A novella első része itt olvasható.
2. rész
A mester itt szünetet tartott elbeszélésében, belekortyolt borába, majd ellenőrizte hallgatója éberségét, aki foteljében ücsörögve egykedvűen pislogott Egmontiusra. Egy darabig farkasszemet néztek, majd Egmontius így folytatta Mariane történetét:
- Mariane-t vonzotta az idegenség, s ez az érzés nyilvánvalóan elveszett édesapjának megismerési vágyaiból fakadt. Minden szenvedélye, melyből bőven mért rá a Teremtő, az elérhetetlenség káprázataiból gyűrűzött, s ifjonti áttetszőségem számára alkalmatlan volt, hogy a vonzás tárgyának tekintsen. Mindez azonban csak tovább korbácsolta bennem az áhítatot, mellyel őt magamhoz tartozónak vélhettem, s szívem egyre mélyebbre ereszkedett volna e sötét titok középpontja felé, amit rá biológiailag hagyományozott a sors. Hiszen rajta keresztül a férfikorba lépés lehetősége tárult elém. Ő azonban leánykorából eképpen nem remélhetett szabadulást. Két sérült madárka voltunk, akik a szárnyalástól – egymásba kapaszkodásuk okán – magukat s a másikat is megfosztják. Két sóvárgó vágygóc voltunk, akiknek szerelme az égben kötetett, de földi kudarcra ítéltetett.
Minthogy igen okos, nyíltszívű fiatalemberek voltunk, mindketten felismertük szerelmünk lehetetlenségét, de annál jobban meghatódtunk egymás tisztaságán, s így mindig újra avattuk romlásba hanyatló nászunkat.
Aztán egy napon felbőszült hiúságom nem bírta tovább elviselni az ellenállási ingajátékot, s Mariane-nal kapcsolatunkat kénytelen voltam megszakítani. Ő hamarost egy idősebb férfiú karjaiban találta magát, én pedig szégyenemben a világ elől messzire bujdostam, s égő sebeimet művészetem forrásvidékeire húzódván csobogó költészettel locsolgattam.
Én, drága Laiosz mester, sok párhuzamos életem közül az egyiket, talán a legtisztábbat, legnemesebbet Mariane mellett hagytam, s lelkem jókora darabkája azóta is vele él, habár jól tudom, felőle ilyen lélekdarab nem sugárzik énfelém. De jól figyeljen, favágó uram, mert amit most mondok, annak tanulsága nem csekély! Lelkem e Mariane-hoz nőtt darabkája, miután az ezzel kapcsolatos hisztériám leülepedett, azóta is támaszt nyújt az ingatag szív ügyeiben, s így nem csupán Mariane emléke, de ténylegesen Mariane, mint beteljesült szerelem, a további lélekutazáshoz számomra biztos szigetet jelöl egy vad és idegen tenger térképén. Mariane – bár nem tudott róla – e szigeten táplált és nevelt, mint gyermekét, s csak azért lökött el magától, mert kijelöltetett utamat máskülönben sehogy se folytattam volna. E térképen Mariane-t magamnak bejelöltem, s hozzá mérhettem további kalandjaim során is a földrajzi és csillagászati távolságokat, melyek a szív univerzumában elém, mint kanyargós ösvények újra és újra kitárultak.
Mert nem minden szerelem tart örökké, de a szerelem mégis örökké tart. Így csak az idő lehet mértéke a szerelemnek, s ez kölcsönösséget bizony nem feltételez. Gazdagnak érzem magam, mert Mariane iránt ez az érzés bennem még megvan, itt az egyebek között is elfér, bántatlanul, gyötrő lidércek nélküli szenvedéllyel szeretem most is, mint szerettem akkor, amikor hangját először meghallottam.
Egmontius befejezte beszédét, a favágó pedig gúnyosan elfintorodott, s a mester legnagyobb döbbenetére így szólt:
- Csakhogy Egmontius uram, meséjében önmagáról igen terebélyesen beszélt, de mit sem árult el Mariane-járól, róla nekem a maga szép szavain túl semmiféle képzetem ki nem alakulhatott, s tán azt is feltételezhetném, hogy maga az egész históriát csak kitalálta. A maga Mariane-ja – akárhogyis – most már csak a maga fejében létezik, őt megérteni, vele szóba elegyedni már képtelen. Bottal üthetjük hát Mariane nyomát, mert egy Egmontius nevű festőember öreg napjain túl belőle magából semmit sem találunk. S ha a szerelem titkát efféle szófűzérek önszórakoztató láncolataiban véli megtalálni, úgy holnap kénytelen lesz velem az erdőszélen fát hasogatni, s ott én magát a favágók szerelmes titkaiba munka közben bevezetem. Aztán talán szeretett hölgye portréját már meg is festheti, az akkor már teljesen mindegy is lesz.
És azzal Lajos összeszedelőzködött, s holnap hajnali látogatását még egyszer kilátásba helyezve vállán a fejszével hazaballagott.
Egmontiust igen zavarba hozta, s zavarában nagyon felbosszantotta a fafejű favágó cinizmusa, amivel romba döntötte szívbéli és művészi toposzát.
- Ezeknek a gyalázatos pórnépeknek csak a jól pengő forintokon jár az eszük. Amit durva mancsaikkal meg nem tapogathatnak, az számukra már nem is létezik! No de A szív arcképcsarnokát így bemocskolni, annak létfontosságát kétségbevonni, s magam választotta, nehezen kivívott mesterségem fölött ily könnyedén ítélkezni senkit sem engedek. Mert ha azt gondolják ezek a kétkezi hangyanépek, hogy baltát-fejszét forgatni nemesebb és hasznosabb tevékenység, mint szavakat s ecsetet, úgy majd bebizonyítom nekik, hogy saját szakmájukban is lepipálom őket, s akkor dölyfös berzenkedésüket a szív és a művészet dolgai iránt egycsapásra félresöpröm.
Másnap a favágó jóval napkelte előtt érkezett Egmontius házához, hogy a köztudottan délelőttjeit végigalvó mestert ezzel is móresre tanítsa, de igen meglepődött, mert Egmontius frissen és üdén nyitott neki ajtót, jókedvűen kávéval, kaláccsal kínálta, majd így szólt:
- Jó Laiosz uram, mérjük össze a tudásunkat a favágást illetően, s meglátjuk majd, melyikünk bizonyul ügyesebbnek. Mert bizony úgy érzem én, festészeten nevelkedett izmaim méltó ellenfelei lehetnek a maga vaskos tagjainak.
Nevetett a favágó Egmontius párbajfelhívásán, s készséggel elfogdta azt. Kiballagtak hát az erdőszélre, s ott a maguk első fáit kiszemelték, s munkához is láttak volna, Egmontius azonban még a jókora fejszét is alig bírta feje fölé emelni, nemhogy erőteljes csapást mérni vele a vastag fatörzsre.
- Sajnálom én ezeket a szegény növényeket, sehogy se visz rá a lélek, hogy életeiktől őket megfosszam – panaszkodott a mester.
- Márpedig úgy nemigen lesz mivel tüzelni a télen, hacsak nem a festményeit dobálja a kályhába – élcelődött a favágó.
- De Laiosz uram, nem látja-e, hogy ezek a fák milyen haragosan tekintenek reánk, ahogy gyilkolásukra készülődünk?
- Amennyire a maga Mariane-ja szerelmesen rámtekint elbeszéléseiből, csak annyira.
- Elvarázsolt egy erdő ez, Laiosz uram.
- A maga feje van elvarázsolva, drága mester.
Azzal a favágó megragadta a fejszéjét, s jókorát belecsapott a fába, de menten össze is csuklott, ahogy a fa nagyot kondult, a fejsze éle róla visszapattanva a nyele végéig rúgdalta hátrafelé a beléfektetett erőt.
- Ajaj! – mondta Egmontius – Úgy látszik, mégiscsak jól sejtettem én, hogy nem közönséges erdő ez.
A favágó dühödten kezdte csapokdni a fát, de az továbbra is az előzőekhez hasonlatosan viselkedett. Ki is csorbult rajta a favágó szerszáma.
- Úgy látom a versenyt mégiscsak megnyertem, hiszen legalább a fejszém épségben maradt. Hanem én azt most mégis magának adom, mert szerszámának a halála bizony az én lelkemen szárad.
Azzal a mester a fához lépett, törzséről leoldozta a megfestett vashengert, amit az éjszaka leple alatt csatolt föl a fa derekára, majd sorba levette a többit is, végig az egész erdősoron.
- Látja, barátom, bizonyos erőkkel, hiába fektetjük be őket, életünk számára táplálékot ki nem nyerhetünk. Ilyen a szerelm valósága is, hogy a felszínére festett szigorú ábrázatok mélyén puha igazságok rejlenek. Aki azonban ezeknek fejszével igyekszik nekiesni, a lágyabb lényegekhez hozzá nem férkőzhet. Hasonlatosan csalóka játék a festészet és a költészet. Ha abból maga valóságot és hasznot próbál kiorozni, a művészet fölényesen kiveti önt kegyeiből, ha azonban kínálkozó játékaiba szívesen beleengedi magát, végül teste-lelke felfrissülést nyer, s bizony még éhen sem kell maradnia. És hát nem éppúgy védi-e magát az élet is a kemény csapásoktól, hogy bizonyos bogarak kemény páncélszárnyakat növesztenek magukra, vagy bizonyos asszonyok erőszakos férjeik elől durva bódulatokba ringatják magukat, s egy idő után ütéseit a másiknak már fel sem veszik. És vajon éppen ezért nem jobb-e magunktól a kemény eszközöket távol tartani, s vagdalkozás helyett könnyű táncra lépni az élettel, mely ettől védőruháit levetkezi, s magába bennünket szívélyesen befogad? Bizony magam is sok ilyen hibát elkövettem a szerelem művészetének gyakorlása közben, cskúgy, mint festészetemben. Mert lelkünk finom moccanásaihoz képest milyen durva eszköz a szó és az ecset is, de ha általuk a világot elvarázsolni képzeletünk mégis képessé válik, úgy könnyedén megsejtjük a vasálarcok mögé rejtező lényeget. Amit a természet képében az Isten létrehozott, ugyanilyen göcsörtös vászonként feszül elénk, melyet átszabdalni, elpusztítani vágyunk, hogy minket rémlátványaival ne riogasson. Így hát az én Mariane-om valószerű megelevenedését elvárni éppoly fölösleges, mint vashengereket baltával kaszabolni. Ámde, kedves favágó uram, mert látom alaposan leizzadt a nagy hasogatásban, csak dőljön itt le a tisztásra, nézegesse egy darabig a vonulgató felhőket, én addig ígért munkámat elvégzem, sőt a magáét is, azután hajlékomba visszatérünk, s Mariane alakjáról a rárakódott abroncsokat finom borok társaságában lecsatolgatjuk, s meglátja, mire hazatér, szívében igen lágy mozgásokat fedez majd fel Irmája irányába.
S azzal Egmontius, midőn tanításait befejezte, megmarkolta a jókora fejszét, s korát, testalkatát meghazudtolón iszonyú iramban kezdte nyesegetni, aprítani a fákat, s pár óra elteltével mindkettőjük munkáját elvégezte. A favágó szóhoz sem jutott a festő teljesítménye láttán.
- Drága Laiosz, csak nem gondolja, hogy nekem, aki olykor három napig ácsorgok szakadatlanul vásznaim előtt, s közben csuklóm, ujjaim hajlékonyságát, egész testem miniatűr részletekre való koncentráltságát is meg kell őrízzem, egy kis favágás gondot jelenthet.
Lajos később úgy mesélte, a festő akkor egy hatalmas fatörzset levegőbe hajított, nadrágjából ecsetet, festékestégelyt kapott elő, a színeket gyorsan kikeverte, s a lezuhanó monstrumra esés közben a favágó portréját fölpingálta.
A munka végeztével elindultak hát Egmontius viskója felé, s út közben a favágó jódarabig igen szótlannak, s elmélyültnek mutatkozott. Aztán mégis megszólalt, s a következő szavakat intézte a mesterhez:
A harmadik és egyben befejező rész itt olvasható.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése