Nagy nyári miniesszé-író verseny
Kedves Barátaim, erre tévedt Vándorok!
Magánpályázatot hirdetek, melynek célja, hogy bizonyos (leginkább a színház és a kultúra terültetét illető) kérdésekben véleményformálásra buzdítsalak Titeket, megismerjem a véleményeteket, gondolataitokat, s azokat megismertessem másokkal is. Ennek szellemében: a következő 7 héten, minden kedden 7 kérdést fogok feltenni Nektek, olyan kérdéseket, melyekre magam sem tudom a választ, talán nincsenek is egyértelmű válaszok, de a problémák jogosak, és mostanában erőteljesen foglalkoztatnak. A játék szabályait az első kérdéssor alatt találjátok.
Az 1. hét kérdései:
1. Mennyire azonosul Tarkovszkij a Stalker főhősével?
2. Mit jelenthet egy együttesben az, hogy vezető színész?
3. Elítélhetjük-e Gauguin-t, hogy a festészetért elhagyta a családját?
4. Elítélhetünk-e bárkit, ha a családért elhagyja a művészetét?
5. Lehet-e a színház által vezekelni?
6. Mondhat-e nekünk ma valamit Petőfi Sándor költészete?
7. Mi lehet annak a jelentősége, hogy a hetedik napon Isten megpihent?
Játékszabályok:
- Minden kérdésre 1-2-3 bekezdésnyi választ várok Tőletek, minimum 5 sort, maximum egy oldalnyi terjedelemben.
- A válaszokat a következő kedd este 8 óráig várom, utána jön a következő 7 kérdés, illetve a saját - versenyen kívüli - válaszaim az előzőekre.
- Nem szükséges minden kérdésre válaszolni, és nem szükséges a válaszokat egyszerre megadni. Az egy hét során javításra-változtatásra van lehetőség, később azonban már nincs.
- A válaszokat a kérdéssorhoz fűzött comment-ként tölthetitek fel a blogba, és/vagy az iwiw-en a zsűritársnak felkért Manga Dániel barátom Színészettudomány című topicjába bejegyzésként.
- Nem tudományos fejtegetéseket várok, hanem frappáns, kreatív megközelítéseket, a gondolat szabadsága, a szellem találékonysága jegyében. Értékeljük a humort, az iróniát, a nyelvi és stiláris ötletességet, a személyességet, a kérdésekhez való "kritikai" hozzáállást, a társadalmi érzékenységet és bármilyen műfaji alternatívát.
- A kérdésekhez nem kell "érteni".
- Egymáshoz bármilyen értelemben hasonló fejtegetések közül az elbírálásnál a korábban publikáltat részesítjük előnyben, már ami magát a hasonlatosságot illeti. Tehát a gyorsaság fontos lehet.
- A blogomon a commentek publikálását jóvá kell hagynom, ezt minden esetben megteszem, hacsak a bejegyzés nem felel meg a "formai" kéréseknek. (pl. ha a válasz csak annyi hogy "igen" vagy nem a témához kapcsolódik).
- A versenyzők álnéven is indulhatnak, de az első három helyezett a végén köteles felfedni magát.
- A verseny akkor is lezajlik, ha senki sem indul rajta.
- Bármilyen kérdésed van, a formanek.csaba@gmail.com címen felteheted, mindenkinek válaszolok.
A díjak:
1. helyezett - 1 tábla Tibi csokoládé szabadon választott ízesítésben
2. helyezett - 1 db nyalóka
3. helyezett - 1 (kis) csomag pirított napraforgó (szotyi)
A verseny végén közönségszavazást hirdetünk, melynek nyertese egy családi kiszerelésű szotyi boldog tulajdonosa lehet.
Minden nyertes oklevelet kap.
Az ünnepélyes díjátadóra minden pályázót és olvasót szeretettel várunk! (részletek később...)
Legyetek ügyesek, játékosak és szorgalmasak!
5 megjegyzés:
Nem tudom, hogy minden kérdést meg fogok-e válaszolni, de ez az egy most nagyon megfogott:
4. Elítélhetünk-e bárkit, ha a családért elhagyja a művészetét?
Az a kérdés merült fel bennem először e probléma kapcsán, hogy mit is jelenthet itt az "elítélés" kifejezés: jogi értelemben
nem ítélhetünk el emiatt senkit, legalábbis nem ismerek erre precedenst, s valószínűleg ostobaság is lenne erre törvényt
hozni (a törvény mindig a "negatívra" reagál, s a legtöbbször többel súlyt, mint maga a vétek (erre persze jó példa
kivételnek a gyilkosság és az életfogytiglan - bár ez is kérdéses), itt tehát a büntetés mértéke merül fel, mint kérdés,
amely nyilvánvalóan nem lehetne sem börtön, sem pénzbírság, tehát bajos lenne a jog hálóját megmeríteni e probléma kapcsán.
De csak látszatra! Felvázolnék egy utópikus képet: igazán igazságos akkor lenne a jog, s akkor lenne gondoskodó az állam, ha
az ilyen művészeket ilyen esetekben felkarolná családjukkal együtt - azaz támogatnák őket azért, hogy sem a családi, sem
művészi életük "ne szenvedjen csorbát". De ez csak utópia - általában csak utólag láthatunk bele ezen helyzetekbe. S
képzeljük csak el, hogy állami szervezetek gondolkodnak egy költői szerelmeiről... E kérdéskört továbbgondolva arra
juthatunk, hogy jogilag igen problémás (lehetetlen?) lenne a kérdés megválaszolása.
Adódik a szónak a "köznapi" értelme, amire gondolhattatok a kérdés feltevésekor. Gondoljunk el egy szobrászt, éljen mondjuk a
18. században. Hihetetlen műalkotásokat készít, ám 1844 után nem készít szobrokat, csak sírköveket. Korában nem ismerik el
művészetét, s csak az avangard művészek "fedezik fel" munkásságát. A művészettörténészek kutatásai kiderítik, hogy a művész
1844 tavaszán megházasodott, s még ez év telén gyermeke született. Ekkor már ötven év körüli,s ha ekkor nem alapít családot,
akkor már később soha. Ám művészetéből nem tud megélni egymaga sem, így jövedelmező munkát kell vállalnia. E mellett viszont
nem jut ideje a művészetre.
Ez persze csak az egyik szélsőséges eset. Nyilván sok művész életében eljön az az életkor, vagy élethelyzet, mikor
választania kell. A szerencsésebbeknek nem kell, mert össze tudja egyeztetni a kettőt. Ám talán ők vannak kevesebben. S akkor
felmerül a kérdés, hogy mi számára a fontosabb: a család, vagy a művészet. Mi alapján mondhatnánk azt valakire, hogy "önzés"
elhagyni művészetét a családjáért? S mi alapján mondhatjuk, hogy "önzés" elhagyni a művészetet családjáért? Mindkét döntés
önmagáról szól, s ugyanakkor egyik sem szól róla.
Azt hiszem, hogy egyik döntés sem könnyű, s valószínűleg megviseli a művészt(ha szereti e kettőt). Szerintem ezek már alapból tragédiák. Egyik döntés sem helyes,
ám van úgy, hogy dönteni kell.
Nem hiszem, hogy el lehetne ítélni azért bárkit is, mert elhagyja a családért a művészetet, ha azt szeretetből teszi. Talán
ezzel a döntéssel többet tud adni mint bármilyen írás, festmény, szobor vagy egyéb művészet. S ugyanakkor a család nem épp úgy művészet-e, avagy nem lehet-e, hogy csak más művészeti ágat választ?
>> Buddha "elhagyta" családját és királyságát egy sokkal kevésbé vérbelibb családért és királyságért
(csodálatos vérvonal nyomában)
4. kérdésre mégegyszer
Gautama Sziddhárta elhagyta családját és királyságát egy sokkal kevésbé vérbelibb családért és királyságért
(művészete nyomában csodálatos a vérvonal)
Nos, én is egyelőre csak lassú forrásként szeretnék csatlakozni a főáramhoz, egyelőre egy kis reflektálással a Petőfi-kérdéskörre.
Mond-e valamit nekünk Petőfi?
Természetesen annyit, amennyit akarunk, hogy mondjon. Bár,az ő esetében a kérdés mégiscsak összetetteb, hiszen valahogy vérünkben vannak a sorok, ha ágyban párnák közt fekszünk ő is ott van (hmm és phh), ha állni látszik az idő, vele várunk az állomáson, ő kuncog mellettünk ha füstbe megy a tervünk és nem fordulhatunk be nélküle a konyhába.
Kommunikálunk a szövegekkel, tudatosan (pl. posztmodern költőink) vagy akár tudattalanul (fentebb vázolt együttléteink Petőfivel). De meddig lesz ez így? Természetesen a jelenség, az , hogy ő lett "A költő" egy erőteljes kánonnnak köszönhető, ami feltehetőleg egy idő után elhalkul, azok, akik piedesztálra emelték, már nem élnek, és azok, akik most újra felemelhetnék, már rég átértelmezték munkáját és egyfajta jótékony (?) iróniával idézik, emlegetik.
Érdemes "rá-google-ni" a szabadság szerelem címszavakra! Petőfi neve a hetedik linkben jelentkezik...csak? Csak.
És ez baj? Á, mért lenne az? Amíg eszünkbe jut számtalan szebbnél szebb gondolat, addig hagyjuk csak érvényesülni őt, járja csak át irodalmunkat, mindennapjainkat. És ha már nem, majd jön más...talán a "Hetedik".
(Parti-Nagy vers Petőfiről, szerintem érdemes megnézni
http://www.irodalmiakademia.hu/dia/diat/muvek/html/PARTI/parti00582/parti00582.html)
"Nem hiszem, hogy el lehetne ítélni azért bárkit is, mert elhagyja a családért a művészetet, ha azt szeretetből teszi." Rozmaring
Az elhagyás az már önmagában azt jelenti, hogy valami megteremtődött és attól szakadunk el. Ha ez esetben emberekről van szó, akikért egykor még felelősséget vállaltunk és megteremthetőnek véltük az a közösséget, amit "családnak" nevezünk, mindenképpen felmerül az erkölcsi vétek kérdése. Ugyanis mi ellen vétünk? Magunk ellen, hiszen felülbíráljuk egykori elhatározásunkat. Ez pedig csak indokolt esetben lehet áldásos. Művészetért? Mi más lenne a művészet célja, mint éreztetni egyfajta lelki közösséget, mint az, hogy láthatatlan bisztostűkkel kapcsolni össze embereket? Ha pedig pont emiatt hagyunk ott olyan személyeket akiknek szükségünk van ránk, akár a művészetünkre, akkor már eleve önellentmondásba kerülünk.
Hogy külső tényezők kényszerítenek? Nem lehet indok. Ebben az esetben az elhagyás csupán egy önző cselekedet, amit nem a művészetért, hanem a hírnévért teszünk, és amiből teljes mértékben hiányzik a szeretet.
A válasz tehát: elítélendő. Ott, hol a művészet az elhagyásra ad okot és nem a kapcsolatteremtésre, ott biztos valami nincsen jól.
Ezáltal nem egy korlátol erkölcsiséget szerettem volna hansúlyozni, hanem azt az ellnentmondást, ami ebben a helyzetben kialakul.
Megjegyzés küldése