Archív töredékek

Amolyan archív színházi naplót gyártok most az elmúlt fél év során elkövetett színházrendezői jegyzeteimből, vallomásaimból, melyek az iwiw különböző fórumain jelentek meg. Tanulságosnak tűnik újraolvasni őket, némileg jobban értem már a folyamatokat, melyek révén oda jutottam, ahol most vagyok. Címeik természetesen akkor még nem voltak.

A legjobb színész
2006. december 19. 14:55

A színészet az egyetlen olyan művészet, ahol az ember egyszerre - a szó szoros értelmében - tárgya és alkotója is a műnek. Ő a hír és ő a hírvivő. Az ember összes képességét képviseli. Ha a társait vesztett Odüsszeuszt vagy Robinsont játszod, nem éppen abból indulsz ki, ami a próbaterem magányában történt veled? A színész ekkor csak félig társas lény, abban, aki a hírt viszi; akiről szól, az nagyon is magára maradt, vagy száműzött, vagy elidegenedett, vagy magányos, stb. ahogy tetszik. Miként a nézőtér is, sokan vannak, de mindenki magában, valahol nagyon is egyedül ül, és egyedül nézi végig az előadást. Na már most szerintem igazából minden "szerep" ilyesféle, egy kicsit legalább ilyen, szükségszerű hogy ilyen legyen, ez a színjátszás technikájából ered, illetve, hogy VAN technikája, és hogy ilyenformán mégsem csak a néző előtt történik; a próbateremben a színész előfeltételezi a nézőt, ő maga képes megteremteni. De végül még arra is képes lehet, hogy önmagán kívül egyéb nézőre ne is legyen szüksége, ekkor ő lesz a hír, a hírhozó, és a hírt kapó is. Csoda, hogy ezek után Istennek érzi magát? Ha még emellett arra is képes, hogy emberi múlandóságával számot vessen, nos, akkor szerintem létezhet színház egyedül is, no, én éppen azt szeretném látni egyszer! De ezt csak akkor tehetem meg, ha én magam vagyok ez a magányos színész, hiszen máskülönben nem lehetek ott, ugyebár. Igazán sajnálom, hogy ezzel sokakat kirekesztek, de ez a műfajból ered. De végül az ember mindig megtörik, és csak megmutatja másoknak is.

De a legjobb színész, hát a legjobb színész! azt sosem fogjuk látni!

(fájdalom ez, mély fájdalom igazából...)

A mester születése
január 2., 16:45

Grotowski írja: "A színésszel való munkában lehetséges a "születés" sajátos, kétszemélyes jelensége. Ekkor a színész - még egyszer - megszületik, nem annyira szakmailag, sokkal inkább mint személyiség. Az ő "születéséhez" társul, újra és újra, a műveletet vezető mester "születése", aki figyelemmel kíséri őt és aki - bocsássák meg nekem e fogalmazást - közel áll az emberi lény végső elfogadásához."

És talán ez nem csak a rendezőre, de bizonyos módon a nézőre is igaz. Számomra nem érdekes az a színház, amely nem tesz engem mint nézőt "mesterré", vagy nem engedi, hogy az lehessek. És az sem érdekes közönség, aki nem akar "mesterré" válni.

Nem tudok mást mondani: dolgozni kell. Akik kívülállók, azok pedig egyszerűen kívülállók, még akkor is, ha ezt olykor fájdalmas megélni.

Így fejezi be Barba a könyvét
január 12., 20:10

"Van közös magány,
amely szerelmet ébreszt...

Csak annyit mondhatok: hívjátok segítségül elveszettségeteket, hogy felfedezhessétek a tánc maszkja mögött rejtőző arcotokat! Ne feledjétek, hogy munkátoknak és jelenléteteknek "szerelmet kell ébresztenie"!

Elérkeztünk a véghez, és most mindegyikünk megkezdi visszatérését magányába." (Eugenio Barba: Papírkenu)

A legsötétebb komédiák
január 15., 21:29

Thomas Bernhard drámáival szórakoztatom magam a napokban. Azt kell mondjam, zseniális! Meglepő, hogy bár 7 éve a kedvenc íróim egyike, újra és újra fel kell és lehet fedezni. Sötétebb komédiákat ember még nem vetett papírra. Ajánlom mindenkinek, aki embergyűlöletét szeretné igazolni és ugyanakkor felszámolni is. A hazugság anatómiáját is alaposan megismerheti az ember... Minden főhőse őrült és mániákus, tehát természetesen egyszer szeretném eljátszani valamelyiket.

Szörnyeteg szívem
január 25., 13:31

Mint előadóművészettel foglalkozó ember, és mint irodalommal foglalkozó ember, és mint gondolatokkal foglalkozó ember, úgy kell nekem is a visszajelzés, mint egy falat kenyér, és mint ember, újra és újra rá kell ismernünk önmagunkra, egymásra, ha nap mint nap megváltozunk is. A művészet feladata talán a szörnyeteg szívek megszelídítése, s ez alól a sajátom nem kivétel, hanem első a sorban. Van valaki bennem, akinek tudnia kell, szörnyeteg szíve fölött van-e még uralma. Azt hiszem ránk borul a borzalom, ha ilyen tudásaink elvésznek. A jelek, amik e tudás alapját adhatják, élő emberek.

(Vagy holt emberek. Itt persze az élőkkel szoktunk kommunikálni. A halottaimmal másképp szoktam, máshol, bár nem feltétlenül másmiért.)

Az alkotóélet nehézségei
február 17., 22:06

Csak annyit szeretnék most mondani, hogy ez nagyon nehéz, […] és én most igazán nagyon fáradt vagyok, egész életemre elég lehet ez a fáradtság, öt éve úszom az árral szemben megszakítás nélkül, hallottam szirének énekét, összezúzott Szkülla és Kahrübdisz, éltem és sóhajtoztam Kirké szigetén, szelet fogtam, vetettem, falovakat építettem és Trója alatt reméltem barátságot, társakat gyűjtöttem és hagytam el, társak találtak meg és maradtak el, főztünk pecsenyéket ünnepkor, bolyogtunk a tengeren hazavágyva, sok nép eszejárását kitanultam, istenek háborgatták a tengert vagy gondoskodtak sorsomról, bekukkantottam az Alvilágba. De most igazán nagyon szeretnék hazatérni, átlőni 12 fejsze fokán, a kérőket legyilkolni, s végül egyetlen hosszú álom nélküli alvásban megpihentetni a testet-lelket, melegben ébredni, mosollyal, félelem és feszültség nélkül. De vajon hogy lehetséges ez? Hogyan lehetséges, ha az ember még csak félúton van hazafelé? Mi hajthat még, miben hihetek? Honnan szerezzek több erőt, ha nem erőre, hanem valami másra lenne szükség?

És hogy mindez nem csak határos a lehetetlenséggel, hanem gyakorlatilag az. Csakhogy a kocka el van vetve, és én most már nem választok új mesterséget. Ennél könyörtelenebb átok önmagunkra nem vetődhet. Hogy a pillangó kikeljen, el kell pusztítania a bábot. Ha mégoly fájdalmas is. Remélem, kibírom. Remélem. Remélem. Remélem...

A Mizantróp rendezői naplójából, mely végül Egmontiushoz vezetett
március 14., 16:37

Most sebtiben szeretnék néhány támpontot adni az előadáshoz.

1. Gábor Miklós írja Alceste szerepe kapcsán:
"Minden szerepet úgy kell felépítenem, hogy szabadon mozoghassak. Lehetőséget kell adnom magamnak a teljes feladásra, a meditáció és csend pillanataira, amikor szinte megunom és abbahagyom a játékot; és lehetőséget kell teremtenem a temperamentum kitöréseire is, az elrugaszkodásra, egész a ripacskodásig, a kiáltásig és pofavágásig. Ha ez megvan, akkor a szerep jól van felépítve. ez biztosítja szuverenitásomat. A közönség talán nem tudja mindig követni a gondolataimat, de a mozgásnak látványa és változatossága leköti. És néha úgy érzem, hogy Moliére engem ebben akadályoz!"

2. Michael Camille művészettörténész A szerelem középkori művészete című könyvéből jön pár részlet:
"Egy virág a képben nem virág, csak egy alak;
Akárki fest is egy virágot, nem egy virág illatát festi le.
Ez a szerelem középkori művészetének legfontosabb iróniája, mind verbális, mind vizuális értelemben. A szerelmes számára a kép egyfelől illúzió, a vágy mindig megfoghatatlan tárgya, de másfelől ez a nagy üresség nélkülözhetetlen támasztékként szolgál a vágy szerkezetében. Kép nélkül a szerelem nem létezhetne."

3. Ez is Camille, és ez elég durva szerintem:
"Mai freudi fogalmaink szerint Nárcisz vétke az volt, hogy önmagával esett szerelembe. Régen azonban ezt nem így értelmezték, hanem úgy, hogy egy képbe szeretett bele, ez az ő bűne. Eme mítosz tehát a művészet szabadságáról szól, és főként a 15. században vált a képzelet játékává. Még az olyan anyagok, mint pl. egy faliszőnyeg is képes volt a víztükör hatását kelteni Nárcisz elképzelt kútjában az árnyékolás és a fonalszövés technikájának segítségével. Az ilyen remekművek révén vált ez a mítosz annyira erőteljessé a középkori szerelmi költészetben, ahol a tükörkép megelevenedését jelképezte. A fiatalemberen kívül még egy önmaga által elbűvölt teremtményt is láthatunk ezen a faliszőnyegen: egy fácánt, aki szintén önmagát szemléli a víztükörben. A Le Livre du Chase du Roy Modus-ban (1377 előtt) azt írják a fácánról, hogy olyan madár, melyet könnyen el lehet fogni egy tükör segítségével. Nem azért, mert az hiszi a látványról, hogy az önmaga, hanem mert riválisának gondolja, ezért "féltékeny lesz a saját tükörképére". A faliszőnyeg hátterében látható még több más állat, mely a hiúságot ábrázolja.

<ÉS MOST JÖN A LÉNYEG!!!>

Egyes történészek Nárcisz zárt vágykörében egyfajta homoerotikus impulzust véltek felfedezni az iránt, hogy megkettőződjön, tehát hogy a hím egy magához hasonlót hozzon létre. Mások szerint az alak inkább megnőiesedik, így a nőt mint felszínt, a férfit pedig az alatta rejlő lényegként értelmezhetjük. A Nárcisz-paradoxon valószínűleg abban rejlik, hogy a fiatal férfinak nincs önazonossága és a víz sírjában elveszíti önmagát a képi megszállottság által. Leon Battista Alberti humanista művészettudós Della Picturá-jában (1436) Nárciszt így jellemezi: "ő a költők által elképzelt festészet feltalálója...""

4. Az előzőhöz kapcsolódóan csattan az ostor:
"Nincs jobb közvetítője a hatalomnak és a férfiúi sóvárgásnak, mint az egyszarvú: egy állat, amely soha nem létezett. Mint ahogy számos, ebben a fejezetben említett jelkép, ami első látásra egy kölcsönös pillantásnak tűnik, nem más, mint az önszerelem hosszas merengése. Az egyszarvú is kizárólag önmagában talál kielégülést, mint ahogy azt számos szerelmet ábrázoló középkori jelkép is mutatja, melyeket egy férfi és egy nő közötti kapcsolatra vonatkoztatva szeretnénk idealizálni, de amelyek valójában egyoldalú, férfiközpontú megközelítések."

5. És még Andreas Capellanus elővigyázatos leírása A férfi rápillant a hölgyre tárgyában:
"Amikor egy férfi megpillant egy nőt, aki éppen hozzá illő szerelemre és az ő ízlésének is megfelelő, a szíve mélyén elkezd érte sóvárogni, majd minél többször gondol rá, annál jobban égeti a szerelem, míg elérkezik egy bensőséges elmélkedéshez."

És az hiszem a kör bezárult. Tehát:

Moliére Mizantrópja az egyik legtitokzatosabb darab a világon. Elsőre egyszerűnek, sőt esetleg semmitmondónak vagy idegesítőnek tűnhet. A nyelvezete mintha kopott lenne. A téma, ezek az alakok olyan régiek, unalmasak! Pedig dehogy!!! A ravasz mester nagyon telibe talált valamit. Ezt általában nyelvileg szokták elemezni, illetve a cselekmény felől. Mi megpróbáltuk a szöveg és a cselekmény nélkül megérteni a darabban mozgó erőket. És ez pedig mindenekfelett az a hiúság, melynek okán mind Nárcisz, mind Echo nimfa megkapta a maga isteni büntetését, ahogyan Moliére esetében Alceste és Celiméne sem képes igazából egymásba szeretni. Az önkép témája új és új (magán)mítoszokat, vagyis álmokat nyit ki. Ennek a zárt vágykörnek az olykor kinyíló, egymástól elforduló, vagy olykor egymásba másolódó formációi és belső működésének törvényei izgattak - sokkal inkább, mint a sztereotip színházi sablonok perfekt alkalmazása. Tulajdonképpen ezt a témát járja körbe Moliére is, a valódi cselekménye ez a darabnak, ez a logika, ez a nyelvi ösztönző is. "Önmagammal így elégedett vagyok" - mondja Acaste márki. Ez az önmagába harapó (benyaló) mondat képi megfelelője a Nárcisz-mítosz környékén keresendő. A játék és a provokáció arról szól - és ebben válhat Alceste ördögivé, - hogy ezt a folyton vissza és visszazáródó vágykört kinyissuk-kirobbantsuk - a szerelemben megkövetelt éberség(!) vágya válik itt dühhé, vagy varieté-ünneppé. De mindkét kimenet végén ott áll, hogy őrá magára is rázárul e vágyszerkezet. És hogy itt ezen a ponton a dolog lételméleti kérdéssé válik. Felöleli valamennyi emlékünket, látomásunkat, jövőnket és múltunkat, sorsunkat és teremtőerőnket. Be kell lássunk a varieté mögé: nagyon fáj! kiabálja minden. Csakhogy ez itt az ünneplés világa!!! Csengő-bongó verssorokba áll minden össze. De ha mindezt Oronte költi, nos, akkor a világ, a divatmagazinok mintájára, nárcisztikus önünneplésbe lép önmagával. És az Oronte-ok mindig sikeremberek. És a sikeremberek mindig bemaszatolják a veszteseket is. Borzalmasan erős tehetségre van szükség ahhoz, hogy az ember ne váljon maga is korrupttá. Alceste rémálma mi más lehetne, mint hogy ennek a falkának éppen ő lesz a vezére?

Szóval bonyolult egy világ ez, de korunk bűne sem más, mint éppen ez az önszerelem, ráadásul annak ünneppé emelése!, melyből sehogy sem tudunk kivergődni, és ez minimum Moliére óta itt kísért minket legmélyebb álmainkba is beszivárogva. Ezt fogalmaztam meg régebben úgy, hogy a történelem végét ünnepeljük, mert hiszen akkor ez minimum metafizikailag vérfertőzés! Ha-ha-ha!

Egyébként minimum a középkor óta tart ez a dolog.

Lírai gondolatok Portugáliában
március 25., 05:05

A színész kifejező eszköztára végtelenül gazdag. A színészi módszer végtelenül gazdag. A módszer megközelítése végtelenül gazdag. A precizitásban bújó spontán lehetőségek végtelenül gazdagok. Az öröm, vagy a bánat, vagy a kétségbeesés, vagy a bizonytalanság vagy az erő érzete végtelen lehet. A színészetben végtelen szabadság rejlik, mely egyúttal rémisztő. Aki itt sajnálja, félti, óvja magát, lusta, elfáradt, eltompult, stb. annak nincs esélye semmit sem megközelíteni. Legfeljebb egész életében álmodhat arról, hogy egyszer majd létrehozza a nagy művet. De igazában folyamatos lemaradásban van. Mert nem a szabadságot választja. Ez ilyen egyszerű (bar nem könnyű). Arra vágyom, hogy ezt az állapotot elérjük. És ennek csak a tiszta formája lehetséges, nem olyan félmegoldások, mint amilyenekre jelenleg is folyamatosan rászorulunk. (Bár minden korábbinál kevésbé!)

Emberek! A világ hatalmas, és bizony sokan vannak, akik társaink lehetnének, ha akarnánk. Tanuljunk egymástól sokkal többet, mint eddig. Tanítsuk egymást sokkal több elmélyüléssel mint eddig. Válasszuk egymást sokkal tudatosabban, mint eddig!

(Én ezen mind a Gondoskodást, és a Gondolatot értem.)

Bizony többet kell gondolnunk egymásról.
Többet kell gondolnunk egymásra.
Többet kell tennünk egymásért.

Az embereket az Isten talán nem "igazságosan" szórta szét a földön. Vannak itt olyanok, akik pont olyan helyre vágynak, mint Budapest. Budapesten pedig olyanok, akik épp ide vágynak. De végül szerintem az emberek vonzzak egymást, és a tájak ugyan nem, de az emberek utazhatnak, megtalálhatják egymást. Fontos tudni, hogy mindig vannak helyek, ahol rád varnak.

A színházi emberek például azt hiszem a világ minden táján mindig megértik egymást.

A jövőbe vetett művészi öntudat
április 3., 18:52

Bizony bármi is történjen, érdemes "önkifejezni". Csak ilyen fába jó belevágni a fejszénket, ami viszont nem működik, azt el kell hagynunk az életünkből. Ez a tisztulás útja, ez az egyetlen út, ami önmagunkhoz vezet. Mióta bemutattam a szólóelőadásomat a Fringe-n, egyre biztosabban érzem, merre visz tovább a (színházi) sorsom. Most minden át fog alakulni, és ebben nagy segítségre lesz szükségem azoktól, akikre még számíthatok, és akik igazán fontos emberek az életemben. Jöjjön, aminek jönnie kell, aztán ugorgyunk!

Fontos, hogy az a pár ember, aki még érdeklődik és nyitott és figyel és aktív és megismerésre vágyik, legyen hová mennie, legyen kire várnia, legyen hol elmondania. Legyen. Lesz.

Így zártam egy korszakot
április 13., 19:11

"Van úgy, hogy az egyetlen mód az ember érintetlenségét megóvni, ha feladja. Az egyetlen mód arra, hogy tovább is ártatlan maradjon, ha bűnt követ el. Az egyetlen mód életben maradni, ha meghal. Ez a vallás, a szerelem, a művészet misztériuma. És a virágszedésé." (Hamvas Béla)

Bábok
április 23., 19:49

Ha sikerülne olykor az élő színésznek is bábként használnia önmagát, mint eszközt, a nárcizmus és a hisztéria is eltűnne végre színpadjainkról. De nem akarom Craig elméleteit előcitálni most, csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy a színházban a színészen túl mindennél fontosabb, hogy mi mozgatja a dolgokat. A mozgatóelv (egy pár cipő is lehet, ami mozog!) alá vetni magunkat pedig alázatot kíván. Bár tudnánk a bábok alázatával ás pontosságával azok lenni, akik éppen vagyunk!

Az élet értelméről elmélkedtem
május 24., 14:24

Ne feledkezzünk meg egy Ödipusz nevű emberről, akit most nem Freud miatt citálok elő, hanem inkább mert ő egy olyan pasas volt állítólag, aki megfejtve a szfinx rejtélyét, a titkok mélyébe pillantva, önsorsának tragikumát meglátta, s beteljesítette. Az élet értelmét fürkésző embernek tehát - ezzel sajnos egyet kell értsek, bár nem túl fényes jövőt jósol - szembe kell néznie a teljes értelmetlenséggel. De ne feledjük, hogy Ödipusz története még nem ér véget az első drámában, jön az Oedipus Kolonos-ban, majd az Antigoné! Szóval ez egy szent ember lesz!

Nem lesz azonban mindenki szent, aki az élet értelmét - azonos ez az eredet kérdésével? asszem igen - kutatja, s abba belebukik. Ezt igen nagy tehetséggel kell csinálni. Mondhatnám: nyughatatlan tehetséggel.

Persze: mi a tehetség? Figyeljetek! nyelvi játék jön: tesz, tehet, tehetős; vagy: tesz, tehet, tehetség. Érezzük-e a különbséget? Az első van: mindegy, épp teszi-e vagy sem, ő tehetős. A másik "csak" egy lehetőség. Mikor lehet? Ha a cselekvését, ami a tőben rejlik (tesz) megvalósítja. Tehetséges: bír ezzel a lehetőséggel.

A tehetség, mivel egyéb feltétele nincs, önfarkába harapó kígyó, önmagát igazolja, semmi más őt nem igazolhatja. Legfeljebb kanonizálhatja. A tehetségbe betörni igen nagy lehetetlenség. A titkát feltörni: ez ellentmond önmagának. Vagyis: aki tehetséggel saját létének értelmét, titkát feltöri, tehetségébe nyerve így bepillantást (az eszköz itt céllá válik hirtelen!), annak már csak tehetsége romba dőlésének, elpusztulásának látványa marad.

Másképp: a titok oltárán önmagát feláldozó embert nevezzük szent embernek. Még másfelől azonban a tehetség önfarkába harapó kígyója igen gyenge jellem maradna, ha őt magát sorozatosan ilyen kísérleteknek nem tennénk ki. Az élet értelmének kutatása ott nyeri el értelmét(!), ahol ezt a kígyót - az ellenállás révén - izmosítgatja. Na most egyre nagyobb tehetség egyre nagyobb nyomást gyakorol önmagára. Képzelhetitek, mi lesz ennek a vége.

Vannak ugyanakkor óvatos tehetségek. És vannak önpusztító tehetségek. És vannak eltékozolt tehetségek. A tehetség, nyilvánvalóan, az élet, az eredet kérdéseinek nekifeszülő ember kaliberét hivatott megjelölni.

Oedipus esetében ez igen nagyszabású volt, hatalmasat zuhant, nem a trónról lefelé, hanem önmagába befelé. Ezért - mint egy teremtésmítoszban - olyan fontos, hogy hová temetik el. (Szent lesz a föld, ahová halála után a teste kerül, szól a jóslat.) Nem tudom világos-e? Olyan ez, mint egy egzisztenciális, gyógyhatású sugárfertőzés. Bizonyos élő emberek közelében is lehet érezni hasonló energiákat. Kisebb mértékben mindenkinél.

Az Oidipusz-problematikához
június 2., 17:20

Dramaturgia című írásában Hevesi Sándor így ír:

"A krízis állapota egyúttal a vétek állapota. Az ember vétkezik, amikor szemét a sorsra függeszti. Meghal, aki meglátja az Istent, mondták a régiek. Ez a vétek csak a nagy lelkek privilégiuma, s nem azonos a bűnnel. A bűn és a bűnhődés problémája nem ide tartozik, ezt már Schopenhauer is világosan kimutatta."

Négy jelentős részlet Kierkegaard-tól
június 8., 21:45

"[...] a végkifejlet csak utoljára következik, és ha az ember valóban tanulni akar valamit a nagy dolgokból, különösen a kezdetre kell figyelnie. Ha az, akinek cselekednie kell, a végkifejlet szerint próbálja megítélni önmagát, soha nem jut el a kezdetig. A végkifejlet, legyen bár az egész világ öröme, a hősön éppenséggel semmit sem segít; mert a végkifejletet már csak akkor ismeri meg, amikor túl van az egészen, és nem a végkifejlet által vált hőssé, hanem azáltal, hogy elkezdte."

"Az ember meghatódik, visszavágyik azokba a szép időkbe, édes, gyengéd sóvárgás vezérli céljához, hogy Krisztust az ígéret földjén vándorolni lássa. Elfelejti a szorongást, a szükséget, a paradoxont. Oly könnyű volt talán nem tévedni? Nem volt-e félelmetes, hogy az az ember, aki a többiek között járt-kelt, Isten volt, nem volt-e félelmetes vele egy asztalnál ülni? Oly könnyű volt-e apostolának lenni? De a végkifejlet, az 1800 év, az hozzásegít, igen az hozzásegít ehhez a nyomorúságos csaláshoz, amellyel az ember magát és másokat ámít."

"Tragikus hőssé az ember saját erejéből válhat, a hit lovagjává azonban nem. Ha egy ember a tragikus hős bizonyos értelemben nehéz útjára lép, akadnak majd, akik tanácsot adhatnak neki; aki azonban a hit keskeny csapásán halad, annak senki nem tanácsolhat semmit, azt senki nem értheti meg. A hit csoda, még sincs egyetlen ember sem kizárva belőle; mert az, ami minden emberi életet egyenlővé tesz, az a szenvedély, és a hit - szenvedély."

"Mint ismeretes, Lukács (14, 26) figyelemre méltó tanítást közöl az Istennel szembeni abszolút kötelességről: "Ha valaki énhozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom." Kemény beszéd ez, ki hallgathatja? Ezért aztán ritkán is hallani. Ez a némaság azonban pusztán kibúvó, amely semmit sem segít."

(Kierkegaard: Félelem és reszketés)