinni, nem tudtam nem látni a figurát, aki sokkal idősebb volt, és vele együtt valódi. Sipi sosem tűnt fáradtnak, nyűgösnek, sem pedig nem okoskodott, sem pedig nem gyerekeskedett sehogyan sem. Kicsit olyan ő, mint Hiro a Hősökben(!) Lehet, hogy otthon másmilyen, de én most így láttam. Nagyon lelkesítő ilyen srácokat látni, és arra gondolni, hogy ezért érdemes. Egyébként ráférne (nem csak rá...) egy alapos, sok időn átnyúló mozgástréning. Sipi nélkül ez a tábor nem lett volna ugyanaz...

CSENGE - Senki sem akarja elhinni, hogy mindössze 17 éves, például Kazincbarcikán sem gondolták volna, én sem, direkt megnéztem a Facebook-on, vajon tényleg úgy-e, hát biza... Nekem amit a Somogyi-féle csoportban együtt dolgozhattunk, az nagyon jól esett, és persze különösen csodáltam a Hídavatás összeállításánál, ami roppantul komplex és veszélyes feladat volt, és nem csinálta ám rosszul! Szóval nekem Csenge inkább 25 éves, akkor is, csak azért is!

***

Itt most befejezem mára, kimerültem, reggelig tudnám folytatni. Remélem folytatom, van még mondanivalóm, bár el kellene kezdenem a saját csapatos tréningekről szóló munkanaplót is, rögvest. Írni vagy élni??? Bárcsak fel bírnék kelni 6-kor. De nem bírok... Grrr.

Folyt. köv, és fotók köv!

A kaszabaszás ötödik

Most még sokkal tovább maradtam ébren, pedig szerettem volna - reggeli gondolat volt! - még éjfél körül ágyba hullani. No, nem! Most mindjárt 3 óra, és 7 körül kelni kell. Olyan intenzívek az álmaim - bár alig emlékszem rájuk, legfeljebb érzésként, hogy szinte alig érzem, hogy pihentem volna. Az álmaim egyébként mindig túlságosan intenzívek, jobb is, hogy elfelejtem őket. Viszont mindig kimerítő az ébredés.

A délelőtt ma is viszontagságos volt, éppen ezért. Nem csak a reggeli tornát, de a reggelit is átaludtam, s mikor az 5 perces gyors-zuhanyzást szerettem volna véghez vinni, kiderült, hogy az egész házban nincs víz valami csőkitörés miatt, s tessék, ételen, szomjan, kifacsartan, tisztátlanul kellett vonszolódnom órákig. Néztünk ismét etűdöket, a mienket pedig (Arany János Hídavatás című balladájára készült, Csenge rendezte-vezette-koordinálta reflexiónkat) estére halasztottuk. Nehéz volt figyelni a többiek etűdjeire, de ezt elsősorban magamnak köszönhetem. Aztán ismét mesélés a "szalonban", megint beszundítottam közben, erre Somogyi mondta, hogy én jövök, ami jót tett, mert muszáj volt felserkennem. Nagyjából elmeséltem a Hét mozzanat az örökkévalóság megértéshez című novellám első részét, ami szerencsére (belőlem is) elég derültséget váltott ki ahhoz, hogy a külvilág felé bármiféle kötődéseket érezzek.

A Don Quijote-töredékdarabunk sokat tisztult a délutáni próbák alatt. Bálint kiválóan hozza az elmebeteg autistából önmagát professzorrá, s Tükrök Lovagjává nemesített egyveleg-embert. Roland isteni Sancho, Pepe derekasan küzd Don Quijotéval. Kiemelkedők még az őrök, s persze a játszótéri jelenet, de azt meg 2 napja nem próbáltuk, egyszerűen adottnak vettük. Kicsit fájlalom, hogy sokakat nem tudtam igazán szerepbe hozni, bár a pici karakterszerepekben is nagyszerű munka van, de nehéz ezekben igazán távlatokat jelölni meg. Pedig itt mindenki megérdemelné! Az időre fogom, a napi 3 órára, ami teljesen lehetetlenné teszi ennyi ember bonyolult, de letisztulás felé tartó közös elmélyülését. Maga a szerkezet, avagy a holnapi vélhetően megtörténő Don Quijote-töredék egyébként igen pontosnak tűnik, sokrétegű, és színházilag sok érdekes problémát vet föl, izgalmas megoldásokkal él. De még nagyvonalakban is hiányzik a sokféleségek közötti egyensúly.

Az esti csoporttal megint a csúcson kapirgáltunk. A tensegrity-s bemelegítés után sok-sok testkép-rajzzal foglalkoztunk, hol a test ezen pontja, hol amaz vezette a mozgásokat, hol a pontok közötti váltásokra tettük a hangsúlyt. Változó tempókkal, térbeli irányokkal, érzetekkel, érzésekkel. Aztán egyre szabadabban, egyre szabadabban, még a szúnyogok mellett is, besötétedett ráadásul, a végén már alig láttam a srácokat. " Az emberek összes lehetséges érzelmei" - szólt a végső instrukcióm, s azt hiszem láttam ebből valamit, valamit, ami földön túli, ami onnan belülről, mindent (sok mindent) maguk mögött hagyva engedhettek csak meg maguknak. Csodálatos emberek, csodálatos nyitottsággal, figyelemmel, érdeklődéssel és érzékenységgel. Megint irigy lettem a Soltis Színházra.

Aztán sör, pálinka, szavak, majd a Hídavatás-etűd, az éjszakába ugrásra kész fekete alakokkal a kastély párkányáról, hidegkirázó hangulatban. Szerintem sikerült a kastélyt egy lélektani horror helyszínévé emelni, komolyan!, azt éreztem közben, hogy pár százéves vámpíros-romantikus ódonság abszurditása vesz körül minket. A Sátán bálján éreztem magam. Vagyis próbáltam, mert nekem valami ilyesmi érzékelés állt össze a "próbák" alatt.

És még hosszú beszélgetés, pici ének, játék, sörök, plusz pálesz, és egy igen mély beszélgetés Bálinttal - mindez akadályozta - ó, egek! - korai lefekvésem.

Holnap, vagyis ma pedig a több mint 3 órás táborbemutató jön, előtte a felkészülésekkel, benne a mi részünkről a Don Quijoté-val, a mozgás-demonstrációval, és a Hídavatással. A reggel mindjárt itt zörömböl.

Ideje párnák közé vackolódni.

Soltis-tábor, 4. nap

Minden napnak megvan a saját karaktere, így a mai is teljesen különbözött az előzőektől. Minden folyamatban természetes állapot a mélypont, általában a felén éppen túl, amikor a kezdet újdonságának erejét átveszi a befejezéshez már közelebb vagyunk típusú kapuzárási pánik. Mindenki fáradtabb, kevésbé ötletes, kevésbé energikus. Ezzel együtt is jó nap volt, bár az a pici plusz hiányzott. Belőlem is. Ilyenkor kell jól beletaposni még a gázba, a célegyenesre!

Kezdődött azzal, hogy sokan - így én is - elaludtuk a reggeli tornát, így egy közös energiai hangolódás helyett darabosan indult a nap. Befejeztük és bemutattuk a Caliban-etűdünket, ami elég jól sikerült. A kis kakiforma (égett fadarab), csikkszemű Caliban, az Alkonyat-filmek sztárját magán viselő műanyag pohár Prospero szerepében, és egy kis kerámia-maci Mirandaként. Az asztalon megelevenedett a sziget. A végén én jöttem be felnőtt Calibanként, és feldúlva a terepasztalt, meg kívántam erőszakolni a mesélő Mirandát. Örülök, hogy erről Somogyinak nagyon sok problémafelvetés jutott eszébe - a nevelés kérdésétől a szexualitáson át a civilizációig. Mindez azt jelenti, hogy viszonylag pontosan sikerült feltennünk a Viharban eleve benne rejlő kérdéseket.

A Don Quijote-jelenetekkel nem voltam túlságosan elégedett, a srácokon nagyon lehetett érezni a hullámvölgyet. Bár minden jelenetben volt valami értékes és tanulságos. Aztán sokat beszéltünk ezekről, és ennek során mindenkinek sikerült többet megértenie a célba vett anyagról. Holnap viszont muszáj rögzítenünk a struktúrát, hogy a vasárnapi tábor-bemutatóra elérkezhessünk egy bizonyos pontig. És nem is csak a megmutatás miatt. Fontos lenne átesni a rendezői kérdéseken, hogy még legyen idő a szerepeken finomítani, ami számukra most egyébként a leghasznosabb lehet. Jó lenne úgy befejezni ezt a tábort, hogy a végén mindenkiben benne maradjon: milyen jó lenne ezen tovább dolgozni, esetleg egy teljes előadást készíteni erre a témára. Az már eredmény lenne!

Az esti csoporttal a kontakt-elemeket gyakoroltuk, ismételtük. Improvizáltunk, kutatva azokat az inspirációs vagy stimuláns pontokat, ahol a test számára megnyithatjuk a kommunikáció csatornáját, lecsitítva-kiiktatva a túlságosan kontrolláló elmét. Az eredmény megint biztató volt, de szinte teljes szúnyog-inváziónak lettünk elszenvedői, ami kicsit nehezítette a munkát. De megint nagyon jó érzésekkel, és sok tanulsággal gazdagabban hagyhattuk ott a kastély előtti, most már igencsak megkopott füves placcot.

Beszélgetés, sör, tábortűz: ezek zárták megint az estét, no és persze ez a blogírás.

Túl a harmadikon, azaz féltávon

Kezd körvonalazódni a vönöcki tábor. A kezdeti tapogatózó lépések után finom irányok születnek, kezdetben eltérőnek tűnt energiák érnek össze. Ilyen ez a matematikában is: bármely két különböző ponton keresztül húzható egy, és csakis egy egyenes. De a harmadik pont már - hacsak nem esik az egyenesre - egy egész síkot meghatároz. Hat nap alatt persze a dimenziók száma nem növelhető túl sokáig. Részleteiben és egészében is látnunk kell, hol tartunk.

A délelőtti Somogyi-féle jelenetalkotásban egész jól megfogtuk a Prométheusz-történetet, melynek során a fa tetejéről szódásüvegből spricceltem a zeuszi villámokat. Márió kiváló volt Prométheusznak, az Ady-vers (A tűz csiholója) - miközben üvöltött a máját tépő fájdalomtól, nagyon életre kelt a szájából. Aztán elkezdtem elmesélni a Caliban-novellámat. Mesélni nehéz. Különösen hosszú és szövevényes történeteket. De mesélni egyszerre élvezet. A mesélés magas szintű kommunikáció... Holnap Caliban-bábszínház lesz, még nem tudjuk, hogy rakjuk össze a sztorit, túl sok a lehetőség. Mindenesetre lesz egy szép terepasztal valami elvadult tájban, ez már biztos, és azzal fog kezdődni, hogy Sycorax, földöntúli kínok között megszüli Calibant.

A délutáni nagycsoporttal ráfordultunk a Don Quijote témájára. A végén megszületett etűdök között sok érték volt. A legjobb színészpáros Pepe és Roland voltak, a legjobban eltalált jelenet Bálint és Arnold játszótéri etűdje lett. Kiváló abszurdot hozott Peti és Dödi. Közben összeraktam egy kis Don Quijote-sztorit, amiben mindenki szerepelhet, és használhatjuk az eddigi fizikai gyakorlatokat is. Úgy tűnik tetszik a srácoknak, holnap - egy kis rávezetés után - ezzel foglalkozunk majd.

Az esti 6 fős csoporttal nehezen indult a munka, de kitartottunk, s végül kontakt-elemeket gyakoroltunk (elég jól), a végén pedig egy szabad tánccal zártunk. Az utolsó 20 perc frenetikus volt (addig is sok lelkes pillanat és felismerés történt), megnyílt a tudattalan mélye, lazák voltak, érzelmesek, intelligensek, és nagyon együtt volt a csoport. Maguktól egyszerre álltak meg mozgás közben, egyetlen keresett mozdulat sem volt, minden spontaneitás a születő rend részévé vált. Áttörő volt. Velük tehát a "minden emberi érzelmek tánca" című műsorral készülhetünk a vasárnapi bemutatónapra.

Utána kis pálinkázás, sör, pizza, majd az emeleti erkélyen Somogyival sámán- és népdalokat énekeltünk a temérdek csillagok alatt, majd újra tűzgyújtás, és merengő sörözgetés, füstölődés.

Most, hogy a felénél járunk a távnak, máris érzem, hogy még egy hét milyen jól esne, ezzel a beosztással, milyen szélesre nyílik (nyílhatna még) az élményhalmaz egy olyan táborban, ahol történetmesélés, mozgás, ének, zene, beszéd, egyéb játékok, és sok-sok mondanivaló mind egy közegben fejlődhet. Néha nehéz, mert feltöredezik a nap a különféle foglalkozások révén, és ugye napi három(-négy) étkezést kell mindannyiszor nekiállni megemészteni, és a feladatok terhei, és a pihenés szüksége, de mindig kevés volta...

De a jó energiák végül mégiscsak megkeresik egymáshoz az utakat. A mai nap talán erről szólt számomra. Hogy minden jelenlét hiteles.

Most megyek, és lefekszem.

A második nap Vönöckön

Ma semmi különös nem történt.
Ma semmi különös nem történt, végre!
Ma semmi különösképp mesélni való nem történt.
Ma nem kellene mesélni a mai napról.

Ma semmi rendkívüli nem történt.
Ami ma történt, az rendjén való.
Ma este tehát a rendről kellene írnom.

A rend ma jól esett, a rend ma megnyugtatott, a rendben rendeződtem.

A fizikai gyakorlatok megnyugtatják az elmét.
A háborgó elme újat akar tapasztalni (mesélni). Most viszont a leghívebb dolog az lenne, ha szép nyugodtan, például Robbe-Grillet módjára elkezdenék leírni egy-két mozgásetűdöt, részletezve fölrajzolni a mozdulatokat.

Például. Felemelte bal karját, miközben állával picit biccentett, s mellkasa kidomborodott, közben azonban megfigyeltem, hogy bár a karjára próbálja helyezni a hangsúlyt, a valódi történés a térde megroggyanásban volt, a többi csak mímelés. Aztán ezt nem mondtam, mert aki aknaszedőnek áll, nem kell tudnia rögtön, hogy valóban minden pillanatban felrobbanhat, és hát sajnos fel is fog. A lényegre úgyis mindenki maga jön rá, ezt is tudjuk.

Rend és spontaneitás - egymást erősítő folyamatok (is tudnak lenni). Ha a rend megtanul bánni a spontaneitással, s ha a spontán mozzanatok bírnak a rendezhetőség értékével is. Ha a test elfogadja, amit az érzések diktálnak, s ha az érzések elfogadják (képesek meghallani azt), amit a test.

Nagyon sok mindenre nincs idő, mindig akkor kell vége legyen, amikor elkezdenék már egy újabb kört. Ezzel szemben holnap, valamennyire, mindig újra kell kezdeni az egészet. Déva vára másnapra mindig omlik kicsit. Milyen áldozat az, ami mégis összetartja a téglákat?

Finom volt ma a tűznél ülni, egészen átizzított, megfüstölt, vad energiával töltött fel. Rendes, nyers, megnyugtató fáradtság visz ma ágyba.

Vönöcki Soltis-tábor 1. nap

Lezajlott a tábor első napja, ahová a Soltis Lajos Színház csapata hívott meg, hogy vezessek foglalkozásokat. Igyekszem ez idő alatt minden este leszűrni majd a tanulságokat itt, e blogon.

Be kell valljam, hogy nagyon izgultam, hiszen saját csoporton kívül még sosem tartottam tábori tréningeket. A munka azonban nagyon jól esett. A srácok rugalmasak, úgy tűnik, érdekli őket, amiket csinálunk, és persze nagyon tehetségesek. Nem tudom mit lehet elérni 5-6 nap alatt, mennyire segíti majd mindez őket a továbbiakban. De amikor a tréningek zajlottak, ezzel nem kellett foglalkozni. Amivel foglalkoztunk, azok nagyon is a jelen pillanat dolgai voltak, konkrét ügyek: figyelem, energia, fizikai aspektusok. Impulzusok, a képzelet szabadsága, a test "tanácsai".

A legfontosabb most az nekem, hogy az első, "bemelegítő" napon is tudtunk (és akartunk) dolgozni. Nem igazán foglalkoztam az ismerkedéssel, elkezdtük a tréningeket, és magától elkezdtük megismerni is egymást (én őket, hiszen ők már együtt dolgoznak - mondjuk talán ma volt egy-két meglepetésük egymás felé is...). Nekem egyébként nagyon fontos tapasztalat mindig, ha a színpadról, játék közben tudok valakit megismerni. Ilyenkor általában nem győzöm csodálkozni, mennyire más az életben. Az első benyomások nagyon, nagyon fontosak.

A tréningek eredményei általában napról napra látszani szoktak. Mennyire kell elmennünk az alapokig, hogy a fejlődés tapintható legyen? Mennyire szabad előretörni, hogy azért közben a tapasztalat valóban beépülhessen, megszilárdulhasson? Minden színész más ilyen tekintetben. A csoportok pedig különböző színészekből állnak. Én viszonylag gyorsan tanulok, ezért lehet hogy belül eleve ilyet várok és feltételezek mindenkiről. 5-6 nap legfeljebb bizonyos szemléletek megismerésére, felvillantására lehet elegendő. Ami azért nagy eredmény lenne, ha összejönne! (Folyt. köv.)