Párbeszédek

A következő dialógusok egy színházi munka kapcsán születtek 2005 nyarán. Igazán fontos emlékeket idéznek, melyek a múlt és jelen között számomra hidat vernek. Most úgy látom, így együtt, önálló novellaként is megállják a helyüket. Apró javításokkal, de lényegében változatlanul közlöm őket.

1. Megjöttél

- Hosszú, nagyon hosszú idő után, - elmúlt egy tavasz már, és lemostuk magunkról egymás illatát, - itt vagy, megjöttél. Vajon mit szeretnél – és mit szeretnék én?

- Itt vagy, egy lakásban vagy, egy lakásban, mely pontosan megmutat, minden arról beszél itt, milyen vagy és hogyan érzed magad. Ha kérdezlek erről, válaszod sekély, de a lakás válaszol helyetted – és ha nem lennél itt, akkor is így érezném magam. A szétdobált ruháid, a sok fölösleges tárgy; kacatok, melyekhez semmi közöd. Bevetetlen, agyongyötört ágy. Élettelen, halott tér – ez a tér akkor élt, amikor itt voltam veled, amikor rendbe tettem a holmijaid, amikor vártalak, amikor vártál, amikor még vártuk egymást.

- Nézelődsz, mit keresel? Legalább keresnél valamit, de csak önmagaddal foglalkozol, leülsz egy székre, mintha a tied lenne, úgy ülsz le rá, úgy csinálsz, mintha otthon lennél, sose tudtál otthon lenni, mert sosem tettél az otthonodért, csak rágyújtasz, mintha mindegy lenne hol vagy, kivel vagy, önmagadnak élsz, önmagadra vársz.

- Lassan lépkedek, nézelődöm, te meg csak a salátával foglalkozol, alig nézel rám, mintha bárki lehetnék, de én nem vagyok bárki, keresem, ami minket itt összekötött, amitől valamikor otthon éreztem magam, és amitől most már olyan idegenül járkálok itt, idegenül, de intim közelségben az el nem múlt múlthoz, mintha belépve a szobába ott láthatnám magunk mindjárt. Sosem tudtad, lám, most sem tudod, hogyan jelentettél nekem olyan sokat.

- Szépen nézel rám, milyen szépen!, bár az lennék, bár az lennél – de nem vagyok az, nem vagy az te sem.

- Szépen nézek rád, hogy felidézzem, hogy valóssá tegyem, hogy el ne veszítsem, hogy a múlttal több legyek, hogy mindaz, ami volt ne hiányozzon, hanem bennem legyen, hogy megtegyem a múltat ismét, mint amit birtoklok, mint amitől önmagam lehetek, vagy legalább önmagam remélhetem nélküled is már.

- Ilyenek lehettünk akkor is, amikor vártunk valamit egymástól.

- Úgy emlékeztem, szebb voltál. Ha nem ezt a bő inget vetted volna fel, ha nem rejtenéd el folyton az arcod, ha nem gondolnál párhuzamosan mellé, akkor jobban látnálak, de nem akarod, hogy lássalak. A tekinteted messzi van. De volt, amikor messzire belém néztél. Akkor szerelmes voltál. Így, szerelem nélkül, egészen átlagos vagy, szinte észrevehetetlen, úgy, mint azelőtt, amikor nem ismertelek, és sosem vettelek észre, mert egészen átlagos voltál.

- Úgy ülsz itt, mint aki vár valamire, de nekem már nincs mit adnom neked.

- Üres vagy és felszínes. Akkor is ilyen lehettél, amikor veled éltem.

- Ha nem vagy itt, több vagyok. De ezt sosem tudhatod meg.

- Ha nem vagyok itt, csak a képzeletemben élsz. Ott mindig is boldogabb lehettél. Érezted ezt, ezért kellett elengedned. Ezért nem fogadhattál önmagam szerint. De hogy ez fontos-e még, azt már nem tudom.

