1. rész
Csendesen csörgedezőn dúdolt magában Egmontius, midőn a hajnal első fénysugara végigsimított fakó műhelyén, s kibontotta onnan a mester szívének színeit, lágyan söpörgetve össze a néhai Mariane emlékét, hogy majd vászonra a szép szeretőt dalolva született mozdulatokkal pakolja föl, mint álmából, friss lepedők közül bőrét mikor kicsomagolta, s gyűrődéseiből elkeveredett illataikat kiszippantotta, úgy kívánt Egmontius Mariane meleg testéhez, arcához, hajához súrlódni most, s remegő izgalommal őt játékos reggeli birkózásra invitálni, tagadván időt, távolságot, Mariane-nal a világ elől fehér takarók nyirkos zugaiba bújni, tágas csarnokokká bővíteni testrészek közeit: lábacska-kézfejecske balettet, kifeszült bordák harmonika-játékát, szemtükrök világlását, pillaredőnyök csukódását, bizsergő ujjak vakvágányát, ki- és betolatását, körömágyak bódító szagocskáját ide-oda adogatón-vonogatón csalafintán előcsalni, Mariane-t további párnás táncokra, lusta koreográfiák mentén kókadozó meditációra bírni kettejük kiléte, álombéli-evilági különbözősége felől, zuhanni Mariane-ba, kihátrálni Mariane-ból, Mariane álmait kifürkészni mindig fürgébb tapintatok láncszemein rá- és odakúszva, haja alatt koponyáját marokra fogva ujjbegyekkel gyógy- és ismerethullámokat beléereszteni, ragaszkodó szeretet, idegenkedő kíváncsiság satujában egyre-egyre szorítani, kiengedni, szégyen elől szégyenbe bújni, kifordulni, szégyent szégyenre, mint ifjúságok záptojásait egymáson össze- és elkenegetni, de jó volt, s de jó lett volna, ha Mariane… no de Mariane, dúdolgatott a mester, hogy ha valaki szobájába toppan, bizonyosan bolondnak nézi, de vele Egmontius – férfi vagy nő akár – táncra perdül, s tánc közben kalimpoló ecsetével a természet minden színébe beöltözteti, de dalát mázolás közben sem feledi, mit hajnalhasadván és törekvőn terjedvén így szólaltatott meg:
Mariane, Mariane, lassan megismerlek, mint folyóvizet,
bár kifogytál, kihunytál életem kertjéből,
de sohasem szűntem meg szeretni téged,
ki először mutattad síkos élét a gyönyörnek.
Ráncokba ringattam halovány emlékmásod,
s kinyitom, kitárom a repedt múltat immár,
most hajolok föléd bár vénember-gúnyában,
látod-e szememben az örök ifjúság hogy lobog?
Egmontius lettem míg te dús halaidat terelgetted
más földrészek vizeibe mohón legelészni,
én itt a műhelyemben jártam nyomodban a világot.
Egymásnak szerzett kincseink mutassuk hát fel.
Felmutatlak, bemutatlak önmagadnak téged,
mint szenvedély asszonyát, kivé lenni vágytál,
de magadba visszafogón félsz hegye piszkált,
s szíved alján görcsökbe torz erő tekert.
Mariane, Mariane, hős- és fogolynő vagy nékem,
saját hősöd-rabod fényes hegytetőn, sötét cellában.
Viselkedj büszkén, bíborba borítlak, tűzruhába,
s imádva tisztelgek örvénylő öntörvényed csacskaságain.
Mariane, végül úgy maradsz magadra mint én,
vágyaid szárnyalón tovarepülnek, s hagynak egyedül,
mint reszkető fiókát a királynő sasmadár,
mint én maradtam utánad, mint te magad után.
Mindez azonban csak könnyed előkészület volt Mariane portréjának megalkotásához, amolyan „lelki rá- vagy félrevezetés”, ahogy a mester gyakran emlegette festői tálentuma újra s újra kibontogatási gyakorlatait, mert Mariane az előzőeknél összehasonlíthatatlanul bonyolultabb s Egmontius életére - vagyis szívére – nézvést felettébb nagy hatással bíró teremtés volt.
- Ó, hisz életművemet szentelhetném Mariane megfestéseinek, s nekem most önmagam által az jutott osztályrészül, hogy egyetlen arcképbe sűrítsem mindazt a nyiladozó tavaszt, amivel ő akkor megajándékozott!
Mondanunk sem kell, múzsája volt Mariane Egmontiusnak. Hisz valahányszor a lány hosszú haját fésülve önnön szépségében elmerült, Egmontius válogatott verscsokrait szavalgatta, csak úgy, mintha önmagának gyakorolgatná, de alaposan ügyelve, hogy szeretője minden szavát jól értse, s ha lehet, véletlen egybeesésként önmagára a szép sorokat felölthesse, s legmélyebb illatait így Egmontiustól származónak, belőle rásugárzónak vélhesse, és hogy Mariane Egmontius nélkül ezután sehogy se élhesse már életét. És bár Mariane e verses vallomásokból ki tudja kifülelte-e a neki szánt bilincses szerelmet, Egmontius gyönyörűen megtanult lírában beszélni, s művészi lelkének ezáltal termékeny talajt hintett a továbbsarjadáshoz.
Egmontius önmagát Mariane egyetlen és végső párjának gondolta tehát, s e titkos szövetségben, mely csak egyfelől köttetett, betelni sem tudott az előtte álló fényes jövő káprázatával, hanem abba mélyen belehajszolódott, s már múltjában is csak Mariane felé való törekvését látta folyton megvalósulni, így Mariane, ki csak épp keresztezte a mester pályáját, végül azonos lett minden idők Egmontiusával, míg Egmontius azonos lett Mariane iránti végtelen túlcsorduló szerelmével.
S most, reggeli műhelyében az érzés rajta újra erőt vett, olyat, hogy a festő ezt egyedül elviselni nem csak hogy képtelen lett volna, hanem később önmagára igen megharagudott volna, ha örömét és ifjúkorból visszaásott szenvedélyét más élő emberrel azonnal meg nem osztja. Egmontius kiszaladt tehát házából, s az első élő személyt, akivel találkozott, otthonába ellentmondást nem tűrően beráncigálta. Ez a személy pedig az éppen munkájába ballagó favágó volt, bizonyos nagybajuszú ember, aki magyar volt, s Lajosnak hívták. Egmontius legjobb borával, dohányával kínálta az egyszerű, ámde igen csavaros észjárású favágót, az meg alaposan megilletődött, s nem is annyira a bőkezű vendéglátáson, hanem a köztudottan emberkerülő, sőt rossz nyelvek szerint embergyűlölő festő eszement viselkedésén. Lajos, aki a művészekről egyebet mint mihasznaságot feltételezni nem bírt, s termékeik felől egyebet mint időpocsékolást gondolni képtelen volt, most igazán nem tudta, hogy álljon hozzá a dologhoz, így aztán kénytelen volt odáig merészkedni, hogy megkérdezze a másikat:
- Mondja Egmontius uram, mire föl ez a szívélyes fogadtatás? Csak nem akarja rámsózni valamelyik mázolmányát? Mert tudnia kell, hogy se pénzem, se érzékem a művészetekhez, bár a bora, szivarja igencsak kiváló, hanem tán ez is művészet, mondják egyesek, de akkor biz a favágást se hagyjuk ki a sorból, s így már érthető, miért is ülünk ma itt ünnepet, mint művészek, ugyebár.
- Drága Laiosz – így magasztalta a favágót Egmontius lelke emelkedett hangulatához illőn, - a művészetek titka a szívben lakozik, oly közel egy másik érzéshez, hogy azokat, mint összenőtt ikreket szétválasztani sehogy se lehet a másik kára nélkül.
- Bizony Egmontius uram, favágás közben magam is sok keservet, haragot kizúdítok magamból káromkodás formájában, különösen az asszony miatt, aki iszik mint a kefekötő, s mosási munkáival időre el sosem készül. Engem aztán emiatt a faluban igencsak megszólnak, hogy tán puha fából faragtak, s nem merem elfenekelni az asszonyt.
- Boldog lehet, kinek asszonya van a háznál! Nekem is most jutott eszembe egy régi nőszemély, ki azóta tán szintén asszony lett.
- No én az asszonyt verni nem sajnálom, nem restellem, de az enyimnél az mit se ér!
- Hogyne, hiszen a nők leányként szépek és csábosak, de asszonyi mivoltukban lesznek csak érettek, akkorra erjednek össze ízeik, illataik, melyeket nyomokban már viselhettek, de bakfis lelkük még szét-szétnyirbálta teremtő áradásaik bimbózó harmatszirmait.
- Mert rúgkapálnak azok kecskegidaként fiatalon, s nagy hátsójukat meresztik mindhiába később.
- Jómagam egy ilyen bakfisra emlékeztem vissza az imént, s gondoltam, a napját magának is bearanyozom, ha róla ezt-azt elmesélgetek, s azt nagy figyelemmel meghallgatja.
- Ha másképp nem tehetünk, vágjon bele, Egmontius uram, de mivel eközben saját művészetemtől elvon, igen nagy veszteség érhet, ezért aztán ha nékem a délelőtti favágást kifizetné, mindjárt élesebb figyelemmel követhetném mondókáját, s nem foglalna le olyannyira a kenyérkérdés, mely most még teljes mértékben lefoglal.
- Cseppet se aggódjon, Laiosz uram, mert bár pénzem nekem sincs a háznál, és egyebütt se, ám ha mondókámat érdeklődve végigköveti, hálám sem marad el, s megígérem magának, hogy maholnap portréját megfestem, hogy büszke lesz arra minden leszármazottja, s úgy az idők mélyibe dús tekintélyének magvait ezzel elhintjük.
