Éberség

Egy próbafolyamat stációi - 6. rész

Csak pár óra telt el előző bejegyzésem óta, most a tisztesség kívánja az új híradást. Várva várt próbánk "csúfos" véget ért. Le kellett állítanom a jelenetet, mert olyan gyatra szövegtudással jelentek meg az én drágáim a próbán, hogy az már valóban kritikus. Nem akarom nagyon elemezni a dolgot, mindössze annyit róla: ezek az emberek tényleg tudják, mi az, hogy felkészülni a próbára. Kicsit eltévelyedtek a mai napot illetően. Nem lehet egy 8 szereplős jelenetet úgy megcsinálni, hogy mindenki szövegkönyvvel a kezében mászkál a térben, és még akkor is félreolvassa a sorokat, lekésik, belevág a másik szövegébe, továbbá elképzelése sincs arról, milyen térben van, nem képes azt sem irányítani, sem támogatni a jelenlétével, mert azzal küszködik, hogy a legegyszerűbb mondatok eszébe jussanak.

Akció közben persze a szövegtudás nyilván romlik, mégis árulkodó a teljes outsider-ség. Ahol nincs gondolat, nincs tűz, nincs jelenidejű küzdelem, ott a munka hiánya érződik, tehát valaminő felkészületlenség, gondolati és energetikai pangás, a birtoklás - a szerep, a szenvedély birtoklásának - teljes hiánya pongyolaságot jelez, egyfajta nemkívánatos lazaságot, végső soron az önismeret jókora hiányát. Márpedig akkor mit várunk a nézőinktől, ha mi magunk sem vagyunk képesek megfelelni a saját feladatainknak, ha nem tudjuk legalább minimális szinten képviselni az eszményeinket, amelyekről egyébként ez az előadás is éppen szól!!!

Ezerszer többre becsülöm a sok munka révén elért zsákutcát, bármilyen problémát, akár alacsony színvonalat, mint a nagyzolásból adódó linkeskedést. Nem lehetett más feladatom, mint felrázni kicsit a csapatot, és hazaküldeni őket szövegezni.

Tervezek egy új előadást egyébként, amely éppen erről a "szappanbuborék-létről" szól. Hogy a valóság, amit konstruálunk magunk köré, ahogyan fogalmainkat, képeinket kialakítjuk, az mind csupán egyetlen pengevékony határon létezik. Ha elmulasztjuk megtenni teremtő aktusainkat, világunk szétomlik. Mindezt Jancsóék így fogalmazták meg: aki elveszíti éberségét, az meghal. És az ő filmjeiben ez szó szerint így van. Aki a világ peremén különvilágot épít, mert rájött, hogy csakis így képes élni, építésben tehát, alkotásban, folytonos ellenkezésben tehát, annak nem szabad eltompulnia. Különben amit létre akar hozni, az ő alkotói identitása, magyarán egész létezése: csupán illúzió!

BÁRCSAK FOGLALKOZHATNÉK EGY SZEREPPEL, SZÍNÉSZETTEL ILYEN MÓDON. BÁRCSAK LENNE ERRE ELEGEDNŐ IHLETŐ FORRÁS! Emlékszem azért ilyenekre. Csetneki Gáborral való munkáinkban, vagy korábban a Leonce és Léna próbái közben, vagy amikor Panni megkért, hogy mondjak el egy verset kamerába, vagy ilyen ihlető forrás volt az olaszok figyelme a commedia dell'arte kurzuson, vagy legutóbb a Woyzeck-koncertbe való beugrásom kapcsán. Engem színészként (de rendezőként is) leginkább az alkotótársak intenzitása tud hajtani előre. Egyszerű ez: lusta közegben az ember ellustul, ahol viszont munka zajlik, ott energiákkal töltődsz fel. Mindenki hiányzik, akiket az előbb a munkák kapcsán felsoroltam, és mindenki más is, akivel tartósan valódi, intenzív munkát végeztünk.

Ide tartozik az is: öcsém, Pisti kilépett a Zsiráfivóhely című előadásunkból, mert szegedi életével nehezen egyeztethető a budapesti játék. Miközben emberileg, érzelmileg ez nagyon megvisel, szakmailag - ha van ilyen egyáltalán - cseppet sem aggaszt, sőt, némiképp megkönnyebbülés. Mert ő sem volt képes soha igazi intenzitásra, sosem hozott döntést affelől, hogy bent van, nem pedig kint, sosem indult neki egyedül olyan erővel közös munkánknak, mint amilyet olykor-olykor sikerült kisajtolnom belőle. Mert a közös munkákban az egyéni munka a legfontosabb. Ez választja el a társaságtól való függést az igazi közös alkotómunkától. Pisti számomra megrengetően szépen mondta Rakovszky Zsuzsa Kifestő című versét a próbák végére, de még mindig jóval több volt benne a kapott személyiségi jegyekből, mint a megmunkáltságból. Pisti életében elvitathatatlanul fontos volt ez az időszak, tudom, hogy más területeken ezeket a dolgokat kamatoztatni fogja, és ez így rendjén is van. Minden teljesen korrekt volt. Mégis: kevesebbet dolgozott, mint amennyit magával hozott. Sokan vagyunk ezzel így sok helyen. De valamin tényleg dolgozni, azt jelenti számomra: többet teszek, mint amennyit eleve hozok. Ez a záloga a változásnak, és mindennek, ami ezzel összefügg: frissesség, éberség, készenlét, intenzitás. Csak azokból az emberekből lesz szerintem igazi alkotó, akik meg akarnak változni.

Persze egyszerű dolgok is eszembe jutnak: ahogyan Piri tartja a hegedűt, ahogy Zsuzsi izgul velem együtt, amikor a többiek botladoznak a szövegben, ahogyan a szégyen közössé válik, ahogyan Máté és Tamás külön-külön bevallják, hogy nem tettek meg ma mindent a dologért. Ezekben a momentumokban olyan erő van, igen: TARTÁS, ami ennek az egésznek a kulcsa! A tartás - a testtartás - a legfontosabb: mindent elárul a színészről. Lehet, hogy egy színész még teljesen rossz a szerepében. De ahogy a munkaanyagát, vagyis saját magát, mint testet, lelket, gondolatot - tartja, ott már minden elolvasható arról, ami majd megvalósul. Feltéve, hogy ezt a tartást nem adja fel. Vagyis nem veszíti el az éberségét.

Ezek is kapuk. Saját kapuink: olykor egyéni, olykor közös kapuink.

És csak most jut eszembe, hogy Kos jegyű vagyok. Ugye ezek kapuk, nem falak?