- Egyszer el kellett menned. Végül is már nem ez az otthonod. És azóta nekem se, és ez biztosan fájt neked.


2. Ébredés

- Mi az?
- Néztelek.
- Mit láttál?
- Álmot.
- Nagyon jól aludtam.
- Volt, amikor azt gondoltam, ezt már végképp elfelejtettem.
- Mit csináltál volna?

- Vártalak volna. Kerestelek volna. Így is volt: végtelen fekete időt töltöttem nélküled. Ezernyi alakban próbáltam ki az újjászületést. Voltam madár, fűszál, járda; voltam fekete angyal és fehér is; nagy tengerjáróhajó és papírcsónak, szerzetes és vagabond. Mindig kerestelek, sosem adtam fel. Semmit sem hittem el, ami nem te vagy. Pedig mindig szerettem volna elhinni, mindenről.

- És most? Elhiszel?
- Elhiszlek.
- És ha elhagylak?

- A nyomodban leszek. Bármivé alakulsz, felkutatlak. Megtalállak. A szerelem a világban olyan, mint az illat. Már felismerem az illatot, itt van a testemben. Mindig körülvesz, és mindig odavezet hozzád. Kibírom a fekete időket. Talán újra kibírom. Ne menj el, volt már elég próbatétel.

- Te se menj el.
- Ha hívni fognak, mennünk kell. És menni fogunk, tudom.
- Menjünk együtt.
- Talán együtt nem mehetünk. De találkozni fogunk, és fel foglak ismerni.
- És ha én nem ismerlek fel?
- Felismersz. Onnan tudom, hogy te vagy.
- Elmész?
- Igen, elmegyek.
- Ne menj el.
- El kell mennem.
- Mit fogsz csinálni?
- Próbára teszem magam. És téged is.
- Örökké így fogunk kergetőzni a világban?
- Nem tudom.
- Ne menj el. Félek.
- El kell mennem.
- Elveszítelek. Elveszítesz.
- Találkozni fogunk.

- Talán meghalok. Hogy igazán próbára tegyelek. Azt hiszed majd, megcsaltalak, azért találsz idegennek. Gyűlölni fogsz. Újra fekete lesz minden, te magad is. Szenvedni fogsz, jobban, mint bármikor. Talán ki sem bírod majd. Ezerszer elátkozod majd a percet, amikor elmentél.

- Emlékezni fogok.
- Ne menj el.
- Mennem kell.


3. Angyal követ

- Te ki vagy?
- Egy angyal, csak egy angyal, a nyomodba szegődtem.
- Hogy lesz ezután?
- Könnyen. Minden könnyen és jól. Ne arra menj.
- Miért?
- Nem a te utad.
- Honnan tudod?
- Tudom.
- De nekem erre van kedvem menni.
- Gyere inkább erre.
- Nem, te gyere erre.
- Én vagyok az angyal.
- Nem, én vagyok az angyal.
- Nem, én a te angyalod vagyok. Hallgatnod kell rám.
- Gyere velem, erre menjünk.
- Szeretlek, veled megyek.
- Szeretlek, és jó hogy itt vagy.