- No arra nekem szükségem ugyan nincs, hisz a festéshez még egyszer ide kell járulnom, s újabb órákat már hogy hizlalnék a tétlenség mezején, mikoron családom éhezik?
- Úgy hát szívem áradását ön meghallgatni nem kívánja?
- Nem bizony.
- Saját lelkét azzal bearanyozni nem vonzó lehetőség?
- Nem bizony.
- A szerelem titkait velem kifürkészni magának smafu?
- Bizony az, Egmontius uram.
- Akkor, Laiosz, maga megtévedt ember. Hisz csak vágja, aprítja a fát halomba, de annak értelmét nem találja, szívének rugói már csak rozsdásan nyikorognak, s életét tudatlan homályban gürcöli végig. Ilyen emberhez szép Mariane-om lerajzolása sehogy sem illik, jobb tehát, ha tovább cammog erdeje felé, s tovább vágja maga alatt kérges szívének fáit, s önnön bánatára, örömére immár fényt sosem vetít.
- S bizony Egmontius uram is jó teszi, ha engem elereszt, s mihaszna művészetének termékeit csak saját örömére szaporítja, mert a magafélék köreiben a munkás ember végtelen tespedtség érzetét veszi magára, s álla hamarosan felkopna, ha a sok emelkedett szólamot elméjébe beeresztené.
- Ugyan, favágó uram, ilyen beszéd nem való derék ember szájába. Gondolja csak meg, asszonya miért nyúl az alkohol bódító szereihez, ha ugyan nem azért, mert kegyelmed őt szeretetével józan irányba billenteni képtelen? Bizony, a művészet segít megismerni a szerelem rejtélyeit, s szerelmes asszonynak munkabéli kedve is megnövekszik, s abból aztán maga nagy hasznot remélhet.
- Úgy véli, mester uram, ez csakugyan segíthet?
- Hát hogyne.
- No, akkor töltsön nekem még abból a borból, s regélje el a kis bakfis történetét, meg a szerelem rejtélyeit, s ha azokból az én Irmámra nézvést bárminemű tapasztalatot kinyerhetek, a téli fára már gondja nem lesz. Ha azonban meséjével mindhiába fáraszt, úgy holnap ketten megyünk az erdőszélre, s maga segít nekem a mai lemaradást bepótolni.
Ebben aztán szerencsésen megállapodtak, az asztalon elegendő mennyiségű bort és szivart helyeztek el, és Egmontius Mariane történetébe belekezdett.
- Tudnia kell, nemes Laiosz uram, hogy Mariane az én szívemet nem első látásra, hanem első hallásra vette birtokába. Mariane hangja valaminő gyerekkori emléket rázott föl bennem, melynek édes gyümölcseit megízlelnem immár kényszeremmé vált. Fiatal voltam, és hát – mondjuk ki – idealista, úgy gondoltam még, ha egyvalaki szerelmet érez a másik iránt, a másiknak éppúgy éreznie kell azt. Így aztán a kacér Mariane minden mozdulatában, tekintetében, duruzsoló hangjában e szerelem kölcsönös bizonyítékát bírtam felfedezni. Csakhogy a lány irányomba ilyesféle érzelmeket cseppet sem táplált, s ezt előbb-utóbb szívszakadva be kellett látnom. De reményeim nem múltak el mégsem, s szívem folyvást bizakodott, hogy Mariane-ból a tiszta lángot végül kipiszkálja, s bakfis lelkét vallomásra készteti, minek révén hozzám fűződő elkerülhetetlen szerelmét beismeri.
Mariane a világban mint tüzes csikó szaladgált tétován, lobogását ilyen-olyan élményekkel táplálta-nyugtatgatta ugyan, s én hűvös megvetéssel szemlélve e pazarlást, szilárdan várakoztam sorsunk beteljesedésére. Mariane engem csakugyan szeretett, testvérének hívott, bátyuskának becézgetett, de látva mogorva kívülállásom, szeretetmegvonást színlelő játékaim, gyönge lelkében fájdalom sarjadt, s a fájdalmat kusza éjjeli álmai szerelmi álruhába öltöztették, s végül forró vágyát irányomba egy nap mégis kifejezte.
Törekvő vágyaink egymáson ki is elégítettük, de betelni egymással így sem tudtunk, mert ő bűnös testvérszerelemnek érezte viszonyunk, míg jómagam csak többet s többet kívántam belőle, egészében vágytam birtokolni őt, ki még akkor önmagának is alig volt birtokában. Boldog napokat és heteket töltöttünk a világban nyargalászva, de én mindig éreztem, hogy Mariane engem bár társául elfogad, de sokkal inkább játszópajtási, mintsem szeretői minőségben. Egy alkalommal valami sármos, ősz hajú zenész játékát hallgattuk a város szökőkútjánál, s Mariane rajongó tekintetét könnyek borították be, egész lényét úgy odaadta a muzsikának, s legfőképpen a muzsika megszólaltatójának. Ekkora odaadásra, jól tudtam, én sosem számíthatok tőle.
A folytatást itt olvashatod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése