Egmontius, midőn egy barátjára várakozott egy híres asztalnál, hol annak idején kocsmai festőként tevékenykedett – szegényebb napjaiban így tartván fent önmagát, - a következőket gondolta végig:
- Ő, aki érkezni fog, talán azért barátom, mert tökéletesen tisztában van tehetségem méreteivel, az abban rejlő gazdagsággal csakúgy, mint eddigi munkáim jelentőségével, megkockáztatom: sorsalakító hatásaival. Művészember csak ilyen barátokat tud maga körül elviselni, s épp ezért gyakran elgondolkozom, hogyan lehetne barátaimat, kik sokan ugyan nincsenek, rábírni, hogy önmagukat valamely művészetben kiteljesítsék, s így hozzájuk részemről fűzött érzelmeim biztosíthatnám. De olykor azon kapom magam, hogy a tehetség teljes hiányában szenvedők felé is mély kötődéseket fedezek fel, és ilyenkor ezt ugyan lerázni próbálom életem amúgy is roppant bonyolult szerkezetéről, feléjük táplált érzelmeim csak nem múlnak ki végleg. Eszerint hát a szeretetben növesztgetett, s annak legfőbb kötőanyagát biztosító remény oly tartós, hogy bennük, az úgynevezett barátokban, a gyakorló géniusz valaha létrejövő, de most még csak illuzórikus képét tovább s tovább élteti.
- Azonban e várakozásban leledzeni, annak magunk épp a szeretet reményében átadni igen helytelen eljárás volna. Mert végső soron nem abból táplálkozik-e saját tehetségünk, melyeket mások a művészet birodalmában meg nem valósított, várakozásban eltöltött, tétlenségbe és jellegtelenségbe fojtott idejéből és élményeiből, éppen a velük való, habár olykor kínos és sekélyes találkozások révén kinyerünk? Tanulságul tehát érdemes megjegyeznünk, hogy művészember barátai felé jobb, ha alapos antropológiai érdeklődéssel fordul legalább, s érzelmi ügyeiben a reménykedés folyamatosan fenntartott régióiba tekint, önmagát biztosra vélt szívbéli viszonyokba nem ringatja, bár arra állandóan készen áll – kivéve persze a legintenzívebb alkotói szakaszokat, tehát az idő nagy részét -, így saját képességei titkos műhelyébe, mely az erre teremtetett egyéneknél a szívükkel azonos, csak igen válogatott, arra valóban erényei folytán érdemes társaságot enged be, a kívül maradottakat pedig addig fikciós létjátékaival szórakoztatva tartja tűzközelben.
- A szerelem témájában mindez végképp felfokozottan nyer értelmet, így nem csoda, hogy művészetükben oly magasra jutott, vagy oda törekvő egyének, a szerelem terepén a maguk eredményeire oly büszke átlagos emberek számára csupán szerencsétlenkedő bohócok. De nem szabad elfelejtenünk, hogy ők, meg ők is, meg általában a legtöbben mindehhez mit sem értenek!
És amikor a mester e szavaknál járt elméje jegyzetfüzetében, megérkezett a várva várt barát, akivel még aznap éjszaka sötét lelkű borokat elfogyasztván, régóta lappangó gyűlöletüket egymás felé kiárasztották, s egy hajnali órán végképp és reménytelenül és aljasul, kölcsönös sértődöttségben, de felsőbbrendűségük megkérdőjelezhetetlen tudatában hagyták faképnél egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése