A kaszabaszás ötödik

Most még sokkal tovább maradtam ébren, pedig szerettem volna - reggeli gondolat volt! - még éjfél körül ágyba hullani. No, nem! Most mindjárt 3 óra, és 7 körül kelni kell. Olyan intenzívek az álmaim - bár alig emlékszem rájuk, legfeljebb érzésként, hogy szinte alig érzem, hogy pihentem volna. Az álmaim egyébként mindig túlságosan intenzívek, jobb is, hogy elfelejtem őket. Viszont mindig kimerítő az ébredés.

A délelőtt ma is viszontagságos volt, éppen ezért. Nem csak a reggeli tornát, de a reggelit is átaludtam, s mikor az 5 perces gyors-zuhanyzást szerettem volna véghez vinni, kiderült, hogy az egész házban nincs víz valami csőkitörés miatt, s tessék, ételen, szomjan, kifacsartan, tisztátlanul kellett vonszolódnom órákig. Néztünk ismét etűdöket, a mienket pedig (Arany János Hídavatás című balladájára készült, Csenge rendezte-vezette-koordinálta reflexiónkat) estére halasztottuk. Nehéz volt figyelni a többiek etűdjeire, de ezt elsősorban magamnak köszönhetem. Aztán ismét mesélés a "szalonban", megint beszundítottam közben, erre Somogyi mondta, hogy én jövök, ami jót tett, mert muszáj volt felserkennem. Nagyjából elmeséltem a Hét mozzanat az örökkévalóság megértéshez című novellám első részét, ami szerencsére (belőlem is) elég derültséget váltott ki ahhoz, hogy a külvilág felé bármiféle kötődéseket érezzek.

A Don Quijote-töredékdarabunk sokat tisztult a délutáni próbák alatt. Bálint kiválóan hozza az elmebeteg autistából önmagát professzorrá, s Tükrök Lovagjává nemesített egyveleg-embert. Roland isteni Sancho, Pepe derekasan küzd Don Quijotéval. Kiemelkedők még az őrök, s persze a játszótéri jelenet, de azt meg 2 napja nem próbáltuk, egyszerűen adottnak vettük. Kicsit fájlalom, hogy sokakat nem tudtam igazán szerepbe hozni, bár a pici karakterszerepekben is nagyszerű munka van, de nehéz ezekben igazán távlatokat jelölni meg. Pedig itt mindenki megérdemelné! Az időre fogom, a napi 3 órára, ami teljesen lehetetlenné teszi ennyi ember bonyolult, de letisztulás felé tartó közös elmélyülését. Maga a szerkezet, avagy a holnapi vélhetően megtörténő Don Quijote-töredék egyébként igen pontosnak tűnik, sokrétegű, és színházilag sok érdekes problémát vet föl, izgalmas megoldásokkal él. De még nagyvonalakban is hiányzik a sokféleségek közötti egyensúly.

Az esti csoporttal megint a csúcson kapirgáltunk. A tensegrity-s bemelegítés után sok-sok testkép-rajzzal foglalkoztunk, hol a test ezen pontja, hol amaz vezette a mozgásokat, hol a pontok közötti váltásokra tettük a hangsúlyt. Változó tempókkal, térbeli irányokkal, érzetekkel, érzésekkel. Aztán egyre szabadabban, egyre szabadabban, még a szúnyogok mellett is, besötétedett ráadásul, a végén már alig láttam a srácokat. " Az emberek összes lehetséges érzelmei" - szólt a végső instrukcióm, s azt hiszem láttam ebből valamit, valamit, ami földön túli, ami onnan belülről, mindent (sok mindent) maguk mögött hagyva engedhettek csak meg maguknak. Csodálatos emberek, csodálatos nyitottsággal, figyelemmel, érdeklődéssel és érzékenységgel. Megint irigy lettem a Soltis Színházra.

Aztán sör, pálinka, szavak, majd a Hídavatás-etűd, az éjszakába ugrásra kész fekete alakokkal a kastély párkányáról, hidegkirázó hangulatban. Szerintem sikerült a kastélyt egy lélektani horror helyszínévé emelni, komolyan!, azt éreztem közben, hogy pár százéves vámpíros-romantikus ódonság abszurditása vesz körül minket. A Sátán bálján éreztem magam. Vagyis próbáltam, mert nekem valami ilyesmi érzékelés állt össze a "próbák" alatt.

És még hosszú beszélgetés, pici ének, játék, sörök, plusz pálesz, és egy igen mély beszélgetés Bálinttal - mindez akadályozta - ó, egek! - korai lefekvésem.

Holnap, vagyis ma pedig a több mint 3 órás táborbemutató jön, előtte a felkészülésekkel, benne a mi részünkről a Don Quijoté-val, a mozgás-demonstrációval, és a Hídavatással. A reggel mindjárt itt zörömböl.

Ideje párnák közé vackolódni.