Körkörös idő

Lichthof-napló 2.

Ajjaj! Megint belenyúltunk a méhkasba, én már látom. Mert próbálja az ember a világ legegyszerűbb képét megfejteni: állsz egy falakkal körülvett szűk térben, fölötted magasodik az ég, oda nézel, a fény onnan rád sugárzik, és valamit érzel. Nyilvánvalóan van ebben valami közös, tehát hogy mindenki ugyanazt érzi némileg. Ha ugyanis nem érezné ugyanazt, többé emberek között semmi meg nem történhetne, csak a folyamatos félreértés állapotában lennénk. Egymásnak többé élményeinkről nemhogy a művészet, de a legegyszerűbb szavak, mozdulatok által sem lennénk képesek beszámolni.

No, nem mondom, ilyen is van, az úgynevezett kötözködőkre kell gondolnunk, akik előszeretettel csimpaszkodnak bele bármilyen szóba és leginkább bármilyen mozdulatba, éppen azok az emberek, akik ettől remélik önnön létük megerősödését, kötik ugye az ebet a karóhoz, roppant idegesítőek és kicsinyesek, de persze nekik folyton igazuk van, másuk sincs, csak igazuk - tehát őket is ismerjük, mint ama másik, fontosabb érzést.

A lichthof - hogy földi cselekvéseitől most eltekintsünk - az eget keretezi. Keretében az eget kiemeli, tudja ezt bárki, aki gondterhei közepette valaha is felpillantott és sóhajtott már felé. Megsejtjük azonban, hogy ezúttal a falak mi magunk vagyunk, saját lényünk ugyebár keretezi fölöttünk az eget. Látunk belőle oda, mintegy csőből kifelé. Elmondhatatlan nosztalgia (nem tudom, milyen más szót lehetne ide illeszteni) tör ránk, mert egyfelől önmagunktól, mint börtöntől szabadulnánk, de mégiscsak innen nyer oly nagy jelentőséget az a lepedőnyi kék, az a megváltásnyi fény. De itt még többről is szó van. Mert az ember - számomra így tűnik - csak félig fénylény, másik felében bizony árnyéklény. És itt erre különös tekintettel kell lennünk, mert megváltódni is ugyebár csak bizonyos vétkek elkövetése után ér valamit.

Mint jó drámához illik - mégiscsak színházról lesz itt szó, kérem szépen! - sarkítsunk. Gondoljuk el a legkomolyabban ama pillanatot, amikor felpillantunk. (Szinonímák: pilla, rebben, lidérc, szerelem, hit.) Tehát hogy abban az egyetlen pillanatban lehetséges a világ mindenestül, mert abban a pillanatban minden összefut, és ehhez nem szükséges múlt és jövő, ehhez nem szükséges vágy és emlék, hanem mindezek csupán következmények, mint ahogy bárhogy képzeljük el - minő heroizmus! - a világ Teremtését, annak legelső pillanatát - ami miről is szól? -, azt csakis mindennel együtt és mégis minden nélkül tudjuk csak megélni. (Beszivárog mindez bármilyen teremtésbe, alkotásba, legyen az akár csak egy egyszerű asztal elkészítése, s jönnek is a platóni ideák, meg minden, de hogy az asztal végül hogyan lehetséges, tehát miért nem adjuk fel az első perctől, és miért gondoljuk azt hirtelen, törésszerűen, hogy azt megalkotni nem lehetetlen, miközben a maga teljességében elgondolni nem bírjuk, ez nagyon merész tett, mondhani a kezdeti tett, mely valamiképp megelőzi az ideát is!) Szinonímák: ihlet, hit, szívdobbanás.

Vállalkozzunk ennek mintájára egy még lehetetlenebb (ezt fokozni!) kísérletre: azt a pillanatot, mint felbonthatatlant, terítsük ki mégis, mint egy térképet. Benne keressünk mozgásokat, konfliktusokat, dramaturgiát, időt. A megállított idő ideje hogyan telik tehát? - ez itt és most a mi nagy kérdésünk.

(Ne felejtsük, nem öncélú a játék, hanem az élmény közvetítéséről próbálunk gondoskodni, egy ihletett pillanat kibontásáról, hogy ne maradjon csupán a miénk. Mondhatnám úgy is, hogy a pillanatnyi időt transzformáljuk át a kiterjedt térbe, a színházi térbe. Ez persze alkímia, nem vagyunk naívak, sem ál-naívak, tudjuk, hogy ez elsősorban átváltozási tudomány, önmagáért űzzük, de nem a haszon végett - ezt csak az ostobák gondolják, - hanem belső, úgymond biológiai kényszerből. Kinek a teste nincs bedugaszolva, mint a befőtt, annak a teste lélegzik, mint a tangóharmonika, és abból zene kívánkozik, barátaim!)

Sarkítunk tehát, és minden életet belesűrítünk ebbe a pontba, majd onnan kiteregetünk újra, de ugyebár jó eséllyel egészen mást kapunk, mint amit az elején, mint életünket bedobtunk. A kettős transzformáció a következő: az élet megszűnik, az élet kibomlik. És ez teljességgel egyszerre történik!

Arra gondolok tehát, hogy mondjuk én, a 28 éves Formanek Csaba másfelől például egy ezeréves arcképfestő vagyok, de egyúttal még csak a megfoganás pillanata előtti angyali gyermek. De nem azért, mert ez általában így van. Nem. Itt csupán egy pillanatról van szó. Nem érdekes, hogy ez a pillanat megismétlődhet-e. Ez a pillanat az ismétlődést nem önmagán kívül, hanem belül hordozza. Ebben a pillanatban én ismétlődöm.

Nagyon szeretem, és mind a mai napig nem értem a következő sorokat: "Már a kérdésfelvetés sugallja - legalább - egy válasz kezdetét. Nemcsak azért, mert az emlékezet fogalmának legegyszerűbb, legevidensebb értelmezése magába foglalja az "azonos", az "azonosság", tehát az ikerség gondolatát az esemény és múltja, a kép és emléke között (mely utóbbi sok másik emlékpárt egyesít tükrében), de azért is, mert a mese szerint születésükkor Kasztor és Pollux, bár ikrek és látszatra megkülönböztethetetlenek voltak, ennek ellenére, láthatatlanul, különböztek." Jacques Roubaud

Hogy én, mint én miért egyedül és miért így születtem a világra, azt nem értem igazán. Holott egyrészt lehetséges volt minden, hogy mivé lehetnék, másrészt - erre a megfejthetetlen pillanatra, ami a születés, és ami persze pillanatában is folyamat, és folyamatában is pillanat, emlékezve (holott nem emlékezhetek) - nem tudhatom magam egyedül elképzelni. Tehát van nekem egy valamilyen meg nem született ikertestvérem (és nem ideám!), aki létezés nélkül is társam, és van nekem számtalan életem, melyek megvalósulás nélkül is életeim. A kettő egymástól elválaszthatatlan.

Van bennem tehát egy másik világból átszakadt önazonossági vágy és emlék (itt és most eredendőbb szót és csupán egyet kellene használni, de ilyet nem tudok), és emiatt egyszerre teszem az elrejtőzés és a kinyílás aktusát, ami csak látszatra ellentmondás.

Ez a lichthof: az elrejtőzés és a kinyílás azonos aktusa. Ha a lichthof-ban vagyok, ha tényleg ott vagyok, akkor bármit csinálok, ezt az aktust hajtom végre folyton. Ez a születés és a halál azonos pillanata, időtlenül, mégis időben. Fényudvar. Végtelenül átvilágítom magam, és végtelenül sötét maradok.

Licht: fény, világosság, gyertya; világos, gyér, belső.

Magamat másképp, mint körkörös időt járva-táncolva, elképzelni nem bírom. De igazából az idő jár bennem körkörös táncot.

Ebből cselekményt kivonni már nem nehéz. Ennek mozgás- és egyéb formáit megtalálni, ha elég szorgalmasak vagyunk, szintén nem nehéz. Ama átvilágítás-elsötétítés aktusát megtenni viszont mindenekfelett nehéznek tűnik.

Ami most jön azt csak sejtem, de döntő sejtés: azon aktust megtenni csakis úgy lehet, ha azzal önmagunk életét azonosítjuk. Ugyanis az életben ezt elkerülhetetlenül tesszük. Az életünket odáig tisztítani, hogy ez a félelmetes és eredendő tudás olykor zavartalanul fölragyoghasson, miközben etikai, esztétikai, biológiai gyanúsítgatásoknak vagyunk folyton kitéve, nos, ez a mi munkánk, és nem is kevés.

Én szurkolok magunknak, hogy erre képesek legyünk. Abban biztos vagyok, hogy akik eddig ismertek, ezután nem fognak ránk ismerni.

(Olvasd el a Lichthof-napló 1. bejegyzését!)

(Nézd meg ezeket a fantasztikus képeket, melyek azt hiszem a fenti írásnál jobban kifejezik azt, amiről szólni akartam. http://www.spavia.com/photo/)