A címadás mágikus mozdulatai

Radikális-próbanapló

Az utóbbi napokban egyre élesebben hasít újra és újra belém a felismerés, hogy készülő előadásunk spontán választott címe, a diszeli táborban ez a mintegy kényszerből fölmerült kósza ötlet, mely egyébként mindannyiunknak rögvest nagyon elnyerte tetszését, valójában miféle többélű és - legalábbis számomra - micsoda létrengető hatású metaforát hív elő.

Zsiráfivóhely: ez maga a cím, mely most mintegy mágikus utakra kel elmémben, és borzongató játékossággal megrázza teljes valómat. Azt már ott Diszelben megtudtuk az Afrikában nevelkedett Ágitól, hogy a jámbornak tűnő zsiráfok levadászása a ragadozók számára nem is olyan könnyű feladat. Erős és fürge állat a zsiráf: belerúg az oroszlánba, s annak aztán gyorsan elmegy a kedve a további kóstolgatástól. A zsiráfok egyetlen helyen sebezhetők: az ivóhelyen. Itt ugyanis fizikai adottságaik folytán kénytelenek szétvetett lábakkal, lehajtott nyakkal vedelni, s olyan hosszú lábakat és nyakakat védekező helyzetbe hozni bizony nem egyszerű művelet. A ragadozók a zsiráfokat az ivóhelynél várják be, s ott csapnak le rájuk. (Erről egyébként szakszerű leírás itt olvasható: http://vadasz.info.hu/afrika/vadaszhato/zsiraf.html)

Első ránézésre csupán a lét ironikus fintorának tűnt, hogy a zsiráf éppen ott válik védtelenné és kiszolgáltatottá, ahol az életet jelentő víz adatik számára. Mostanában viszont felmerült bennem egy másik lehetőség. Nem lehetséges-e, hogy itt valami mélyebb törvényszerűségről van szó? Nem igaz-e ez sokkal tágabb értelemben is? Az élet forrásánál lenni, a forrást megnyitni vajon nem egyenlő-e a legteljesebb életveszéllyel? Avagy fordítva: a legszélsőségesebb kiszolgáltatottságot kell vállalnunk, ha az életet magunkhoz kívánjuk venni. Hát nem így van? S nem ezért van, hogy az emberek gyakran inkább lemondanak a lét élményéről, csak hogy biztonságban és kényelemben legyenek? Márpedig én szomjazom a létre...

Számos példa eszünkbe juthat, de talán leginkább a szerelemben mutatkozik meg mindez. A szerelemben és az elhivatottságban, ami egymás tükörképe. A szerelem érdekében áthatolunk a halál birodalmán is, mint teszi ezt Rómeó és Júlia Shakespeare-nél, s valóban, a mester olyannyira radikális, hogy képes őket megölni a dráma végén, mert a szerelem végső betetőzése igenis a halál. De ha nem vállaljuk a halálveszélyt, nincs szerelem sem. És anélkül élni vajon érdemes? De ott van Oedipus király története éppúgy, mint Othellóé, vagy a másik oldalon a gyávaságukkal vagy hazugságaikkal szembenézni kénytelenek: Lear király, vagy Mastroianni karaktere Az édes életben.

A zsiráf-metaforát felfedeztem a színészet mesterségében is, azaz abban a teremtő mozzanatban, ami előtt még nem tudjuk, mit fogunk meglátni, megérezni, cselekedni, de amely után hirtelen döntést hozunk jelenlétünket illetően. Ez a mozzanat maga a halálos veszedelem, a lét totális kibillenése, törlés, sztornó, negligálás, minden előfeltételezés hirtelen megszün(tet)ése, és egyúttal maga az új kezdete, vagyis a jelenvalóvá lenni szándékozó megszületése. A mozzanat maga a halál és a születés közös, egymást fedő és egymásban tükröződő mozzanata, mely két mozzanat mindegyike traumaszerű, heves és túlvilágian dermesztő és mégis pompásan ünnepélyes. Valójában az egyetlen dolog, amiért érdemes színházba járni és színházat létrehozni.

Igaz, ezt már felfedeztem korábban is, Vihar-előadásunk és Prospero figurája, története kapcsán. A zsiráfok most mégis egy új szemlélet lehetőségére nyitották fel a szememet: ami Prosperó-nál képzelet volt és rémálom, az a maga teljes húsvér valóságában is tökéletesen ugyanaz. Vagyis a zsiráf metafora voltaképp nem metafora, hanem maga a kőkemény valóság, vagyis annak minden képzeletet felülmúló biológiai és szellemi valósága, hogy létünk csak akkor lehet teljes, ha végtelenül kiszolgáltatott. Ennek pedig az a következménye, hogy egyrészt menthetetlenek vagyunk, másrészt pedig hogy menthetetlenségünk tesz minket egyáltalán valakivé.

Végső soron a zsiráfivóhely nem metafora, hanem jóslat.

Hogy mindez ráadásul akkor válik világossá, miközben Castaneda tensegrity-gyakorlatait végezzük, vagyis a mexikói sámánok mágikus mozdulatainak modern áthagyományozódását, azt semmiképp nem lehet a véletlen számlájára írni.