Ketten egyedül?

Lichthof-napló 3.

Témánk mégis kihívta a kérdést, s arra legalább egy lehetséges válasz kezdetét. Itt bújkált mindez az elejétől fogva. Nem lehet duót csinálni akkor, ha valójában a magány izgat bennünket. Legalábbis így tűnik számomra. A megoldás, és egyúttal fontos előrelépés: két, párhuzamos szólót kell létrehozni, azonos témában, azonos objektumokkal, hasonló motívumokkal, de más nyelven. Hogy legyen mindez inkább az egyedüllétek párbeszéde, mint a párbeszéd álarcába rejtett egyedüllét. Ami csakis hazugsághoz vezethez.

A közös munkának vannak alapvető előfeltételei: ki kell alakítani egy közös mozgásnyelvet, ami óriási munka és nyilvánvalóan nem a mozdulatok formáiról szól, hanem, úgyszólván, a mozdulatok születéséről. Egy ilyen tréningsort levezetni, abban résztvenni azonban egészen más munka, mint amire engem Eszter felkért. De hát ezt persze sejthettem volna előre, de megint naiv voltam, és könnyelmű.

Sebaj. Végül azt hiszem mégis fontos ponthoz jutottunk. A dupla szóló ötletét így kétnapos távlatból igen gyümölcsözőnek tartom. Szimbolikája magáért beszél: képzeljük el a két szobát, a kettéválasztott közönséggel. A szomszédban zajlik a másik szóló, néha ide, a miénkbe is átszűrődik a zene, vagy a zajok, olykor a két szobát elválasztó duplaszárnyas ajtó kinyílik. Tudunk egymásról, de nem látjuk egymást. Aztán félidőben az előadók térfelet cserélnek. Most mindenki megnézheti azt, ami már egyszer lement odaát. Az eleve elrendelt kettéválasztásban már egy csomó mindent nem kell megmagyarázni. Azért nincs kontaktus, mert nem is lehet. Két élet van, két nyelv. Mindenkinek a saját fényudvara.

Tehát jelentem: elindultunk.

A hét hét kérdése - 2. forduló

Kedves Olvasóim!

Köszönöm azoknak, akik az első fordulóban megnyilvánultak. A kérdésekhez csatolt kommentekben olvashatók a válaszok. Kissé csalódott vagyok, hogy csupán ennyien mutattak bárminemű érdeklődést, de üsse kő! Folytassuk! Remélem, most jobban ki tudjátok elégíteni a kíváncsiságomat!

Mivel itt némi időbeli csúszás állt be, az új kérdésekre jövő hét szerda éjfélig várom a válaszokat!

A 2. hét kérdései

1. Mit tartasz legnehezebbnek a színpadi rendezés munkájában?
2. Lehet-e a színészet autonóm művészet?
3. Szerinted mi a különbség: tánc - színház - táncszínház?
4. Létezhet-e színház közönség nélkül?
5. "Van közös magány, amely szerelmet ébreszt..." A bemutatkozó fényképem alatt, oldalt olvashatjátok ezt a Barba-idézetet. Hogyan értelmeznétek, mit szólit meg bennetek?
6. Körkörös idő című bejegyzésemben szerepel egy fénykép Henri Cartier-Bressontól (a középső, lépcsős). Miről szól számotokra ez a kép?
7. Miért nem érkezett több válasz az első hét kérdéseire?

Válaszaim az előző kérdéssorra:

1. Mennyire azonosul Tarkovszkij a Stalker főhősével?

Teljes mértékben kifejezem reményemet az iránt, hogy tökéletesen azonosul. Másrészt az iránt is, hogy egyáltalán nem azonosul. Nem is lehet ez másképp: úgy sejtem, e két alkotói attítűd közötti játékban termékenyül meg igazán a kérdés, s az etikai-vallásos szférából mintegy esztétikai világgá lesz. Számomra a művészet mindig is titokzatos és rejtélyes volt, de éppen maga a titok és rejtély teszi olyannyira vonzóvá. A Stalker esetében a filmbéli kérdésfelvetés éppen ez: megdönthetetetlen-e a hit, a vallomás, a csoda, az út? Vagy mindez talán magában a kételkedés folyamatában jön létre? Akkor viszont paradoxon.

A főhős dilemmája éppen hogy paradoxon. Nem bizonyítható, vagy ahogy Kierkegaard írja a Félelem és reszketésben Ábrahám hite kapcsán: "nem közvetíthető". Csakhogy a Stalker mégis megpróbálja közvetíteni.

A Stalker egyszerre gyenge és erős ember. Retteg és rettenthetetlen. Hisz és kételkedik. Azt mondanám, esélyes ember. A múltkor láttam egy dokumentumfilmet Tempo di viaggio címmel arról, hogyan keresték a helyszíneket a Nosztalgia forgatásához. Maga Tarkovszkij rendezte Tonino Guerrá-val, forgatókönyvírójával közösen. Kiderült belőle, hogy Andrej nagyon szerette a történeteket. Sok története volt, amiből filmet szeretett volna csinálni. Egyszerű történetek emberek közötti viszonyokról. Sok titok, de semmi misztika. Úgy éreztem, hogy Tarkovszkij mindezeken teljesen kívül áll, a következő pillanatban pedig hogy egészen személyes mindehhez a kötődése. Nem értettem, honnan ez a hatás. Most se értem. Hacsak annyi nem elég, hogy többször elmondja: "szeretem ezt a történetet". Szeretni - nos ez vajon azonosulás, vagy inkább valamilyen külső szemlélet tisztasága? Hát nem mind a kettő maximálisan?

2. Mit jelenthet egy együttesben az, hogy vezető színész?

Az együtteseket vezetni kell. Hogy ne csak nevében, formájában, de útjában is együttes maradjon. A vezető színész, ha egy csoportnak van ilyen, az, aki mesterségbéli tudása és emberi minősége, energiái révén "szakmailag" meg tudja mozdítani, a színpadi impulzusok és a figyelem mentén össze tudja gyűjteni a többieket, s ilyen módon összekötő tud lenni a külső rendezés és a belső cselekvések, mozdulatok között.

A vezető színész önmagán túl egyúttal vállalja a többiek terhét is. A vezető színész tökéletesen a rendező kezére játssza a csoportot. Vezető színész csak az lehet, akinek van rendezője is, akár saját maga. Ilyen volt Moliére, vagy újabban filmen Chaplin és Woody Allen.

A vezető színésznek kell a legjobban ismernie a színészet mély titkait. Ilyen értelemben bizony vannak félrevezető színészek is, akik hatalmas károkat képesek okozni az együttes fejlődésében. Mindenesetre boldog lehet az a rendező, akinek egy igazi vezető színésze van, esetleg többis, s igen nehéz a dolga annak, akinek ilyen színésze nincs. A rendező ugyanis, mint kívülálló, mint első néző - akár a közönség később - elképesztő azonosulási vággyal fürkészi folyton a színpadot. A vezető színész az, aki általában először biztosítja a rendező számára, hogy a világba, melyet megalkotni készül, valóban betekinthessen.

3. Elítélhetjük-e Gauguin-t, hogy a festészetért elhagyta a családját?

Maugham-nak van egy kisregénye, Az ördög sarkantyúja, mely egy fiktív Gauguin-életrajz. A főhős, aki a család egy jóbarátja, éppen ezt a kérdést igyekszik tisztázni a maga számára. A cím jól kifejezi a választ is, amit a könyv a kérdésre ad.

Én a magam részéről inkább azt a társadalmat ítélném el - és nem az egyes embert -, aki az ilyen cselekvéseken felháborodik, értetlenkedik, aki foglyul ejti legnagyobb tehetségeit, aki az embert elképesztő színeiből, melyet eredendően hordoz, szürkévé, egyszerűvé, könnyen kezelhetővé, kiszámíthatóvá silányítja. A nyárspolgári milliőből csak menekülni lehet. S olyan színekkel válaszolni neki, mint amilyen színeket Gauguin használt a képein. Sokat kellene még tennünk azért, hogy ne a menekülés legyen az egyetlen megoldás. Ehhez azonban folyvást menekülnünk kell.

Gauguin a családjával elhagyott pár embert. A festészetével pedig megtalált milliókat. De nem is a végeredmény a fontos. Hanem az az elementáris késztetés, melyet megértenünk nem lehet anélkül, hogy egynémely esetben mi magunk is ne hoznánk ilyesféle döntéseket. Vagyis aki érezte már egyszer is az ördög sarkantyújának szorítását, nemigen feledheti el, miféle színeket remélhet azon túlsó oldalon.

Azt csak a nyárspolgárok gondolhatják, hogy ez önzőség. Ők ugyanis önzőnek találják azt, aki őket elhagyja.

4. Elítélhetünk-e bárkit, ha a családért elhagyja a művészetét?

Maugham-nak van egy másik regénye, az Örök szolgaság. Ebben a fiktív önéletrajzban voltaképp azt meséli el, miért lett festő helyett orvos. A válasz igen egyszerű: nem találta magát kellően tehetségesnek a festészethez. Középszerű festő pedig nem akart lenni. Teljesen igaza is van. Főleg, hogy végül kiváló író lett belőle! Bár mindenki idejében rájönne, hol az ő igazi helye a világban.

Van még két lehetőség persze: a kétségtelenül nagy tehetség elhagyja a művészetét a családért, illetve, hogy a kételkedő teszi ugyanezt. A kételkedő helyzete egyszerű: ha ő maga sem tudja, mit tegyen, ki ítélheti el? Tegyen, amit jónak lát. Az igazi tehetséget azonban kötelezi saját tehetsége. Persze elítélni őt sem lehet. A művészet számomra semmiképp sem tűnik olyan individualista műfajnak, mint ahogy sokan szeretik látni. Ha valaki nem szeretne élni a tehetségével, majd él vele más. Mégpedig ugyanazzal a tehetséggel! Ne legyünk olyan nagyképűek, hogy azt gondoljuk, a tehetségünk hozzánk tartozik és csakis hozzánk. Nem, az egyéniség az egy másik kérdés.

"Ti mindannyian egyéniségek vagytok!"

A tehetség nagy titok, és lényegében döntheti el az ember életét. Ugyanakkor a tehetség transzformálható. Ha valaki a művészetét, méghozzá nagyszabású művészetét hagyja el, annál nagyobb felelősséggel tartozik a családjának. Mert ott az örökség nem anyagiakban mérhető.

5. Lehet-e a színház által vezekelni?

Lehet. Sőt, igazából csak ezt kellene tenni. Csakhogy nagyon nehéz. Vallomást tenni, méghozzá saját magadnak, s ebből cselkekvéseket kikristályosítani, majd azt közölhetővé tenni, nos, igen nagy kihívás.

De a munka tétje nem nagyon lehet más. Legalábbis azoknak, akik valamely egyetemes lelki-szellemi terhet magukon érezni vélnek. Az állandóan tükörbe nézegető, önmagukon egyéni színeket keresgélők, a másokon állandóan fanyalgók, a szakmai és emberi alázattól mentesek állnak a legmesszebb mindettől. A félelem tönkreteszi a színházat, a színjátszást. A félelem azonban eredendő. A vezeklés a másik irány, amerre a félelemből visszafelé mégis elindulhatunk.

6. Mondhat-e nekünk ma valamit Petőfi Sándor költészete?

"Sors, nyiss nekem tért,
hadd tegyek az emberiségért valamit."

Figyelemreméltó lelkesedés. Valamit! Bár tudnánk ehhez fölérni!

7. Mi lehet annak a jelentősége, hogy a hetedik napon Isten megpihent?

Dehogy pihent! Ünnepelt. Ránézett a képére, mint a festők, s aztán már festőnek tudta magát. Istenből Teremtő lett. Bár mindig is benne volt a lehetőség. No de most! Most aztán! Képzeljük csak el, mekkora idegrendszer kellett ahhoz, hogy abbahagyja a teremtést. Ha már ennyire belejött. Ezek után pihenni! Mintha elfáradt volna. Dehogy! Mámoros lett inkább, diadalittas. Féktelen. Csodálta és nem értette a saját művét. A mű több lett mint az alkotó! Hordozza az alkotót, de még mást is. Isten többre képes Istennél. Ezek után magába fordultan pihenni! Ünnep ez, kétségtelen: a Teremtés ünnepe. Hogy ez formailag tánc, heje-huja, dínom-dánom, vagy egy függőágyban való merengés, melynek során át-átlibbennünk az álomba, s a vasárnapi tyúkhúsleves illatára ébredünk, nos, ez szinte alig számít.

Körkörös idő

Lichthof-napló 2.

Ajjaj! Megint belenyúltunk a méhkasba, én már látom. Mert próbálja az ember a világ legegyszerűbb képét megfejteni: állsz egy falakkal körülvett szűk térben, fölötted magasodik az ég, oda nézel, a fény onnan rád sugárzik, és valamit érzel. Nyilvánvalóan van ebben valami közös, tehát hogy mindenki ugyanazt érzi némileg. Ha ugyanis nem érezné ugyanazt, többé emberek között semmi meg nem történhetne, csak a folyamatos félreértés állapotában lennénk. Egymásnak többé élményeinkről nemhogy a művészet, de a legegyszerűbb szavak, mozdulatok által sem lennénk képesek beszámolni.

No, nem mondom, ilyen is van, az úgynevezett kötözködőkre kell gondolnunk, akik előszeretettel csimpaszkodnak bele bármilyen szóba és leginkább bármilyen mozdulatba, éppen azok az emberek, akik ettől remélik önnön létük megerősödését, kötik ugye az ebet a karóhoz, roppant idegesítőek és kicsinyesek, de persze nekik folyton igazuk van, másuk sincs, csak igazuk - tehát őket is ismerjük, mint ama másik, fontosabb érzést.

A lichthof - hogy földi cselekvéseitől most eltekintsünk - az eget keretezi. Keretében az eget kiemeli, tudja ezt bárki, aki gondterhei közepette valaha is felpillantott és sóhajtott már felé. Megsejtjük azonban, hogy ezúttal a falak mi magunk vagyunk, saját lényünk ugyebár keretezi fölöttünk az eget. Látunk belőle oda, mintegy csőből kifelé. Elmondhatatlan nosztalgia (nem tudom, milyen más szót lehetne ide illeszteni) tör ránk, mert egyfelől önmagunktól, mint börtöntől szabadulnánk, de mégiscsak innen nyer oly nagy jelentőséget az a lepedőnyi kék, az a megváltásnyi fény. De itt még többről is szó van. Mert az ember - számomra így tűnik - csak félig fénylény, másik felében bizony árnyéklény. És itt erre különös tekintettel kell lennünk, mert megváltódni is ugyebár csak bizonyos vétkek elkövetése után ér valamit.

Mint jó drámához illik - mégiscsak színházról lesz itt szó, kérem szépen! - sarkítsunk. Gondoljuk el a legkomolyabban ama pillanatot, amikor felpillantunk. (Szinonímák: pilla, rebben, lidérc, szerelem, hit.) Tehát hogy abban az egyetlen pillanatban lehetséges a világ mindenestül, mert abban a pillanatban minden összefut, és ehhez nem szükséges múlt és jövő, ehhez nem szükséges vágy és emlék, hanem mindezek csupán következmények, mint ahogy bárhogy képzeljük el - minő heroizmus! - a világ Teremtését, annak legelső pillanatát - ami miről is szól? -, azt csakis mindennel együtt és mégis minden nélkül tudjuk csak megélni. (Beszivárog mindez bármilyen teremtésbe, alkotásba, legyen az akár csak egy egyszerű asztal elkészítése, s jönnek is a platóni ideák, meg minden, de hogy az asztal végül hogyan lehetséges, tehát miért nem adjuk fel az első perctől, és miért gondoljuk azt hirtelen, törésszerűen, hogy azt megalkotni nem lehetetlen, miközben a maga teljességében elgondolni nem bírjuk, ez nagyon merész tett, mondhani a kezdeti tett, mely valamiképp megelőzi az ideát is!) Szinonímák: ihlet, hit, szívdobbanás.

Vállalkozzunk ennek mintájára egy még lehetetlenebb (ezt fokozni!) kísérletre: azt a pillanatot, mint felbonthatatlant, terítsük ki mégis, mint egy térképet. Benne keressünk mozgásokat, konfliktusokat, dramaturgiát, időt. A megállított idő ideje hogyan telik tehát? - ez itt és most a mi nagy kérdésünk.

(Ne felejtsük, nem öncélú a játék, hanem az élmény közvetítéséről próbálunk gondoskodni, egy ihletett pillanat kibontásáról, hogy ne maradjon csupán a miénk. Mondhatnám úgy is, hogy a pillanatnyi időt transzformáljuk át a kiterjedt térbe, a színházi térbe. Ez persze alkímia, nem vagyunk naívak, sem ál-naívak, tudjuk, hogy ez elsősorban átváltozási tudomány, önmagáért űzzük, de nem a haszon végett - ezt csak az ostobák gondolják, - hanem belső, úgymond biológiai kényszerből. Kinek a teste nincs bedugaszolva, mint a befőtt, annak a teste lélegzik, mint a tangóharmonika, és abból zene kívánkozik, barátaim!)

Sarkítunk tehát, és minden életet belesűrítünk ebbe a pontba, majd onnan kiteregetünk újra, de ugyebár jó eséllyel egészen mást kapunk, mint amit az elején, mint életünket bedobtunk. A kettős transzformáció a következő: az élet megszűnik, az élet kibomlik. És ez teljességgel egyszerre történik!

Arra gondolok tehát, hogy mondjuk én, a 28 éves Formanek Csaba másfelől például egy ezeréves arcképfestő vagyok, de egyúttal még csak a megfoganás pillanata előtti angyali gyermek. De nem azért, mert ez általában így van. Nem. Itt csupán egy pillanatról van szó. Nem érdekes, hogy ez a pillanat megismétlődhet-e. Ez a pillanat az ismétlődést nem önmagán kívül, hanem belül hordozza. Ebben a pillanatban én ismétlődöm.

Nagyon szeretem, és mind a mai napig nem értem a következő sorokat: "Már a kérdésfelvetés sugallja - legalább - egy válasz kezdetét. Nemcsak azért, mert az emlékezet fogalmának legegyszerűbb, legevidensebb értelmezése magába foglalja az "azonos", az "azonosság", tehát az ikerség gondolatát az esemény és múltja, a kép és emléke között (mely utóbbi sok másik emlékpárt egyesít tükrében), de azért is, mert a mese szerint születésükkor Kasztor és Pollux, bár ikrek és látszatra megkülönböztethetetlenek voltak, ennek ellenére, láthatatlanul, különböztek." Jacques Roubaud

Hogy én, mint én miért egyedül és miért így születtem a világra, azt nem értem igazán. Holott egyrészt lehetséges volt minden, hogy mivé lehetnék, másrészt - erre a megfejthetetlen pillanatra, ami a születés, és ami persze pillanatában is folyamat, és folyamatában is pillanat, emlékezve (holott nem emlékezhetek) - nem tudhatom magam egyedül elképzelni. Tehát van nekem egy valamilyen meg nem született ikertestvérem (és nem ideám!), aki létezés nélkül is társam, és van nekem számtalan életem, melyek megvalósulás nélkül is életeim. A kettő egymástól elválaszthatatlan.

Van bennem tehát egy másik világból átszakadt önazonossági vágy és emlék (itt és most eredendőbb szót és csupán egyet kellene használni, de ilyet nem tudok), és emiatt egyszerre teszem az elrejtőzés és a kinyílás aktusát, ami csak látszatra ellentmondás.

Ez a lichthof: az elrejtőzés és a kinyílás azonos aktusa. Ha a lichthof-ban vagyok, ha tényleg ott vagyok, akkor bármit csinálok, ezt az aktust hajtom végre folyton. Ez a születés és a halál azonos pillanata, időtlenül, mégis időben. Fényudvar. Végtelenül átvilágítom magam, és végtelenül sötét maradok.

Licht: fény, világosság, gyertya; világos, gyér, belső.

Magamat másképp, mint körkörös időt járva-táncolva, elképzelni nem bírom. De igazából az idő jár bennem körkörös táncot.

Ebből cselekményt kivonni már nem nehéz. Ennek mozgás- és egyéb formáit megtalálni, ha elég szorgalmasak vagyunk, szintén nem nehéz. Ama átvilágítás-elsötétítés aktusát megtenni viszont mindenekfelett nehéznek tűnik.

Ami most jön azt csak sejtem, de döntő sejtés: azon aktust megtenni csakis úgy lehet, ha azzal önmagunk életét azonosítjuk. Ugyanis az életben ezt elkerülhetetlenül tesszük. Az életünket odáig tisztítani, hogy ez a félelmetes és eredendő tudás olykor zavartalanul fölragyoghasson, miközben etikai, esztétikai, biológiai gyanúsítgatásoknak vagyunk folyton kitéve, nos, ez a mi munkánk, és nem is kevés.

Én szurkolok magunknak, hogy erre képesek legyünk. Abban biztos vagyok, hogy akik eddig ismertek, ezután nem fognak ránk ismerni.

(Olvasd el a Lichthof-napló 1. bejegyzését!)

(Nézd meg ezeket a fantasztikus képeket, melyek azt hiszem a fenti írásnál jobban kifejezik azt, amiről szólni akartam. http://www.spavia.com/photo/)

Archív töredékek

Amolyan archív színházi naplót gyártok most az elmúlt fél év során elkövetett színházrendezői jegyzeteimből, vallomásaimból, melyek az iwiw különböző fórumain jelentek meg. Tanulságosnak tűnik újraolvasni őket, némileg jobban értem már a folyamatokat, melyek révén oda jutottam, ahol most vagyok. Címeik természetesen akkor még nem voltak.

A legjobb színész
2006. december 19. 14:55

A színészet az egyetlen olyan művészet, ahol az ember egyszerre - a szó szoros értelmében - tárgya és alkotója is a műnek. Ő a hír és ő a hírvivő. Az ember összes képességét képviseli. Ha a társait vesztett Odüsszeuszt vagy Robinsont játszod, nem éppen abból indulsz ki, ami a próbaterem magányában történt veled? A színész ekkor csak félig társas lény, abban, aki a hírt viszi; akiről szól, az nagyon is magára maradt, vagy száműzött, vagy elidegenedett, vagy magányos, stb. ahogy tetszik. Miként a nézőtér is, sokan vannak, de mindenki magában, valahol nagyon is egyedül ül, és egyedül nézi végig az előadást. Na már most szerintem igazából minden "szerep" ilyesféle, egy kicsit legalább ilyen, szükségszerű hogy ilyen legyen, ez a színjátszás technikájából ered, illetve, hogy VAN technikája, és hogy ilyenformán mégsem csak a néző előtt történik; a próbateremben a színész előfeltételezi a nézőt, ő maga képes megteremteni. De végül még arra is képes lehet, hogy önmagán kívül egyéb nézőre ne is legyen szüksége, ekkor ő lesz a hír, a hírhozó, és a hírt kapó is. Csoda, hogy ezek után Istennek érzi magát? Ha még emellett arra is képes, hogy emberi múlandóságával számot vessen, nos, akkor szerintem létezhet színház egyedül is, no, én éppen azt szeretném látni egyszer! De ezt csak akkor tehetem meg, ha én magam vagyok ez a magányos színész, hiszen máskülönben nem lehetek ott, ugyebár. Igazán sajnálom, hogy ezzel sokakat kirekesztek, de ez a műfajból ered. De végül az ember mindig megtörik, és csak megmutatja másoknak is.

De a legjobb színész, hát a legjobb színész! azt sosem fogjuk látni!

(fájdalom ez, mély fájdalom igazából...)

A mester születése
január 2., 16:45

Grotowski írja: "A színésszel való munkában lehetséges a "születés" sajátos, kétszemélyes jelensége. Ekkor a színész - még egyszer - megszületik, nem annyira szakmailag, sokkal inkább mint személyiség. Az ő "születéséhez" társul, újra és újra, a műveletet vezető mester "születése", aki figyelemmel kíséri őt és aki - bocsássák meg nekem e fogalmazást - közel áll az emberi lény végső elfogadásához."

És talán ez nem csak a rendezőre, de bizonyos módon a nézőre is igaz. Számomra nem érdekes az a színház, amely nem tesz engem mint nézőt "mesterré", vagy nem engedi, hogy az lehessek. És az sem érdekes közönség, aki nem akar "mesterré" válni.

Nem tudok mást mondani: dolgozni kell. Akik kívülállók, azok pedig egyszerűen kívülállók, még akkor is, ha ezt olykor fájdalmas megélni.

Így fejezi be Barba a könyvét
január 12., 20:10

"Van közös magány,
amely szerelmet ébreszt...

Csak annyit mondhatok: hívjátok segítségül elveszettségeteket, hogy felfedezhessétek a tánc maszkja mögött rejtőző arcotokat! Ne feledjétek, hogy munkátoknak és jelenléteteknek "szerelmet kell ébresztenie"!

Elérkeztünk a véghez, és most mindegyikünk megkezdi visszatérését magányába." (Eugenio Barba: Papírkenu)

A legsötétebb komédiák
január 15., 21:29

Thomas Bernhard drámáival szórakoztatom magam a napokban. Azt kell mondjam, zseniális! Meglepő, hogy bár 7 éve a kedvenc íróim egyike, újra és újra fel kell és lehet fedezni. Sötétebb komédiákat ember még nem vetett papírra. Ajánlom mindenkinek, aki embergyűlöletét szeretné igazolni és ugyanakkor felszámolni is. A hazugság anatómiáját is alaposan megismerheti az ember... Minden főhőse őrült és mániákus, tehát természetesen egyszer szeretném eljátszani valamelyiket.

Szörnyeteg szívem
január 25., 13:31

Mint előadóművészettel foglalkozó ember, és mint irodalommal foglalkozó ember, és mint gondolatokkal foglalkozó ember, úgy kell nekem is a visszajelzés, mint egy falat kenyér, és mint ember, újra és újra rá kell ismernünk önmagunkra, egymásra, ha nap mint nap megváltozunk is. A művészet feladata talán a szörnyeteg szívek megszelídítése, s ez alól a sajátom nem kivétel, hanem első a sorban. Van valaki bennem, akinek tudnia kell, szörnyeteg szíve fölött van-e még uralma. Azt hiszem ránk borul a borzalom, ha ilyen tudásaink elvésznek. A jelek, amik e tudás alapját adhatják, élő emberek.

(Vagy holt emberek. Itt persze az élőkkel szoktunk kommunikálni. A halottaimmal másképp szoktam, máshol, bár nem feltétlenül másmiért.)

Az alkotóélet nehézségei
február 17., 22:06

Csak annyit szeretnék most mondani, hogy ez nagyon nehéz, […] és én most igazán nagyon fáradt vagyok, egész életemre elég lehet ez a fáradtság, öt éve úszom az árral szemben megszakítás nélkül, hallottam szirének énekét, összezúzott Szkülla és Kahrübdisz, éltem és sóhajtoztam Kirké szigetén, szelet fogtam, vetettem, falovakat építettem és Trója alatt reméltem barátságot, társakat gyűjtöttem és hagytam el, társak találtak meg és maradtak el, főztünk pecsenyéket ünnepkor, bolyogtunk a tengeren hazavágyva, sok nép eszejárását kitanultam, istenek háborgatták a tengert vagy gondoskodtak sorsomról, bekukkantottam az Alvilágba. De most igazán nagyon szeretnék hazatérni, átlőni 12 fejsze fokán, a kérőket legyilkolni, s végül egyetlen hosszú álom nélküli alvásban megpihentetni a testet-lelket, melegben ébredni, mosollyal, félelem és feszültség nélkül. De vajon hogy lehetséges ez? Hogyan lehetséges, ha az ember még csak félúton van hazafelé? Mi hajthat még, miben hihetek? Honnan szerezzek több erőt, ha nem erőre, hanem valami másra lenne szükség?

És hogy mindez nem csak határos a lehetetlenséggel, hanem gyakorlatilag az. Csakhogy a kocka el van vetve, és én most már nem választok új mesterséget. Ennél könyörtelenebb átok önmagunkra nem vetődhet. Hogy a pillangó kikeljen, el kell pusztítania a bábot. Ha mégoly fájdalmas is. Remélem, kibírom. Remélem. Remélem. Remélem...

A Mizantróp rendezői naplójából, mely végül Egmontiushoz vezetett
március 14., 16:37

Most sebtiben szeretnék néhány támpontot adni az előadáshoz.

1. Gábor Miklós írja Alceste szerepe kapcsán:
"Minden szerepet úgy kell felépítenem, hogy szabadon mozoghassak. Lehetőséget kell adnom magamnak a teljes feladásra, a meditáció és csend pillanataira, amikor szinte megunom és abbahagyom a játékot; és lehetőséget kell teremtenem a temperamentum kitöréseire is, az elrugaszkodásra, egész a ripacskodásig, a kiáltásig és pofavágásig. Ha ez megvan, akkor a szerep jól van felépítve. ez biztosítja szuverenitásomat. A közönség talán nem tudja mindig követni a gondolataimat, de a mozgásnak látványa és változatossága leköti. És néha úgy érzem, hogy Moliére engem ebben akadályoz!"

2. Michael Camille művészettörténész A szerelem középkori művészete című könyvéből jön pár részlet:
"Egy virág a képben nem virág, csak egy alak;
Akárki fest is egy virágot, nem egy virág illatát festi le.
Ez a szerelem középkori művészetének legfontosabb iróniája, mind verbális, mind vizuális értelemben. A szerelmes számára a kép egyfelől illúzió, a vágy mindig megfoghatatlan tárgya, de másfelől ez a nagy üresség nélkülözhetetlen támasztékként szolgál a vágy szerkezetében. Kép nélkül a szerelem nem létezhetne."

3. Ez is Camille, és ez elég durva szerintem:
"Mai freudi fogalmaink szerint Nárcisz vétke az volt, hogy önmagával esett szerelembe. Régen azonban ezt nem így értelmezték, hanem úgy, hogy egy képbe szeretett bele, ez az ő bűne. Eme mítosz tehát a művészet szabadságáról szól, és főként a 15. században vált a képzelet játékává. Még az olyan anyagok, mint pl. egy faliszőnyeg is képes volt a víztükör hatását kelteni Nárcisz elképzelt kútjában az árnyékolás és a fonalszövés technikájának segítségével. Az ilyen remekművek révén vált ez a mítosz annyira erőteljessé a középkori szerelmi költészetben, ahol a tükörkép megelevenedését jelképezte. A fiatalemberen kívül még egy önmaga által elbűvölt teremtményt is láthatunk ezen a faliszőnyegen: egy fácánt, aki szintén önmagát szemléli a víztükörben. A Le Livre du Chase du Roy Modus-ban (1377 előtt) azt írják a fácánról, hogy olyan madár, melyet könnyen el lehet fogni egy tükör segítségével. Nem azért, mert az hiszi a látványról, hogy az önmaga, hanem mert riválisának gondolja, ezért "féltékeny lesz a saját tükörképére". A faliszőnyeg hátterében látható még több más állat, mely a hiúságot ábrázolja.

<ÉS MOST JÖN A LÉNYEG!!!>

Egyes történészek Nárcisz zárt vágykörében egyfajta homoerotikus impulzust véltek felfedezni az iránt, hogy megkettőződjön, tehát hogy a hím egy magához hasonlót hozzon létre. Mások szerint az alak inkább megnőiesedik, így a nőt mint felszínt, a férfit pedig az alatta rejlő lényegként értelmezhetjük. A Nárcisz-paradoxon valószínűleg abban rejlik, hogy a fiatal férfinak nincs önazonossága és a víz sírjában elveszíti önmagát a képi megszállottság által. Leon Battista Alberti humanista művészettudós Della Picturá-jában (1436) Nárciszt így jellemezi: "ő a költők által elképzelt festészet feltalálója...""

4. Az előzőhöz kapcsolódóan csattan az ostor:
"Nincs jobb közvetítője a hatalomnak és a férfiúi sóvárgásnak, mint az egyszarvú: egy állat, amely soha nem létezett. Mint ahogy számos, ebben a fejezetben említett jelkép, ami első látásra egy kölcsönös pillantásnak tűnik, nem más, mint az önszerelem hosszas merengése. Az egyszarvú is kizárólag önmagában talál kielégülést, mint ahogy azt számos szerelmet ábrázoló középkori jelkép is mutatja, melyeket egy férfi és egy nő közötti kapcsolatra vonatkoztatva szeretnénk idealizálni, de amelyek valójában egyoldalú, férfiközpontú megközelítések."

5. És még Andreas Capellanus elővigyázatos leírása A férfi rápillant a hölgyre tárgyában:
"Amikor egy férfi megpillant egy nőt, aki éppen hozzá illő szerelemre és az ő ízlésének is megfelelő, a szíve mélyén elkezd érte sóvárogni, majd minél többször gondol rá, annál jobban égeti a szerelem, míg elérkezik egy bensőséges elmélkedéshez."

És az hiszem a kör bezárult. Tehát:

Moliére Mizantrópja az egyik legtitokzatosabb darab a világon. Elsőre egyszerűnek, sőt esetleg semmitmondónak vagy idegesítőnek tűnhet. A nyelvezete mintha kopott lenne. A téma, ezek az alakok olyan régiek, unalmasak! Pedig dehogy!!! A ravasz mester nagyon telibe talált valamit. Ezt általában nyelvileg szokták elemezni, illetve a cselekmény felől. Mi megpróbáltuk a szöveg és a cselekmény nélkül megérteni a darabban mozgó erőket. És ez pedig mindenekfelett az a hiúság, melynek okán mind Nárcisz, mind Echo nimfa megkapta a maga isteni büntetését, ahogyan Moliére esetében Alceste és Celiméne sem képes igazából egymásba szeretni. Az önkép témája új és új (magán)mítoszokat, vagyis álmokat nyit ki. Ennek a zárt vágykörnek az olykor kinyíló, egymástól elforduló, vagy olykor egymásba másolódó formációi és belső működésének törvényei izgattak - sokkal inkább, mint a sztereotip színházi sablonok perfekt alkalmazása. Tulajdonképpen ezt a témát járja körbe Moliére is, a valódi cselekménye ez a darabnak, ez a logika, ez a nyelvi ösztönző is. "Önmagammal így elégedett vagyok" - mondja Acaste márki. Ez az önmagába harapó (benyaló) mondat képi megfelelője a Nárcisz-mítosz környékén keresendő. A játék és a provokáció arról szól - és ebben válhat Alceste ördögivé, - hogy ezt a folyton vissza és visszazáródó vágykört kinyissuk-kirobbantsuk - a szerelemben megkövetelt éberség(!) vágya válik itt dühhé, vagy varieté-ünneppé. De mindkét kimenet végén ott áll, hogy őrá magára is rázárul e vágyszerkezet. És hogy itt ezen a ponton a dolog lételméleti kérdéssé válik. Felöleli valamennyi emlékünket, látomásunkat, jövőnket és múltunkat, sorsunkat és teremtőerőnket. Be kell lássunk a varieté mögé: nagyon fáj! kiabálja minden. Csakhogy ez itt az ünneplés világa!!! Csengő-bongó verssorokba áll minden össze. De ha mindezt Oronte költi, nos, akkor a világ, a divatmagazinok mintájára, nárcisztikus önünneplésbe lép önmagával. És az Oronte-ok mindig sikeremberek. És a sikeremberek mindig bemaszatolják a veszteseket is. Borzalmasan erős tehetségre van szükség ahhoz, hogy az ember ne váljon maga is korrupttá. Alceste rémálma mi más lehetne, mint hogy ennek a falkának éppen ő lesz a vezére?

Szóval bonyolult egy világ ez, de korunk bűne sem más, mint éppen ez az önszerelem, ráadásul annak ünneppé emelése!, melyből sehogy sem tudunk kivergődni, és ez minimum Moliére óta itt kísért minket legmélyebb álmainkba is beszivárogva. Ezt fogalmaztam meg régebben úgy, hogy a történelem végét ünnepeljük, mert hiszen akkor ez minimum metafizikailag vérfertőzés! Ha-ha-ha!

Egyébként minimum a középkor óta tart ez a dolog.

Lírai gondolatok Portugáliában
március 25., 05:05

A színész kifejező eszköztára végtelenül gazdag. A színészi módszer végtelenül gazdag. A módszer megközelítése végtelenül gazdag. A precizitásban bújó spontán lehetőségek végtelenül gazdagok. Az öröm, vagy a bánat, vagy a kétségbeesés, vagy a bizonytalanság vagy az erő érzete végtelen lehet. A színészetben végtelen szabadság rejlik, mely egyúttal rémisztő. Aki itt sajnálja, félti, óvja magát, lusta, elfáradt, eltompult, stb. annak nincs esélye semmit sem megközelíteni. Legfeljebb egész életében álmodhat arról, hogy egyszer majd létrehozza a nagy művet. De igazában folyamatos lemaradásban van. Mert nem a szabadságot választja. Ez ilyen egyszerű (bar nem könnyű). Arra vágyom, hogy ezt az állapotot elérjük. És ennek csak a tiszta formája lehetséges, nem olyan félmegoldások, mint amilyenekre jelenleg is folyamatosan rászorulunk. (Bár minden korábbinál kevésbé!)

Emberek! A világ hatalmas, és bizony sokan vannak, akik társaink lehetnének, ha akarnánk. Tanuljunk egymástól sokkal többet, mint eddig. Tanítsuk egymást sokkal több elmélyüléssel mint eddig. Válasszuk egymást sokkal tudatosabban, mint eddig!

(Én ezen mind a Gondoskodást, és a Gondolatot értem.)

Bizony többet kell gondolnunk egymásról.
Többet kell gondolnunk egymásra.
Többet kell tennünk egymásért.

Az embereket az Isten talán nem "igazságosan" szórta szét a földön. Vannak itt olyanok, akik pont olyan helyre vágynak, mint Budapest. Budapesten pedig olyanok, akik épp ide vágynak. De végül szerintem az emberek vonzzak egymást, és a tájak ugyan nem, de az emberek utazhatnak, megtalálhatják egymást. Fontos tudni, hogy mindig vannak helyek, ahol rád varnak.

A színházi emberek például azt hiszem a világ minden táján mindig megértik egymást.

A jövőbe vetett művészi öntudat
április 3., 18:52

Bizony bármi is történjen, érdemes "önkifejezni". Csak ilyen fába jó belevágni a fejszénket, ami viszont nem működik, azt el kell hagynunk az életünkből. Ez a tisztulás útja, ez az egyetlen út, ami önmagunkhoz vezet. Mióta bemutattam a szólóelőadásomat a Fringe-n, egyre biztosabban érzem, merre visz tovább a (színházi) sorsom. Most minden át fog alakulni, és ebben nagy segítségre lesz szükségem azoktól, akikre még számíthatok, és akik igazán fontos emberek az életemben. Jöjjön, aminek jönnie kell, aztán ugorgyunk!

Fontos, hogy az a pár ember, aki még érdeklődik és nyitott és figyel és aktív és megismerésre vágyik, legyen hová mennie, legyen kire várnia, legyen hol elmondania. Legyen. Lesz.

Így zártam egy korszakot
április 13., 19:11

"Van úgy, hogy az egyetlen mód az ember érintetlenségét megóvni, ha feladja. Az egyetlen mód arra, hogy tovább is ártatlan maradjon, ha bűnt követ el. Az egyetlen mód életben maradni, ha meghal. Ez a vallás, a szerelem, a művészet misztériuma. És a virágszedésé." (Hamvas Béla)

Bábok
április 23., 19:49

Ha sikerülne olykor az élő színésznek is bábként használnia önmagát, mint eszközt, a nárcizmus és a hisztéria is eltűnne végre színpadjainkról. De nem akarom Craig elméleteit előcitálni most, csupán arra hívnám fel a figyelmet, hogy a színházban a színészen túl mindennél fontosabb, hogy mi mozgatja a dolgokat. A mozgatóelv (egy pár cipő is lehet, ami mozog!) alá vetni magunkat pedig alázatot kíván. Bár tudnánk a bábok alázatával ás pontosságával azok lenni, akik éppen vagyunk!

Az élet értelméről elmélkedtem
május 24., 14:24

Ne feledkezzünk meg egy Ödipusz nevű emberről, akit most nem Freud miatt citálok elő, hanem inkább mert ő egy olyan pasas volt állítólag, aki megfejtve a szfinx rejtélyét, a titkok mélyébe pillantva, önsorsának tragikumát meglátta, s beteljesítette. Az élet értelmét fürkésző embernek tehát - ezzel sajnos egyet kell értsek, bár nem túl fényes jövőt jósol - szembe kell néznie a teljes értelmetlenséggel. De ne feledjük, hogy Ödipusz története még nem ér véget az első drámában, jön az Oedipus Kolonos-ban, majd az Antigoné! Szóval ez egy szent ember lesz!

Nem lesz azonban mindenki szent, aki az élet értelmét - azonos ez az eredet kérdésével? asszem igen - kutatja, s abba belebukik. Ezt igen nagy tehetséggel kell csinálni. Mondhatnám: nyughatatlan tehetséggel.

Persze: mi a tehetség? Figyeljetek! nyelvi játék jön: tesz, tehet, tehetős; vagy: tesz, tehet, tehetség. Érezzük-e a különbséget? Az első van: mindegy, épp teszi-e vagy sem, ő tehetős. A másik "csak" egy lehetőség. Mikor lehet? Ha a cselekvését, ami a tőben rejlik (tesz) megvalósítja. Tehetséges: bír ezzel a lehetőséggel.

A tehetség, mivel egyéb feltétele nincs, önfarkába harapó kígyó, önmagát igazolja, semmi más őt nem igazolhatja. Legfeljebb kanonizálhatja. A tehetségbe betörni igen nagy lehetetlenség. A titkát feltörni: ez ellentmond önmagának. Vagyis: aki tehetséggel saját létének értelmét, titkát feltöri, tehetségébe nyerve így bepillantást (az eszköz itt céllá válik hirtelen!), annak már csak tehetsége romba dőlésének, elpusztulásának látványa marad.

Másképp: a titok oltárán önmagát feláldozó embert nevezzük szent embernek. Még másfelől azonban a tehetség önfarkába harapó kígyója igen gyenge jellem maradna, ha őt magát sorozatosan ilyen kísérleteknek nem tennénk ki. Az élet értelmének kutatása ott nyeri el értelmét(!), ahol ezt a kígyót - az ellenállás révén - izmosítgatja. Na most egyre nagyobb tehetség egyre nagyobb nyomást gyakorol önmagára. Képzelhetitek, mi lesz ennek a vége.

Vannak ugyanakkor óvatos tehetségek. És vannak önpusztító tehetségek. És vannak eltékozolt tehetségek. A tehetség, nyilvánvalóan, az élet, az eredet kérdéseinek nekifeszülő ember kaliberét hivatott megjelölni.

Oedipus esetében ez igen nagyszabású volt, hatalmasat zuhant, nem a trónról lefelé, hanem önmagába befelé. Ezért - mint egy teremtésmítoszban - olyan fontos, hogy hová temetik el. (Szent lesz a föld, ahová halála után a teste kerül, szól a jóslat.) Nem tudom világos-e? Olyan ez, mint egy egzisztenciális, gyógyhatású sugárfertőzés. Bizonyos élő emberek közelében is lehet érezni hasonló energiákat. Kisebb mértékben mindenkinél.

Az Oidipusz-problematikához
június 2., 17:20

Dramaturgia című írásában Hevesi Sándor így ír:

"A krízis állapota egyúttal a vétek állapota. Az ember vétkezik, amikor szemét a sorsra függeszti. Meghal, aki meglátja az Istent, mondták a régiek. Ez a vétek csak a nagy lelkek privilégiuma, s nem azonos a bűnnel. A bűn és a bűnhődés problémája nem ide tartozik, ezt már Schopenhauer is világosan kimutatta."

Négy jelentős részlet Kierkegaard-tól
június 8., 21:45

"[...] a végkifejlet csak utoljára következik, és ha az ember valóban tanulni akar valamit a nagy dolgokból, különösen a kezdetre kell figyelnie. Ha az, akinek cselekednie kell, a végkifejlet szerint próbálja megítélni önmagát, soha nem jut el a kezdetig. A végkifejlet, legyen bár az egész világ öröme, a hősön éppenséggel semmit sem segít; mert a végkifejletet már csak akkor ismeri meg, amikor túl van az egészen, és nem a végkifejlet által vált hőssé, hanem azáltal, hogy elkezdte."

"Az ember meghatódik, visszavágyik azokba a szép időkbe, édes, gyengéd sóvárgás vezérli céljához, hogy Krisztust az ígéret földjén vándorolni lássa. Elfelejti a szorongást, a szükséget, a paradoxont. Oly könnyű volt talán nem tévedni? Nem volt-e félelmetes, hogy az az ember, aki a többiek között járt-kelt, Isten volt, nem volt-e félelmetes vele egy asztalnál ülni? Oly könnyű volt-e apostolának lenni? De a végkifejlet, az 1800 év, az hozzásegít, igen az hozzásegít ehhez a nyomorúságos csaláshoz, amellyel az ember magát és másokat ámít."

"Tragikus hőssé az ember saját erejéből válhat, a hit lovagjává azonban nem. Ha egy ember a tragikus hős bizonyos értelemben nehéz útjára lép, akadnak majd, akik tanácsot adhatnak neki; aki azonban a hit keskeny csapásán halad, annak senki nem tanácsolhat semmit, azt senki nem értheti meg. A hit csoda, még sincs egyetlen ember sem kizárva belőle; mert az, ami minden emberi életet egyenlővé tesz, az a szenvedély, és a hit - szenvedély."

"Mint ismeretes, Lukács (14, 26) figyelemre méltó tanítást közöl az Istennel szembeni abszolút kötelességről: "Ha valaki énhozzám jő, és meg nem gyűlöli az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom." Kemény beszéd ez, ki hallgathatja? Ezért aztán ritkán is hallani. Ez a némaság azonban pusztán kibúvó, amely semmit sem segít."

(Kierkegaard: Félelem és reszketés)

Epilógus A szív arcképcsarnokához

Mint megannyi önarcképem, úgy vagyok
némán és bölcselőn immár, túl a sok
szerelmen, csordultig telten veletek,
ki ha kérné, hogy el ne felejtsetek,

mint önmagán kacagó éjjeli madár,
nyekergő szélkakas holdudvar ajtaján,
saját szívembe úgy lopóznék újra be,
magamtól koldulnék, tőletek sohase.

A szív arcképcsarnoka halotti tor,
és a büszke várúr asztalaitól
keretbe vert lelkeitekkel távozom,

nézem képem képeitekben, álmodom.
Álmodom, mintha ti lennétek, önmagam,
S kérdem hétszer is: egyedül mért maradtam?

Az arcképfestő szerelmei 8. - Jázmin

Első vers

Hűlt reménybe öltözöm
Múljék bánat és öröm
Hogy tisztábban lássalak
Még ha mind a száz alak
Kinek ismerlek hamis
Szólítlak bárki vagy is

Szólítlak lépj most elő
Bűbájos szép szerető
Sivatagi lélekváz
Majd lidércórán félreállsz
S mi helyeden ott marad
A hűtlen kihűlt latyak

Azzal pingállak sárral
Sűrítelek mocsárral
Keverlek tiszta szívvel
Locsollak esővízzel
Alkotlak tűzzel-faggyal
S arra kérlek maradj angyal

Maradj angyal csak nekem
Ne szólj csak nézz engedem
Engedlek eredj messze
Akinek lesz még mersze
Megszeret nem szeretlek
Hűvösen nézegetlek

S önmagam ki ott maradt
Kusza romjaid alatt.

- Van úgy, hogy valaki a természet kegyeltje, de nem az Istené – így válaszolt Egmontius, mikor soha meg nem fogant fiúgyermeke egy nap műhelyében meglátogatta, s a nőről kérdezte, ki anyja lett volna, s ki az arcképfestő utolsó ifjúkori szerelme volt.

- Ezek az emberek igen gyakran emlegetik az Istent, s minden kicsit is mély érzésüket belőle származtatják, holott valójában végtelenül földi lények. Jázmin is repülni vágyott, de súlya mindig visszahúzta, s az erjedő föld mocsaraiban mocskolta magát össze félelmében, melyet a boldogsággal következetesen összekevert. De Jázmin a boldogsághoz szükséges végső döntést sosem volt képes meghozni.

A gyermek furcsán nézett a mesterre, s a mester merengőn nézett a gyermekre.

- Inkább rá hasonlítasz, de pont olyan vagy, mint én voltam fiatalkoromban. Ha tudni akarod, miért nem születtél meg, elmondhatom. Anyád áruló volt, no nem azért, mert engem elárult, bár bizony ez is kétségtelenül megtörtént, és nem is azért, mert mindenki mást is elárult, hanem azért, mert önmagát árulta el. S ezt a bűnét, úgy látszik, azóta sem tudtam megbocsátani neki.

Tudom, arra vársz, hogy őt a vásznon megpillanthasd. Meg tudnám festeni a portréját, hiszen megbirkóztam már nehezebb feladványokkal is. De nincsen hozzá kedvem. Különös irónia önmagam felé. Hónapokig dolgoztam előző szeretőim megfestésén, s titkon végig arra készültem, hogy Jázmint újraalkossam a lelkemben, majd onnan a vászonra csalogassam igaz valóját. De Jázmint nem tudom megalkotni, mégpedig azért, mert Jázminnak a szívemben nincsen arca. Sajnálom, nem tudok neked sem róla semmit elmesélni.

A gyermek csak nézett, csak nézett. Leginkább valamiféle fájdalom érzését lehetett volna várni, hogy rajta mégis megjelenik, de annak nyoma sem volt. Nézett és hallgatott.

Hallgattak. Ki tudja mire gondoltak eközben, gondoltak-e egyáltalán valamire.

Hallgattak.

Egmontius pedig megfestette akkor a gyermek portréját, majd így szólt:

- Köszönöm.

A gyermek elment.

Második vers

Köszöntlek tavasz férfikor
S téged is arcodba nézni jó
Nyílt szívekre vágyom
Az ifjúság csak álom

Pihenek mindennek vége
Bátran nézek föl az égbe
Semmi sincs és minden volt
Vigyázzon álmainkra a Hold

Fülelek csönd szag rág
Eső koppan vissza rád
Gondolok nem gondolok semmit
Őrzöm csak a gyermek reményeit

Kóricáljunk együtt egy réten
Veled kit nem festettem még meg
S ti? Rajtatok nemcsak túl
Rajtatok konokul

Múltszagú és halvány vagyok
Isten veletek könnyű angyalok.

Az arcképfestő szerelmei 7. - Octavia

Octaviával gyorsan végzek, ígérte meg magának Egmontius, amikor arra került a sor, hogy A szív arcképcsarnokát egy újabb portréval szaporítsa. Hiszen Octaviát alig szerettem, merengett magában, s azt hiszem, ő sem szeretett engem, így tehát róla most csupán egy miniatűr arcképet festhetek, s bár sokáig úgy gondoltam, Octaviát festészetem által majd alaposan megleckéztetem, mégsem lenne igazságos bántanom, és pedig azért nem, mert – nem szerelmével ugyan – mégiscsak megváltoztatta az életem.

Octavia, köztünk maradjon, egy szörnyeteg volt, s szörnyetegsége végül összezúzta Egmontius maradék kétségét is a felől, hogy tehetségét, mellyel bőven ellátta a sors, a festészet területén kell kivirágoztatnia. Ez a kétség egyúttal a mester utolsó csepp humanizmusát is tartalmazta, ennek a halovány, de még létező emberszeretetnek, végső soron szánalomnak a révén vonzódott Egmontius Octaviához, eltekintve persze a testi vonatkozásoktól, Octaviának ugyanis démonikusan csábító teste volt, mely különösen csatakos szeretkezéseik alkalmával lépett eksztatikus működésbe. De végül a gyenge filantrópiát Octavia, ez a zsigereiben embergyűlölő lélek, elpusztította, s ezzel igen rövid szerelmüknek is egy csapásra véget vetett.

A lánynak persze mizantrópiáját illetően alapvetően igaza volt, de ennek módszerében a lehető legvisszataszítóbb formáját gyakorolta: Octavia ténylegesen haragudott az emberiségre, sértett volt és sértettségében ítéleteket gyártott sorozatban. Nem csak környezetéből, hanem saját magából is kirekesztette az embereket, így aztán Octavia üresen maradt, mint egy magát túlszívott, majd hirtelen kiszáradt sivatagi kaktusz.

Octavia Egmontiusban azt az ősi forrást remélte csörgedezve táplálni, melyet magában kénytelen volt elfojtani, s duzzogó kispolgári létében kiszikkadni hagyni. Octavia nem Egmontiust szerette, hanem a géniuszt, akinek Egmontiust remélte. Általa kívánta igazolni ítéleteinek jogosságát, a mesterből az igazság bajnokát akarta kipiszkálni, de Egmontius ettől a szereptől éppúgy ódzkodott, mint ahogyan hamarosan taszítani kezdte Octavia mérhetetlen szerelmi önkívülete, mellyel kettejük sorsát a valódi élettel szemben meghatározni igyekezett.

- Egyszer, igen hallgatag kedvemben derűs lelki sétákat tettem bizonyos akusztikus terekben, melyek az Ocatvia szavai közötti pillanatnyi csendekben nyíltak meg - mesélte Egmontius egy szórakozottságában az előtte heverő papírlapra ceruzával odafirkált önarcképének. – Octavia éppen lényének belső titkait elemezte, s cserébe simogatásra, becéző szavakra várt, lelki kenceficére, mellyel kesernyés hiúságát bemázolgatnom kellett volna. De még mielőtt eldöntöttem volna, hogy a csepegtetős színezésbe belefogjak-e, a lány már maga ellen szóló tüntetésnek könyvelte el némaságomat, s abból engem erőnek erejével kiráncigálni törekedett. Nem akartam én Octaviát megbántani, csupán, nem is tudom, különös hangulat lett rajtam úrrá, s csak tovább füleltem bele a nagy hangtérbe szótlanul, s ő hiába szökött föl a hisztéria csúcsaira, hiába ontott kétségbeesésében sűrű könnyeket, önmagát hiába tárta föl a maga számára is megdöbbentő megalázkodással, hiába rendült meg, ami benne megrendíthető volt, nyugodt közönyöm szűnni nem akart, bármit tett, csak táplálta azt, s amikor végül felszólított, hogy házát azon nyomban hagyjam el, bárgyú mosollyal ábrázatomon szedelőzködtem össze, s hagytam faképnél őt és minden további közös életünket. Ezt a kínos vigyormaszkot öltöm magamra azóta is, amikor a végső búcsú perceit élem át, és valamely csendország szentföldjére kártékonynak mutatkozó emberek társaságától magam remélhetően örökre megvonom.

Az irkafirka önarckép láthatóan mély hallgatásba burkolózott a mester szavait követően, aztán összevonta a szemöldökét, és bátorságát összegyűjtve így szólította meg alkotóját:

- Drága Egmontiusom, döntésed igazán érthető, hiszen miután a leány a csendpróbát nem állta ki, s te sem álltad ki az ő kenőcspróbáját, legjobb volt valóban elválnotok.

- Örülök, hogy belátod – nyugtázta Egmontius.

- De azért ne felejtsd el a nyitva hagyott ajtó motívumát. Arról ez igáig mélyen hallgattál…

- Való igaz – fanyalgott a mester. – Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá.

- Szívesen. A nyitva hagyott ajtó egész későbbi sorsod próbaköve lett.

- Csakugyan – Egmontius erre nem szívesen gondolt vissza.

- A nyitva hagyott ajtónak köszönhető, hogy Octavia boszorkánysága mégsem hatott rád. Ugyanakkor hogy az ajtón mégsem léptél be, hogy ott a felkínált kincseket magadhoz ragadd, ez az el nem tervezett visszakozás, úgymond a végkifejlet nagy kérdése folyamatosan gyötört életed során.

- Mondd csak tovább, ha olyan okos vagy!

- Látom, mindjárt megneheztelsz rám.

- A jóslatra gondolsz, papírarcú?

- Arra.

- Rendben. Elmondom a jóslat történetét is, hogy kielégítselek. De azután gyötörj tovább Octaviával, mert róla sok összegezni valóm tényleg nincs, míg Jázmin, ifjúkorom utolsó szerelme igen terebélyes élményhalmazt hagyott maga után, s azt rendszerezni, vagy benne a legcsekélyebb rendszert is megtalálni nagyon nehéz lesz, hacsak nem lehetetlen, de mindenesetre ott valamennyi erőmre és gyengeségemre szükségem lesz majd.

- A jóslat és az ajtó közelebb visz Jázminhoz is.

- Gondolod? Meglehet. Szóval, a szörnyeteg Octavia titkos kamrájában a boszorkányság mesterségét gyakorolta néhanapján, bár csak amatőr boszorkány volt, egy rontás miatt ugyanis melyet kezdő korában ügyetlensége folytán önmagára idézett, a szakma valódi tudásából száműzettetett. Mindenesetre számos praktikát az évek során így is elsajátított, és bizonyos terülteken olyan alternatív utakat fedezett fel, melyek épp a kánonból való kívülállásuk révén boszorkányosabbak voltak a boszorkányságnál is. Más kérdés, hogy ezekkel ő mérhetetlen szenvedést zúdított mindig a saját fejére, de úgy tűnik, Octavia esetében ez elkerülhetetlen volt. Octavia egy napon rábírt arra, hogy vele titkos kamrájába bemenjek, s ott ő az életemről jóslatot mondjon. Octavia, nekem mint személynek, végtelen magányt, művészetemnek viszont végtelen nagyságot jósolt, s azt állította, hogy a kettő egymástól elválaszthatatlanul fogja kísérni a sorsomat. Azt is elmondta, hogy visszavonultan fogok élni, kevesekkel tartom majd a kapcsolatot, de sokan fognak rám megharagudni elzárkózásom miatt, s bizony sokan megátkoznak majd, és az átkok végül elpusztítással fenyegetik teljes valómat, de legfőképpen festményeimet, tehát életművemet mindenestül. Öreg napjaimra pedig egy végső és minden addigit felülmúló meghurcoltatás vár, s míg jómagam művészetem áldozata leszek, addig művészetem az enyém. Egymásba fogunk omlani, ahogy a becsvágyó építészt betemeti a maga tervezte palota, művészetének bábeli tornya, s abban végül saját síremlékét találja.

Nem nagyon akartam hinni Octaviának, de olyan meggyőzően beszélt festészetem nagyságáról, hogy végül a többit is el kellet fogadnom. Olyan nagy festő leszel, mondta, hogy emberfia föl nem érhet odáig, s te magad onnan föntről szemléled majd az életet, melytől elszakadni lelki gyengeséged miatt persze sehogy se bírsz majd, s a látványba épp művészeted tetőpontján beleszédülsz, s saját hegyed szakadékaiba zuhansz. Ott rajtad már senki sem tud majd segíteni, és ha tudna sem akarna.

Akkor én, megriadva fölfestett életutamtól, Octáviát egyéb lehetséges jövőképek tudományáról kezdtem faggatni, s ő kilátásba helyezte, hogy az bizony megnyitható, s ő nekem abban segíteni is fog, aminek révén számomra üdítőbb jóslat megalkotása is lehetségessé válik. S valóban, egy közös rituálé keretében az életem egy új, addig falnak gondolt ajtaját kinyitottuk. Octavia akkor nekem 40 nap hallgatást, teljes némaságot és szótlanságot írt elő, hogy ha majd a 40 nap letelik, azon új ajtón bekukkanthatunk, s ott egyén kínálkozó jövőimet számba vehetjük, hacsak nem álajtóról van szó természetesen, mert akkor persze újabb faltörő mutatványra fogunk kényszerülni. Octavia önmagára pedig 40 napos felejtéskúrát bocsátott, hogy az egyszer már meglátott jövőt ne olvassa majd rám újra. Csakhogy közben elfelejtette azt is, hogy engem némaságra kötelezett, s elfelejtette az egész jóslás-históriát, a kinyitott ajtót és minden egyebet, s így történt, hogy azon bizonyos napon házából és életéből hallgatagságom miatt kiutált. Én pedig e némaság közben igazán új felfedezéseket tettem, így például kifüleltem Octavia hamisságát éppúgy, mint a magam valódi elkötelezettségét a nagystílű művészet mellett, és a kisstílű emberek ellen.

Mindenesetre a kinyitott ajtón nem mentünk be, ott egyéb lehetséges sorsaimat nem vizsgáltuk meg, hanem azt az ajtót bizony nyitva hagytuk. Néha úgy érzem, ha azon az ajtón mégis beléptem volna, menten szörnyethaltam volna. Máskor a végtelen boldogságra gondolok, melyet választhattam volna ott magamnak. De leginkább a titok titokzatossága izgat, s emiatt lehet az is, hogy egész hosszú életem során hagytam magam vergődni a kérdést illetően. Mert az ajtót bármikor bezárhattam volna, vagy oda más boszorkány segítségét kérve mégis behatolhattam volna, ezt azonban nem tettem meg. Rettegve éltem az életemet inkább, s rettegek most is, ha erre gondolok. Mert az a nyitva hagyott ajtó maga a nemtudás, maga a jámbor és bamba halál, mely úgy csap le az emberre, hogy minden korábbi működését kétségbe is vonja. De a nemtudásban rejlik a születés titka is, s mindannyiszor, amikor a halálon naponta át- és átesek, megélem az újjászületés hatalmas tisztító élményét is. Erről többet azonban nem szívesen beszélek, hiszen ez jóval inkább a hallgatás és a szótlanság terepe, mintsem a csacsogásé.

Ennek szellemében az önarckép és Egmontius jó darabig csöndben mélázgattak magukban, majd a kép így szólt:

- És mi lesz a festménnyel?

- Megmondom – felelt Egmontius. Hisz ha azon ajtót nem is, Octaviát ha már újra kinyitottam, le kell valahogy zárnom. És végül ki más lett volna Octavia, mint életem titkos ajtajára vetülő árnyék, ki engem, mint labirintusban bolyongót, önmagának tulajdonított felsőbb tudásával eligazítani igyekezett az élet sűrűjében, összetévesztett egyrészt tehát a gyerekével, másfelől pedig mégis rám, mint bolyongóra bízva az út tényleges megtételét, ő maga csupán tévelygő lelkem árnyékába bújva izmosítgatta tovább szigorú és könyörtelen lelkének sivatagát.

A portréra, melyet Egmontius Octaviáról festett, valóban csak a lány arcának árnyéka került, de a szemei nagyon is élőn kacsintottak ki a vászonról, oldalra pislantva sejtetvén a helyes utat, melyet a szemlélőnek a képen követnie kell. Octavia a sötét ajtónyílásra veti a tekintetét, s démoni lényéből a nézőre egyre csak ezt lövelli: „Válassz, válassz!”

Egmontius újra és újra megborzongott, ahogy elkészült festményét vizsgálgatta, majd végül így szólt Octaviához:

- Látod, Octavia, mégiscsak örök árnyékod foglya maradsz, mert bár szívesen nyitogattál ajtókat mások életén, a magadén egyetlen kilincset sem mertél megragadni. Pedig akkor talán a világból valamit megérthettél volna, s talán belőlem is, de te túlságosan magaddal voltál elfoglalva, magaddal, ki a másikra bocsátott sötétségben kormányzói minőségben ismerted fel saját lényed. De te csupán a sötétség maga voltál, saját tikos kamrád, s ha akkor nem lettem volna melletted, most még kontúrokat, világító szemeket sem festhetne neked senki, és akkor benyelne kíméletlenül és némán a legmélyebb éjszaka.

Úgy viseld hát maga ezen a portrén, mint ahogy én folyton rettegő életemet viselem magamon. Ha csak pislantani mersz is, a fekete árnyékban rögvest megsemmisülsz. Hát látod-e már? Látod-e már, Octavia, örök nyitottságra ítélt szemeiddel, mit találhatsz abban a szobában, melyet várbörtönül szánva, a gyűlölt és rajongva imádott idegennek, mint a folyamatos halál fészkét, számomra megnyitottál?

Adalékok Francesca portréjához

1. Térgeometria

Ernst Fischer szemléltető táblái a lineáris rajz oktatásához a technikai tanintézményekben. Plátói (vagyis szabályos) testek, valamint öt egyforma nagyságú tetraéder áthatása. http://www.c3.hu/perspektiva/

2. Szilikátok

A földkéreg felépítésében a szilikátásványoknak uralkodó szerepe van. Közelítő becslés szerint a földkéregnek mintegy 75%-át szilikátok alkotják. Jelentőségüket fokozza az ásványfajták nagy száma is, mivelhogy az ismert ásványoknak kb. 1/3-a a szilikátok osztályából kerül ki. Kémiailag nagyon változatosak, ezért osztályozásuk csak a kristályszerkezetük alapján lehetséges. A szilikátok szerkezetének alapeleme, az [SiO4]-tetraéder. http://lazar.web.elte.hu/tara/szilik.html

3. Fraktálok a természetben

A fraktálok „önhasonló”, végtelenül komplex matematikai alakzatok, melyek változatos formáiban legalább egy felismerhető (tehát matematikai eszközökkel leírható) ismétlődés tapasztalható. Az elnevezést 1975-ben Benoît Mandelbrot adta, a latin fractus (vagyis törött; törés) szó alapján, ami az ilyen alakzatok tört számú dimenziójára utal.

Az önhasonlóság azt jelenti, hogy egy kisebb rész felnagyítva ugyanolyan struktúrát mutat, mint egy nagyobb rész. Ilyen például a természetben a villám mintázata, a levél erezete, a felhők formája, a hópelyhek alakja, a hegyek csipkézete, a fa ágai, a hullámok fordozódása és még sok más. – A fraktál szóval rendszerint az önhasonló alakzatok közül azokra utalnak, amelyeket egy matematikai formulával le lehet írni, vagy meg lehet alkotni. (wikipedia)

4. Artemisz (avagy Diána), a vadászat istennője

Artemisz a Hold és a vadászat szűz istennője, Apollón ikertestvére, ő segít a szülésnél és védelmezi a nőket és a gyermekeket. A vadállatok úrnője is. Leggyakrabban a távoli hegyi erdőket járta nimfákkal a sarkában, akik közül csak a szűzeket tűrte meg maga körül. Ezekben az erdőkben vadászott leggyakrabban oroszlánra, párducra, szarvastehénre és szarvasbikára. Ennek ellenére ő volt gondozójuk, aki segítette, védte őket és utódlásukat biztosította.

Artemisz látva az istenek bánatát és küzdelmét a szerelem miatt három évesen úgy döntött megkéri Zeuszt, hogy örök szűziességet ajándékozzon neki. Az istennő igen kemény büntetést rótt ki arra, aki tisztaságát akár csak egy kicsit is veszélyeztette. Így történt egyszer, hogy egy vadász, akinek a neve Aktaión volt, megpillantotta Artemiszt és nimfáit, ahogyan egy eldugott medencében meztelenül fürdöttek. A csodás látványtól Aktaión teljesen megfeledkezett magáról és mereven bámulta az istennőt. Artemisz észrevette a leskelődőt és szarvassá változtatta, majd dühében ráuszította Aktaión saját kutyáit, akik széttépték szarvasnak hitt gazdájukat. (wikipedia)

Az arcképfestő szerelmei 6. - Francesca

Mikor Egmontius, a messzeföldön híres arcképfestő elérkezett ötödik szerelme portréjának megfestéséhez, igen bölcsen, s művészetben jártas emberhez méltó módon úgy találta, mielőtt Francescáról önmagának bárminemű állítást megfogalmaz, el kell merengenie az 5-ös szám természetéről, hogy így a lírikus emlékezet szertefutó ösvényeit úgymond matematikai alapokon csavarhassa újra össze. S magában a következőket finom szivarok elpöfékelése és jóízű borok kíséretében ekképp gondolta végig: az EGY mindenekelőtt és –fölött önmagáért valóan birtokba veszi ugyan s definiálja önmagát, ámde a KETTŐ ennek ellentéteként mindezt kétségbe is vonja, s másik EGY-ként az előzőt megsemmisíteni vágyón, azt is, saját magát is létében megerősíti. A HÁROM korábbi társait gyermeteg versengésükben kikacagja, fölényesen emelkedik s borul rájuk, mindent magába gyűjt ellentmondásaikból, de többet is tesz: bizonyos teremtési – számlálási – korszakot lezár, eggyé göngyöl, s így újra EGY lesz. De már az elsőnél bonyolultabb, mondhatni érettebb EGY. Eljő hát a NÉGY, aki szívesen ellenkezne ugyan a már igencsak megizmosodott EGY-gyel, de mivel ő csupán önmagára számíthat, s más erőt önmaga egységében keresve sem találhat, a küzdelemben gyengének mutatkozik, elvérzik, s így csak halovány remény magjait szórhatja el, hogy azon bizonyos EGY mégis kimozdítható lesz a lélek önszámlálgató diktátori trónusából. A HÁROM-ból összegyülemlett EGY tehát - habár immár nem kizárólagosan -, még uralkodik, de hogy NÉGY is lehetséges, azzal némileg inflálódik. Az ÖT esetében a nagy kérdés, hogy NÉGY mellett teszi-e le a voksát, avagy a királynői EGY-gyel szemben elkülönült ellenerőként mutatkozik. Vagy az egész brigádot együtt kívánja lesöpörni a palettáról. Az ÖT tehát igen filozofikus helyzetbe kényszerül, de minden szerepében nagyon is provokatív színekbe öltözik. Az ÖT esetében a legrejtélyesebb megoldás, ha önmagát mint hovatartozót nem fedi fel, hanem háromféle lehetőségét egyaránt fenntartva mégis csupán önmagával törődik. És ez a viselkedése a számláló alanyt nagy zavarba hozhatja. Az ÖT tehát bolondos szám, s leginkább persze önmagára veszélyes, hiszen az arra még érdemtelen számlálót arra késztetheti, hogy fölötte könnyedén tegyen igazságot, s netán rajta átsuhanva meggondolatlanul rögvest a HAT-ot vegye célba, avagy nagy zavarában máris a HAT-ra legyen gondja.

Ámde Egmontius mestert nem ilyen fából faragták. Egmontius ötödik szerelméről is alapos, elmélyült munka révén kívánt portrét fölvázolni. Kétségtelen, hogy Francesca azon bizonyos ÖT-ök közül való volt, aki rejtőzködő öntörvényében saját magát zúzza szét a szerelem sziklás partvidékein. S ezt bizony Egmontius Francescával való megismerkedése napjaiban megsejtette: ha Francesca másféle ÖT-ök kasztjából való lett volna, az ifjú mester figyelmét fel sem kelthette volna, de Francesca magában éppen azt az ígéretet hordozta, hogy minden korábbi időket viszonylagossá formál, s erre Egmontiusnak amúgy is nagy szüksége volt.

Francescát tehát az előzőekből megérteni sehogy sem lehetett, mint ahogy valójában ő sem értette saját magát, hiszen ő, mint életének számláló alanya, a matematikai fonalat végképp magára gubancolta, így tehát magáról mint ÖT-ről, sejtelme sem lehetett.

Vonzó lehetőség volt tehát Francesca bonyolult tisztasága Egmontius számára, hiszen ezzel őt éppen a tiszta és megkérdőjelezhetetlen első EGY-re emlékezette, vagyis Rosettára, de közben ettől az EGY-től, mint minden mástól ÖT-léte miatt el is különbözött.

Francesca új teremtés lehetőségét kínálta, s ebbe az illúzióba a festő szívesen vetette bele magát. A logika csápjai azonban különös utakra terelték szerelmüket. A logika ugyanis HÁROM-nál többet sehogy se bír önmagán elviselni, így Egmontius esetében is az ÖT-öt minden igyekezetével arra hajszolta, hogy redukálja önmagát, s mutatkozzon meg valamely egyszerűbb szám formájában, kössön tehát szövetséget valamely oldalon, de persze úgy, hogy a maga rejtélyességét ennek oltárán mégse áldozza föl. A végső kétségbeesés abból fakadt, hogy ezt sem Francesca, sem Egmonius – bármennyire is tisztában voltak e számelméleti problémával lelkük igazságérző rétegeiben – ésszel fölérni nem tudhatták, így végül e paradoxon önmagát sokszorozva roppant szerkezetet emelt bimbózó szerelmük fölé, s az önmaga súlyát elviselni képtelen lévén, rájuk szakadt, s őket maga alá temette.

Egmontius, miután Francescát matematikailag megérteni vélte, úgy találta, érdemes a lány lelkébe mélyebben is beléhatolni, s ott az ÖT önmagát körülrajzoló fraktáljait, ameddig csak idegrendszerrel lehetséges, nyomon követni.

Francesca a maga módján rendkívül kemény volt és szilárd, de egyúttal puha körvonalú is, mint egy hullámok nyaldosta, gyémántokból kirakódott tengeri partszegély. Rajta hajótörést szenvedni éppoly fájdalmas és kiábrándító volt, mint amilyen fölemelő csónakkal finoman kikötőibe beringatózni, s ott rajta könnyű léptekkel örömtáncot járni, a hullámok nyaldosását élvezkedőn. De Francesca épp ezért minden alkalommal más és más partszegélyt kínált a felé folyton újabb és újabb behajózásokra ítéltetett tengerésznek, s Francescát, mint szigetet bármiféle hajózási ismeretekkel körülhatárolni s biztonságossá tenni nem lehetett. Francesca valódi szerelme kétféle mintát kért számon: egyfelől a szellőket, másfelől magát a bamba Holdat, akik a körülötte táncoló, őt simogató hullámokat mozgatták. Halandó tengerjárónak emiatt végső szerelmet remélni tőle nem lehetett.

De Francesca nem csak e vad sziget volt, hanem a sziget közepében lakozó nimfalány is, húsvér isteni ember, aki maga köré ékszerként, de védőpajzsul, s saját titkainak lejegelt őrzőjéül is növesztette szigetét, s e puha belső lény megtalálása sok tengeri népnek vált szenvedélyes kísérletévé, mítoszává, termékenységi próbatételévé.

Egmontius egy alkalommal olyan ügyesen kormányozta bárkáját, s oly simogatón azonosult a szellővel, a Holddal, s a hullámokkal, hogy a nimfalány bebástyázott szívéhez egészen közel bírt férkőzni, s odatapadva halálos csöndben fülelhette a szívdobogást, melynél mélyebbet, őserőktől áthatottabbat soha meghallani még számára nem adatott.

Francesca szíve így dobolt:

Rettegésemben roppant sziklákba záródom,
Előled, ki most is fülelsz, s füledben
Véred zúgása ide behatol, félelmetes
Nékem e dübörgésed az én dübörgésem
Hallgatón, de félelmetes mindez a
Félelem táplálta gyémántabroncs,
Miben saját dübörgésem ide-oda cikázva,
S vissza-visszaterelődvén ezerszeresre hangosodik.
Hallgatom szívem ver-e még.
Hallgatom halálos csöndben önmagam.
Félek, ha e némaságot megzavarom,
Önmagam többé már nem hallhatom,
De félek, ha nagyon csöndbe burkolózom,
Szívem lüktetése azáltal szűnik meg.
Mindazonáltal a te szíved dobogását
Magamban hová tenni már végképp nem bírom.

Egmontius szíve csöndbe facsarodott, de e csöndben csak még inkább dübörgött.

- Francesca - szólt akkor Egmontius -, add nékem önmagad, s nyelődjék el bennem minden rettegésed. Úgy szeretlek, hogy ember jobban már nem szerethet. A hatalmas természettel birokra kélek, s téged gyémántjaidból kiemellek, de veled együtt az újjászületésben megmártózom, letöröljük minden múltunk egymásról és magunkról, e múltakból kivetkezvén angyali gyermekszerelemmel egymást újra felneveljük. Mondd hát, Francesca, új teremtés magvait szórjuk-e együtt a megszűnő világba, jössz-e vélem ebben önfeledő nászi ágyba táncot járni, s minden hangot, minden csendet ezáltal a természetbe visszaoltani?

S Francesca erre így válaszolt:

- Most mindezt én magamba fordulván meghányom-vetem, s téged, kinek elhajózni sorsa ismét, időben értesítlek döntésem felől, de beláthatod, e dilemmát jelenlétedben megoldani sehogy sem tudom.

- De hiszen most van itt ennek az ideje, mikor ilyen közel kerültünk végre egymáshoz, s nem újabb idegenségbe temetkezőn, mikoron nemleges válaszod magadban könnyedén megalkothatod. Mert a szerelem idegenséget hogy tűrne legforróbb vágyaiban? E vágyakra hallgass, s ne azokra, melyek ezzel ellenkeznek.

De Francesca nem hallgatott sem erre, sem arra, sem Egmontiusra, hanem csakis a saját szíve dobogását fülelte halálos csöndben, s most Francescára visszaemlékezve Egmontius vele együtt hallgatta e lüktetést, s abba olyannyira belefeledkezett, hogy csakhamar késő éjszaka lett, majd hajnal, s a mester akkor jobbnak látta nyugovóra térni.

Rémületes álmai voltak Egmontiusnak azon a reggelen. Sokáig csak a szoba felső sarkát látta maga előtt, ahogy a három sík benne összefut, és ő maga e sarokhoz végtelen lassúsággal odaemelkedve közeledett, hogy már azt gondolhatta, órák óta tart az a pillanat, mely rögtön az agyonnyomorgatással fenyegeti. De úgy látszik, Egmontius fizikailag jóval kisebb volt, mint bármikor is eközben sejthette, mert a félelmetes falak csak nem nyomták össze. A permanensen gyülekező klausztrofóbia ugyanakkor csak erősödött, s végül a fal baloldali sötét éle már egészen elborította előtte a többi látványt. És Egmontius bekerült ebbe a sötét sávba, ahol egy nagy fekete tér nyílt, s ott egy láthatatlan nő énekelt idegen nyelven.

A véletlenek összjátéka azonban ennek az álomnak is különös értelmet adott.

A mestert egy régi jóbarátja verte föl rémálmából, bizonyos Euklédius, ki a matematika tudományok professzora volt egy német egyetemen, s most váratlan látogatásával lepte meg Egmontiust. Örvendezett a mester, s örvendezett a professzor, hogy egymással oly sok idő után most újra találkozhatnak.

- Drága barátom – kezdte Euklédius -, bizonyos szívbéli ügyek intézése okán dolgom akadt itt e környéken, s gondoltam, téged, ki nékem mindig oly kedves barátom voltál, felkereslek, sorsod alakulása felől kifaggatlak, barátságom felől újfent biztosítalak.

- Azt bizony, drága barátom, igen jól tetted – mondta Egmontius. S azon nyomban friss kávéval, ropogós kaláccsal kínálta a professzort, a kertbe ezekkel felszerelkezve kitelepültek, életükről egymásnak kölcsönösen beszámoltak, legfontosabb verseiket egymásnak felolvasták, majd hosszú, elmélyült sétát tettek a festő műhelyében, s képeit alaposan szemügyre vették. A professzor a festményekről igen dicsérően nyilatkozott, de különösen felkeltette érdeklődését A szív arcképcsarnoka, s midőn a kertbe vörösboros palackokat kinyitogatván visszatértek, a beszélgetés egyre csak e régi hölgyek portréira terelődött, s végül Egmontius megosztotta barátjával legfrissebb töprengéseit.

- Igazán csodálom a Teremtő játékos fantáziáját, hogy éppen téged küld hozzám, mikor festészetemben úgymond matematikai problémák sarjadoznak. Mondd hát, mit szólsz azon bizonyos legújabb nőszemély szívdobogásának számelméleti fölfejtéséhez, melyet magamban ekképp gondoltam végig. Hallgatja tehát Francescám saját szívének dobogását. Az első dobbanás önmagában örömmel tölti el, az élet kétségbevonhatatlan jelének veszi, hiszen az is. No de a második dobbanás az első immár az első megdönthetetlenségét kétségbe vonja, s rémületes verziót sugall, hogy a kettőből három már nem lesz. A harmadik dobbanás ismét megnyugtató, megerősítő, tökéletes dobbanás. Csakhogy jön a negyedik, melyet megérteni már igen nehéz, hogy mit keres ő azon tökéletesség nyomában. A negyedik emiatt dupla rémület, bár az előző tökéletesség még megmenti Francescámat a pániktól. De az ötödik, váratlan dobbanás mindent romba dönt. Francesca kétségbeesik, hová tegye eme ötödiket. Képtelen fölfogni, hogy ez vajon jó vagy rossz dobbanás, segítő vagy káros, megnyugodjon-e vagy aggodalommal teljen el. S ezután Francesca végképp elveszíti a fonalat, hallgatja ugyan a lüktetést, de már fogalma sincs annak jelentőségéről, s végül úgy dönt, szívének dübörgése teljességgel értelmetlen, eme értelmetlen hangok egyre több félelemmel töltik el, s végül a bűnös ötödik szívdobbanás miatt Francesca öngyilkosságot kísérel meg. Mondd hát, drága barátom, mi a titka az ötös számnak, hogy ilyen bűvös hatalma van az emberi lélekre?

Euklédius megtömte pipáját, pöfékelt, elmosolyodott, majd így szólt:

- Drága barátom, fejtegetésed örömmel tölti el a szívemet, hiszen festő létedre is milyen bátran és csillogó elmével bonyolódsz a numerika útvesztőibe. S bizony problémafölvetésed fején találja a szöget. Magam mostanában épp hasonló elméletekkel fogalakozom, így azokat most kettős örömmel osztom meg veled.

E paradoxon a végtelen közelítés kérdésében, valamint az ebből sarjadó várakozás és emlékezet működésében leledzik. Mert a számlálás az emberi lélek nyelvére így fordítódik: vágy és emlék. Vegyük tehát figyelembe ne csak a számokat, hanem azt is, ahogyan egyiktől a másikig eljutunk, valamit azt is, ahogy valamely számtól az előzőekre visszagondolunk. Kettős fogság ez: a lélek röpülne előre, de egybefogná a múltat is, s eme törekvések egymásba folyton átjátszanak, egymást tisztaságukban megzavarják. Francesca szíve dobban, majd egyszer csak elhallgat. Francesca várja a következőt, olyannyira, hogy már-már kétségbeesik, hogy az mégsem jön. Végtelen időt tölt Francesca két dobbanás között, ez a szenvedélyes emberek ismérve, ez a végtelen idő, de épp ezért a két dobbanás közötti számlálatlan dobbanás, melyet ugyebár előre elképzel, meghallucinál, agyonnyomja. Egyfelől végtelen idő ez tehát, másfelől mégis véges. A második dobbanás ugyanis egy csapásra megszünteti a rémületes, de már mégis állandónak elfogadott végtelenséget. Ez kétségbeejtő, miként a nyelv is jól kifejezi. Ámde újabb várakozás jön, újabb szenvedélytörténet, némi remény színezetével, újra nyílik a végtelen, de a végtelen már ismerős, termékenysége nem olyan rémisztő, s a harmadik dobbanás valóban tökéletes: a véges és végtelen közötti egyensúlyi rendszer feláll, átlátható, viszonylag biztonságos.

Mi történik a harmadik után? Ezt most nagyon fontos jól megértenünk, mert a rendszerbe új elem lopakodik be. A negyedik a felfüggesztett átváltozás tudománya. Gondolj csak megejtő Cordélia-portrédra. Mi ez az új minőség? Nem tudjuk, a négy mindig kém. Beépül, de még nem fedi fel magát. Kívülállásával, látszólagos jelentéktelenségével elrejti saját nagyságát, a tapasztalatlan számlálót így könnyen megtéveszti. És itt a gond! A négyen könnyű túllendülni, de nem árt megjegyeznünk, hogy minden bizonnyal fontosabb szerepe van, mint soron levésében gondolhatjuk. A négy a végességet zavarja össze: a véges felől is a végtelen felé nyit halovány lehetőséget, tehát hogy a végesnek gondolt sem ér majd sohasem véget, vagy ha mégis, úgy nem tudni mikor, és ezzel állandó felügyeletre szigorít, amit nem értünk, hiszen felügyeletünk egyébként is szigorú. Emiatt a négy nagyon zavaró. Megbontja a tökéletességet, a hiábavalóságot igézi, de persze ha megállnánk négynél, még semmi baj sem lenne, hiszen ez esetben könnyedén értelmezhetnénk őt, mint a tökéletesség felé tett démoni fintort.

A négy utáni várakozás tétje, hogy nyílik e tovább a végtelenek végtelensége. S bizony ötben ez nyílik. S az ötben a számláló lélek pánikszerű késztetést érez, hogy mindama végességet, amelyet az első három még feltételezve elhintett, összegyűjtse, a végtelenben való végső feloldódás elől önmagát ama véges magban megvédje. Az ötben tehát az emlékezés mechanizmusa erőteljesen csatolna vissza a korábbiakhoz, csakhogy az már igen régen volt, s Francescának nincs elég ideje az emlékezést megfelelően végrehajtani a hatodik dobbanás előtt. Ezért veszíti el Francesca az ötben a fonalat. Vágyai és emlékei, véges és végtelen, jövő és múlt között az egyensúlyt már nem képes megtartani, avagy felismerni. Francesca elveszíti önképét, s a további dobbanások által már a halál kopogtat szétfeszülő lelke falán. Francesca e nyomást elviselni képtelen, ezért lesz öngyilkos. Nem az életet akarja eldobni persze magától, ó nem, hanem csupán tiszta lappal kezdeni újra a számlálást.

Euklédius szünetet tartott, kortyolt a borból, szippantott a pipából, szemét a pompás kert növényein nyugtatta, majd oda könny szökött, s a rebbenő fátyolon keresztül pillantott vissza Egmontiusra.

- Mindezek után persze az én barátomban az a kérdés merül föl, hogyan menekülhetne meg mégis Francesca az ördögi öt vonzásából. Ha ötöt megoldjuk, megoldottuk bízvást a többit is, legalábbis ami magát a számlálási problémát illeti. Mert a hat, és különösen a hét, egészen új és még rejtélyesebb problémákat vet fel, de ezek már inkább a születés, mintsem a halál problémái.

A megoldás persze igen egyszerű, de ehhez a lineáris számlálásból a több dimenziós számlálás felé kell lépnünk. Hívhatnánk ezt ábrázoló geometriai számlálásnak is. Jól figyelj, barátom. A KETTŐ elkerülhetetlen de még nem pánikszerű problematikája éppen az, hogy a linearitást a pontszerű bizonyosságból megnyitja. A HÁROM szemléletileg kiküszöböli a nehézséget, mert a szabályos háromszög csúcsának áll be, ezzel még egy dimenziót nyit, de egyúttal be is zár bizonyos távlatból, melyhez odaérnünk egyszerű, így ismét pontszerű ábrázatot vesz föl. Na most a NÉGY elhelyezéséhez egy újabb váltás szükségeltetik, melyet sokszor elmulasztunk, s így újra a linearitás őrületébe pottyanunk. De tegyük csak ezt a NÉGY-et az előbbi háromszög közepibe, súlypontjába ugye, s hirtelen, ha úgy tetszik, egy szoba sarokpontját kapjuk, melyben minden korábbi erő és szemlélet összefut.

Egmontius ezen a ponton jócskán meghökkent, mert máris hajnali rémálma kellős közepén találta magát. Ezért aztán még élesebb figyelemmel fordult a professzor okfejtése, létnyomozó riportja felé.

- Most jönne az ÖT, ugyebár. Az ÖT most döntő, mert negyedik dimenziót elképzelni –legalábbis hagyományos módon - már nem vagyunk képesek. Mi legyen a szemlélet? Hová tegyük ÖT-öt? Most jól figyelj barátom, mert ezt megérteni alig lehet, s talán még én magam sem értem. Az ÖT nem más, mint ama szoba újra lineárissá válásában fölrepedő szirénének. A pontszerűvé zsugorított négyességgel szemben elhelyezett ÖT linearitást nyit, de ez, mivel négyesünk mégiscsak szögletes, vagyis egy tetraéder, a vágy nyilává lényegül. Ez a nyílvessző folyamatosan suhan befelé önmagába, vagyis a nyíl hegye maga a négyesség, a tetraéder, mely így önmagára vágyóan emlékezik vissza önmagára, míg a nyíl irányát s minden bizonnyal erejét is az ÖT, a nyílvessző másik vége határozza meg. A nyíl suhanása még HAT előtt be kell fejeződjék, de mégsem fejeződhet be. Ez a paradoxon nem oldható föl, különben elveszítjük a végest vagy a végtelent. A paradoxon, vagyis a folyamatos közelítés végtelensége és végessége egyszerre, fájdalmában éneket fakaszt. A suhanó nyíl dala vágyakozás is, emlékezés is, fájdalom is, boldogság is. Na most Francesca elmulasztotta, hogy e nyílvesszővel végképp azonosuljon, s az ÖT-ben rejlő merész és démonikus szabadságot megízlelje, és azt még abban az időszakaszban, a HAT előtt ugyebár, végtelenségében le is zárja. Vagyis hagyja meg a szabadságot ott, ahol szabadság van, de ne idézzen szabadságot oda, ahová az nem való. Az önmaga hegyébe szabadon szárnyaló nyílvessző voltaképp az utolsó ábra, mely az emberi test tartását meghatározza. Az emberi testben ő a gerinc, mely a fejbe fut, de persze oda soha el nem ér. Az ÖT biológiailag a hasi középpont, az emlékek és vágyak gócpontja. Francesca nem tudott kilépni a fejéből, ahol három dimenziónál több el nem férhet. A hasból ered viszont az ének, mely éppen azért szükséges és szükségszerű, hogy az új dimenziónak helyet biztosítson. A gerinc mentén felfutó ének maga az ÖT, bizonyossága és következménye az ÖT-nek, s egyúttal csábító színezeteket ölt, hiszen aki figyelmét rászenteli, belebocsátja, vele együtt fog önmagába befelé száguldani.

Ez a nyílvessző egyúttal a kristályos NÉGY-et folyamatos szétrobbantással fenyegeti, úgymond megpuhítja, fölolvasztja, de lényegét mégsem semmisíti meg. Az ÖT előtt választani kényszerülünk élet és halál között. Az ÖT éppúgy a halál, mint ahogy az élet száma, de legfőképp a kettő közötti mozgásé.

Na most a továbbiak innen már könnyen jönnek. A HAT és az összes többiek fölveszik a már jól ismert HÁROM, NÉGY, majd újra ÖT alakzatait. Minden ÖT-ösnél, tehát a 8, a 11, a 14, stb. esetében újra nyílvesszővé feszül a számlálói lét. Ha mindent egybe próbálunk látni, egy nyílvesszőkből szőtt, erőktől áthatott, vágyak és emlékek törekvéseit hordozó végtelen spirált kapunk, mely maga is egy nyílvessző, egy szirénének, ugyebár, mely megállíthatatlanul, de mégis végesen zuhan bele önmagába. Önmagába, vagyis saját kezdetébe, mely a NÉGY, és végső soron az EGY.

De még ezzel sem értünk a végére. Ugyanis az emberi nemek kettősségét is hordozza a számelmélet. A női léleknek, a női számlálónak ezt a numerikus fúrót, mondhatni falloszt, folyamatosan magába kell fogadnia, míg a férfinak annak folyamatos befelé suhanását kell biztosítania. Így jelentős a különbség akkor, amikor férfi számlál és amikor nő számlál. Mert a férfi számlálása mindig célszerű, míg a nőé mindig okszerű kell legyen. A férfi tehát a nő felé számlál, mintegy beleszámlál a nőbe, bár annak végpontját ugye soha el nem érheti, a nő pedig a férfi felől számlál, mintegy kiszámlál a férfiból, bár onnan teljes mértékben kívülre sosem juthat. És ez nem lehet másképp, bárhogy csűrjük-csavarjuk, ezt matematikailag, szemléletileg másképp elképzelni nem tudjuk.

Így aztán Francesca még egy alapvető hibát elkövetett: a maga szívdobbanásait túlságosan is önmagára vonatkoztatta, miközben ezek a szívdobbanások egyenként is szerelmi pillanatait, szerelmes társait jelölte, jelöli folyton, s önmaga önképét csakis e férfiak róla alkotott portréinak, és egész pontosan e férfiak az ő arcmását felhasználón önmagukról festett önarcképeinek felé küldésében gondolhatta volna el, hogy absztrakt kétségbe a számlálás folyamán ne essen.

S bizony, kedves Egmontius barátom, igen bölcsen teszed, hogy az ötödik portré megfestése előtt elábrándozol az ÖT mint olyan tulajdonságain, s remélem, hogy látogatásom ilyen szempontból is hasznodra válik. Mert az emberi lelket megismerni olykor aritmetikai probléma, s nem, mint oly sokan, a léhák, a könnyelműek vélik, pusztán érzésbéli. Mert az érzelmekkel pontosan és tisztán megsejthetünk igazságokat, de azokról tanúbizonyságot is tenni, nos, ez keveseknek adatik meg.

Euklédius befejezte beszédét, s lágyan, megengedőn nézett Egmontiusra. A mester a professzor szavait jól megértette, s rögvest elméjébe, testébe is bevéste.

- Euklédius barátom – mondta ezután -, a barátság és a szerelem ugyan alig elválasztható terepén úgy látszik matematikád és festészetem kart karba, gondolatot gondolatba, szívet szívbe öltvén találkozik. De igencsak felkeltette figyelmem elejtett szavad bizonyos szívbéli ügyeket illetően, melyeket intézni e vidékre szólított a sors. Jól sejtem-e hát, hogy magad is saját szerelmi arcképcsarnokodba teszel épp utazásokat, s miképp nekem festészetem termékenyíti meg az emlékező vágyakozás, a vágyakozó emlékezet, úgy téged matematikádban vezet biztos kézzel azon felsőbb emberi érzelem, melyre visszagondolni, elébe rohanni mindenekfölött fontos bármely pillanatában létezésünknek?

Euklédius így válaszolt:

- Jól sejted, hőn szeretett Egmontiusom. Bizony egy asszony igencsak megragadta itt az én szívem, no de én minderről szemérmességem okán csupán keveset árulhatok el. Idősebb asszony az, mikorunkbéli, mégis érettsége, vagy mondhatnám: erjedtsége révén azon bizonyos spirálon már hosszú fonalat kigyűrűzött saját lelkében, s az enyémben is. Egy gond akad, hogy férjezett a drága. Tegnap este szerelmünket egymásnak kölcsönösen megvallottuk, mégis elbocsátott ő magától, és most nem nagyon tudom, szívembe e félelmetesen kihegyezett nyíllal mit kezdjek. Öreg vagyok már, Egmontius, öreg, s azt sejtem, ama spirál is öregségében új tulajdonságokat kezd el magán kimunkálni. De annak felderítését nem tudom képes leszek-e még végrehajtani. Csodállak portrésorozatod miatt, de egyúttal remélem, amikor az utolsót is megfested, nem kell mégse lezárnod szép csarnokod, s csupán az örökkévalóságra bízni e tündéri lények további sorsát. Mondd hát, szerelmes vagy-e Egmontius? Mert életem tenném rá, hogy portréidat ezért fested, hogy ama bizonyos hölgyet, ki éppen nagyon is élő és nem vászonra való, ezáltal mind jobban saját lelkedben megközelítsd. De ne feledd őt azért mindezeken túl is megismerni, s bármire jutsz angyali számlálásaid során, őrá azokat ne vonatkoztasd, mert ő maga a csoda, melyhez festészeteddel végtelenül közelebb juthatsz ugyan, de csupán azzal őt soha el nem érheted, miként én sem őt matematikámmal.

Egmontius éppen egy elröppenő madarat figyelt, arra barátja szavait rá is fűzte, majd a sajátjait ekképp röppentette felé:

- Legkedvesebb professzorom: te is jól beleérzel abba, amiben vagyok, ami pedig a jelenvaló szerelem, s bizony nem csak a nosztalgia terelget vissza e régi hölgyek világába, hanem az új keletű szenvedély is, mely mostanában erősen foglalkoztat.

Egmontius ezután a friss szenvedélyről ezt-azt elmesélt Euklédius-nak, de igen bizalmasan, így azt jelen írásunkban nekünk sem ildomos kiteregetnünk. Szorítkozzunk tehát Francescára, kinek története ekképp folytatódott:

A két jóbarát késő estig cseverészett a kerti bódulatban, majd aludni tértek, s másnap Euklédius könnyes búcsúja következett, Egmontius könnyes búcsúszavainak kíséretében, egymást minden szép jelzőkkel elhalmozták, csakúgy, mint különféle tárgyi ajándékokkal. Euklédius maga faragta ötlukú sípot adományozott Egmontiusnak, míg a mester egy jó palack bor társaságában egy saját kezével gyúrt és ékkövekkel kirakott agyag ivópoharat nyújtott át a professzornak, mondván, hogy ha a hosszú út közben a bor elfogyna, - erre jó esély mutatkozott – friss forrásvízzel azt Euklédius bízvást töltse csak teli, s meglátja majd, az ízek milyen új világa fut majd össze a kehely belsejében.

Sokáig figyelte még Egmontius barátja távolodó alakját a dombok között, egész addig, amíg Euklédius ponttá nem sűrűsödött, s végül a természet többi pontjába megkülönböztethetetlenül beleveszett.

Akkor Egmontius visszatért Francescájához, s barátja szavainak tanulságát immár a matematika tudományán kívülre terelgetve ekképp folytatta a valódi alkotást megelőző elméleti portré fölvázolását:

- Francescám, miként szívdobbanásainak eltévelyedett számlálásából, s önmagát mint gyémántsziget és nimfalány kettősségének fenntartásából is kitűnik, előttem, utánam, s bizony, közöttem is, arra érdemtelen férfiak karjában találta magát folyvást, s ebből én bármikor is kimenekíteni sehogy se tudtam. Hogy Francesca minden bizonnyal nekem tette szívének legmélyebb vallomásait, nem tudom, szerelmünk javára írjam-e, avagy éppen hogy szerelmünk ellenére. Mert bár ideálisan úgy gondolnám, az őszinteség egyúttal a szerelem magaslatán ragyoghat föl a legtisztábban, ugyanakkor az őszinteségben kétségkívül lakozik némi jelentős idegenség is, avagy bizonyos távolságtartás. Ezért is lehet, hogy miként egyéb nőszemélyek esetében is, Francesca legforróbb őszinteségi rohamait sehogy sem akaródzott elhinnem. Ilyenkor márpedig a női nem hajlamos reánk az értetlenség, sőt, az érzéketlenség bélyegét sütni, holott az mindezeknél sokkalta mélyebb, elementárisabb kétség, jelesül hitbéli kétség. Mert megértettem és átéreztem én Francesca vallomásait is, mint megannyi más hölgyét életem során, csakhogy annak egyetlen szavát sem voltam hajlandó igaznak találni. Mert a női lélek mint kígyó fonódna ilyenkor a férfira, a férfi alakját a magáéhoz, a magáét a férfiéhoz hasonlítaná, s eme folyamat vége csakis a kétségbeesett férfi, s a megizmosodott, s megizmosodottságában a gyenge, vallomásra kényszerülő férfit mélységesen megvető nő lenne. Belőlük azonban én ilyen szörnyeteget nem kívántam nevelni, még ha ez az én ellenállásom nekik olykor fájdalmat is okozott. Francesca is bizony nagyot tévedett, amikor erre engem alkalmasnak vélt, vagy amikor tőlem mindezt úgyszólván megkövetelte. S én is nagyot tévedtem, amikor ettől - egyéb változatot felkínálni nem bírván, - elzárkóztam. De hiszen milyen tapasztalatlan voltam a saját lelkem mozgásait illetően is! Hogy sejthettem volna, miféle finom fészkelődést kíván a nőből kinyíló kín, a belőle gyűrűző paradoxon, amikor a férfiből gyűrűző másik paradoxont tapasztalatlan lénye még befogadni képtelen. S végül mi mástól retten meg a férfi, ha nem a nőből feléje áradó önnön tehetetlenségének tükörképétől?

Mikor először hajóztam el végleg Francesca szigetéről, a gyémántos partszegély hideg változatlansággal tüntetett, de a mélyben vágyakozó nimfalány dühöngött fájdalmában. Éppolyan lehetetlen voltam magam is, mint ő. Éppoly kettősségben leledzettem. Forró szívemet éppoly jégpáncél burkolta, de kifelé hajózván, jól emlékszem, a nyílt vízi napfény derűsen melengette a kásás szilánkokat, s abban a kifelé evezésben a szabadság érzése mérhetetlenül elöntött, s hogy Francescától megszabadultam, az a boldogság legfőbb megnyilatkozásává érett. Lelkem már a HAT tartományában suhant tova.

Francescáról később is sok tekintetben értesültem, így például első, majdan második öngyilkosságáról is, mely eseménynek az én életemet is mindannyiszor megváltoztatták. A második kísérlet után őt naponta meglátogattam a kolostorban, ahol ápolták, s ott a nővérek kertjében tett hosszú délutáni sétáink során, mondhatom, örök barátságot kötöttünk. Akkoriban egy festőcsoportot vezettem a hegyekben, akikkel a kalligráfia tudományában igyekeztünk elmélyedni, s Francescával töltött délutánjaim után feltöltődve és megtisztulva érkezhettem a foglakozások helyszínére. Azokon az őszi estéken éppen a szerelem írásjegyeit festettük vásznainkra, s kutattuk az azok formáiban rejtező tudásokat, a megfestés körüli testi érzeteket, avagy a testi és lelki érzetek belevetülését a szigorú szabályokkal definiált írásképekbe. Francesca akkor engem a tiszta lapok érzésével ajándékozott meg, miként önmagából is törölte előzőlegesen telefirkált lelki lapjait. Francesca akkor nem számlált. Francesca rajzolta magát a saját létébe. Sem kívül, sem belül nem volt önmagán. A nullpontban volt, múltját-jövőjét a jelenébe sűrítette, a ceruza hegye volt, ott hordozta magával mindazt állandóan, a kerti sétákban, a kolostori szobájában, az ágyán, az ebédlőben, mindenhol. Francesca maga volt a múltról szóló tudás és a jövőbe szóló remény. Úgy szerettem belé újra, ahogyan barátjába szeret bele az ember. Az írásjegyekben ez az ötödik pont lett, a legfelső, amely a szerelmesek fölötti háztető fekete vonása. Amely bizonyos látványokban a férfi kalapja, de lehet Hold is, üstökös is, avagy Nap, avagy maga az Isten, de végső soron az elröppenő nyíl ereje, a teremtés iránya és legfőbb elindítója. Ő a templomtető keresztjéről hiányzó leszökött megfeszített, a tékozló Apa. A halál és az újjászületés vétkes letéteményese. Miként Francesca volt akkor az, aki a világ bűneit mind magára vette. Csodáltam őt ezért, de a csodálat révén hozzá közel már nem jutottam. Én akkor még jócskán tévelygő lélek voltam, tragikus hős akartam volna lenni inkább, a paradox hitbéli áldozatot még föl nem érhettem, habár, jórészt Francescának köszönhetően, festészetemben – és ez is paradoxon – már gyakoroltam és többé-kevésbé meg is valósítottam.

Az élet mindeközben rengeteg szálon dübörgött, de éreztem, hogy ama kolostori kertnél fontosabb helyszíne nincs az én kóbor kalandjaimnak, az a kert akkor a világ közepévé lett, s mondhatom, mai otthonom, ez a kert is, melyben ücsörgök, azon nővéri udvarnak a mintájára jöhetett létre, s hogy végül életformámnak a magányt és az emberektől való lehető legteljesebb elvonulást választottam, szintén nagymértékben Francescával való őszi sétáinkból származtatható. Mert akkor én a szerteszét sziporkázó élet megannyi fölöslegét leválasztani magamban vágyszerűen már felfedeztem, igaz, csak jóval később, rengeteg egyéb kaland után lettem képes és hivatott megvalósítani.

A lét teljességéről, a testi egészségről, a szellemi és lelki tisztaságról, a teremtőerő működéséről való elképzeléseim így alapvetően változtak meg. Tudtam, hogy magam sem ilyen, sem olyan értelemben többé már nem kímélhetem, a sorsom örvényébe visszavonhatatlanul bele kell vetődnöm, miközben e vetődés egyúttal csupán beleengedés kell, hogy legyen, de persze nem csak az. Az ötödik szívdobbanásnál, az ötödik pöttynél, az ötödik szerelemnél, Francescánál kisebb bizonyosságot elfogadnom immár nem szabad, nem is lehet, arra ezután már képtelennek is mutatkoztam, s magamról minden egyéb fölösleg letisztításába haladéktalanul, de a végtelenség türelmével belefogtam. Akkoriban mizantrópiám erőteljes növekedésbe fordult, és bizony sok vétkes műveletet kellett végrehajtanom, hogy magamat korábbi életem gubancaiból kibogozzam. E nagy kalandok elmesélése végett rendeltem magamhoz nemrégiben életrajzírómat, kiről persze számos portrét festettem, mialatt ő földi cselekedeteimet hosszú beszélgetések során összegyűjtötte, s azokat kötetbe foglalta, mely iromány tudomásom szerint éppen szerkesztés alatt áll, de ezzel persze én mit sem törődöm, hisz az igazságot, bármilyen ékes tollú firkász is igyekszik tető alá pofozni, csakis én ismerhetem, méghozzá lelkem legmélyén, ahonnan azt voltaképp a maga teljességében magam is képtelen volnék kiemelni.

Tavaszra Francesca ismét szabad lett, mint a madár, a kolostort elhagyhatta, és én neki eme kiköltözködésben segédkeztem is. Meg kell említenem, hogy ekkora már túl voltam életem hetedik szerelmén, s a kolostor kertjét elhagyó, s ezáltal némileg földibbé, vagyis megközelíthetővé váló Francescában azon bizonyos misztikus nyolcadikat, tehát a második ötödiket reméltem megvalósulni. Ehhez pedig ekképp jutottam: egy reggel felébredtem az ágyamban, a Nap besütött az ablakon, s a fejem fölött megvilágította a rücskös falat. És akkor kimondhatatlan epekedés gerjedt bennem Francesca irányába. Mindez akkor történt, amikor a híres-neves Festőakadémiára jelentkeztem felvételt nyerni, s másnapra szólt oda beidézett meghallgatásom. De én azon éjszakát Francescával töltöttem, szép szívét magamnak megnyerni igyekezvén, őt csókokkal, szép szavakkal elhalmozván, s mire reggel lett, bő reményekkel felvértezve érkeztem a bizottság, a szigorú urak elé, s reményeim egymást táplálták az Akadémiára és Francesca szívébe való felvételemet illetően.

A szigorú urak festészetembe, mint egykedvű ebek, a nyájasság vagy a módszeres mogorvaság álcáit felöltőn akaszkodtak bele fogaikkal, alvatlan, ámde remegő ingerlékenysége okán visszafojtott hangulatomat a maguk képére ráncigálva végül kaotikusnak, tétovának, mélának, avagy túlmerevedettnek találtak, engem mint túlfejlett alkotót, tagságra alkalmatlannak tituláltak, s végül farokcsóválva mutattak ajtót, s jobb szerencsét az élet útvesztőiben.

Mit bántam én az ostoba és korlátolt bizottságot! A tavaszi szél szárnyán röpültem Francescámhoz, de ott engem csupán levele fogadott, melyben hidegen és egyszerűen közölte, hogy kapcsolatunk jövőt nem remélhet. De mit bántam én, hogy Francesca sem fogadott szívébe! Szabad voltam, minden korábbi önmagamnál erősebb és tisztább. Mégis, hová repülhettem volna tovább boldogságommal? A fáradtság erőt vett rajtam. S végül a kettős kudarc, örömöm légüres tere átszínezte kedvemet. Csalódott voltam és sértett. S eltűnt életemből a kert, mindennapi zarándoklatom célpontja, életem voltaképpeni egyetlen értelme. Megrekedtem a sátáni HÉT-ben, aki igazából csak álruhás KETTŐ volt, bár kétségtelenül életem legeslegfontosabb szerelme. De közel sem olyan misztikus, mint amilyennek önmagát hinni szerette volna.

A legmisztikusabb szerelmem Francesca volt. A legtökéletesebb Mariane. Jázmin, a hetedik, a legbűbájosabb. Rosetta, az első, a legmegkérdőjelezhetetlenebb. Ha a párosokat tekintem: Charlotte a leginkább kétségbeejtő, Cordélia a legtitkosabb, Octavia a legnagyobb tévedés. De őket megértenem csakis Francesca által lehetséges. Mindannyijukat elfelejthetem, de Francescát sohasem felejthetem el.

Így zárta azon az estébe fordult délutánon Egmontius mester Francescáról szóló töprengéseit, s hogy hozzá hű legyen, kertjében könnyű sétára indult. Megszemlélte virágait, mindegyikükhöz egy-két szép szóval kedveskedett, vagy így-úgy megdorgálta őket, majd fölszedegette a lehullott diószemeket a nagy öreg fa alól, mely művelet közben nagyapjára gondolt szeretettel, ahogy a jó öreg neki, mint gyermeknek meséket olvas föl, pedig a kis Egmontius már jobban ismerte azon népies históriákat, mint ahogy nagyapja olvasni tudott, s ha a szövegben hibát vétett, Egmontius rögvest kijavította, de a nagyapai hang mindehhez pótolhatatlanul hozzátartozott; vagy ahogyan a túlérett szilvákat szedegette össze a nagypapa, hogy abból pálinkát erjesszen, no hát olyan sűrű is volt az élet a nagypapa körül, mint ahogy löttyedt gyümölcsből az erős ital mégis kiforr.

Ilyen erős volt az élet most Egmontiusban is, ahogy dióit gyűjtögette szép kertjében. Aztán házába vonult, s ott az Euklédiustól kapott ötlyukú sípot kipróbálgatta.

A síp így énekelt a mester ajkán:

Jöjj velünk e szép hangokkal ölelkező táncba,
Jó anyád vár, jó apád vár, s rejtőznél még hátha
Elbújhatsz majd önmagad sokféle képmásába,
De száll az este, száll a lélek dúdoló magánya,
S utolérnek a vadászebek, ez a gyönyörűség ára.

Jöjj velünk az álompartra ölelkező fénybe,
Bár suttogják minden szívek: Egmontius még ne
Lépkedj pipaszár lábaidon a szakadék peremére,
Te már sejted sorsod, tegyél csak kedvére
Egy könnyű sóhajtásnak: pihenjél meg végre.

Jöjj velünk, hol szoba sarka tágul-hajbókol,
Puha ágyba tagjaidat vágyja, ott nyújtózol
Mindjárt bele, hol már senki sem pózol,
De minden egy és tökéletes egyetlen szótól,
Ahogy minden mástól azzal örökre elhajózol.

S Egmontius eleget tett a síp zenéjének, ágyába fészkelődött, s puha álomba merült. A reggel első fényeivel ébredt, megmosakodott, majd fennhangon így szólt:

- Francescám, nincs más hátra, mint hogy arcképed végre valóban elkészítsem. Vezesd hát kezem, ujjaim, s ecsetem lüktető szíved által.

És akkor Egmontius a festésbe haladéktalanul belefogott.

S megalkotta Francescát, mint a vadászat istennőjét, kezében nyílvesszővel, melyet arcához emel, nyakában síppal, a háttérben buzgó kutyákkal, kerttel, virágokkal, még messzebb tengerrel, vitorlásokkal, a mögött a világ összes égitestével és csillagképével, melyek spirállá csavarodnak vonzásaik mentén, a mögött pedig valamely isteni fényponttal, mely mind fölött ragyogón sugárzik. De a nyílvesző, Francesca lágy tekintete egy másik, külső pontba fúródik, mely persze már nem lehet a kép része, csupán bármi más, ami a kép előtt húzódó valódi világ valamely pontja, melyet megkeresni, megtapintani vágyik a festmény szemlélője.

- Francescám – szólt Egmontius az elkészült portrét nézegetvén -, ezt a mozdulatot kerestem hát magamban három napon át, s úgy lehet egész életemben, mellyel most az összefutó sugarak metszetét megérinthetem. S íme, megérintem általad a világ minden pontját. Így fürkészem, így keresem az élet minden apró értelmét régóta, ahogy tőled megtanultam. Csoda és szentség a nagy világ minden ízében. S köszönöm néked, hogy a megszentelésben pici részem nekem is lehet immár. Ennyi volt, amire vágytam. A többit, mint kötelességemet, örömmel elvégzem, s magamat a nagy egységnek azután készséggel átadom.

Mert Egmontius vagyok, a teremtő Isten ötödik szívdobbanása.