"Végiggondolom újra az elmúlt évet. Egyenként értem a lépéseket, hogy mi mi után és miért következett. Ha egyben próbálom látni, mint egy lelki térképet, akkor egyszerűen csak tanácstalan vagyok, és - magam sem értem miért - szomorú."
Ezt írtam január 2-án 2007-ről. Az elmúlt egy évben elképesztően sok minden történt, mondhatni, hogy új ember lettem, nagyon más körülmények és gondolatok között élek, mint előtte, de mindezek ellenére most sem érzek másképp.
2008-ban rendeztem 3 előadást (Brutus, Az étellift, A gyermek), egy félórás performanszt (Patyomkin), felújítottuk a Zsiráfivóhelyet, összesen 40 előadást tartottunk, próba- és játszóhelyünk lett a Tűzraktérben (ahol nemrégiben színházi szervező is lettem), nyertünk egy csomó díjat, és főleg, hogy találkoztam olyan emberekkel, akikre munkatársként mindig is vágytam. Játszottam commedia dell'artét, Doktort a Woyzeckben, Madár lettem az Apró Színházban, írtam cikkeket ide-oda, szerveztem két Színváltások fesztivált. És nem fogytam ki az ihletből a jövő évre sem, már újabb 3 előadást elterveztem, szeretnék többet írni, mint korábban, többet játszani színpadon, többet szervezni, többet gondolni, többet figyelni. Többet...
Mindez mégsem hoz lázba, ha az összegzésen van a sor. Ki tudja miért érzem kényszeresen, hogy az év végén számot kell vetni, és miért leszek ettől ösztönösen szomorú...
Voltaképp meg is rettenek, ha belegondolok a jövő évbe. A felelősség, amit vállalok egyszerre iszonyú teher, amitől cseppet sem érezhetem magam szabadnak. Show must go on. És mint ahogy a hógolyó elindul a hegytetőről, úgy növekszik, duzzad a munka mennyisége, egyik dolog vonzza, tapasztja magára a másikat, hogy a végén már nem is érzem magam másnak, mint színházműködtető gépezetnek, személytelen erőnek, s a feladatok között lassan eltűnök, megszűnök. Az élet helyett az élet produkálását végzem, s ha e "világklasszis" produkálás nincs, már én sem vagyok. Nem élek.
És a hátországom elfogyott, nem élek kapcsolatokban, s ha mégis megpróbálom, hát rögvest csalódom, azt sem tudom én menekülök ebből, vagy tőlem menekülnek, a civil létben valójában szorongok, abból is színházat csinálok, csak játszom a saját szerepem ebben a szerelmetes létben, ha mégsem, majd mások szorítanak vissza a mesterségesbe, ahol aztán a vágyaim belekapaszkodnak az anyagba, szárnyalhatok, és így végül mégis megtanulom az életet, másoknál is jobban, akik élnek, de élni mégsem nem tudok, itt nem lehet élni, és nincs visszaút az időben.
Ettől persze a színház izmosul, pimaszul kiszívja belőlem az életet.
Pedig élni, csak egyszerűen, szabadon, függetlenül élni, utazni, elutazni, a szerelem után utazni, még azzal sem törődni, ha potyautas vagyok... erre képtelen vagyok, nem azért, mert alkatilag nem vagyok erre alkalmas, hanem mert az átkozott hivatásom visszatart. Elképzelem, ha szakítanék mindennel, mi történne... Nem tudom elképzelni. Unatkoznék, elhagynám magam. Ha elutaznék, hiányoznék. De itt nincs személynév, hogy kinek. Csak ez lenne az alapállapotom. Ez a hiány. Most is a hiány az alapállapotom, de ezt a jellegű hiányt még el bírom viselni, sőt, ez a hiány inspirál. Ez a hiány reménnyel tölt meg.
Tegnap beláttam egy időre az illúzióim függönye mögé. Láttam a valóságot. A valóság elszomorított. De az illúziókból épülhet még valóságosabb valóság is, mint a valóság. Erről szól például a Don Quijote számomra. És mivel makacs ember vagyok, biztos, hogy az én illúzióim legyőzik a valóságot. Így a szomorúságot mégis a remény, majd a cselekvés váltja föl. A szomorúság nekem tisztítókúra. Kiszellőztetem a lelkem, kiszállnak a sok savanyú érzések, melyekkel foglalkozni évközben nem volt időm, nem volt bátorságom. Erre is jó hát egy évzárás.
Szimbolikusan egyedül töltöm a szilvesztert végül. Nem fizikailag, hiszen nagyon sok ember fog körülvenni. De mégis egyedül leszek, és azokra fogok gondolni, mágikus lelki gyakorlatok közepette, aki hűtlenül elhagytak, akiket hűtlenül elhagytam.
ADY ENDRE: SZERETNÉM, HOGYHA SZERETNÉNEK
Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.
Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.
De jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.
Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.
2008. december 31., szerda
2008. november 9., vasárnap
Novemberi menetelés
Sajnos nincs időm blogot írni, jelenleg, de nem hagyom cserben magam! Most annyit tehetek, hogy közlöm, mikor-hol színházazok épp. Gyertek, találkozzunk személyesen!
nov. 13. csütörtök - Az étellift , 19.00, Artkatakomba, Bp., Szent István krt. 2/pince
nov. 16. vasárnap - Az étellift, 19.00, Milleniumi Kávéház, Szeged, Dugonics tér
Színváltások 3. - Egyetemi Színpadok Szemléje
(Ezt a fesztivált főszervezem!!!)
nov. 22. szombat - Az étellift, 19.30, Tűzraktér
nov. 24. hétfő - Brutus, 18.00, Sirály
nov. 25. kedd - Jon Fosse: A gyermek, 20.00 PREMIER, Tűzraktér
a fesztivál programja: http://fesztival.blogspot.com
nov 30. vasárnap - Apró Színház: Mostohák 17.00 PREMIER, Tűzraktér
http://www.aproszinhaz.hu/
nov. 13. csütörtök - Az étellift , 19.00, Artkatakomba, Bp., Szent István krt. 2/pince
nov. 16. vasárnap - Az étellift, 19.00, Milleniumi Kávéház, Szeged, Dugonics tér
Színváltások 3. - Egyetemi Színpadok Szemléje
(Ezt a fesztivált főszervezem!!!)
nov. 22. szombat - Az étellift, 19.30, Tűzraktér
nov. 24. hétfő - Brutus, 18.00, Sirály
nov. 25. kedd - Jon Fosse: A gyermek, 20.00 PREMIER, Tűzraktér
a fesztivál programja: http://fesztival.blogspot.com
nov 30. vasárnap - Apró Színház: Mostohák 17.00 PREMIER, Tűzraktér
http://www.aproszinhaz.hu/
2008. szeptember 25., csütörtök
Nyári munkanapl(op)ó, 3. rész
Nem szeretek emlékezetből írni, mint ahogyan emlékezetből élni sem szeretek. Így aztán okoz némi nehézséget így szeptember vége felé felidézni a nyári munkálatokat, színházi kalandokat. Nem az emlékezés jelent gondot, hanem inkább az írás. Rögzíteni a még mindig folyton változót. Legyünk inkább benne a változásban.
Süti kedvéért
Tegnap éjszaka sokáig a Rosencrantz-próbák további menetén töprengtem. Hogyan lehetne azon a nyomvonalon tovább haladni, melyet Zalamerenyén megpiszkáltunk. Sorra vettem az etűdöket, melyeket készítettünk, és megpróbáltam minél hitelesebben felidézni a munkabemutatót, melyet ezekből tartottunk.
Döntéseket kell hozni, méghozzá stratégiai döntéseket. Ezeket szeretem, de olykor piszok nehéz dolog. Mint most is. Ha elindulsz egy irányba, lemondasz a többiről. És mivel a többin nem indulsz el, nem tudhatod, milyen eredményeket értél volna el azokon. Marad a lemondás, és elfogadása annak, ami végül majd marad. Mert minden előadás csak valamiféle maradvány. Maradvány a sok-sok lehetőség közül. De képzeletben talán mégis bejárhatók e halálra ítélt ösvények.
Dilemmák:
1. TÉR - több helyszínen, a közönség vándoroltatásával, bolyongván a helsingőri udvarban.
Vagy: egyetlen "normális" színházi térbe sűríteni a helsingőri bolyongás érzetét.
Mindkét irány újabb hatalmas kérdéseket vet fel. Ha vándorol a közönség, hol van az a tér, ahol a darab játszható? Van itt egy csapdahelyzet is: míg Merenyén készen kaptuk és elfogadtuk a teret (tereket), itt Budapesten már a mi választásunk lesz a játéktér. Ez a tudatosság - tetszik, nem tetszik - beleépül az előadás esztétikájába, nyelvezetébe. Itt minden teret gondozni kellene. Nem lehet készen talált szobákban, pincében, wc-ben megcsinálni ezeket a jeleneteket, mert az már nem lenne ugyanaz! Másrészt a merenyei közönségünk számára a játék természetes állapot volt. Jöttek velünk örömmel a világ végére is, ki a sötét focipályára. Attól tartok, a cinikus, ellustult, kiszolgált budapesti közönségből éppen ez a játékosság hiányzik.
(Az étellift premierjén olyan sokan voltak, hogy még plusz székeket kértek. De leghátulról semmit sem lehetett ülve látni. Miért nem maradtak állva? Fontosabb volt a kényelem, mint az elől zajló színház. A Woyzeck-koncert előadásain a Sirályban ugyancsak nagyobb volt a passzivitás, mint vártam volna. A legaktívabb közönség - azok közül, amiket láttam - Szegeden volt. Szegeden a közönség a Brutust is nagyon megsegítette figyelmével. Először fordult elő, hogy valaki elkezdett játszani az egyik késsel.)
Ez már persze önmagában is elég lenne, hogy éppen ezért csináljunk egy kényelmetlen színházat. De! Inkább szeretném azt elérni, hogy a lusta néző (döntse el ki-ki mennyire lusta), kezdjen el irigykedni a játék játékosságára. Inkább alig tudjon ülve maradni, minthogy alig tudjon közlekedni...
Ha viszont egy tér van, az legyen frontális, vagy körbeülős, esetleg ezen egy téren belül mászkálós, vagy csak az elején mászkálós, aztán ücsörgős, vagy még a végén is mászkálós, esetleg közben is olykor-olykor, a színészek és a nézőtér átjárható-e, stb.
Mindezek különösen erőteljes kérdések a Stoppard-dráma kapcsán, ahol a kívül-belülállás, a játék és valóság, az emlékezés és felejtés, a tudat és tudattalan, az otthon és otthontalanság, az ideák és az eltévedés tematikusan határozzák meg a darabot. De Stoppard is egyensúlyozik a kettősségek között. Könnyű a nyelvnek! De mi van a térrel?
2. ANYAG - a meglévő etűdök szoros egymáshoz fűzése, mélyreható próbákkal, a szerkezet kikristályosítása. Vagy: további etűdök, a füzérszerűség felvállalása, kevésbé megmunkált szerkezet, kevésbé megmunkált játék.
Legszívesebben a kettő valamiféle egyvelegét választanám, de alapvetően mégis dönteni kell. Az eddigi etűdök egyik nagy erénye számomra, hogy nincs túllihegve a két címszereplő, míg Stoppardnál ez aligha igaz. Mégis valamelyest több súlyt kell pakolni rájuk, de csak annyira, amennyire a belső cselekmény intenzitása engedi. Zalamerenyén éppen az volt jó az etűdökben, hogy nagyon cselekményesek, játékosak, lendületesek lettek. Ezzel szemben nem szeretnék két unatkozó udvaroncot nézni órákon át. Olvassa el, aki akarja Stoppardot, nagyon is megéri, de nekünk a saját Hamletünket(!) kell megcsinálnunk.
A zseniális szemüveg nem is annyira Ros és Guil, bár ők sűrítik a lényeget, hanem a Polonius által szervezett titkosrendőrség, a bizalmaskodó, ámde kimért alaphang, ami a nézőkből kémeket varázsol, kíváncsiskodókat, ha tetszik Ros és Guil-eket. A két főszereplő a nézőket képviseli a darabon belül. De éppúgy a darabot is képviselik a nézőtéren.
Egyébként számos hasonló hidacska van már fölverve a szerkezeten belül. A Helsingőrbe érkező színészcsapat magát a Hamletet próbálja. Ros és Guil önmagát nézi a színjátékban ( ez még Stoppardnál is így van), de később e két színészalak (akik előtte a kocsmában teljesítettek szolgálatot nagyon is profán módon) Claudius rémálmává válik. Claudius rámálma, hogy látják őt. Nem csak Hamlet - vele még meg lehet birkózni - , de az egész udvar, a hatalom, melynek középpontja ő maga. A titkosrendőrség önmaga feje ellen fordul. Ahol figyelnek, ott a figyelő is megfigyelt lesz, legalábbis álmaiban, önmaga számára. A kór így terjed vissza a mérgezőre.
Stoppard esetében precízen kiszámított, hogyan illeszkedik bele Ros és Guil a Hamlet cselekményébe. Emiatt mi, olvasók (nézők) kívülről figyeljük e két szerencsétlen botladozását egészen a halálig. Mi ismerjük a történetet. Őket, akik nem ismerik, kinevetjük, szánakozunk rajtuk, sorsukat üresnek, képtelennek találjuk.
Ha azonban a Hamlet világát úgy bonyolítjuk meg, hogy ne legyen kiszámítható, akkor a közönség együtt tud majd botladozni a főhősökkel. És ha a főhősökről levesszük azt a sok abszurd marhaságot, amivel Stoppard elszórakozik kárukra, akkor máris egészen civilizált lényeket kapunk, akik minden további nélkül alkalmasak arra, hogy tükröt tartsanak a közönségnek, és tükröt tartsanak a Hamlet történetének is.
Így például a Hamlet-Ophélia jelenetünk nagyon is ezt szolgálja. A (köz)veszélyes Hamlet ezenfokú őrülete más régiókba röpíti az egész karaktert. És Helsingőr egész világát is. Ahol a rettegés az úr, ott a színfalak mögé nézni cseppet sem biztonságos. Stoppardnál nagy hatalommal bír a Színész. Túlságosan is naggyal. Merenyén nem éppen a legsikerültebb etűd lett a Ros-Guil-Színész a konditeremben jelenet, de egy rendkívül fontos lehetőségre felhívta a figyelmet: a Színész talán érdekesebb, ha gyenge, ideges, van mit rejtegetnie, kiszolgáltatott, és esetleg van még egy kis betegesen bonyolult szexuális hajlama is segédszínésze, Alfréd iránt (akit egyébként bár fiú, lány játszik). Nem kell neki isteni vonatkozásokat kapnia. Nem kell olyan nagyon tudnia semmit, vagy ha mégis, hát ne higgyük el neki mindenáron. Nem kell neki betöltenie semmiféle sors-képviselete szerepet.
Számos nagyon izgalmas irány van még munkaanyagunkban. A legjobb módszer talán: csak óvatosan bővíteni az etűdok sorát, alaposan kidolgozni az eddigiek világát!
3. NYELV - Milyen (színházi) nyelven beszél ez a világ? Mi a centruma ennek az egész örvénynek, mely végül mindenki behúz a halálba, a túlvilági sötét oldalra, hol végtelen szenvedés vagy végtelen dalolás vár kire-kire.
A Brutus középpontját nem volt nehéz megtalálni, hiszen ott volt a darabbéli író, Cat, akinek fejében játszódik minden cselekmény. Hozzá lehet igazítani az előadás nyelvét. A Rosencrantzban azonban többpólusú világot találunk, ha a szereplők felől közelítünk. Különösen, ha a főszereplőket közel visszük a közönséghez. A mű kinyílik. És sötéten tátong, mert nem értjük. Sejtjük, de végül rá kell jönnünk, hogy nem értjük. A sötétbe azonban mégis csak fénnyel lehet levezetni az embereket. Az emberek pedig belejátszanak a cselekménybe.
Az előadás fő motívuma egyébként két dolog legyen: az egyik egy szekrény, Hamlet kedvenc olvasóhelye. A szekrény, ahol Hamlet megfigyelhető. A szekrény, melyből Hamlet hallgatózik. A szekrény, ahonnan Polonius a halált kapja, egy kiszaladó tőr formájában. A szekrény, ahol Ros és Guil megkínozza Ophéliát, legalábbis akit annak hisznek. A másik a szekrény mögött nyíló világ, Hamlet összes reménye. Nevezhetnénk úgy is: Ophélia kertje. E kert azonban kiszárad.
Az előadás fő mozgáselve a körbefordulás. Beszélni a hátam mögött lévőkhöz. Megnézni, hogy ki figyel hátulról. Faképnél hagyni a színészek előadását, majd visszafordulni, és átkokat szórni rájuk. Visszatekinteni. Emlékezni, felejteni. Ros és Guil a falnál, rájuk vetítve körkörös sorsuk villódzó árnyai. Ikrek valami hideg anyaméhben. Nincs hová fordulni, csak egymáshoz. És talán eltűnni hirtelen.
(Folyt. köv.)
Süti kedvéért
Tegnap éjszaka sokáig a Rosencrantz-próbák további menetén töprengtem. Hogyan lehetne azon a nyomvonalon tovább haladni, melyet Zalamerenyén megpiszkáltunk. Sorra vettem az etűdöket, melyeket készítettünk, és megpróbáltam minél hitelesebben felidézni a munkabemutatót, melyet ezekből tartottunk.
Döntéseket kell hozni, méghozzá stratégiai döntéseket. Ezeket szeretem, de olykor piszok nehéz dolog. Mint most is. Ha elindulsz egy irányba, lemondasz a többiről. És mivel a többin nem indulsz el, nem tudhatod, milyen eredményeket értél volna el azokon. Marad a lemondás, és elfogadása annak, ami végül majd marad. Mert minden előadás csak valamiféle maradvány. Maradvány a sok-sok lehetőség közül. De képzeletben talán mégis bejárhatók e halálra ítélt ösvények.
Dilemmák:
1. TÉR - több helyszínen, a közönség vándoroltatásával, bolyongván a helsingőri udvarban.
Vagy: egyetlen "normális" színházi térbe sűríteni a helsingőri bolyongás érzetét.
Mindkét irány újabb hatalmas kérdéseket vet fel. Ha vándorol a közönség, hol van az a tér, ahol a darab játszható? Van itt egy csapdahelyzet is: míg Merenyén készen kaptuk és elfogadtuk a teret (tereket), itt Budapesten már a mi választásunk lesz a játéktér. Ez a tudatosság - tetszik, nem tetszik - beleépül az előadás esztétikájába, nyelvezetébe. Itt minden teret gondozni kellene. Nem lehet készen talált szobákban, pincében, wc-ben megcsinálni ezeket a jeleneteket, mert az már nem lenne ugyanaz! Másrészt a merenyei közönségünk számára a játék természetes állapot volt. Jöttek velünk örömmel a világ végére is, ki a sötét focipályára. Attól tartok, a cinikus, ellustult, kiszolgált budapesti közönségből éppen ez a játékosság hiányzik.
(Az étellift premierjén olyan sokan voltak, hogy még plusz székeket kértek. De leghátulról semmit sem lehetett ülve látni. Miért nem maradtak állva? Fontosabb volt a kényelem, mint az elől zajló színház. A Woyzeck-koncert előadásain a Sirályban ugyancsak nagyobb volt a passzivitás, mint vártam volna. A legaktívabb közönség - azok közül, amiket láttam - Szegeden volt. Szegeden a közönség a Brutust is nagyon megsegítette figyelmével. Először fordult elő, hogy valaki elkezdett játszani az egyik késsel.)
Ez már persze önmagában is elég lenne, hogy éppen ezért csináljunk egy kényelmetlen színházat. De! Inkább szeretném azt elérni, hogy a lusta néző (döntse el ki-ki mennyire lusta), kezdjen el irigykedni a játék játékosságára. Inkább alig tudjon ülve maradni, minthogy alig tudjon közlekedni...
Ha viszont egy tér van, az legyen frontális, vagy körbeülős, esetleg ezen egy téren belül mászkálós, vagy csak az elején mászkálós, aztán ücsörgős, vagy még a végén is mászkálós, esetleg közben is olykor-olykor, a színészek és a nézőtér átjárható-e, stb.
Mindezek különösen erőteljes kérdések a Stoppard-dráma kapcsán, ahol a kívül-belülállás, a játék és valóság, az emlékezés és felejtés, a tudat és tudattalan, az otthon és otthontalanság, az ideák és az eltévedés tematikusan határozzák meg a darabot. De Stoppard is egyensúlyozik a kettősségek között. Könnyű a nyelvnek! De mi van a térrel?
2. ANYAG - a meglévő etűdök szoros egymáshoz fűzése, mélyreható próbákkal, a szerkezet kikristályosítása. Vagy: további etűdök, a füzérszerűség felvállalása, kevésbé megmunkált szerkezet, kevésbé megmunkált játék.
Legszívesebben a kettő valamiféle egyvelegét választanám, de alapvetően mégis dönteni kell. Az eddigi etűdök egyik nagy erénye számomra, hogy nincs túllihegve a két címszereplő, míg Stoppardnál ez aligha igaz. Mégis valamelyest több súlyt kell pakolni rájuk, de csak annyira, amennyire a belső cselekmény intenzitása engedi. Zalamerenyén éppen az volt jó az etűdökben, hogy nagyon cselekményesek, játékosak, lendületesek lettek. Ezzel szemben nem szeretnék két unatkozó udvaroncot nézni órákon át. Olvassa el, aki akarja Stoppardot, nagyon is megéri, de nekünk a saját Hamletünket(!) kell megcsinálnunk.
A zseniális szemüveg nem is annyira Ros és Guil, bár ők sűrítik a lényeget, hanem a Polonius által szervezett titkosrendőrség, a bizalmaskodó, ámde kimért alaphang, ami a nézőkből kémeket varázsol, kíváncsiskodókat, ha tetszik Ros és Guil-eket. A két főszereplő a nézőket képviseli a darabon belül. De éppúgy a darabot is képviselik a nézőtéren.
Egyébként számos hasonló hidacska van már fölverve a szerkezeten belül. A Helsingőrbe érkező színészcsapat magát a Hamletet próbálja. Ros és Guil önmagát nézi a színjátékban ( ez még Stoppardnál is így van), de később e két színészalak (akik előtte a kocsmában teljesítettek szolgálatot nagyon is profán módon) Claudius rémálmává válik. Claudius rámálma, hogy látják őt. Nem csak Hamlet - vele még meg lehet birkózni - , de az egész udvar, a hatalom, melynek középpontja ő maga. A titkosrendőrség önmaga feje ellen fordul. Ahol figyelnek, ott a figyelő is megfigyelt lesz, legalábbis álmaiban, önmaga számára. A kór így terjed vissza a mérgezőre.
Stoppard esetében precízen kiszámított, hogyan illeszkedik bele Ros és Guil a Hamlet cselekményébe. Emiatt mi, olvasók (nézők) kívülről figyeljük e két szerencsétlen botladozását egészen a halálig. Mi ismerjük a történetet. Őket, akik nem ismerik, kinevetjük, szánakozunk rajtuk, sorsukat üresnek, képtelennek találjuk.
Ha azonban a Hamlet világát úgy bonyolítjuk meg, hogy ne legyen kiszámítható, akkor a közönség együtt tud majd botladozni a főhősökkel. És ha a főhősökről levesszük azt a sok abszurd marhaságot, amivel Stoppard elszórakozik kárukra, akkor máris egészen civilizált lényeket kapunk, akik minden további nélkül alkalmasak arra, hogy tükröt tartsanak a közönségnek, és tükröt tartsanak a Hamlet történetének is.
Így például a Hamlet-Ophélia jelenetünk nagyon is ezt szolgálja. A (köz)veszélyes Hamlet ezenfokú őrülete más régiókba röpíti az egész karaktert. És Helsingőr egész világát is. Ahol a rettegés az úr, ott a színfalak mögé nézni cseppet sem biztonságos. Stoppardnál nagy hatalommal bír a Színész. Túlságosan is naggyal. Merenyén nem éppen a legsikerültebb etűd lett a Ros-Guil-Színész a konditeremben jelenet, de egy rendkívül fontos lehetőségre felhívta a figyelmet: a Színész talán érdekesebb, ha gyenge, ideges, van mit rejtegetnie, kiszolgáltatott, és esetleg van még egy kis betegesen bonyolult szexuális hajlama is segédszínésze, Alfréd iránt (akit egyébként bár fiú, lány játszik). Nem kell neki isteni vonatkozásokat kapnia. Nem kell olyan nagyon tudnia semmit, vagy ha mégis, hát ne higgyük el neki mindenáron. Nem kell neki betöltenie semmiféle sors-képviselete szerepet.
Számos nagyon izgalmas irány van még munkaanyagunkban. A legjobb módszer talán: csak óvatosan bővíteni az etűdok sorát, alaposan kidolgozni az eddigiek világát!
3. NYELV - Milyen (színházi) nyelven beszél ez a világ? Mi a centruma ennek az egész örvénynek, mely végül mindenki behúz a halálba, a túlvilági sötét oldalra, hol végtelen szenvedés vagy végtelen dalolás vár kire-kire.
A Brutus középpontját nem volt nehéz megtalálni, hiszen ott volt a darabbéli író, Cat, akinek fejében játszódik minden cselekmény. Hozzá lehet igazítani az előadás nyelvét. A Rosencrantzban azonban többpólusú világot találunk, ha a szereplők felől közelítünk. Különösen, ha a főszereplőket közel visszük a közönséghez. A mű kinyílik. És sötéten tátong, mert nem értjük. Sejtjük, de végül rá kell jönnünk, hogy nem értjük. A sötétbe azonban mégis csak fénnyel lehet levezetni az embereket. Az emberek pedig belejátszanak a cselekménybe.
Az előadás fő motívuma egyébként két dolog legyen: az egyik egy szekrény, Hamlet kedvenc olvasóhelye. A szekrény, ahol Hamlet megfigyelhető. A szekrény, melyből Hamlet hallgatózik. A szekrény, ahonnan Polonius a halált kapja, egy kiszaladó tőr formájában. A szekrény, ahol Ros és Guil megkínozza Ophéliát, legalábbis akit annak hisznek. A másik a szekrény mögött nyíló világ, Hamlet összes reménye. Nevezhetnénk úgy is: Ophélia kertje. E kert azonban kiszárad.
Az előadás fő mozgáselve a körbefordulás. Beszélni a hátam mögött lévőkhöz. Megnézni, hogy ki figyel hátulról. Faképnél hagyni a színészek előadását, majd visszafordulni, és átkokat szórni rájuk. Visszatekinteni. Emlékezni, felejteni. Ros és Guil a falnál, rájuk vetítve körkörös sorsuk villódzó árnyai. Ikrek valami hideg anyaméhben. Nincs hová fordulni, csak egymáshoz. És talán eltűnni hirtelen.
(Folyt. köv.)
2008. szeptember 24., szerda
Nyári munkanapl(op)ó, 2. rész
Aki sokat rendez, keveset él
Az étellift végül extra-gyorsasággal készült el. Nem biztos, hogy nagyon jót tett neki ez a sebesség, a Magyar Nemzetben le is húzták rendesen, és jogosan! Azt írja a kritikus, hogy talán túl sokat rendezek, és ilyen módon nem mélyülhet el az anyag megfelelően. Ebben nyilván van igazság. Az ételliftet valóban menet közben kell majd feltornászni a vágyott állapotra, még jó, hogy ez az állapot azért csak közelít, előadásról előadásra fejlődni látszik.
Egyébként szívesen elbíbelődnék egy évig egy rendezéssel (A szerelem írásjegyei 9 hónapig készült, Az étellift már csak 2-3 hét munkát jelentett), de ehhez olyan anyag is kellene, olyan méretű elképzelés, olyan vállalás. Csakhogy ahhoz, hogy helyünk legyen a Tűzraktérben, a Sirályban, és egyéb fesztiválokon, hogy a csapat minden tagja hozzá méltóan foglalkoztatva legyen, anyagi tekintetben megalapozhassuk a jövőt, némiképp muszáj gyártásra állni, muszáj folyton szerepelni - márpedig a nézők elfogynak, és újat kell tudni mutatni. Így is csúcsot döntöttünk a tavalyi két darabbal: a Brutus eddig 14-szer, a Zsiráfivóhely 10-szer ment le. Ennyi előadást egy évben még nem játszottunk. És ez a szám csak emelkedni fog.
Talán egyébként a rutin is ér valamit. No de biztos vagyok benne, hogy ha a 2 új darab elkészül, némi pihenésre szükségem lesz.
Egyébként most olvastam el Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényét. Be kell valljam, szívesebben vennék részt mostanában az életben, mint a színházban. De már az is furcsa, hogy a kettő most egy kicsit különvált...
Az étellift végül extra-gyorsasággal készült el. Nem biztos, hogy nagyon jót tett neki ez a sebesség, a Magyar Nemzetben le is húzták rendesen, és jogosan! Azt írja a kritikus, hogy talán túl sokat rendezek, és ilyen módon nem mélyülhet el az anyag megfelelően. Ebben nyilván van igazság. Az ételliftet valóban menet közben kell majd feltornászni a vágyott állapotra, még jó, hogy ez az állapot azért csak közelít, előadásról előadásra fejlődni látszik.
Egyébként szívesen elbíbelődnék egy évig egy rendezéssel (A szerelem írásjegyei 9 hónapig készült, Az étellift már csak 2-3 hét munkát jelentett), de ehhez olyan anyag is kellene, olyan méretű elképzelés, olyan vállalás. Csakhogy ahhoz, hogy helyünk legyen a Tűzraktérben, a Sirályban, és egyéb fesztiválokon, hogy a csapat minden tagja hozzá méltóan foglalkoztatva legyen, anyagi tekintetben megalapozhassuk a jövőt, némiképp muszáj gyártásra állni, muszáj folyton szerepelni - márpedig a nézők elfogynak, és újat kell tudni mutatni. Így is csúcsot döntöttünk a tavalyi két darabbal: a Brutus eddig 14-szer, a Zsiráfivóhely 10-szer ment le. Ennyi előadást egy évben még nem játszottunk. És ez a szám csak emelkedni fog.
Talán egyébként a rutin is ér valamit. No de biztos vagyok benne, hogy ha a 2 új darab elkészül, némi pihenésre szükségem lesz.
Egyébként most olvastam el Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényét. Be kell valljam, szívesebben vennék részt mostanában az életben, mint a színházban. De már az is furcsa, hogy a kettő most egy kicsit különvált...
2008. szeptember 18., csütörtök
Családi címerünk?!
Öcsém uram bukkant rá valahol. A szöveg a képhez:
"This Formanek Coat of Arms date back to the town of Kolín in the Czech republic where the Formanek's lived since about 1580 or before to this day. The original is carved in wood and hand painted."
Jól éreztem én a lovagi vért ereimben!
2008. szeptember 3., szerda
Nyári munkanapl(op)ó, 1. rész
Régen nem írtam a blogomba. Néha a hallgatás beszédesebb a szónál. Igen, sok minden történt ez alatt a 2 hónap alatt. Talán nem is nagyon lehet szétválasztani őket. Nem akarok külön Kazincbarcikáról, vagy a szegedi Thealterről, vagy Zalamerenyéről, vagy az Étellift-próbákról, vagy a Kisoroszi táborról sem írni. Valahogy hülyeség lenne szétválasztani őket, legalábbis így utólag. Inkább tematikusan szeretnék írni. Egy esemény minősége talán azon mérhető, mennyire változtat meg, mennyire alakítja át gondolataidat, érzékelésedet, netán érzelmeidet.
RENDEZŐI ÖNARCKÉP-KÍSÉRLET
Hogy erre a hülyeségre mi szükség, azt nem tudom, de jól esik. Valahogy fel kell dolgozni mindennapi szerepünket. Itt van például a Rosencrantz-tábor, ahol..., de nem úgy, mint a Brutusban, és egész másképp Jon Fosse darabjával, és megint más ügy a Zsiráfivóhely, nem is beszélve Az ételliftről.
Az anyag (az írott mű, az alkotótársak, a helyszín, az időjárás, a komfortfokozatok, az elfogyasztott ételek és italok minősége, stb.) maga formálja önmagát. Nekem, mint rendezőnek az a feladatom, hogy levezényeljem a szülést. Ha nem kell beavatkozni, nem avatkozom be. De ha kell, kiráncigálom a gyereket a világba. Zalamerenyén a dolgok történtek maguktól. Kérdéseket tettem fel, amivel megpiszkáltuk a Stoppard-művet, majd feladatokat adtam, és a színészek megcsinálták. Ők maguk, a maguk színházát. Ők ilyen színházat szeretnének játszani. Ilyesfélét. Ők maguk adják a saját előadásuk nyelvét. De nekem még náluk is jobban kell tudnom, miféle nyelvet keresnek, miféle színházat szeretnének játszani. Ehhez nekem mit kell hozzátennem a magam ízléséből? Van nekem egyáltalán ízlésem?
Volt olyan etűd (világra jövetelét erős kézzel vezényeltem), melyre azt mondták a többiek: ez olyan Formanek volt. Én ezt nem értem. De valójában mégis értem. Szeretem is ezt az állítólagos felismerhetőséget, nem is. Jó lenne olyat csinálni, amin meglepődnek. Amin én is meglepődöm. Közben mégis ott van ez a névjegy dolog. A kettő együtt az igazi. Az ellentmondás az igazi.
Kisorosziban 3-4 napig csak a lábamat lógattam, nem hajtottam a munkát, vártam, ki tudja mire. Nem volt jó kedvem, sok dolog miatt. Nem kívántam a munkát, nem kívántam a színházat. Talán még túlságosan közel volt Merenye, a Brutus, a Zsiráf, Az étellift, a Tűzraktér, a Tízpercesek, a Thealter, Kazincbarcika, túl sok munka, bizonytalan jövő, harc harc hátán.
Nem is tudom, hittem-e egyáltalán abban, hogy a Fosse-darabot meg tudjuk ragadni. Csupa ellentmondást éreztem benne, képtelen voltam előre látni a szereplőket szerepeikben, képtelen voltam színpadképet látni, egyáltalán: képtelen voltam látni. Vagy nem akartam látni. Ott volt az a szép bányató, a déli futások-úszások. Víz, felhők, napsütés. Azt gondoltam, megérdemlem. Megérdemeljük. Majd lesz valami a darabbal is. Nem kell annyit magunkkal foglalkozni. Hogy tréningek, meg ilyenek... Nem kell. Nem most. Együtt vagyunk, ez a lényeg.
Aztán némi kis etűdözés, lazán, de azért egyre nagyobb húzóerővel.
Meglepetések:
Szilvi keresztjei a fehér falon abban kis szobában, ahová úgy lopóztunk be, mint akik leselkedni jönnek, más emberek titkait kifürkészni. A titkainkat néha jó, ha kifürkészik.
Noémi tükörbe elmondott monológja. Ő is fürkészi a fürkészők titkait, ott a tükörben mindannyian úgy érezzük, van egy csomó titkunk. A közelségben rájövünk, hogy vannak titkaink. De nem olyan könnyű elmondani azokat.
Balázs (ki)tartása, ahogy közelít a szerepéhez, ahogy keresi a hangokat, a gesztusokat, a mozdulatokat, ahogy egymásra fűzi azokat, ahogy elfelejt és ahogy nem felejt el dolgokat. Ahogy visszamenekül sablonjaiba, más szerepek gúnyáiba, ahogy nem menekül vissza, ahogy egyre tisztább és tisztább lesz, különösen a kórházi rész. Balázs színészete az egyéniségén múlik. Az egyénisége bonyolult. A technikázás számára veszélyes. Balázs számára a színház szerintem - lehet hogy tévedek, - tisztulási út. Ez nekem nagyon szimpatikus.
(Talán Süti számára is az? Néha az ellenkezőjét érzem nála: számára a színház inkább a sötétebb erők kiemelése-megbolygatása. Mostanában. Ahogy Brutus alakult a Sirály és a JATE Klub között: egy naiv "kisfiú" Brutusból veszélyes, beteges, züllött Brutus lett, de vérrel teli, valódi és döbbenetesen erős. Valamennyiünk bűnét hordozó Brutus lett belőle. Ez veszélyes út. Nekem nagyon szimpatikus út. Külön szólni kell még a betört ablaküvegről, ide tartozik, később.)
Emese éppoly démoni erővel itatja át Evelyn karakterét, mint a Zsiráfivóhelyben a Királynőt. Ez a női erő mindig meglepő. Honnan van? Hová tart? Félelmetes és szédítő. És nagyon vonzó.
Zsolt koncentrált arca a szinpadon. Nem amikor játszik, hanem amikor nem játszik. Amikor igazi. És akkor elképesztően pontos. Milyen jó volt vele lazán összedobni a Két guberáló egy lakásban etűdöt!
Kisoroszi végül belefordult a darab teljes megrendezésébe, egy nap alatt 3 felvonás vázlata készült el, magam sem értem, hogyan tudtunk idáig eljutni. Úgy látszik, már akkor is színházat csinálunk, ha nem csinálunk színházat. Igen, olykor meg kell várni a születés megindításának megfelelő pillanatát. Az idő nem objektív, hanem bennünk dolgozik.
A rendező sem objektív. Néha akkor teszi a legjobban, ha nem dolgozik. Néha ez nehéz. Az álomgyár nem könnyen szenderül álomba. De ha az álomgyár leáll, és elalszik, és álmodik, akkor mit lát álmában? Valahogy így kéne megsejteni a dolgokat...
(Folyt. köv.)
RENDEZŐI ÖNARCKÉP-KÍSÉRLET
Hogy erre a hülyeségre mi szükség, azt nem tudom, de jól esik. Valahogy fel kell dolgozni mindennapi szerepünket. Itt van például a Rosencrantz-tábor, ahol..., de nem úgy, mint a Brutusban, és egész másképp Jon Fosse darabjával, és megint más ügy a Zsiráfivóhely, nem is beszélve Az ételliftről.
Az anyag (az írott mű, az alkotótársak, a helyszín, az időjárás, a komfortfokozatok, az elfogyasztott ételek és italok minősége, stb.) maga formálja önmagát. Nekem, mint rendezőnek az a feladatom, hogy levezényeljem a szülést. Ha nem kell beavatkozni, nem avatkozom be. De ha kell, kiráncigálom a gyereket a világba. Zalamerenyén a dolgok történtek maguktól. Kérdéseket tettem fel, amivel megpiszkáltuk a Stoppard-művet, majd feladatokat adtam, és a színészek megcsinálták. Ők maguk, a maguk színházát. Ők ilyen színházat szeretnének játszani. Ilyesfélét. Ők maguk adják a saját előadásuk nyelvét. De nekem még náluk is jobban kell tudnom, miféle nyelvet keresnek, miféle színházat szeretnének játszani. Ehhez nekem mit kell hozzátennem a magam ízléséből? Van nekem egyáltalán ízlésem?
Volt olyan etűd (világra jövetelét erős kézzel vezényeltem), melyre azt mondták a többiek: ez olyan Formanek volt. Én ezt nem értem. De valójában mégis értem. Szeretem is ezt az állítólagos felismerhetőséget, nem is. Jó lenne olyat csinálni, amin meglepődnek. Amin én is meglepődöm. Közben mégis ott van ez a névjegy dolog. A kettő együtt az igazi. Az ellentmondás az igazi.
Kisorosziban 3-4 napig csak a lábamat lógattam, nem hajtottam a munkát, vártam, ki tudja mire. Nem volt jó kedvem, sok dolog miatt. Nem kívántam a munkát, nem kívántam a színházat. Talán még túlságosan közel volt Merenye, a Brutus, a Zsiráf, Az étellift, a Tűzraktér, a Tízpercesek, a Thealter, Kazincbarcika, túl sok munka, bizonytalan jövő, harc harc hátán.
Nem is tudom, hittem-e egyáltalán abban, hogy a Fosse-darabot meg tudjuk ragadni. Csupa ellentmondást éreztem benne, képtelen voltam előre látni a szereplőket szerepeikben, képtelen voltam színpadképet látni, egyáltalán: képtelen voltam látni. Vagy nem akartam látni. Ott volt az a szép bányató, a déli futások-úszások. Víz, felhők, napsütés. Azt gondoltam, megérdemlem. Megérdemeljük. Majd lesz valami a darabbal is. Nem kell annyit magunkkal foglalkozni. Hogy tréningek, meg ilyenek... Nem kell. Nem most. Együtt vagyunk, ez a lényeg.
Aztán némi kis etűdözés, lazán, de azért egyre nagyobb húzóerővel.
Meglepetések:
Szilvi keresztjei a fehér falon abban kis szobában, ahová úgy lopóztunk be, mint akik leselkedni jönnek, más emberek titkait kifürkészni. A titkainkat néha jó, ha kifürkészik.
Noémi tükörbe elmondott monológja. Ő is fürkészi a fürkészők titkait, ott a tükörben mindannyian úgy érezzük, van egy csomó titkunk. A közelségben rájövünk, hogy vannak titkaink. De nem olyan könnyű elmondani azokat.
Balázs (ki)tartása, ahogy közelít a szerepéhez, ahogy keresi a hangokat, a gesztusokat, a mozdulatokat, ahogy egymásra fűzi azokat, ahogy elfelejt és ahogy nem felejt el dolgokat. Ahogy visszamenekül sablonjaiba, más szerepek gúnyáiba, ahogy nem menekül vissza, ahogy egyre tisztább és tisztább lesz, különösen a kórházi rész. Balázs színészete az egyéniségén múlik. Az egyénisége bonyolult. A technikázás számára veszélyes. Balázs számára a színház szerintem - lehet hogy tévedek, - tisztulási út. Ez nekem nagyon szimpatikus.
(Talán Süti számára is az? Néha az ellenkezőjét érzem nála: számára a színház inkább a sötétebb erők kiemelése-megbolygatása. Mostanában. Ahogy Brutus alakult a Sirály és a JATE Klub között: egy naiv "kisfiú" Brutusból veszélyes, beteges, züllött Brutus lett, de vérrel teli, valódi és döbbenetesen erős. Valamennyiünk bűnét hordozó Brutus lett belőle. Ez veszélyes út. Nekem nagyon szimpatikus út. Külön szólni kell még a betört ablaküvegről, ide tartozik, később.)
Emese éppoly démoni erővel itatja át Evelyn karakterét, mint a Zsiráfivóhelyben a Királynőt. Ez a női erő mindig meglepő. Honnan van? Hová tart? Félelmetes és szédítő. És nagyon vonzó.
Zsolt koncentrált arca a szinpadon. Nem amikor játszik, hanem amikor nem játszik. Amikor igazi. És akkor elképesztően pontos. Milyen jó volt vele lazán összedobni a Két guberáló egy lakásban etűdöt!
Kisoroszi végül belefordult a darab teljes megrendezésébe, egy nap alatt 3 felvonás vázlata készült el, magam sem értem, hogyan tudtunk idáig eljutni. Úgy látszik, már akkor is színházat csinálunk, ha nem csinálunk színházat. Igen, olykor meg kell várni a születés megindításának megfelelő pillanatát. Az idő nem objektív, hanem bennünk dolgozik.
A rendező sem objektív. Néha akkor teszi a legjobban, ha nem dolgozik. Néha ez nehéz. Az álomgyár nem könnyen szenderül álomba. De ha az álomgyár leáll, és elalszik, és álmodik, akkor mit lát álmában? Valahogy így kéne megsejteni a dolgokat...
(Folyt. köv.)
2008. július 8., kedd
Don Quijote álma
színházi monológ és interaktív színjáték 10 percben
Szinopszis: Egy lovag lezuhan lováról, és összetöri magát. Gyógyulása közben lázálmok gyötrik...
Írta, rendezte, díszletezte, világította, sminkelte, jelmezelte és végül előadta: Formanek Csaba
Szinopszis: Egy lovag lezuhan lováról, és összetöri magát. Gyógyulása közben lázálmok gyötrik...
Írta, rendezte, díszletezte, világította, sminkelte, jelmezelte és végül előadta: Formanek Csaba
(Váraljai Erzsébet fotói a Tízperces Színházak Fesztiválján)
2008. május 17., szombat
Egmontius a kolostorban - 1. A Szándékok Kamrája
Előzmények:
Egmontius kolostorba vonul
Egmontius a kolostorban - Előszó
Mindazok után tehát, hogy Egmontius végigzarándokolt Isten kiöltött nyelvének sétányán, és legyőzte a félelmetes mocsarat is, azon szerzetesi kolostor kapujához érkezett, ahol ezután több hónapot töltött el legnagyobb szellemi és lelki megnyugvás közepette. A szerzetesek tisztelettel és megértéssel fogadták. Egy tiszta szobába vezették, ahol a mester három teljes napot végigaludhatott, hogy nehéz útját kipihenje. A negyedik napon azonban felébresztették, s a kolostor vezetőjével egy hosszú, csendesen beszélgetős sétát kellett tennie a Megérkezők Udvarán. Ez a séta Egmontiusnak igencsak kedvére való volt, úgy érezte, mintha a saját lelke kertjében lépegetne, s ez a bájos önazanosság derűvel és nyugalommal töltötte fel.
A kolostor vezetőjét Omugnetsi-nek hívták, mely cs-vel ejtendő, s jelentése a szerzetesek nyelvén annyit tesz: valamennyi kóborló lélek tavacskája. Az Egmontius-szal nagyjából egyidős szerzetes így beszélt a mesterhez:
- Jöveteled a jóstekercsek már jelezték számunkra. Tudjuk azt is, mi űzött el otthonról, s miféle gyötrelmeket kellett kiállnod utad során. Most azonban meg kell tervezned, mivel töltöd idődet falaink között. Ez talán még az idevezető útnál is nehezebb feladat lesz. Hét napot kell leélned a Szándékok Kamrájában, mely az épület keleti szárnyában található, és ahol mélységes csönd és sötétség vesz majd körül. Találkozni fogsz félelmeiddel és vágyaiddal. A kamrán két ajtó van: az egyik kifelé vezet, a világba, ahonnan jöttél. Ezt bármikor kinyithatod, és szabadon távozhatsz. A másikat csak hét nap múltán nyithatod ki, pontosan akkor, amikor meggyőződsz róla, hogy az idő lejárt. Ekkorra kell döntést hoznod kolostori tevékenységeidről. A hét nap alatt ételt és italt nem vehetsz magadhoz. Most pedig három kérdést feltehetsz nekem.
Számtalan anekdota kering arról, mi volt Egmontius három kérdése, amelyet Omugnetsi-nek intézett. A művészettörténészek többsége úgy véli, Egmontius praktikus kérdéseket tett fel a Szándékok Kamráját vagy a kolostor rendjét illetően. Mások szerint a jóstekercsek és Omugnetsi személye érdekelték. Van egy kis támogatottságú, ámde figyelemreméltó változat, miszerint a festő nem élt a kérdezés lehetőségével, ami a rendfőnöknek igen kedvére való volt, mert nem szeretett sokat beszélni, a kérdezősködést pedig ki nem állhatta.
A kolostori dokumentumok és Egmontius saját elbeszélése az ügyben ellentmondásba keveredik egymással, s nekem magamnak is sok fejtörést okozott, hogy a végső választ megtaláljam. Végül az álomfejtés és a grafológiai vizsgálatok nyomán kétséget kizáróan állíthatjuk, hogy mind a kolostori dokumentum feljegyzői, mind maga Egmontius szégyellték a valójában elhangzott párbeszédet, így azt nem is hiteles formában adták tovább.
Aki azonban ismeri a mester Egy tó arcvonásai című misztikus festményét, könnyedén rájöhet, mi volt a valóságosan lefolytatott beszélgetés. Egmontius e munkája közvetlenül a kolostorban töltött időszak után készült. Bizonyos egyházi vezetők ki is átkozták a mestert, az Egy tó arcvonásait ugyanis mélyen eretnek műnek találták. A kép Isten tóba ejtett tekintetét ábrázolja. Isten, amint megpillantja magát a víztükörben, nárcisztikus bűnhődésbe esik, mégpedig anélkül, hogy valódi bűnt követett volna el. Az önmagát csodáló Isten egyúttal - a víz hullámainak mentén - párbeszédbe elegyedik önmagával. Ha a képpel szemben felállítunk egy tükröt, majd a kép és tükörképe között forgatjuk tekintetünket, mintha egy teniszmeccset néznénk, akkor a hullámok formálta szájmozgásról a következő beszélgetést olvashatjuk le:
- Ha a tó befagy, hová tűnik a tükörképem?
- A tó álma őrzi azt.
- És ha kiszárad?
- A felhők őrzik azt.
- Nincs, ami megfoszthat tükörképemtől?
- Isten nem vész el, csak átalakul.
Ezután a két tó pironkodva elmosolyodik, és Isten szégyenlősen elfordul a víztükör fölül.
A szégyenlős Isten témája Egmontius munkásságában többször visszatér. Itt kell megjegyeznünk, hogy mint minden érzékeny ember, Egmontius is rendkívül szégyenlős volt. Minthogy azonban szégyenét szégyellte, igyekezett azt jól elleplezni, még önmaga elől is. Ezt persze nagyon szégyellte, mert szíve mélyén szeretett volna leplek nélkül élni. De hát szégyenlős volt... Egmontius úgy képzelte, hogy Isten szégyenében teremtette a világot, hogy legyen mi mögé elbújnia, miként ő maga is azért festett, mert szégyenkezett. "Szégyenletes, amikor a szégyen eme eredendő állapotát elfogadjuk, és már nem szégyenkezünk miatta!" - írta le egyszer a mester a naplójába, majd hozzáfűzte: "Ilyet leírni is szégyen!" De ez utóbbit áthúzta.
Amikor tehát Omugnetsi és Egmontius szégyenlősen elfordultak egymástól, életre szóló barátságuk megalapozódott.
Másnap Egmontius beköltözött a Szándékok Kamrájába. A tökéletes csöndben és sötétségben azonban már egy óra múlva kétségbeesett, hiszen azt sem tudta megállapítani, hogy életben van-e még. A kamrát a ravasz szerzetesek valahogy úgy szerkesztették meg, hogy a bentlévő által keltett zajokat vagy hangokat is elnyelje. A mester később úgy mesélte: a hét nap során többször is valódi halált halt a Szándékok Kamrájában. Egmontius pontosan hét halálesetet számolt össze, amely őt a sötét csendben érte. Ezek pedig a következők voltak: fulladásos halál, miután a kamrában minden levegő elfogyott; szívroham, amelyet az egyedüllétből eredő pánik hozott létre; végső elgyengülésből eredő halál; kiszáradás, majd éhhalál; öngyilkosság, melyet lelki okokból követett el, akaratereje segítségével; és végül a mindenről való lemondással együttjáró, lassú, finom halál, avagy a tudat fokozatos elenyészése, semmivé válása. Mindeközben azonban Egmontius-nak volt egy nagyon különös érzése is egy másik valóságban való létéről. Azzal egyidőben, hogy hét napot és hét éjszakát a kamrában töltött, egyúttal ő volt a bibliai Noé is, akihez így szólt Isten:
- Noé, minthogy nincs bárkád, és idő sincs rá, hogy összeeszkábáld, használd menedékül az állatoknak a saját tested. Hamarosan özönvizet zúdítok a világra, s akkor neked ki kell nyitnod a tested, hogy az állatok egy-egy hím- és nőpéldánya oda bemászhasson, s amíg tart a pusztító áradás, a felszínen lebegő testedben védelmet találhassanak.
Így is lett. A Noéként funkcionáló Egmontius kinyitotta a testét, és az állatok szép sorban bemásztak Egmontiusba. Sosem látott karneváli felvonulás volt. Az egysejtűek nyitották a sort, majd a különféle tengeri élőlények (Egmontius nem értette, ők minek jönnek, ha úgyis vízben élnek), aztán a csigák, férgek, és a legkülönfélébb rovarok, bogarak és pókok, majd a hüllők, és bár a mester kezdte úgy érezni, hogy teljesen megtelt, meglepetésére egy krokodil is könnyedén belecsusszant, nem beszélve az olyan nagytestűekról, mint a medvék, a lovak és az elefánt. Amikor mindenki beszállt, eleredt az eső, és Egmontius hamarosan ott lebegett az özönvíz felszínén. Akkor eszébe jutott, hogy Isten megfeledkezett az ő női párjáról és családjáról (minthogy nem is volt neki ilyen), és felkiáltott a felhők felé:
- Uram, engem miért hagytál így egyedül?
Az Úr azonban nem válaszolt. Teltek a vízen lebegő napok, Egmontius teste már igencsak szétázott a rengeteg esővízben, de elméjében egyfolytában hiányzó családja járt. Fel nem foghatta, hogyan követhetett el az Isten ekkora hibát, hogy őt, magányos embert szemelte ki erre a feladatra.
Sok nappal később Egmontius teste végre megfeneklett egy nagy hegy csúcsán, és az özönvíz szépen apadni kezdett. Isten pedig kikukkantott a felhők mögül, és így szólt:
- Noé, most ismét nyisd ki a tested, és egyenként engedd ki belőle az állatokat. Ámde itt e nagy sziklafalra fesd meg mindegyikük képmását, dicsőítendő teremtményeimet, és ennek révén magát a Teremtést.
- És azután énvelem mi lesz, Uram? - kérdezte a mester, és újra előhozakodott a feleség- és gyerekkérdéssel.
- Az már igaz, hogy kicsit pórul jártál - bólogatott az Úr. - De ha a festmény jól sikerül, talán kedvet kapok tőle még egy kis teremtéshez, s akkor csinálok neked egy társat, akivel kedvedre gyarapíthatod majd fajtádat.
Ámde az Úr a festéshez mit sem értett, és semmiféle eszközt, vagy festéket nem biztosított Egmontiusnak, aki ott állt a hatalmas, kopár sziklafal tövében, és azon töprengett, mivel álljon neki a rettentő műnek. És végül meglelte a megoldást. A vörös színt az állatok vérének megcsapolásával, a sárgát a madarak tojásainak felhasználásával, a kéket pedig arra érzékeny állatok könnycseppjeinek értő megkeverésével nyerte ki. Sok festékre volt azonban szükség, s nem volt könnyű az állatokat a hatnapos festés alatt folyamatos vérzésre, tojásra és sírásra buzdítani, úgy, hogy közben még modellt is kellett állniuk, de Egmontius valahogy mégis sikerrel járt. A három alapszínből már könnyedén kikevert mindenféle árnyalatot, sziklaporral kedvére sűrítette, hígította a festéket és mindezzel roppant művészi hatásokat tudott elérni. Palettája jobb híján a tenyere lett, olykor pedig az egész teste, ecsetét pedig szakállából sodorta meg.
A hatodik nap végén a sziklafal megtelt az állatok ábrázataival, és Egmontius ott állt előtte, végignézett a gigászi munkán, és boldog volt. Soha nem érezte magát ilyen közel a természethez, a teremtéshez, az élethez, mint most, amikor valamennyi állat az ő keze nyomán hirdette Isten dicsőségét a sziklafalon. A képpel valóban nem lehetett betelni. Nem csak külön-külön mutatta meg az élőlényeket, de valahogy - bár ez a szándék nem volt erőteljesen rányomva a képre - a közöttük lévő fejlődési és függőségi viszonyokat is tartalmazta, ráadásul - és ez volt a sziklafestmény valódi csodája - az állati formákat egészen új, dinamikus esztétikai keretbe ágyazta. Egmontius a festészet eszközeivel (színek, kompozíció, formák csoportosítása) képes volt ábrázolni a természet organikus, rejtett törvényeit. Ezért aztán a képnek A Teremtés nyelve címet adta, s izgatottan várta, mit szól majd Isten a munkájához, s leginkább, hogy valóban kedvet kap-e, hogy számára nőt alkosson.
A hetedik napon tehát Egmontius megpihent, s jóízűen várakozott az Úrra. Eközben az állatok szépen feloszlottak a szélrózsa minden irányába, magára hagyva a mestert és művét. Isten azonban a nyolcadik napon sem jelentkezett, majd újabb hét nap telt el, de mindhiába. Egmontius szólítgatta, könyörgött hozzá, rituális táncot járt, hogy előcsalogassa, egy alkalommal még meg is fenyegette, hogy a képet megsemmisíti (ez utóbbit nem gondolta komolyan), de az Úrnak se híre, se hamva nem volt, szőrén-szálán eltűnt.
- Milyen szeszélyes ez az Isten - gondolta Egmontius, amikor már a második hét is a végére járt. Úgy döntött, búcsút vesz hát tőle és gyönyörű festményétől is, mégpedig egy jókora szobor kifaragásával, mely végül Istent magát fogja ábrázolni, amint a sziklafalra festett teremtményeit szemléli megelégedve.
Egmontius egy hatalmas kőtömböt görgetett a szikalfal elé, és nekiállt a munkálatoknak. Éjt nappallá téve fúrt és faragott, csiszolt és kalapált, teljesen elveszítve időérzékét, és az éles kötömbön véresre marcangolva közben a testét. Amikor elkészült, ott állt Egmontius a szobor előtt, cafatokban lógott rajta a ruhája, teste csupa seb és festékfolt volt, haja, szakálla csomókban tapadt a fejére, s ha valaki akkor látta volna, bizonyára nagyon megszánta volna, olyan ágrólszakadtnak tűnt.
Állt ott Egmontius, tátott szájjal, tágra nyílt szemmel, mert akkor látta csak, hogy Isten szobra őt magát, Egmontiust ábrázolta. Ekkor félelmében összerezzent, vacogva térdre esett, és valamit mondani szeretett volna, de elméjébe nem jutottak el a szavak, és mellkasában benne szorult minden hang. És akkor még furcsább dolog történt. Az eddig a sziklafestményt szemlélő kőszobor rápillantott a reszkető festőre, ajkai mozogni kezdtek, és így szólt:
- Köszönöm, Noé.
A szerzetesek írásaiból kiderül, hogy miközben Egmontius a Szándékok Kamrájában tartózkodott, minden nap, pontban éjfélkor, sosem látott mennyiségű és fajtájú állat gyűlt össze a kolostor keleti falánál, és várakozott csendben egész reggelig. Napfelkeltekor a csoportosulás feloszlott, de a következő éjjelen ismét visszatértek.
A nyolcadik napon, hajnalhasadván, Egmontius elhagyta a Szándékok Kamráját, s azután az állatok már nem jöttek vissza.
- Mivel kívánod hát eltölteni idődet kolostorunkban? - kérdezte Omugnetsi a mestertől.
- A fény és árnyék viszonyainak vizsgálatával - felelte Egmontius.
Omugnetsi bólintott, majd magára hagyta Egmontiust a gyönyörű kertben, hadd élvezze nyugodtan a friss és szabad levegő jótékony hatásait.
(Folyt. köv.)
Egmontius kolostorba vonul
Egmontius a kolostorban - Előszó
Mindazok után tehát, hogy Egmontius végigzarándokolt Isten kiöltött nyelvének sétányán, és legyőzte a félelmetes mocsarat is, azon szerzetesi kolostor kapujához érkezett, ahol ezután több hónapot töltött el legnagyobb szellemi és lelki megnyugvás közepette. A szerzetesek tisztelettel és megértéssel fogadták. Egy tiszta szobába vezették, ahol a mester három teljes napot végigaludhatott, hogy nehéz útját kipihenje. A negyedik napon azonban felébresztették, s a kolostor vezetőjével egy hosszú, csendesen beszélgetős sétát kellett tennie a Megérkezők Udvarán. Ez a séta Egmontiusnak igencsak kedvére való volt, úgy érezte, mintha a saját lelke kertjében lépegetne, s ez a bájos önazanosság derűvel és nyugalommal töltötte fel.
A kolostor vezetőjét Omugnetsi-nek hívták, mely cs-vel ejtendő, s jelentése a szerzetesek nyelvén annyit tesz: valamennyi kóborló lélek tavacskája. Az Egmontius-szal nagyjából egyidős szerzetes így beszélt a mesterhez:
- Jöveteled a jóstekercsek már jelezték számunkra. Tudjuk azt is, mi űzött el otthonról, s miféle gyötrelmeket kellett kiállnod utad során. Most azonban meg kell tervezned, mivel töltöd idődet falaink között. Ez talán még az idevezető útnál is nehezebb feladat lesz. Hét napot kell leélned a Szándékok Kamrájában, mely az épület keleti szárnyában található, és ahol mélységes csönd és sötétség vesz majd körül. Találkozni fogsz félelmeiddel és vágyaiddal. A kamrán két ajtó van: az egyik kifelé vezet, a világba, ahonnan jöttél. Ezt bármikor kinyithatod, és szabadon távozhatsz. A másikat csak hét nap múltán nyithatod ki, pontosan akkor, amikor meggyőződsz róla, hogy az idő lejárt. Ekkorra kell döntést hoznod kolostori tevékenységeidről. A hét nap alatt ételt és italt nem vehetsz magadhoz. Most pedig három kérdést feltehetsz nekem.
Számtalan anekdota kering arról, mi volt Egmontius három kérdése, amelyet Omugnetsi-nek intézett. A művészettörténészek többsége úgy véli, Egmontius praktikus kérdéseket tett fel a Szándékok Kamráját vagy a kolostor rendjét illetően. Mások szerint a jóstekercsek és Omugnetsi személye érdekelték. Van egy kis támogatottságú, ámde figyelemreméltó változat, miszerint a festő nem élt a kérdezés lehetőségével, ami a rendfőnöknek igen kedvére való volt, mert nem szeretett sokat beszélni, a kérdezősködést pedig ki nem állhatta.
A kolostori dokumentumok és Egmontius saját elbeszélése az ügyben ellentmondásba keveredik egymással, s nekem magamnak is sok fejtörést okozott, hogy a végső választ megtaláljam. Végül az álomfejtés és a grafológiai vizsgálatok nyomán kétséget kizáróan állíthatjuk, hogy mind a kolostori dokumentum feljegyzői, mind maga Egmontius szégyellték a valójában elhangzott párbeszédet, így azt nem is hiteles formában adták tovább.
Aki azonban ismeri a mester Egy tó arcvonásai című misztikus festményét, könnyedén rájöhet, mi volt a valóságosan lefolytatott beszélgetés. Egmontius e munkája közvetlenül a kolostorban töltött időszak után készült. Bizonyos egyházi vezetők ki is átkozták a mestert, az Egy tó arcvonásait ugyanis mélyen eretnek műnek találták. A kép Isten tóba ejtett tekintetét ábrázolja. Isten, amint megpillantja magát a víztükörben, nárcisztikus bűnhődésbe esik, mégpedig anélkül, hogy valódi bűnt követett volna el. Az önmagát csodáló Isten egyúttal - a víz hullámainak mentén - párbeszédbe elegyedik önmagával. Ha a képpel szemben felállítunk egy tükröt, majd a kép és tükörképe között forgatjuk tekintetünket, mintha egy teniszmeccset néznénk, akkor a hullámok formálta szájmozgásról a következő beszélgetést olvashatjuk le:
- Ha a tó befagy, hová tűnik a tükörképem?
- A tó álma őrzi azt.
- És ha kiszárad?
- A felhők őrzik azt.
- Nincs, ami megfoszthat tükörképemtől?
- Isten nem vész el, csak átalakul.
Ezután a két tó pironkodva elmosolyodik, és Isten szégyenlősen elfordul a víztükör fölül.
A szégyenlős Isten témája Egmontius munkásságában többször visszatér. Itt kell megjegyeznünk, hogy mint minden érzékeny ember, Egmontius is rendkívül szégyenlős volt. Minthogy azonban szégyenét szégyellte, igyekezett azt jól elleplezni, még önmaga elől is. Ezt persze nagyon szégyellte, mert szíve mélyén szeretett volna leplek nélkül élni. De hát szégyenlős volt... Egmontius úgy képzelte, hogy Isten szégyenében teremtette a világot, hogy legyen mi mögé elbújnia, miként ő maga is azért festett, mert szégyenkezett. "Szégyenletes, amikor a szégyen eme eredendő állapotát elfogadjuk, és már nem szégyenkezünk miatta!" - írta le egyszer a mester a naplójába, majd hozzáfűzte: "Ilyet leírni is szégyen!" De ez utóbbit áthúzta.
Amikor tehát Omugnetsi és Egmontius szégyenlősen elfordultak egymástól, életre szóló barátságuk megalapozódott.
Másnap Egmontius beköltözött a Szándékok Kamrájába. A tökéletes csöndben és sötétségben azonban már egy óra múlva kétségbeesett, hiszen azt sem tudta megállapítani, hogy életben van-e még. A kamrát a ravasz szerzetesek valahogy úgy szerkesztették meg, hogy a bentlévő által keltett zajokat vagy hangokat is elnyelje. A mester később úgy mesélte: a hét nap során többször is valódi halált halt a Szándékok Kamrájában. Egmontius pontosan hét halálesetet számolt össze, amely őt a sötét csendben érte. Ezek pedig a következők voltak: fulladásos halál, miután a kamrában minden levegő elfogyott; szívroham, amelyet az egyedüllétből eredő pánik hozott létre; végső elgyengülésből eredő halál; kiszáradás, majd éhhalál; öngyilkosság, melyet lelki okokból követett el, akaratereje segítségével; és végül a mindenről való lemondással együttjáró, lassú, finom halál, avagy a tudat fokozatos elenyészése, semmivé válása. Mindeközben azonban Egmontius-nak volt egy nagyon különös érzése is egy másik valóságban való létéről. Azzal egyidőben, hogy hét napot és hét éjszakát a kamrában töltött, egyúttal ő volt a bibliai Noé is, akihez így szólt Isten:
- Noé, minthogy nincs bárkád, és idő sincs rá, hogy összeeszkábáld, használd menedékül az állatoknak a saját tested. Hamarosan özönvizet zúdítok a világra, s akkor neked ki kell nyitnod a tested, hogy az állatok egy-egy hím- és nőpéldánya oda bemászhasson, s amíg tart a pusztító áradás, a felszínen lebegő testedben védelmet találhassanak.
Így is lett. A Noéként funkcionáló Egmontius kinyitotta a testét, és az állatok szép sorban bemásztak Egmontiusba. Sosem látott karneváli felvonulás volt. Az egysejtűek nyitották a sort, majd a különféle tengeri élőlények (Egmontius nem értette, ők minek jönnek, ha úgyis vízben élnek), aztán a csigák, férgek, és a legkülönfélébb rovarok, bogarak és pókok, majd a hüllők, és bár a mester kezdte úgy érezni, hogy teljesen megtelt, meglepetésére egy krokodil is könnyedén belecsusszant, nem beszélve az olyan nagytestűekról, mint a medvék, a lovak és az elefánt. Amikor mindenki beszállt, eleredt az eső, és Egmontius hamarosan ott lebegett az özönvíz felszínén. Akkor eszébe jutott, hogy Isten megfeledkezett az ő női párjáról és családjáról (minthogy nem is volt neki ilyen), és felkiáltott a felhők felé:
- Uram, engem miért hagytál így egyedül?
Az Úr azonban nem válaszolt. Teltek a vízen lebegő napok, Egmontius teste már igencsak szétázott a rengeteg esővízben, de elméjében egyfolytában hiányzó családja járt. Fel nem foghatta, hogyan követhetett el az Isten ekkora hibát, hogy őt, magányos embert szemelte ki erre a feladatra.
Sok nappal később Egmontius teste végre megfeneklett egy nagy hegy csúcsán, és az özönvíz szépen apadni kezdett. Isten pedig kikukkantott a felhők mögül, és így szólt:
- Noé, most ismét nyisd ki a tested, és egyenként engedd ki belőle az állatokat. Ámde itt e nagy sziklafalra fesd meg mindegyikük képmását, dicsőítendő teremtményeimet, és ennek révén magát a Teremtést.
- És azután énvelem mi lesz, Uram? - kérdezte a mester, és újra előhozakodott a feleség- és gyerekkérdéssel.
- Az már igaz, hogy kicsit pórul jártál - bólogatott az Úr. - De ha a festmény jól sikerül, talán kedvet kapok tőle még egy kis teremtéshez, s akkor csinálok neked egy társat, akivel kedvedre gyarapíthatod majd fajtádat.
Ámde az Úr a festéshez mit sem értett, és semmiféle eszközt, vagy festéket nem biztosított Egmontiusnak, aki ott állt a hatalmas, kopár sziklafal tövében, és azon töprengett, mivel álljon neki a rettentő műnek. És végül meglelte a megoldást. A vörös színt az állatok vérének megcsapolásával, a sárgát a madarak tojásainak felhasználásával, a kéket pedig arra érzékeny állatok könnycseppjeinek értő megkeverésével nyerte ki. Sok festékre volt azonban szükség, s nem volt könnyű az állatokat a hatnapos festés alatt folyamatos vérzésre, tojásra és sírásra buzdítani, úgy, hogy közben még modellt is kellett állniuk, de Egmontius valahogy mégis sikerrel járt. A három alapszínből már könnyedén kikevert mindenféle árnyalatot, sziklaporral kedvére sűrítette, hígította a festéket és mindezzel roppant művészi hatásokat tudott elérni. Palettája jobb híján a tenyere lett, olykor pedig az egész teste, ecsetét pedig szakállából sodorta meg.
A hatodik nap végén a sziklafal megtelt az állatok ábrázataival, és Egmontius ott állt előtte, végignézett a gigászi munkán, és boldog volt. Soha nem érezte magát ilyen közel a természethez, a teremtéshez, az élethez, mint most, amikor valamennyi állat az ő keze nyomán hirdette Isten dicsőségét a sziklafalon. A képpel valóban nem lehetett betelni. Nem csak külön-külön mutatta meg az élőlényeket, de valahogy - bár ez a szándék nem volt erőteljesen rányomva a képre - a közöttük lévő fejlődési és függőségi viszonyokat is tartalmazta, ráadásul - és ez volt a sziklafestmény valódi csodája - az állati formákat egészen új, dinamikus esztétikai keretbe ágyazta. Egmontius a festészet eszközeivel (színek, kompozíció, formák csoportosítása) képes volt ábrázolni a természet organikus, rejtett törvényeit. Ezért aztán a képnek A Teremtés nyelve címet adta, s izgatottan várta, mit szól majd Isten a munkájához, s leginkább, hogy valóban kedvet kap-e, hogy számára nőt alkosson.
A hetedik napon tehát Egmontius megpihent, s jóízűen várakozott az Úrra. Eközben az állatok szépen feloszlottak a szélrózsa minden irányába, magára hagyva a mestert és művét. Isten azonban a nyolcadik napon sem jelentkezett, majd újabb hét nap telt el, de mindhiába. Egmontius szólítgatta, könyörgött hozzá, rituális táncot járt, hogy előcsalogassa, egy alkalommal még meg is fenyegette, hogy a képet megsemmisíti (ez utóbbit nem gondolta komolyan), de az Úrnak se híre, se hamva nem volt, szőrén-szálán eltűnt.
- Milyen szeszélyes ez az Isten - gondolta Egmontius, amikor már a második hét is a végére járt. Úgy döntött, búcsút vesz hát tőle és gyönyörű festményétől is, mégpedig egy jókora szobor kifaragásával, mely végül Istent magát fogja ábrázolni, amint a sziklafalra festett teremtményeit szemléli megelégedve.
Egmontius egy hatalmas kőtömböt görgetett a szikalfal elé, és nekiállt a munkálatoknak. Éjt nappallá téve fúrt és faragott, csiszolt és kalapált, teljesen elveszítve időérzékét, és az éles kötömbön véresre marcangolva közben a testét. Amikor elkészült, ott állt Egmontius a szobor előtt, cafatokban lógott rajta a ruhája, teste csupa seb és festékfolt volt, haja, szakálla csomókban tapadt a fejére, s ha valaki akkor látta volna, bizonyára nagyon megszánta volna, olyan ágrólszakadtnak tűnt.
Állt ott Egmontius, tátott szájjal, tágra nyílt szemmel, mert akkor látta csak, hogy Isten szobra őt magát, Egmontiust ábrázolta. Ekkor félelmében összerezzent, vacogva térdre esett, és valamit mondani szeretett volna, de elméjébe nem jutottak el a szavak, és mellkasában benne szorult minden hang. És akkor még furcsább dolog történt. Az eddig a sziklafestményt szemlélő kőszobor rápillantott a reszkető festőre, ajkai mozogni kezdtek, és így szólt:
- Köszönöm, Noé.
A szerzetesek írásaiból kiderül, hogy miközben Egmontius a Szándékok Kamrájában tartózkodott, minden nap, pontban éjfélkor, sosem látott mennyiségű és fajtájú állat gyűlt össze a kolostor keleti falánál, és várakozott csendben egész reggelig. Napfelkeltekor a csoportosulás feloszlott, de a következő éjjelen ismét visszatértek.
A nyolcadik napon, hajnalhasadván, Egmontius elhagyta a Szándékok Kamráját, s azután az állatok már nem jöttek vissza.
- Mivel kívánod hát eltölteni idődet kolostorunkban? - kérdezte Omugnetsi a mestertől.
- A fény és árnyék viszonyainak vizsgálatával - felelte Egmontius.
Omugnetsi bólintott, majd magára hagyta Egmontiust a gyönyörű kertben, hadd élvezze nyugodtan a friss és szabad levegő jótékony hatásait.
(Folyt. köv.)
2008. május 13., kedd
Egmontius a kolostorban - Előszó
Mint Egmontius, a messzeföldön híres arcképfestő egyetlen, hitellel bíró életrajzírója, megérettnek látom az időt - saját irodalmi kvalitásaimat tekintve csakúgy, mint korunk és kortársaink szellemi fejlettségét szemügyre véve -, hogy a mester több hónapos, kolostorban töltött, aszkézissel és mámorral teljes élményeiről végre beszámoljak. Úgy remélem, e kalandok leírása nem csak a festő életművéhez nyújt majd gyökeresen új aspektusokat, hanem általában véve minden emberi alkotás és cselekedet magyarázatához is hozzájárul.
Írásom egyrészt Egmontius saját elbeszélésein alapul, melyeket egy teljes héten át, éjszakánként álmaimban megjelenve sugdosott fülembe, másrészt azon szerzetesi kolostor levéltári dokumentumain, melyek ugyan egy tűzeset során teljes mértékben megsemmisültek, mielőtt még egy pillantást is vethettem volna beléjük, de amelyeket több száz évvel puszulásuk után egy mexikói sámántornát gyakorló jugoszláv színjátszó csoport az extázis állapotába kerülvén, ismét papírra vetett. Az álombéli Egmontius-beszámolók meglepő módon teljes mértékben igazolják az újraalkotott dokumentumokat, és fordítva. Sokszor azonban ellentmondások feszülnek közöttük, olyannyira, hogy a két forrás egymást elhitelteleníti, cáfolja. Ez a furcsa kettősség azonban nem az események igazságát kezdi ki, hanem Egmontius és a dokumentáló szerzetesek eltérő, mégis egymást szorosan kiegészítő, egymással kölcsönhatásban lévő világnézetét tárja fel, és ilyen módon teljes képet ad a mester látogatásáról.
Egmontius életrajzának megalkotása során már eddig is többször ért az a vád, hogy túlságosan szigorú vagyok a források hitelességét illetően. "Mindig kínosan ügyel arra, hogy Egmontius szájába csakis olyan szavakat adjon, amelyeket a festő valóban kimondott. Holott egy életrajzban olykor megengedett, hogy a szerző picit átfogalmazza, leegyszerűsítse, vagy több forrást összevonva tömörítse anyagát. Ettől F. urat még továbbra is kiváló életrajzírónak tekintenénk", írja P. Scott a New York Times-ban. Egy londoni lap kritikusa pedig rosszmájúan szolgalelkűnek nevez, s a teremtő fantáziát kéri számon eddig publikált Egmontius-töredékeimen.
Nos, ezen uraknak csak azt tudom válaszolni, hogy engem a mester személyiségének és művészetének tökéletes megértése és közvetítése motivál, s eképpen ahogy maga a mester mondogatta tanítványainak: "a vonalnak a vonalon kell lenni, a foltnak a folton", magam is úgy vélem, bírálóim lebecsülik az irodalmat, ha nem kívánják meg tőle ugyanazt a pontosságot, mint a képzőművészettől.
A kolostori történet jól példázza mindezt. A reggeli testgyakorlatok, melyek alapjait képezték a későbbi "Rajzmozdulatok" néven híressé vált, a kolostorban Egmontius által kimunkált technikához, megkövetelték a teljes némaságot. És mindez nem véletlen. A kolostorban Egmontius egy másik festési technikát is kikísérletezett, melyet később verbális festésnek nevezett el. Ennek során azt vizsgálta, hogy a festés közben kimondott szavak hogyan befolyásolják a készülő művet. A módszer szélsőséges változata szerint a festő csak szavakkal fest, vagyis az üres vászonra mintegy ráolvassa a szavakat, s azzal a képet befejezettnek tekinti. Később röntgenvizsgálatokkal kimutatták, hogy a kimondott szavaknak valóban hatásuk van a vászonra, sőt, az teljes mértékben különbözik az üres vászontól. Ezek a leheletfinomságú különbségek a valódi festékkel készült műveken is megfigyelhetők. Az alaposabb elemzés azt is feltárja, hogy Egmontius olykor torkaszakadtából ordibált festés közben, máskor pedig énekelt, vagy suttogott, és a festő arra is figyelmet fordított, hogy a hangok megfelelő távolságból és a kellő szögben essenek a vászonra. Ha ennyire gondosan ügyelt a verbalitásra, az azt feltételezi, hogy Egmontius számára a nyelvi és képi kifejezés nem volt teljesen különálló dolog, hanem inkább átjárhatóság, sőt, azonosság(!) jellemezte őket. Tanítványai beszámolnak arról is, hogy Egmontiust többször rajtakapták, amint a vászonhoz közel hajolva hallgatózik, s több órát a vászon előtt lassan mozogva végighallgatja az egész képet. Egy anekdota szerint Az öreg Odüsszeusz álma című óriási szárnyas tablójára úgy került rá a fül alakú lenyomat, hogy Egmontius, megbűvölve a festményből áradó szirénénektől, túl közel hajolt a még száradó festményhez. Ez persze ostobaság. A fül a képen tudatosan megalkotott szimbólum, mely egyfelől a témához tartozik, másfelől ars poétikus vallomás a festészet auditív vonatkozásait illetően.
Pár évvel ezelőtt egy japán tudóscsoport néhány Egmontius-kép alapján rekonstruálta a mester hangját, és hogy milyen szavakat intézett képéhez a festés során. Ezt a mintegy 48 órányi felvételt szigorúan titkosították, ugyanis egy olyan matematikai kódrendszer alapjait tartalmazza, melynek segítségével feltörhetetlen titkosított üzeneteket lehet készíteni. A kódrendszer jelenleg is a japán titkosszolgálat tulajdonát képzi.
Nem tekinthetünk el tehát a szavak mágikus jelentőségétől, sem az Egmontius-életmű kapcsán, sem egyéb vonatkozásban.
Bár Egmontius nem volt beszédes ember, és a fecsegőket is ki nem állhatta, több képét úgy készítette, hogy csukott szemmel végigsétált a piacon, és amiket hallott, elraktározta elméjében, majd hazatérve megfestette azokat. Így született csodálatos trilógiája, A piac hangalakjai. Azt is tudjuk, hogy a mester milyen áhítattal fülelte a kolostor falaiban motozó mindenféle lényeket, s e sajátos élményből született Suttogó kövek című freskója, melyet a kolostorban kihallgatott falra pingált föl, mintegy tükröt tartva a természetnek.
Egy precíz német nyelvész azt is bebizonyította, hogy Egmontius a természet zajait nyelvi egységekként kezelte, s ezzel végképp bezárult a kör Egmontius egységes érzéki-esztétikai világnézete körül. Zaj, nyelv és kép egy és azonos volt számára. Ebbe a transzcendens közlekedésbe vezeti be nézőjét az életmű, s ebbe a szférába kívánom magam is elvezetni olvasóimat. Az Egmontius-szal való találkozásnak ez az egyetlen hiteles útja. A mester, bár gyűlölte az irodalmat, eljárásomat helyénvalónak és festészetével egyenértékűnek, voltaképpen azzal azonosnak(!) fogadná el - ha meg lehetne őt kérdezni minderről.
(Folyt. köv.)
Írásom egyrészt Egmontius saját elbeszélésein alapul, melyeket egy teljes héten át, éjszakánként álmaimban megjelenve sugdosott fülembe, másrészt azon szerzetesi kolostor levéltári dokumentumain, melyek ugyan egy tűzeset során teljes mértékben megsemmisültek, mielőtt még egy pillantást is vethettem volna beléjük, de amelyeket több száz évvel puszulásuk után egy mexikói sámántornát gyakorló jugoszláv színjátszó csoport az extázis állapotába kerülvén, ismét papírra vetett. Az álombéli Egmontius-beszámolók meglepő módon teljes mértékben igazolják az újraalkotott dokumentumokat, és fordítva. Sokszor azonban ellentmondások feszülnek közöttük, olyannyira, hogy a két forrás egymást elhitelteleníti, cáfolja. Ez a furcsa kettősség azonban nem az események igazságát kezdi ki, hanem Egmontius és a dokumentáló szerzetesek eltérő, mégis egymást szorosan kiegészítő, egymással kölcsönhatásban lévő világnézetét tárja fel, és ilyen módon teljes képet ad a mester látogatásáról.
Egmontius életrajzának megalkotása során már eddig is többször ért az a vád, hogy túlságosan szigorú vagyok a források hitelességét illetően. "Mindig kínosan ügyel arra, hogy Egmontius szájába csakis olyan szavakat adjon, amelyeket a festő valóban kimondott. Holott egy életrajzban olykor megengedett, hogy a szerző picit átfogalmazza, leegyszerűsítse, vagy több forrást összevonva tömörítse anyagát. Ettől F. urat még továbbra is kiváló életrajzírónak tekintenénk", írja P. Scott a New York Times-ban. Egy londoni lap kritikusa pedig rosszmájúan szolgalelkűnek nevez, s a teremtő fantáziát kéri számon eddig publikált Egmontius-töredékeimen.
Nos, ezen uraknak csak azt tudom válaszolni, hogy engem a mester személyiségének és művészetének tökéletes megértése és közvetítése motivál, s eképpen ahogy maga a mester mondogatta tanítványainak: "a vonalnak a vonalon kell lenni, a foltnak a folton", magam is úgy vélem, bírálóim lebecsülik az irodalmat, ha nem kívánják meg tőle ugyanazt a pontosságot, mint a képzőművészettől.
A kolostori történet jól példázza mindezt. A reggeli testgyakorlatok, melyek alapjait képezték a későbbi "Rajzmozdulatok" néven híressé vált, a kolostorban Egmontius által kimunkált technikához, megkövetelték a teljes némaságot. És mindez nem véletlen. A kolostorban Egmontius egy másik festési technikát is kikísérletezett, melyet később verbális festésnek nevezett el. Ennek során azt vizsgálta, hogy a festés közben kimondott szavak hogyan befolyásolják a készülő művet. A módszer szélsőséges változata szerint a festő csak szavakkal fest, vagyis az üres vászonra mintegy ráolvassa a szavakat, s azzal a képet befejezettnek tekinti. Később röntgenvizsgálatokkal kimutatták, hogy a kimondott szavaknak valóban hatásuk van a vászonra, sőt, az teljes mértékben különbözik az üres vászontól. Ezek a leheletfinomságú különbségek a valódi festékkel készült műveken is megfigyelhetők. Az alaposabb elemzés azt is feltárja, hogy Egmontius olykor torkaszakadtából ordibált festés közben, máskor pedig énekelt, vagy suttogott, és a festő arra is figyelmet fordított, hogy a hangok megfelelő távolságból és a kellő szögben essenek a vászonra. Ha ennyire gondosan ügyelt a verbalitásra, az azt feltételezi, hogy Egmontius számára a nyelvi és képi kifejezés nem volt teljesen különálló dolog, hanem inkább átjárhatóság, sőt, azonosság(!) jellemezte őket. Tanítványai beszámolnak arról is, hogy Egmontiust többször rajtakapták, amint a vászonhoz közel hajolva hallgatózik, s több órát a vászon előtt lassan mozogva végighallgatja az egész képet. Egy anekdota szerint Az öreg Odüsszeusz álma című óriási szárnyas tablójára úgy került rá a fül alakú lenyomat, hogy Egmontius, megbűvölve a festményből áradó szirénénektől, túl közel hajolt a még száradó festményhez. Ez persze ostobaság. A fül a képen tudatosan megalkotott szimbólum, mely egyfelől a témához tartozik, másfelől ars poétikus vallomás a festészet auditív vonatkozásait illetően.
Pár évvel ezelőtt egy japán tudóscsoport néhány Egmontius-kép alapján rekonstruálta a mester hangját, és hogy milyen szavakat intézett képéhez a festés során. Ezt a mintegy 48 órányi felvételt szigorúan titkosították, ugyanis egy olyan matematikai kódrendszer alapjait tartalmazza, melynek segítségével feltörhetetlen titkosított üzeneteket lehet készíteni. A kódrendszer jelenleg is a japán titkosszolgálat tulajdonát képzi.
Nem tekinthetünk el tehát a szavak mágikus jelentőségétől, sem az Egmontius-életmű kapcsán, sem egyéb vonatkozásban.
Bár Egmontius nem volt beszédes ember, és a fecsegőket is ki nem állhatta, több képét úgy készítette, hogy csukott szemmel végigsétált a piacon, és amiket hallott, elraktározta elméjében, majd hazatérve megfestette azokat. Így született csodálatos trilógiája, A piac hangalakjai. Azt is tudjuk, hogy a mester milyen áhítattal fülelte a kolostor falaiban motozó mindenféle lényeket, s e sajátos élményből született Suttogó kövek című freskója, melyet a kolostorban kihallgatott falra pingált föl, mintegy tükröt tartva a természetnek.
Egy precíz német nyelvész azt is bebizonyította, hogy Egmontius a természet zajait nyelvi egységekként kezelte, s ezzel végképp bezárult a kör Egmontius egységes érzéki-esztétikai világnézete körül. Zaj, nyelv és kép egy és azonos volt számára. Ebbe a transzcendens közlekedésbe vezeti be nézőjét az életmű, s ebbe a szférába kívánom magam is elvezetni olvasóimat. Az Egmontius-szal való találkozásnak ez az egyetlen hiteles útja. A mester, bár gyűlölte az irodalmat, eljárásomat helyénvalónak és festészetével egyenértékűnek, voltaképpen azzal azonosnak(!) fogadná el - ha meg lehetne őt kérdezni minderről.
(Folyt. köv.)
2008. május 10., szombat
2008. május 8., csütörtök
Palindrómák
2005-ben ezekkel, de különösen a Nászágy-gyal nyertem meg egy palindróma-író versenyt:
(palindróma: visszafelé olvasva is ugyanaz...)
(BASTILLE)
Te ne, madam! –
Átkölt Rozi verset dallá:
Kasza, tőr; apa: rőt a szakállad, te!,
S revizort lök,
Támad a menet.
(MÁSSAL A BÁLBA)
Ó, szirén, ős-ékem!,
Időn: zár.
Márki-bálra masszív,
Régi szív visz,
Ígér, visszamar!
Lábikrám ráz:
„Nőd, íme, későn éri szó!”
(NÁSZÁGY)
Nász-ágyadon rí,
Sav-rúd mar, ugye kín?
Te reszketsz: ihlettel
rébusz-szobrot ábrázolsz,
ázol száz évet,
elosztogat, ó, százzá tép a talány!
A lány irtja hanyag agyagod.
Ló bassza meg, ne gyík!
„Ondód, nos, kell!
e merész érmem: öröm,
és eme ígéret:
lesz kefe, lesz enerdzsi, mi lő.”
Zűr-ügy lenne?
Démon, gyáva!
Vágynom Édennel gyűrűzöl, imidzsre.
Nesze!, lefekszel,
te régi Emesém,
örömem részére mellek!
„S Ondód! No ki, gyenge massza!
boldog agyag-anya
Hajt!”, rinyál a nyála…
Tapétázzá’ szótagot szó!
…
Letevé…
Zászló. Zászló-zár.
Bátor bosszú?
Bérlettel hisztek! -
Szeretni: kegy, Uram.
Durva sírnod a gyászán.
(palindróma: visszafelé olvasva is ugyanaz...)
(BASTILLE)
Te ne, madam! –
Átkölt Rozi verset dallá:
Kasza, tőr; apa: rőt a szakállad, te!,
S revizort lök,
Támad a menet.
(MÁSSAL A BÁLBA)
Ó, szirén, ős-ékem!,
Időn: zár.
Márki-bálra masszív,
Régi szív visz,
Ígér, visszamar!
Lábikrám ráz:
„Nőd, íme, későn éri szó!”
(NÁSZÁGY)
Nász-ágyadon rí,
Sav-rúd mar, ugye kín?
Te reszketsz: ihlettel
rébusz-szobrot ábrázolsz,
ázol száz évet,
elosztogat, ó, százzá tép a talány!
A lány irtja hanyag agyagod.
Ló bassza meg, ne gyík!
„Ondód, nos, kell!
e merész érmem: öröm,
és eme ígéret:
lesz kefe, lesz enerdzsi, mi lő.”
Zűr-ügy lenne?
Démon, gyáva!
Vágynom Édennel gyűrűzöl, imidzsre.
Nesze!, lefekszel,
te régi Emesém,
örömem részére mellek!
„S Ondód! No ki, gyenge massza!
boldog agyag-anya
Hajt!”, rinyál a nyála…
Tapétázzá’ szótagot szó!
…
Letevé…
Zászló. Zászló-zár.
Bátor bosszú?
Bérlettel hisztek! -
Szeretni: kegy, Uram.
Durva sírnod a gyászán.
2008. május 7., szerda
Patyomkin-rap
Rajongóinknak íme a Radikal Rappers legújabb agymenése:
Örök tisztelet Neked
Radikal Rappers:
Potemkin Battleship
Refrén (2X)
Az élet egy korty vodka
aminek hánytató az íze.
Az ember mégis megissza,
mert erre van igénye.
Az élet egy hajó
amit dobálnak a vizek,
mi vagyunk a matrózok
és csapatjuk a szelet.
Van egy hajó: Patyomkin
fedélzetén sok legény
A flotta alultáplált
de annál inkább kemény.
Eltaláltad Iván
Szeretem a hazám
De nem eszek meg akármit
Ne higgyed már komám.
Odakinnt a tengeren
szolgálom a hazám
az éhség miatt lapos a has
pusztuljon a morál!
Lázadás a hajón
terjed az eszme
mellettem itt hever
a haverom holtteste
Azt is megenném már
De a propaganda
azt kiáltja inkább
legyek kommunista.
Nyet Kalasnyikov
Da akasztás
Nincs mit tenni,
Kitör a lázadás.
Ez nem az orosz sztyepp
nem is a tundra
Kiáll értünk egy város
a hős Odessa.
Vérszagra a parton
összegyűl a nép
Érkezik a cári parancs
Oszoljatok szét!
De Odessa nem mozdul
az eszme mellett kiáll
cári sortűz dördül
dübörög a halál!
Koxos köcsög kozákok
legyilkolták Anyuskát
Hazudni nem tudnak
Azt mondják elkúrták.
Vége van a rémálomnak
minden tiszta vér
Kár volt annyi halott
az eszme mit sem ér.
Örök tisztelet Neked
Odessa népe
Jó volt a kezdet
csak szar lett a vége.
REFRÉN (2x)
ismét köztes szöveg:
Az élet egy hajó
Mi csapatjuk a szelet
Az egyik felem oszlat
A másik meg tüntet
Ez nem az orosz sztyepp
ez Magyarország
Ki tudja hogy mi jó?
És mi az igazság?
Fél Magyarország kifosztva
nyet libertatis
2008 tavasz Gödör lépcső
Ez a radikális
Radikális igen
radikális nem
az számít hogy ki vagyok
nem a véleményem.
Nyet, igen
yes, nein,
no, si,
no, da,
no, da,
Nyet, igen, yes, nem
Dászvidányjá!
2008. április 29., kedd
Kisvárosi fények
Brutust játszottunk Nagykanizsán
Április 26-án a kanizsai Plakátmúzeumban (melyet magtárból alakítottak át egy gyönyörű épületté) játszottuk Brutus című előadásunkat. A csodálatos belső térhez azonban sehogy sem illett a frontális színház: kb. 5 percnyi merengés után már tudtam, a Brutust ezúttal körbenülős változatban (aréna jellegű térben) fogjuk bemutatni. Sütő barátom (Brutus megformálója, a kanizsai kirándulás főkolomposa, zalamerenyei lakos) igencsak megrökönyödött az ötleten, és minden eszközzel próbált ellene dolgozni - egy darabig. Aztán csakhamar ő is megértette, amit persze még én is csak sejtettem korábban: az arénában a "játék és képzelet" fokozott lehetőségei tárultak elénk.
Az előadásokat megelőző pénteki nap kora reggeltől éjfélig próbával telt, hogy merész tervünket kivitelezni tudjuk. És még így sem jutottunk a végére.
Süti aggályai részben megjelentek a csapaton belül is: sokan még nem játszottak ilyen jellegű térben. A hosszú próba, az azt megelőző utazás, magánéleti gondok mindenkit feszültté, idegessé tettek. Másnap pedig folytattuk, szintén reggeltől, és alig készültünk el délután 3-ra, amikor az első előadás elindult.
Az előadásokat megelőző pénteki nap kora reggeltől éjfélig próbával telt, hogy merész tervünket kivitelezni tudjuk. És még így sem jutottunk a végére.
Süti aggályai részben megjelentek a csapaton belül is: sokan még nem játszottak ilyen jellegű térben. A hosszú próba, az azt megelőző utazás, magánéleti gondok mindenkit feszültté, idegessé tettek. Másnap pedig folytattuk, szintén reggeltől, és alig készültünk el délután 3-ra, amikor az első előadás elindult.
Süti félelmei közé tartozott az is, hogy a vidéki közönség nem fogja megérteni, jó szívvel venni ezt a körbeülős teret, meg hogy majd át kell menniük a hálószoba-jelenethez a másik terembe... Nos, ismét bebizonyosodott, hogy a vidéki közönség nem kevesebb a budapestinél, sőt! Az első előadáson kevesen voltak, nagyjából 15-en, s jórészt idősek vagy kamaszok. Nem is volt az a harsogó röhögés, amihez hozzászoktunk a darab egyes részeit illetően, mégis: én az első pillanattól éreztem a figyelemnek egy olyan minőségét, amihez a rohangálós, kultúrafogyasztásra beállt, önmagát végtelen ravasz pozícióban tudó fővárosi figyelemnek semmi köze.
A tér kiválóan működött, és kiválóan működtek benne a színészek is. A Brutus Kanizsán eseménnyé vált, nem csak amiatt, mert rengetegen segítettek nekünk az előadás megvalósításán, nem csupán a jól megszervezett reklám, és a tavaly érettségizett Süti visszatérése miatt - bár ezek nélkül aligha boldogultunk volna - hanem mert ezen a játéktéren keresztül a közönség és a színházi előadás minden korábbinál jobban tudott kommunikálni. Én például, a fénypult mögött a második, teltházas előadást végigkuncogtam, annyi meglepetés ért engem is.
De sokat erről nem akarok írni, hiszen aki még nem látta, de látni szeretné a Brutust, az megnézheti májusban a Sirályban (frontális változat), valamint nyáron Szegeden (az egyetem udvarán, körbeülősen), és talán még itt-ott-amott, reméljük, minél több helyen. Aki pedig látta már, az is jöjjön el újra, hiszen ki tudja miféle érdekes kanyarokat vesz még ez az előadás.
Végül pedig itt a zalamerenyei templom, azon 197 fős falucskáé, ahol szállásunk volt, és ahol annyi vendégszeretetben részesültünk:
2008. április 16., szerda
Utca SzAK - bemutató
Videóanyag commedia dell'arte társulatunk munkájáról, rendezői kommentárok, szakmai szempontok, részletek a váci börtönben és a Kálvária téren játszott előadásból, beszélgetés a rabokkal, stb. >>
2008. április 10., csütörtök
István öcsém filmplakátja
Nyáron Manga Dani barátommal belevágtunk Don Quijote-projektünkbe. Egy filmplakáton már szerepelünk! És remélhetőleg hamarosan folytatódik a Próféta és Királyfi Társulás konkrét színházi munkája is.
2008. április 6., vasárnap
Visszatérés a Patyomkin páncélosra
Egy performansz munkálatai - 1. rész
Ismét egy őrült terv! Az előző két év kísérletei után megint belevágok az Eisenstein-film reflexiójába, megint a Gödör a lépcsőjén, hogy a macska rúgja meg! Hát nem volt elég kétszer?! És ráadásul most mintegy 15 szereplővel... Ma elég sokat gondolkodtam a dolgon, és be kell valljam, állandóan kicsúszkál a kezemből az anyag. Már abban sem vagyok biztos, inspirál-e még ez az egész ügy. Mit lehet hozzátenni, hogyan lehet aktualizálni a Patyomkint, vagy annak bármely szegmensét, motívumát, esztétikai minőségét? Nem kellene-e inkább visszafognom magam, és valós élményeket gyűjteni, mielőtt újra nekiesek egy témának? Hiszen csak most készült el a Brutus, s éppen elég feladat van azzal is, meg szeretném a Zsiráfivóhelyet is tovább játszani (ha ugyan ez lehetséges szerteszaladó figuráimat látva...), és egyéb színházas ügyeim is aktuálisak (három másik csapatban is dolgozom éppenséggel...)
No de ezt most már mégis megcsináljuk, és soha többet Patyomkin, ígérem!
Formai feladatokat persze könnyedén kicsikarok magamból, így például a tömegmozgás (-mozgatás), a lépcső, a háború, mindenféle tengerészeti és forradalmi asszociáció, nők és férfiak, a tér hatalmas kihívása. De egyelőre nem igazán találom a belső motivációt, bár ehhez nagyban hozzájárulhat ma esti 16 órás alvás utáni nyomott hangulatom is. Kimerültem az elmúlt napokban. Bizony, az embernek kell lelki hátország is ahhoz, hogy tevékenységeit ne érezze egy idő után öncélúnak, automatikusnak. Kísért a múlt is: sok ember hiányzik, akik egykor részei voltak életemnek, de azóta eltűntek, felszámolódtak, megváltoztak. Azt sem tudom, ők hiányoznak, vagy akik voltak, vagy akik lehettek volna...
Ha visszatérhetnék a múltba, most szívesen kipróbálnám, hogyan csinálnám másképp a dolgokat. Kiket engednék el ugyanúgy, és kiket nem engednék el már. Ki tudja, talán éppen ugyanúgy történne minden.
A múltat megélni a játék és képzelet valamennyi kellékével és eszközével: ezt kerestem legutóbb a Zsiráfivóhelyben és a Brutusban is. Aztán a múltból jövő lett. Jövőkép, bizalom, csapat, energia, és végre valódi radikális szabadidő. De mi lett azokból a szeretetekből, amelyek a múltban voltak? Azok mégsem tudnak átalakulni, jöhetnek új szeretetek, de nem pótolhatják a régit: a régiek kísértenek.
Minden gyülekezőhely, így a színház sajátossága is, hogy előbb-utóbb "hazamennek a legények". Noé bárkájáról éppúgy szétoszlik minden faj térben és időben, mint Bábel tornyából özönlik ki a soknyelvű emberiség, vagy ahogyan a forradalmi tömegek oszlanak egyénekké, s majd az úgynevezett békeidők lassú mérgeit szívják magukba, ki-ki a maga elkülönült sorsa vagy szenvedélye mentén.
Hamvas Béla írja (kiemelések tőlem):
"A direkt morál inkább őrület. Nincs megalázóbb, mint elviselni, hogy a behódolás virtuóz élettechnikával miként fut be nagy pályát és miként teszi kezét az élet javaira, és miképpen foglalja el az élet helyét, mintha az egész az övé lenne, és vesz részt abból, amiből mindenki más kizárt.
Abban, aki ez ellen nem tud kellőképpen védekezni, tízezer inkarnációra való méreg gyűlik össze. A bosszú. A bosszú, mondja Nietzsche, az akarat tiltakozása az idő ellen.
Minden mártír gondolja meg jól, vajon nem a bosszú, amely benne dolgozik? „Ó, ha az embert a bosszútól valaki meg tudná váltani!"
A behódolás az embert eredeti alakjából kivetkőzteti és az élet eredményét kompromittálja. De aki nem hódol be és nem alkalmazkodik, tiszta lelkiismeretét fenntartja és intaktságát megőrzi és a direkt morálban áll, az a bosszú angyalává lesz.
A direkt morál nárcisztikusan ragaszkodik hősies és görcsös tisztaságához. A direkt morál nem szociális, hanem egocentrikus. Ezért ha felülkerül, nem közösséget teremt, hanem forradalmat. A direkt morál, mint a rossz lelkiismeret, a nagyságot kizárja. A direkt morál középszerű és démoni.
Aki behódol, beszennyezi az életet. A rossz lelkiismeret a beszennyezett élet nyugtalansága. A direkt morál a közösségből kizárt és a javaktól megfosztott ember életféltése.
A behódolás megbocsáthatatlan. Annak, aki behódolt, térden állva kell bocsánatot kérnie az igazságtól, amelyet megsértett. Addig nem térhet haza.
A direkt morál csak akkor oszlik el, ha felszólítják, hogy a szeretet világába lépjen, és tényleg belép. Akkor a pokol tüzét elkerülheti."
Hát talán ezért kellene visszatérni arra a Patyomkin páncálosra is.
Ismét egy őrült terv! Az előző két év kísérletei után megint belevágok az Eisenstein-film reflexiójába, megint a Gödör a lépcsőjén, hogy a macska rúgja meg! Hát nem volt elég kétszer?! És ráadásul most mintegy 15 szereplővel... Ma elég sokat gondolkodtam a dolgon, és be kell valljam, állandóan kicsúszkál a kezemből az anyag. Már abban sem vagyok biztos, inspirál-e még ez az egész ügy. Mit lehet hozzátenni, hogyan lehet aktualizálni a Patyomkint, vagy annak bármely szegmensét, motívumát, esztétikai minőségét? Nem kellene-e inkább visszafognom magam, és valós élményeket gyűjteni, mielőtt újra nekiesek egy témának? Hiszen csak most készült el a Brutus, s éppen elég feladat van azzal is, meg szeretném a Zsiráfivóhelyet is tovább játszani (ha ugyan ez lehetséges szerteszaladó figuráimat látva...), és egyéb színházas ügyeim is aktuálisak (három másik csapatban is dolgozom éppenséggel...)
No de ezt most már mégis megcsináljuk, és soha többet Patyomkin, ígérem!
Formai feladatokat persze könnyedén kicsikarok magamból, így például a tömegmozgás (-mozgatás), a lépcső, a háború, mindenféle tengerészeti és forradalmi asszociáció, nők és férfiak, a tér hatalmas kihívása. De egyelőre nem igazán találom a belső motivációt, bár ehhez nagyban hozzájárulhat ma esti 16 órás alvás utáni nyomott hangulatom is. Kimerültem az elmúlt napokban. Bizony, az embernek kell lelki hátország is ahhoz, hogy tevékenységeit ne érezze egy idő után öncélúnak, automatikusnak. Kísért a múlt is: sok ember hiányzik, akik egykor részei voltak életemnek, de azóta eltűntek, felszámolódtak, megváltoztak. Azt sem tudom, ők hiányoznak, vagy akik voltak, vagy akik lehettek volna...
Ha visszatérhetnék a múltba, most szívesen kipróbálnám, hogyan csinálnám másképp a dolgokat. Kiket engednék el ugyanúgy, és kiket nem engednék el már. Ki tudja, talán éppen ugyanúgy történne minden.
A múltat megélni a játék és képzelet valamennyi kellékével és eszközével: ezt kerestem legutóbb a Zsiráfivóhelyben és a Brutusban is. Aztán a múltból jövő lett. Jövőkép, bizalom, csapat, energia, és végre valódi radikális szabadidő. De mi lett azokból a szeretetekből, amelyek a múltban voltak? Azok mégsem tudnak átalakulni, jöhetnek új szeretetek, de nem pótolhatják a régit: a régiek kísértenek.
Minden gyülekezőhely, így a színház sajátossága is, hogy előbb-utóbb "hazamennek a legények". Noé bárkájáról éppúgy szétoszlik minden faj térben és időben, mint Bábel tornyából özönlik ki a soknyelvű emberiség, vagy ahogyan a forradalmi tömegek oszlanak egyénekké, s majd az úgynevezett békeidők lassú mérgeit szívják magukba, ki-ki a maga elkülönült sorsa vagy szenvedélye mentén.
Hamvas Béla írja (kiemelések tőlem):
"A direkt morál inkább őrület. Nincs megalázóbb, mint elviselni, hogy a behódolás virtuóz élettechnikával miként fut be nagy pályát és miként teszi kezét az élet javaira, és miképpen foglalja el az élet helyét, mintha az egész az övé lenne, és vesz részt abból, amiből mindenki más kizárt.
Abban, aki ez ellen nem tud kellőképpen védekezni, tízezer inkarnációra való méreg gyűlik össze. A bosszú. A bosszú, mondja Nietzsche, az akarat tiltakozása az idő ellen.
Minden mártír gondolja meg jól, vajon nem a bosszú, amely benne dolgozik? „Ó, ha az embert a bosszútól valaki meg tudná váltani!"
A behódolás az embert eredeti alakjából kivetkőzteti és az élet eredményét kompromittálja. De aki nem hódol be és nem alkalmazkodik, tiszta lelkiismeretét fenntartja és intaktságát megőrzi és a direkt morálban áll, az a bosszú angyalává lesz.
A direkt morál nárcisztikusan ragaszkodik hősies és görcsös tisztaságához. A direkt morál nem szociális, hanem egocentrikus. Ezért ha felülkerül, nem közösséget teremt, hanem forradalmat. A direkt morál, mint a rossz lelkiismeret, a nagyságot kizárja. A direkt morál középszerű és démoni.
Aki behódol, beszennyezi az életet. A rossz lelkiismeret a beszennyezett élet nyugtalansága. A direkt morál a közösségből kizárt és a javaktól megfosztott ember életféltése.
A behódolás megbocsáthatatlan. Annak, aki behódolt, térden állva kell bocsánatot kérnie az igazságtól, amelyet megsértett. Addig nem térhet haza.
A direkt morál csak akkor oszlik el, ha felszólítják, hogy a szeretet világába lépjen, és tényleg belép. Akkor a pokol tüzét elkerülheti."
Hát talán ezért kellene visszatérni arra a Patyomkin páncálosra is.
2008. április 4., péntek
2008. április 2., szerda
A kertitörpe lázadása (...?!)
Fringes előadásunk után odajön hozzám Sz., és elkezd arról beszélni, hogy hogyan nincs megrendezve, végiggondolva, elemezve, összerakva a Brutus. Erről írtam már tegnap is. Egy megnevezés azonban mégis nagyon beült a fejembe, amitől nem nagyon tudok - bár valójában nem is akarok - megszabadulni. Igazán groteszk megfogalmazás, hogy a mi Brutusunk egy kertitörpe lenne! A kertitörpe fellázad, s mögé áll egy állam, egy gépezet, s végül az ügy gyilkossággal ér véget. Ez lenne egy rövid szinopszis?! Nyilvánvalóan ez a fura hasonlat a mi Sütink karakterére-alkatára reflektál, s valójában egy nagyon lényeges észrevételt rejt. Jelesül, hogy a színház annyira valóságos, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni a játszók minden tudatosság és tehetség fölött is megnyilvánuló adottságait.
Persze hogy kivé válik Brutus a mi színpadunkon, azt nagyon nehéz jól megragadni, és az előadás szolgálatába állítani. Mi lehet tehát a kertitörpe hasonlat legjobb hozadéka számunka? A mai próbánk alapján talán úgy tűnik: jót tesz a darabnak, a drámai részének is, ha a Brutus és Cat, illetve Brutus és Caesar közötti viszonyok groteszkebbek, szürreálisabbak, némiképp komikusabbak és játékosabbak. A Brutus valószínűleg akkor lesz jobb, ha a karaktereket közelítjük a játszókhoz, és immár nem fordítva! De ezzel nagyon óvatosan kell bánni, mert a köldöknézegetés árnyékának sem szabad rávetülnie! Jelenleg a végsőkig próbáljuk kidolgozni a jeleneteket, az utolsó gesztusig, tekintetig, s keressük azok igazságát. Ez a munka némiképp dekonstruálja is az eddigi koreográfiákat, a szövegek hangsúlyait, és sokmindenben a dolgok tartalmi részét is. Összességében mindez a cinkosság irányába tolja a szereplők viszonyait csakúgy, mint a színészek játékmódját. Ami nagyon jót tesz szerintem az egésznek, mert rákényszerít mindannyiunkat, hogy sokkal jobban figyeljünk egymásra. És feltöri a beülepedett gesztusok és szöveghangsúlyok mechanikusságát.
A színház nyilván valamilyen módon az élet modellezése. Az életből kell fakadnia, és oda kell visszatalálnia. De a kettő között iszonyú hosszú az út. És arról nagyon könnyű letérni, eltévedni. Amíg azonban játszani tudunk saját anyagunkkal, saját magunkkal, saját adottságainkkal, és azokat, mindezeket nagyon konkrétan fel is tudjuk fedezni, meg is tudjuk ragadni, akkor azt hiszem oda tartunk, ahová valójában is szeretnénk eljutni.
Az az ország azonban, ahol a kertitörpe végül legyilkolja a kertészt, az már nem a történelemkönyvek és Appianus Rómája. Az az abszurditás már nagyon is itt van valahol körülöttünk.
Persze hogy kivé válik Brutus a mi színpadunkon, azt nagyon nehéz jól megragadni, és az előadás szolgálatába állítani. Mi lehet tehát a kertitörpe hasonlat legjobb hozadéka számunka? A mai próbánk alapján talán úgy tűnik: jót tesz a darabnak, a drámai részének is, ha a Brutus és Cat, illetve Brutus és Caesar közötti viszonyok groteszkebbek, szürreálisabbak, némiképp komikusabbak és játékosabbak. A Brutus valószínűleg akkor lesz jobb, ha a karaktereket közelítjük a játszókhoz, és immár nem fordítva! De ezzel nagyon óvatosan kell bánni, mert a köldöknézegetés árnyékának sem szabad rávetülnie! Jelenleg a végsőkig próbáljuk kidolgozni a jeleneteket, az utolsó gesztusig, tekintetig, s keressük azok igazságát. Ez a munka némiképp dekonstruálja is az eddigi koreográfiákat, a szövegek hangsúlyait, és sokmindenben a dolgok tartalmi részét is. Összességében mindez a cinkosság irányába tolja a szereplők viszonyait csakúgy, mint a színészek játékmódját. Ami nagyon jót tesz szerintem az egésznek, mert rákényszerít mindannyiunkat, hogy sokkal jobban figyeljünk egymásra. És feltöri a beülepedett gesztusok és szöveghangsúlyok mechanikusságát.
A színház nyilván valamilyen módon az élet modellezése. Az életből kell fakadnia, és oda kell visszatalálnia. De a kettő között iszonyú hosszú az út. És arról nagyon könnyű letérni, eltévedni. Amíg azonban játszani tudunk saját anyagunkkal, saját magunkkal, saját adottságainkkal, és azokat, mindezeket nagyon konkrétan fel is tudjuk fedezni, meg is tudjuk ragadni, akkor azt hiszem oda tartunk, ahová valójában is szeretnénk eljutni.
Az az ország azonban, ahol a kertitörpe végül legyilkolja a kertészt, az már nem a történelemkönyvek és Appianus Rómája. Az az abszurditás már nagyon is itt van valahol körülöttünk.
2008. április 1., kedd
Bru-túszdráma
Megvolt hát a bemutató, és azóta a Fringen is lenyomtuk a Brutust, s jönnek az áprilisi vidéki játékok, majd a májusi Sirály. A munkanapló eszményét nem meghazudtolva összegezni kellene most a tanulságokat, irányokat kijelölni, a fejlesztés lehetőségeit firtatni. Nyilván meg is fog ez történni néhány bejegyzés során.
Jelen pillanatban a Brutusban egy nagy ellentmondás keletkezett, melyet a közönség előtti játék és a nézői reakciók világítottak meg számunkra. Bár ennek a lehetőségével már az elején - nagyjából - tisztában voltam. Sokféleképp meg lehet fogalmazni a dolgot, az igazsághoz talán így közelíthetünk a legjobban: hol vannak annak a nyers igazsága, amit az előadásban megteszünk?
Van, aki azt szeretné, hogy a Brutus jelenetei egyetlen vonalon haladjanak végig, vagyis munkáljon minden jelenetben ugyanaz a kérdés, ugyanaz a probléma. Az illető szerint kevés jó színház van, ha viszont ennek a lehetősége felmerül, mint a mi esetünkben is, akkor nem úszhatjuk meg valami igazán jelentős állásfoglalás nélkül. Jelen pillanatban szerinte a Brutus széttartó elemekkel, jelenetekkel működik, ilyenformán nincs összefogva, sok helyütt nincs megfelelően elemezve, végiggondolva. Sokszor a dolgok túl általánosak maradnak benne: például meg kellene kérdezni magunktól, milyen ma, a 21. században egy jós. Mert hogy Rómában milyen volt, azt nem tudhatjuk. De nagyon nagy találat lehetne, ha korunk hasonló jelenségeire reflektálnánk. Az illető szerint, akinek véleményét most tolmácsolom (és akinek egyébként ez az előadás és ez a csapat valamiért nagyon is szívügye), a Brutus-szal sokszor majdnem megfogunk valami nagyszerű dolgot, aztán mégis kicsúszik a kezünkből. És igaza van. Elvégre nekem is éppen ilyen céljaim voltak, amikor ezt a darabot választottam.
A politikai színház lehetőségeit éppúgy láttam benne, mint a személyes, közvetlen színházét. Az előadással sok mindent megvalósítottunk, amit terveztünk, s amelyeket én is célként tűztem ki magam elé: 100 percen keresztül folyamatos cselekmény van, nem ül le, folyamatosan fenntartja a figyelmet, intenzív, kommunikál a nézőkkel, voltaképpen szórakoztató, működnek benne a komikus és drámai elemek is, a szereplők színpadra való, tehetséges, szerepükkel azonosságot vállaló emberek, akik képesek valódi életet lehelni a színpadra, akik kellően játékosak és figyelmesek, és akikben még bőven maradtak tartalékok a későbbi aprómunkához is, a színpadkép jól komponált, a viszonyokat tisztán megmutatja, mégsem merev, a világítás dramatikus szerepet kap, a hátsó falra vetülő árnyak karakterizálják és egyúttal megemelik az egész darab világát, a jelmezek színeikben, formáikban jól jellemzik a szereplőket, és látványként is hatásosak.
Ami mégis hiányzik, az valóban az a minden pillanatban remegő erő, amelyért az egész játszma zajlik. Ez olykor hatalmas hiánynak tűnik számomra, olykor pedig az aprómunka szükségességét látom benne. A Brutus még korántsem nyerte el végleges minőségét. Az igazi felfedezőút a próbaterembe vezet!
"Rajongóinknak" pedig egy kis ajándék. Íme a rap-betét szövege:
Rome is the City
(written by Caesar, Cleo, Brutus, Bijou)
Róma a város, hol az alkony elborul
Róma a város, hol a konzul az úr
Róma a város, hol a fórum véres
Róma a város, hol a származás kétes
Róma a város, hol mindig hideg van
Róma a város, hol az arcokban
nincs őszinteség, mert a birodalom a lényeg
nincs őszinteség, mert mindegy a lényed
nincs őszinteség, mert úr akarsz lenni,
nincs őszinteség, mert képes vagy ölni!
Mert mondhat bárki bármilyeneket
én egy életre megutáltalak titeket
mert ez akkor is csak poros történelem
de mégis megváltoztatta az életem.
Szeretem a hideget, a tavasz engem zilál
március idusa: közeleg a halál
következetes vagyok, mert Cézár örök
a kocka el van vetve, oda-vissza pörög.
Et tu Brute, Khai szü teknon Brute
mindegyik fiamat másik gádzsi szülte
mondta volna volna Iván a Sirályban
de nem ott vagyunk, hanem Rómában.
Itt van Stahr, ő a sztár
minden gyilkosságot jól analizál
Ptah választottja, azaz Nílus gyöngye
nadragulya-gyökér, atyja: Cleo-pátre.
Fél-Egyiptom kifosztva, no libertate!
Bru-túszdráma, muStahr: hiába
már majdnem készen van a Cézár-saláta
Cassiusító késnyaló kutyák
szenvednek a kanok, röhögnek a szukák.
Brutálesz Brutesz, Radikále Ráte
Cézárt majd újra meggyilkolnád-e?!
Brutus a sitten!
Sitten!
Brutus a sitten!
Sitten!
Brutus a sitten!
Sitten!
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Ten!
Jelen pillanatban a Brutusban egy nagy ellentmondás keletkezett, melyet a közönség előtti játék és a nézői reakciók világítottak meg számunkra. Bár ennek a lehetőségével már az elején - nagyjából - tisztában voltam. Sokféleképp meg lehet fogalmazni a dolgot, az igazsághoz talán így közelíthetünk a legjobban: hol vannak annak a nyers igazsága, amit az előadásban megteszünk?
Van, aki azt szeretné, hogy a Brutus jelenetei egyetlen vonalon haladjanak végig, vagyis munkáljon minden jelenetben ugyanaz a kérdés, ugyanaz a probléma. Az illető szerint kevés jó színház van, ha viszont ennek a lehetősége felmerül, mint a mi esetünkben is, akkor nem úszhatjuk meg valami igazán jelentős állásfoglalás nélkül. Jelen pillanatban szerinte a Brutus széttartó elemekkel, jelenetekkel működik, ilyenformán nincs összefogva, sok helyütt nincs megfelelően elemezve, végiggondolva. Sokszor a dolgok túl általánosak maradnak benne: például meg kellene kérdezni magunktól, milyen ma, a 21. században egy jós. Mert hogy Rómában milyen volt, azt nem tudhatjuk. De nagyon nagy találat lehetne, ha korunk hasonló jelenségeire reflektálnánk. Az illető szerint, akinek véleményét most tolmácsolom (és akinek egyébként ez az előadás és ez a csapat valamiért nagyon is szívügye), a Brutus-szal sokszor majdnem megfogunk valami nagyszerű dolgot, aztán mégis kicsúszik a kezünkből. És igaza van. Elvégre nekem is éppen ilyen céljaim voltak, amikor ezt a darabot választottam.
A politikai színház lehetőségeit éppúgy láttam benne, mint a személyes, közvetlen színházét. Az előadással sok mindent megvalósítottunk, amit terveztünk, s amelyeket én is célként tűztem ki magam elé: 100 percen keresztül folyamatos cselekmény van, nem ül le, folyamatosan fenntartja a figyelmet, intenzív, kommunikál a nézőkkel, voltaképpen szórakoztató, működnek benne a komikus és drámai elemek is, a szereplők színpadra való, tehetséges, szerepükkel azonosságot vállaló emberek, akik képesek valódi életet lehelni a színpadra, akik kellően játékosak és figyelmesek, és akikben még bőven maradtak tartalékok a későbbi aprómunkához is, a színpadkép jól komponált, a viszonyokat tisztán megmutatja, mégsem merev, a világítás dramatikus szerepet kap, a hátsó falra vetülő árnyak karakterizálják és egyúttal megemelik az egész darab világát, a jelmezek színeikben, formáikban jól jellemzik a szereplőket, és látványként is hatásosak.
Ami mégis hiányzik, az valóban az a minden pillanatban remegő erő, amelyért az egész játszma zajlik. Ez olykor hatalmas hiánynak tűnik számomra, olykor pedig az aprómunka szükségességét látom benne. A Brutus még korántsem nyerte el végleges minőségét. Az igazi felfedezőút a próbaterembe vezet!
"Rajongóinknak" pedig egy kis ajándék. Íme a rap-betét szövege:
Rome is the City
(written by Caesar, Cleo, Brutus, Bijou)
Róma a város, hol az alkony elborul
Róma a város, hol a konzul az úr
Róma a város, hol a fórum véres
Róma a város, hol a származás kétes
Róma a város, hol mindig hideg van
Róma a város, hol az arcokban
nincs őszinteség, mert a birodalom a lényeg
nincs őszinteség, mert mindegy a lényed
nincs őszinteség, mert úr akarsz lenni,
nincs őszinteség, mert képes vagy ölni!
Mert mondhat bárki bármilyeneket
én egy életre megutáltalak titeket
mert ez akkor is csak poros történelem
de mégis megváltoztatta az életem.
Szeretem a hideget, a tavasz engem zilál
március idusa: közeleg a halál
következetes vagyok, mert Cézár örök
a kocka el van vetve, oda-vissza pörög.
Et tu Brute, Khai szü teknon Brute
mindegyik fiamat másik gádzsi szülte
mondta volna volna Iván a Sirályban
de nem ott vagyunk, hanem Rómában.
Itt van Stahr, ő a sztár
minden gyilkosságot jól analizál
Ptah választottja, azaz Nílus gyöngye
nadragulya-gyökér, atyja: Cleo-pátre.
Fél-Egyiptom kifosztva, no libertate!
Bru-túszdráma, muStahr: hiába
már majdnem készen van a Cézár-saláta
Cassiusító késnyaló kutyák
szenvednek a kanok, röhögnek a szukák.
Brutálesz Brutesz, Radikále Ráte
Cézárt majd újra meggyilkolnád-e?!
Brutus a sitten!
Sitten!
Brutus a sitten!
Sitten!
Brutus a sitten!
Sitten!
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Sit
Ten!
2008. március 24., hétfő
Véget ért a Színváltások 2.
Kedves Fellépők, kedves Alkotók és Résztvevők,
És kedves Közönség!
Ezúton is köszönöm Nektek, hogy produkcióitokkal színesítettétek, jelenlétetekkel, segítő munkátokkal pedig erősítettétek fesztiválunkat. Azt hiszem, ami ez alatt a 3 nap alatt történt, az önmagáért beszél. Ismét megmutattuk, hogy rengeteg energia, közlésvágy, tehetség és érdeklődés van itt a házunk táján. Kérlek adjátok ezt át csapataitoknak.
Arra is büszkék vagyunk, hogy a fesztiválra készült el több olyan munka is, melyekre nélkülünk talán hosszabb ideig kellett volna várakozni. Így például nálunk tartotta első koncertjét a Levitatio zenekar, itt volt a premierje az Ahogy én... és a Brutus című daraboknak, és itt tartott munkabemutatót Münchaussen báró utazószínháza. Premier lett volna a Fantom Revü is, amely végül - bár nagy öröm okán (születés) - most kimaradt a műsorból.
Ne hallgassuk el az árnyasabb részeket sem: jelen kapacitásunk mellett azt hiszem kicsit túlzsúfoltuk a fesztivált. Mentségünkre legyen mondva: nagyon lelkesek voltunk. A harmadik, őszi fordulóban - reméljük eljutunk odáig - csak a színházi előadásokra fogunk koncentrálni, és esténként - esetleg szakmai vendégek részvételével - nyílt beszélgetésre, vitára invitálunk minden érdeklődőt az aznap látottak alapján. Nagyon szeretjük persze a társművészeteket, ezen a fesztiválon is sok örömünk volt benne, de egyelőre vissza kell vennünk a tempóból. Ha lesz állandó helyünk, ott minden virágzásnak méltó módon fogunk majd helyet biztosítani.
A Színváltások 3. esetében megfontolandónak tartjuk a két helyszínen futó programot, hogy egy-egy produkciónak több beállási, lepakolási időt biztosíthassunk, és az egész fesztivált kicsit levegősebbé, és egyszersmind profibbá is tehessük. De mindehhez még nekünk, szervezőknek is le kell ülnünk alaposan végiggondolni a történteket. Kérlek, ha tehetitek, osszátok meg velünk észrevételeiteket a fesztivált illetően!
A fesztiválon készült fotók (Siklósi Zsolt, Bartha Máté) nagy része már fönt van a neten, rátaláltok, ha ellátogattok ide: http://egyetemiszinpad.blogspot.com/
Egyébként minden kép közvetlenül ide van feltöltve: http://picasaweb.google.com/formanek.csaba/ (itt vannak a tavalyi fotók is, külön albumokban). Ha esetleg került hozzátok még fotó, ami hozzánk nem jutott el, hálásak lennénk, ha elküldenétek.
A fesztivál programjairól fiatal egyetemisták írtak beszámolókat, mini-kritikákat http://szinvaltasok.blogspot.com/. Itt a fórumban várjuk véleményeteket, kritikátokat, dícséreteteket a programokról. Már el is indult a vita, csatlakozzatok! Ne legyetek szerények, csak bátran!
És most arra kérlek mindannyiótokat, akik az Egyetemi Színpadhoz, mint eszményhez tartozónak gondoljátok magatokat, hogy tartsuk a kapcsolatot. Ennek kezdetben legjobb formája szerintem egy havi e-mailes hírlevél azoknak az embereknek, akik az interneten jegyet foglaltak a fesztivál előadásaira, illetve akik majd időközben feliratkoznak a listára. Tehát ha az Egyetemi Színpadhoz, annak szellemiségéhez köthető fellépésetek van a következő hónapokban, bárhol az országban, vagy külföldön akár, vagy nyilvános tagtoborzást tartotok, vagy sajtóban cikk jelenik meg rólatok, vagy bármi ilyesmi, akkor küldjétek el nekem az erről szóló információkat. Most egy március végi hírlevéllel indítanék, amely beszámol a Színváltások 2.-ről, de benne lenne a Fringe Fesztivál is, amely, gondolom, többeteket érint, valamint bármi egyéb, amit elküldötök nekünk. De rögtön ezzel együtt jöhet az áprilisi adag is! Szóval küldjétek, amitek van mondjuk a hét közepére. Nagyon sok emberhez el tudunk így jutni! És így a fesztivál egy folyamatos egész éves eseménnyé bővülhet. Az elszigeteltség fölszámolása azt hiszem mindenki saját munkájára is jótékony hatással lehet!
(Remélem, mindenki alaposan végigolvasta és kellően komolyan vette ezt a levelet! :))
Baráti üdvözlettel:
Formanek Csaba
És kedves Közönség!
Ezúton is köszönöm Nektek, hogy produkcióitokkal színesítettétek, jelenlétetekkel, segítő munkátokkal pedig erősítettétek fesztiválunkat. Azt hiszem, ami ez alatt a 3 nap alatt történt, az önmagáért beszél. Ismét megmutattuk, hogy rengeteg energia, közlésvágy, tehetség és érdeklődés van itt a házunk táján. Kérlek adjátok ezt át csapataitoknak.
Arra is büszkék vagyunk, hogy a fesztiválra készült el több olyan munka is, melyekre nélkülünk talán hosszabb ideig kellett volna várakozni. Így például nálunk tartotta első koncertjét a Levitatio zenekar, itt volt a premierje az Ahogy én... és a Brutus című daraboknak, és itt tartott munkabemutatót Münchaussen báró utazószínháza. Premier lett volna a Fantom Revü is, amely végül - bár nagy öröm okán (születés) - most kimaradt a műsorból.
Ne hallgassuk el az árnyasabb részeket sem: jelen kapacitásunk mellett azt hiszem kicsit túlzsúfoltuk a fesztivált. Mentségünkre legyen mondva: nagyon lelkesek voltunk. A harmadik, őszi fordulóban - reméljük eljutunk odáig - csak a színházi előadásokra fogunk koncentrálni, és esténként - esetleg szakmai vendégek részvételével - nyílt beszélgetésre, vitára invitálunk minden érdeklődőt az aznap látottak alapján. Nagyon szeretjük persze a társművészeteket, ezen a fesztiválon is sok örömünk volt benne, de egyelőre vissza kell vennünk a tempóból. Ha lesz állandó helyünk, ott minden virágzásnak méltó módon fogunk majd helyet biztosítani.
A Színváltások 3. esetében megfontolandónak tartjuk a két helyszínen futó programot, hogy egy-egy produkciónak több beállási, lepakolási időt biztosíthassunk, és az egész fesztivált kicsit levegősebbé, és egyszersmind profibbá is tehessük. De mindehhez még nekünk, szervezőknek is le kell ülnünk alaposan végiggondolni a történteket. Kérlek, ha tehetitek, osszátok meg velünk észrevételeiteket a fesztivált illetően!
A fesztiválon készült fotók (Siklósi Zsolt, Bartha Máté) nagy része már fönt van a neten, rátaláltok, ha ellátogattok ide: http://egyetemiszinpad.blogspot.com/
Egyébként minden kép közvetlenül ide van feltöltve: http://picasaweb.google.com/formanek.csaba/ (itt vannak a tavalyi fotók is, külön albumokban). Ha esetleg került hozzátok még fotó, ami hozzánk nem jutott el, hálásak lennénk, ha elküldenétek.
A fesztivál programjairól fiatal egyetemisták írtak beszámolókat, mini-kritikákat http://szinvaltasok.blogspot.com/. Itt a fórumban várjuk véleményeteket, kritikátokat, dícséreteteket a programokról. Már el is indult a vita, csatlakozzatok! Ne legyetek szerények, csak bátran!
És most arra kérlek mindannyiótokat, akik az Egyetemi Színpadhoz, mint eszményhez tartozónak gondoljátok magatokat, hogy tartsuk a kapcsolatot. Ennek kezdetben legjobb formája szerintem egy havi e-mailes hírlevél azoknak az embereknek, akik az interneten jegyet foglaltak a fesztivál előadásaira, illetve akik majd időközben feliratkoznak a listára. Tehát ha az Egyetemi Színpadhoz, annak szellemiségéhez köthető fellépésetek van a következő hónapokban, bárhol az országban, vagy külföldön akár, vagy nyilvános tagtoborzást tartotok, vagy sajtóban cikk jelenik meg rólatok, vagy bármi ilyesmi, akkor küldjétek el nekem az erről szóló információkat. Most egy március végi hírlevéllel indítanék, amely beszámol a Színváltások 2.-ről, de benne lenne a Fringe Fesztivál is, amely, gondolom, többeteket érint, valamint bármi egyéb, amit elküldötök nekünk. De rögtön ezzel együtt jöhet az áprilisi adag is! Szóval küldjétek, amitek van mondjuk a hét közepére. Nagyon sok emberhez el tudunk így jutni! És így a fesztivál egy folyamatos egész éves eseménnyé bővülhet. Az elszigeteltség fölszámolása azt hiszem mindenki saját munkájára is jótékony hatással lehet!
(Remélem, mindenki alaposan végigolvasta és kellően komolyan vette ezt a levelet! :))
Baráti üdvözlettel:
Formanek Csaba
2008. március 22., szombat
Brutus (újabb képek - nyilvános főpróba)
A képek március 17-én készültek a Sirályban.
Fotós: Bartha Máté, http://www.barthamate.com/
Fotós: Bartha Máté, http://www.barthamate.com/
További képek itt: http://picasaweb.google.com/formanek.csaba/Brutus
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)