Munkanapló Don Quijote-hoz
1. A harmonikás teremtés
Hajh, az előkészületek! A módszertan! Helyes, alapos előkészületekkel, érzékenyen szilárd és tömörré sűrített módszerrel egy csapásra eljutunk célunkig a színházban is.
Kezdődik minden persze a nagy sötétséggel. Színházat sötéttel kezdeni igen filozofikus, de egyúttal vallomásértékű: hiszen az alkotók sem tudnak még semmit, világukból még semmi sincs kész, mondhatnánk a teremtés előtt állunk. A színház persze mindig teremtéstörténet. Jól lehet, jelen világunk sem maga AZ ELŐADÁS, hanem még csupán PRÓBA. Gondoltatok már erre? Isten próbája. Neki is szüksége lehet később némi kiigazításra.
A jó színész szereti a próbát. A jó színész alkotó színész, a jó ember alkotó ember, az Isten munkatársa.
Ennek feltétele micsoda?
Hogy a teremtés előtti állapotba ringathassuk magunkat, valamilyen módon meg kell semmisítenünk az előző állapotokat, tehát a civil létet, mely a színházba beáramlik nézők formájában. De ez nem nagyon lehetséges, hacsak önmaga meg nem történik, vagyis a közönség ÁTADJA magát a játéknak, ami persze a teremtésről szól, tehát a közönséget tekintsük alkotóknak szintúgy.
Egyezzünk meg a sötétben, meg a csöndben, mondjuk. Sötét és csönd. Ez jó. Még ebből bármi lehet, a közönség bizakodó. Megnyertük őket ügyünknek, melyről még nem is tudnak semmit, és persze mi magunk sem.
Akkor valaminek történnie kell. Hang vagy fény, esetleg mindkettő. Igen erős nagyképűség lenne persze mindjárt az Emberrel kezdeni. Ne legyen szereplő! Annyi minden más van előbbre való. A térrel kell kezdeni, barátaim, ez a legfontosabb. Egy jó tér. Vegyük ezt komolyan! Miből lesz a tér? A fényből épülő tér Isten szeméből, a hangból épülő tér Isten szájából, tehát itt egy tekintet vagy sóhajtás az, ami mindent elindíthat. Képzeljük el, hogy a nagy feketeségből egyszer csak kinyílik egy szem. A SZEM PERSZE MAGA A LEHELET. Hogyan lehetséges ez? Megmondom: a tangóharmonikáról van szó. Ahogy magába szippantja a levegőt és kitágul. Légvétel. Semmi egyéb. Egyelőre.
Most ott állunk a küszöbön, a hangszer megfeszült állapotban, belégzés után a kilégzés jön, amikor Isten dönt, és kileheli magából a világot. Így pumpálódik tele a színpad. És ahogy ezek a ki-be leheletek tágítják a világot, úgy bonyolódik minden. És az első KONFLIKTUS vajon hol lesz? Amikor a pumpálás maga úgy véli, annál a jámbor pumpálásnál bizony többre képes, és megnyilatkozásra szólítja fel saját magát.
A harmonika tüdeje emberi tüdőre cserélődik, mégpedig azért, mert egy forgószék van a színpadon. Látjuk tehát e harmonikáját fújtató ember hátát, ahogy lélegzik. Ő nem más, mint a vak (süket?!) "Homérosz", dalköltő, ki hőst kreál magának, hőst kreál magából. Mert látnunk kell, kedves közönség, hogy bár a zenét nem halljuk, a háttal ülő ember mégis zenél, méghozzá, pimasz módon önmagának zenél, magában zenélget, de közöttünk zenélget, ezért jobb lenne, ha mi is hallanánk e zenét, máskülönben a zenét csak mint illúziót fogadjuk el, és őt akkor innentől bolondként fogjuk tekinteni, ami egyébiránt igen jó szerep színházi berkekben.
2. kontaktusok
Ami két színész között zajlik a színpadon, nem azonos azzal, amikor két színész külön-külön aktusban, cselekvésben van. A kontaktus egyiküké sem, illetve mindkettőjüké. De ténylegesen, fizikailag, térbelileg köztük van. A kontaktus minősége változik a köztük lévő tér minőségével együtt (távolság, irány, dinamika). Nekik ezt a teret kell táplálniuk. A közönség ilyenkor elsősorban a teret figyeli, érzékeli.
3. a tér lelke
valahogy mindig meg kellene határozni a tér lelkét, ami a harmonikás példában a lélegzés és a visszafojtott zene. Milyen lehet a tér lelke, mi lehet az? Hogy ezt jól lássuk, szükségesnek tűnik a visszafojtás. A tér ott sűrű, ahol két erő egymásnak feszül. Az egyik erő a színházban minden esetben a képzelet (nem a psziché!), a másik a valós környezet (tárgyak, cselekvések). Ha a cselekvés áramlik, a képzelet visszafogott, ha a képzelet áramlik, a cselekvés visszafogott. Partnerek között: az egyik cselekszik, a másik figyel. A gyakorlatban: a cselekvő passzívan figyeli a másik ráirányuló figyelmét. A figyelő passzívan cselekszik a másik cselekvésben. A tempó, a dinamika egész változatos lehet. Szinte egybefutnak, amit most mesterségesen kettéválasztottunk. Már nem tudni ki figyel, ki cselekszik, de játék mégis működik. A tér sűrű, lelke van, a két játszó minden rezdülése ugyanarról szól.
4. sűrítés
minthogy ez a játék igen komoly összecsiszolódást feltételez, kívánatosnak tűnik, hogy ebben egymást a színészek alaposan megismerjék. Speciálisan erre fejlesztett improvizációs gyakorlatokkal közelíthetünk. Hamarosan jó eredmények mutatkoznak.
5. szavak és színházi mesterség
a totális színház eszményének megfelelően a játszók maguk írják a szövegeket. Ennek néhány lehetséges verziója:
- a színész magának ír
- a színész partnerének ír
- a színész párbeszédet ír magának és partnerének
- a két színész együtt ír párbeszédet, miután egyikük annak kereteit-játékszabályait megalkotta
az első szövegek alkotásakor nem kell különösebb figyelmet fordítani a drámai egység követelményeire.
6. jelenetek
a két színész szólójeleneteket kér egymástól. A munkát egy kölcsönös személyes és színházi érdeklődés működteti, bár néha provokatívnak tűnhet egy-egy feladat.
Pl. jelenet:
csinálj egy etűdöt erre:
„béke veled
szeretőd lappang
virágzó ág rejtekében
párod rejlik
minden kapu hajlatában” (Weöres Sándor)
vagy erre:
Leszállt a tóba
nagypapa leszállt a tóba
giling-galang
nagypapa leszállt a fekete tóba. (W.S.)
vagy bármire, ami érdekel minket, hogyan oldaná meg a másik.
7. vallomás
kényszerítenünk kell színházunkat, hogy vallomást tegyen. A kérdéseket önmagunkhoz addig kell fokozni, ameddig a legvégső válasz is fel nem szakad belőlünk. Mindez humor nélkül persze elképzelhetetlen.
8. tét
a munka elején ki kellene jelölni egy, az előbbire vonatkozó belső tétet, mely a későbbiekben módosulhat. Ez nagyjából az, mi érdekel minket, külön-külön, mint aktuális problematika. Engem, mind a Don Quijote-ban, mind ettől függetlenül egyébként is, nagyon régóta foglalkoztat valami olyasmi, ami épp a némán harmonikázó ember története: hogy olykor a világ rajtunk olyat követel, amit nem áll módunkban megadni nekik. Miközben valami más mégis történik. A némán harmonikázó ember a zene előtti csöndet szeretné meghallgattatni a többiekkel, de a többiek a zenét követelik, mert őket az nem érdekli, mi van a zene előtt. Pedig a zene előtt valójában az ember van, aki majd játszani is fog. A némán harmonikázó ember csöndjével, elmélyültségével tüntet. A zenéjét csak az hallhatja, aki hajlandó meghallani a csendjét, lélegzését is. EZ A FORDÍTOTT SZIRÉN-ÉNEK. A zenész odakötözi magát a hangszeréhez.
A gyümölcs nem a fán kezdődik, hanem a talajban, amikor még minden csak mag.
A némán harmonikázó ember esetleg azt képzeli, gyönyörű muzsikát játszik, esetleg még azt is képzeli, ezt mások is hallják. Egy egész világot épít néma hangszere köré. Míg mások csak kiröhögik, lesajnálják. De ő hallja ezt a zenét. Ezzel a zenével arra is vállalkozik, hogy szerelmi vallomást tegyen, mondani sem kell, az eredmény gyalázatos. Hősünket sokféle ilyen megpróbáltatás éri.
Lehet egy másik hősünk is, aki előző hősünk néma zenéjére fest. Egy festő. Csakhogy képei láthatatlanok, mert egy üres vászon előtt ácsorogva csupán a képzeletével alkot. Állandóan üres vásznakat készít. A vásznak előbb-utóbb beborítják az egész teret.
A zenész mozdulataiból, a festő tereiből különös, akusztikus és vizuális tér jön létre. Egy kert.
Ebben a kertben a két figura eljut művészetének csúcsára. És amikor eljutottak, következik a nagy produkció! Nem tudom micsoda. Például a festő meghal, és az ő temetése. Végső nyughelye a vásznak tereiből áll össze, mint remek mívű látvány. A temetésen a zenész valóban megszólaltatja hangszerét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése