Kié itt a tér?

Avagy egy workshop-ról, félidőben

Ezek itt a képen még nem mi vagyunk, de törekszünk nagyon.

Energetika - A commedia dell'arte a legtöbb energiát kívánó színház, amivel ezidáig találkoztam. Rájöttem például arra, hogy színészként mindig is ezt kerestem, habár rendezőként egyáltalán nem. Ezt azt jelenti, hogy valószínűleg sosem rendeznék ilyen előadást, de színészi tréningként alkalmazni a most megtanult alapvetéseket és gyakorlatokat mérhetetlenül hasznos. A commedia dell'arte óriási segítséget nyújt abban, hogy a színész megtalálja az őt működtető energiáinak a központját, hogy sokat megtanuljon annak működéséről, minőségéről, saját intenzitásának titkairól, feltérképezhesse pszichés-mesterségbéli-fizikai akadályait, s azokat sok munkával kitisztítsa, vagy legalább a munka irányait kijelölhesse.

Kié itt a tér? - A munka során csupán a test eszközeivel kell tudni megszervezni a figyelmet, elmesélni a történetet, és mivel hagyományosan improvizációról van szó, ez vonatkozik a saját színészi figyelmünkre és történeteinkre is. Mert bár a történet vázlata előre rögzített, a kanavász igazi élettel való feltöltése a színész feladata, mégpedig itt és most. Ez folyamatos teremtő állapotot kíván, egyrészt tehát valamiféle belső feszültséget, óriási adag fizikai és érzelmi energiát (hiszen a cselekménynek pörögnie kell!), ugyanakkor valamiféle ellazulást is, ami nem azonos a relaxációval(!), hanem inkább a hirtelen megragadott események elfogadást jelenti, tehát a cenzúra kiiktatását. A tér végül azé lesz, aki megműveli. A munka pedig igazán fáradtságos: képzeljétek el, hogy a maszk tud izzadni! (Állítólag az igazán jó munka feltétele, hogy közben a maszk tényleges megizzadjon.)

Ezen a képen Stefano Rota látható, a kurzus szakmai vezetője (az interneten bogarásztam)

Megfelelni, megfelelni, megfelelni - A commedia dell'arté-ban azonnal látható válik minden valós esemény. Hiszen a maszkok bár látszólag eltakarják az arcot, valójában minden állapotot felnagyítanak. Valahogy bele kell lépni ebbe a nagy állapotba. Sokan hozzá vagyunk szokva, hogy ilyen-olyan okokból kritizáljuk magunkat, egymást, tetszeni akarjunk, bizonyításra törekedjünk. Emiatt aztán nem az eseményben vagyunk, hanem sokrészben valahol egészen máshol. Kiesünk tehát a saját színházunkból, mert nem bírjuk követni azt. Nekem a rendező ma a próbán azt mondta, túl sokat reagálok saját magamra, és aztán csak úgy "elméletileg" a partnerre, amikor később rájövök, mi volt az akció, amiről lekéstem. Ez a tétovaság, önreflexió vagy filozofálgatás (ami gyakori színészi hiba) ebbe a műfajba nemigen fér bele.

A téren, a munkabemutatón viszont mindent beleadtam, és úgy érzem, részben sikerült átrobbantani a tétovaságból felgyülemlett falat. Igaz, hogy az ára az a bizonyos "hadoválás" lett, melynek során sokszor tovább erősítgettem a partnerem hadoválását - legalábbis szövegben- , és ennél valóban több lehetőség lenne arra, hogy az élet ott és akkor a nézők szeme láttára kibomoljon. Keresem tovább az utam. Az energetikai hullámvölgyön és megfelelés-kényszeren is túllendültem, ezen is túl leszek!

Zanni-maszkok

Maszk - Persze épp csak most kóstoltam bele a műfajba, így aztán nagyon sokat nem tudhatok róla, sem az élményanyagról mesélni, sem magáról a színészi technikáról. Nem eshetek abba a hibába, hogy döntéseket hozok a valós és jelenlegi kérdéseimet illetően. Most végső soron csak jegyzetelek, ezt nem árt tisztázni.

Nekem állítólag - és most hízelgek magamnak visszafelé - jól állnak ezek a maszkok. Nyilvánvaló, hogy ez a műfaj alkati kérdés is. (De mi az, hogy alkat?!) Az elején sem a maszkokat, sem a maszk mögött rejlő önmagunkat nem ismertük, sem pedig a hagyományok által őrzött-sugallt karakterisztikát (tehát beszédmódot, járást, stb.) Mostanra ezek a figurák némelyike már kedves ismerősünk. Voltam már Capitano, Zanni és Pantalone is, ezekben meg is találtam nagyjából a lehetőségeket. De ha Stefano vagy Andrea megy föl játszani, mindig rá kell jönnöm, milyen bátortalan, enervált, leblokkolt, fantáziátlan és színpadképtelen vagyok. Azután persze valahogy mégis megtalálja az ember a saját maga stimulánsait. Ha sikerül olykor átizzasztani a maszkot - a szó átvitt és szoros értelmében egyaránt, - akkor valami olyasmi történik, ami egyébként az élet netovábbja, teremtés és meghatódás, vagyis folyamatos benne-lét, kommunikáció, szárba szökés és virágba borulás. Ilyenkor nem szabad magunkra engedni a melankóliát, mert az bizony jönne, gyűrne le minket önmagunk szemlélődésébe csábítóan.

A maszkjainkat, melyek az életben is rajtunk vannak (mint például fizikai adottságaink, az arcunk, a jellemünk, stb.), nem téphetjük le, de megtanulhatunk vele részt venni az életben. A commedia dell'arte nem csupán társadalomkritikai éle, hanem színésztechnikai módszerei miatt is önismeretre tanít, spontaneitásra és fegyelemre, vallomásra buzdít és éles figyelemre késztet. Vagyis a metamorfózis és az állandóság nagy kérdéseit firtatja, éppen úgy, ahogy mindez engem a saját "bambán költői" színházamban is minden szinten érdekel. (A folytatást, vagyis a 2. részt itt olvashatod)