- Nem jó úton megyünk. Nem érzem jól magam. Nem mehetek tovább. Itt megvárlak, megvárlak itt. Hűségesen várok rád itt. Te jársz a fejemben. Az angyalod vagyok. Hiányzol. Rég elmentél: itt állok még mindig. Honnan tudom majd, hogy te jöttél vissza? Már nem is tudom, merre mentél el. Honnan várjalak? Fúj a szél, mindenhol a szél fúj. Elveszítettelek. Már nem is ott vagyok, ahol elbúcsúztunk. Elfelejtettem az arcodat. Próbálom felidézni. Mennyi idő telt el? Talán elaludtam, talán most ébredek, talán csak egy álom voltál. Kószálok itt. Kinek vagyok az angyala? Emlékszem, emlékszem a mozdulatokra. Az arcodra. Valamit a sötétben találni fogok. Valamit megfogok. Valami dereng. Valami megint elveszik, nem tudom mi az. Ez vajon az én hangom? Én vagyok a sötét és a hang. Én szemben állok veled, én a sötétség vagyok. Én nem mentem veled, én a sötétség vagyok. Körülveszlek, és szemben állok veled, nem te tűntél el, hanem én vettelek körül, és te eltűntél bennem. Kereslek magamban. Elég nagy vagyok, valahol itt lehetsz, még nem telhetett el olyan sok idő. Tágulok, egyre kisebb leszel. Valahol itt lehetsz, de nagyon kicsi vagy már. Nem vehetlek észre, olyan kicsi lehetsz, már hiába vagy bennem, nem számítasz. Már olyan nagy vagyok, hogy nem számítok. Itt vagyok, valami dereng. Valamire emlékszem, valami számít. Valaki voltam, valaki lettem. Valakihez beszéltem. Valakit mintha szerettem volna. Mindenhová elmentem. Hazajöttem. Itt már voltam. Itt várakoztam. De lehet, hogy máshol. Nem jöttél, vártalak, de nem jöttél. Nem baj, nekem kellett volna veled mennem. De csak várni tudtam. Most se mennék veled. Veled nem mennék. Arra nem mennék. Arra én nem tudok menni. Itt kellett volna maradnod. Itt. Vagy legalábbis ott. De nem tudtál. Nem baj. Most se tudnál, most se maradnál, most is csak mennél. Fontosabb lett volna, hogy maradj, vagy legalább hogy én menjek. Tudod, hogy fontosabb lett volna. De se te, se én. Se-se. De lehetett volna, vajon lehetett-e volna, hogy mindketten: igen? Ez vajon miért ne lehetett volna? Nem lehetett. Egyszerre nem lehetett csak a se-se. Így játszottunk, mindketten nyerésre játszottunk. Nem baj. Elveszítettelek. Már nem találhatlak meg. Visszajöhettél volna. De nem jöttél vissza. Sok olyat látok, mint te. De te nem vagy. Mióta a sötétben bekebeleztelek, eltűntél, csak bennem létezel, örökké hűtlenül, örökké hűségesen. Örökké, most már valóban úgy, mint egy angyal.


4. Csönd

Csönd van. Mindenhol csönd. Gyerekek várják a születést. Apák kapálnak, valahol messze építik a holnapunkat. Napok telnek, régi szavak omlanak, mindenhol csönd. Emlékekből szóvár épül, szelek söpörnek, lakásainkból kiürítjük a koszt. Új lábak új parkettákon, újféle táncokat tanulunk. Mások keze simogatja a hátunk, csönd csak mindenhol.

Csönd van. Szép léptekre fülelünk. Halálhír kószál, kedves ember lába hintázik, felkötjük magunk a Holdra, csönd lesz csak hiányunk, hiányunk lesz csak csönd, hűlt helyünkön hiányunk töltik, más hiányát töltjük csöndben. Alszunk békésen, alszunk szépen, ahogy alszunk, szépek vagyunk, csönd van, csönd van itt, csönd van ott, ringatjuk magunkat a csöndbe, szeretkezünk a csönddel, eloszlik hasunkban a táplálék. Konyhánk sovány. Egy éjszakai sávba beférünk. Eljönnek értünk, tudjuk, könyörtelenül eljönnek. Ha holnap hasad.

De most csönd van. Mindenhol csönd. Csöndből ébredünk csöndbe, csöndesen elmegyünk velük. Fülelünk, hogy csöndben lépjünk. Csatacsöndet járunk. Az ágyunkra gondolunk, mindig csak az ágyunkra. Kiszellőzik a nők illata, felszáradnak minden nedvességek. Elidőzünk a Nap tüzében, felássuk a régi kertet. Növényeink csöndben nyúlnak, hazatérünk, figyeljük gyarapodásuk, figyelik gyarapodásunk. Most csönd van. Csönd van. Mindenhol csönd megint. Mindenhol csönd.


5. Ülünk

- Ülünk, egy asztalnál ülünk, egy asztal két oldalán ülünk, így ülünk ennél az asztalnál, azért ülünk itt, hogy valamiről beszéljünk, hogy így, a beszéd útján, a beszéddel mint eszközzel, és az üléssel mint eszközzel, közös álmot szőjünk, hogy a már meg is lévő, mindig is megvolt közös álmunk elől lefosszuk a bársonyfüggönyöket, hogy lecsupaszítsuk, nem felépítsük, nem, inkább lecsupaszítsuk magunkat, egészen a közös álomig, a közös, együttes, nyugodt, mégis határtalan álomig, együttalvásig, az együtt alvás lehetőségéig legalább, lefosszuk magunkról önnön éberségünk, ezért, tehát azt hiszem, úgy tűnik, ezért ülünk itt, csakis ezért ülhetünk itt, ha más okból ülnénk itt, az baj lenne, az felesleges lenne, akkor máshol, másokkal is ülhetnénk, akkor állhatnánk vagy bármit csinálhatnánk ehelyett, de lám, mi csak itt ülünk, ülünk itt egymással szemben, ülünk, és néha megszólalunk.

- Ahogy mozdulsz, ahogy szavaiddal mozdulsz, mint álom, máris mint álom, ringatsz, egyszerűen elringatsz, ha rád figyelek, ha igazán rád figyelek, elringatsz, de most még, most még nem tudok úgy figyelni, túlságosan is magamra figyelek, magammal vagyok elfoglalva, azt figyelem, hogy hat vissza rám, ahogyan rád hatok, elveszítem magam a hatások kusza tükörrengetegében, meg kell magam erősítenem, hogy aztán ezt a megerősített önmagam elhagyhassam, előbb meg kell magam erősítenem.

- Rágyújtok, rágyújtok egy cigarettára, jelentőségteljes szívás a cigarettából, konkrét, nagyon is konkrét fizikai ingerkeltés, olvashatsz a cigarettamozdulatomból, ha lesütjük is a szemünk, ebből, az ilyenekből olvashatunk, hagyunk egy cigarettányi lehetőséget erre, belógatjuk egymásba a cigarettaféleségeket, ennek fonalán elindulhatunk majd egymás felé, ha kellően eltávolodtunk már, akkor elindulhatunk, akkor erre még lesz némi esélyünk, ha nem vagyunk túl gyorsak vagy lassúak, akkor elindulhatunk, mindjárt el lehet indulni, mindjárt el lehet már.

- Ez most, ez most várakozás, igazából várakozás, a várakozásról szövünk közös álmot, a várakozásról, arról, ahogy itt ülünk, erről, és nem másról.

- Rólad álmodom, ha hagyod, rólad, és ha rólad, neked is magadról kell, ahogy pedig magadról álmodsz, ahogy magad álmodod valakinek, engem is álmodnod kell, bele kell álmodnod magadba, így tehát, éppen ezért, nekem is kell magamat álmodnom veled, magamat egy picit beálmodni melléd, beléd álmodni magam, magamba álmodni téged, és látnunk kell egymáson, hogyan álmodjuk magunkba a másikat, vagy a másikba magunk, és ezt a másik miként látja, miként meri meglátni, vagy miként kerüli el, miként retten vissza, vagy miként törekszik csupán önmagára, miként törekszünk csupán önmagunkra, vagy miként nem törekszünk sem a másikra, sem önmagunkra már.

- Megzavarjuk egymást a másikra való törekvésünkben, menthetetlenül megzavarjuk, a cigarettáinkkal, a hallgatásunkkal, a szavainkkal, a várakozásunkkal csak zavarjuk egymást az egymás felé vezető úton, így az egymás felé vezető út menthetetlenül csak önmagunkhoz vezet, a magányba vezet, még önmagunkhoz sem vezet, éppen hogy messze elkerüljük önmagunkat is, nemhogy a másikat, önmagunkat is.

- Add a kezed.

- Hisz épp a teremtés marad ki.

- Csak figyeljük a távolságot, csak nyugodtan figyeljük a távolságot kettőnk közt, a távolság majd önmagát teremti meg, önmaga nő, növekszik, fejlődik a közös álmunkká, szépen önmagából kifejlődve, valami meglepővé, ahogy a lélek önkéntelenül, épp a teremtés jegyében benövi a meglévő űrt, pillanatok alatt benövi, már most is benőtte, éppen formálódik, mint a magzat az anyaméhben.

- Minek neveznéd ezt, ha nem…?

- Azért ülünk itt, hogy szerelmesek legyünk.

- De nem tudunk szerelmesek lenni.

- És nem szerelmesek lenni, azt szintén nem tudunk.

- Ezért ülünk, csak ülünk itt, egymással szemben, cigarettázunk, ezért cigarettázunk, erről beszélgetünk, a beszéd eszközével, az ülés eszközével próbálunk szerelmesek lenni itt, de nem lehetünk sem szerelmesek, sem nem szerelmesek, mert akár szerelemesek, akár nem szerelmesek szeretnénk lenni, ahhoz az egyikünknek, legalább az egyikünknek, de talán mind a kettőnknek, el kellene döntenünk, hogy a szerelmet vagy a nem szerelmet választjuk, mernünk kellene a szerelmet választanunk, igazából nem a nem szerelmet, hanem igenis a szerelmet kellene választanunk, a szerelem tőlünk ezt a választást követeli, de mi erre a választásra képtelenek vagyunk, képtelenek vagyunk együtt.

- Ülünk, és ahogy ülünk, éppen ezért, az üléssel és a beszéddel és a cigarettával, sarokba szorítjuk a szerelmet, miután választani nem tudunk, a választásra való képtelenséggel sarokba szorítjuk a szerelmet, és a sarokban a szerelem, a sarokba kényszerített szerelem önmagában, nélkülünk, de tőlünk körülvéve és megszorítva fejlődik, önmagában fejlődik, tőlünk leválva, önmagáért valóan beteljesíti önmagát, mintegy esztétikai megvalósulássá lesz, nem, nem ártatlan szépséggé, nem, inkább valamilyen bűnös művészetté, az elszalasztott, meg nem élt szerelmek művészetévé.


6. Emlékszem

Elmondom neked, amire emlékszem.

Illatokra emlékszem, a természetes bőr illatára. Nem történetekre, történetekre egyáltalán nem. Testekre sem, lakásokra sem, szavakra sem. Nem emlékszem az igazságra, arra éppen hogy nem emlékszem, mert csak a hazugságokra emlékszem, és a hazugságoktól félek, a hazugságok nekem fájnak. Így csak a legegyszerűbb, legbiztosabb emlékeket őrzöm. A hazugságok vonalán felidézhető múlt beszakadt, és folyton nyeli el önmagát, visszasűrűsödik a sosem voltba, a formátlan eredeti lehetőségig, a világ teremtése előtti határtalan és ős-üres hit állapotába. Csak az illatok, a személytelen, egynemű illatok bizonyítják, hogy volt más is, mint ez a jelen. Az illatok csöndben vannak, nem követelnek, csak a szívtől, csak a szív dobog csöndben, csak a vér lüktet titkos folyosókon, csak a szív, csak a vér, csak a csönd.

Behunyt szemem mögött felejtődnek minden látványok, mindig oszlik a fekete idő, mindig múlik az elmúlás, újra indul a teremtéskör.

Hogyan bizonyítsam az illatok emlékét, hogyan mesélhetnék róluk – Neked?