Munkanapló 1.
Ünnepnap volt, s mint ilyenkor szokás, hová mentem volna, ha nem a próbaterembe, ahol állt még a tegnap felrakott díszlet, amit kettesben állítottunk fel, mondhatom, igen játékosan és elmélyülten. E kettősség, a spontán módszer kettőssége, figyelemreméltó! A színpad is. Varázsvilág: ki-be doboz, titkos fiókokkal, arc- és álomképekkel, vagy egy vonással máris csupasz, nyitott tér. Játszótér.
Ma a zászlólengetésé lett a főszerep. Zászlót lengetni igen sokféleképp lehet, most már, két órányi lengetésgyakorlat után rájöttem, hogy a zászlólengetésel az életünket modellezük. Ezért olyan nagyon fontos. És különösen maga a lengetés formája, tehát nem is annyira a szín, és nem a jelképes olvasatok, hanem bizony az anyag és anyag viszonya! A zászló voltaképpen a bőrünk. És ha a bőrünket valahogy sikerülne átlátszóvá tenni, akkor, nos akkor fontos dolgok derülhetnének ki. Ne mázoljuk össze zászlainkat! Ez legyen festészet!
Szerepet kapott még egy madár, aki miközben beutazza a világot, fiókából hatalmas, félelmetes sassá tágul az égbolton. Még nem tudom mi lesz vele. Tekintettel a hihetetlen ötletrohamra, most meg kellene majd néznünk, hogy szerepelnek Rakovszkynál a következők: fekete, fehér, vörös, fény, árnyék, ajtó, ablak, magzat, madár (fióka), ördög, maszk, kocka, képkeret, mozi és persze a zászló. Az a gyanúm, úgy rémlik, mindegyik szerepel. Ez a világ az óriásra nőtt gyerekek, és törpén maradt felnőttek világa lesz. Gnómoké. Kedves és rettentő gnómok ők, az emlékezet és az idő kettőstükrű egyirányú utcáiban lettek ilyenné, mi növesztettük, sorvasztottuk őket.
Azonosak vagyunk a tereinkkel, és mégsem. Na, erre varrjunk gombot!
A kórusos zászlólengetés, mint a görög tragédiák vagy a szatírjátékok szigorú-démonikus rendjei-áradásai. A színház ünnep.
Boruljon rátok felülről simogatón az ég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése