2007. szeptember 7., péntek

Zsiráfivóhely

Közelítések a költői színházhoz

1.
A színészet az átalakulás képessége
Minden átalakulás abszurd
A színészet abszurd

2.
A színház az átalakítás képessége
Minden átalakítás költészet
A színház költészet

ÁTALAKULÁS - az egyensúlyban maradás képessége, a kibillenés merészsége, lépés a sötétben
ÁTALAKÍTÁS - vágyat ébreszteni a megmozdulás iránt, emlékeztetni az egyensúlyra

***

Egy színházi jelenet ne szóljon többről, mint erről:

„Gestalt"

Reggel áttetsző edénye:
semleges pezsgés, az érzés
átütő alapszinébe
még nem ártva, képre kép

széles ablakon nyüzsög be:
ég az ággal, fű a széllel,
függönyárnnyal rögtönöznek
másra újra mást, mikor

jössz: figyelmem összecsődül
erjedő, izgága ponttá,
és a látvány fókuszából
háttérré szivárog el.

Itt azonban meg kell mutatnunk saját lehetetlen valónkat, vagyis azt például, hogy az utcai lámpa valójában nem más, mint a gerincünk meghosszabbítása, s mi magunk is azért ácsorgunk kint a sötétben a lámpa fénykörében, hogy észrevegyenek, még ha szégyelljük is magunkat.

Jelentős különbség van éjszakai és nappali lényünk között. Ezzel is számolnunk kell, tehát hogy a fényviszonyok nem csupán holmi körülmények, hanem a legszorosabb értelemben, tehát fizikailag hozzánk tartoznak.

A lámpa alatt ácsorgó ember ugyanakkor nyilvánvalóan valamerre néz, kifelé néz, hiszen vár, méghozzá hűségesen, sőt! állhatatosan vár, bár kissé szégyenkezve. Figyel. Ő maga a lámpa, s figyelme a lámpa újabb fénykörét jelöli ki. Mondhatnánk: az ember, aki kint vár, fénykörökkel labdázik. Egy geometriai mutatvány kellős közepén leljük őt. Avagy!: Ő maga a geometriai mutatvány, akit bizonyos fénykörök játéka csal életre.

Ez az ember az, aki ránk vár, aki szerelmével vár ránk, aki bonyolult lényével mindjárt belép otthonunkba, de most még csak vár, és most még mi magunk sem tudunk róla, az ajtó mögött vár ez az ember, akiről nem tudunk.

Előadásunk célja mi más lehetne, mint hogy az ajtó mögött várakozó embert megmutatssuk, vagyis azt az ajtót kinyissuk, kitárjuk, s végül, hogy magunkkal együtt Titeket is emlékeztessünk azokra a láthatatlan emberekre, akik minden ajtók és életek mögött rejteznek.

***

Halott emberek szellemeivel vagyunk tele. Tereink, mozdulataink, tárgyaink őrzik őket, itt bolyonganak bennünk. Folyton sustorognak, folyton késztetnek minket valamire. Kitárják sebzett lényüket, ha odafülelünk rájuk. De fölismerhetjük azt is, hogy a halál képesség.

***

Szeretünk embereket, és ha nem szerethetünk, akkor gyűlölünk.

"hiányával betelten
tegyem most már hova"

Valaki hiányozhat úgy is, hogy ott van. Amikor nem igazán önmaga. Amikor nem igazán őt szereted. Valaki hiányozhat úgy is, hogy nem is ő hiányzik. Valaki megtestesítheti magát a Szerelmet. Valaki lehet az Éhség maga. Hiánnyal lehet telítkezni, éhséget lehet elemészteni.

Van olyan is, hogy ez évekig tart. Van talán olyan is, hogy örökké? Lehetséges, hogy valaki annyira mélyen beléd ég, hogy inkább hurcolod magaddal (hiányát) egész életedben, mintsem valaki mással telítsd meg a helyét? Lehet, hogy valakinek a hiánya több mint a jelenléte? Lehet, hogy valaki jobban vágyik a másik hiányára, mint jelenlétére? Lehet, hogy valakinek csak hiánya lehetséges, mert sosem képes jelen lenni? S ha igen, vajon mire emlékezetet ilyenkor minket ez a hiány, miféle égi többlet lenyomatát őrzi, hogy olyan mélyen és torokszorítóan szomorú, hogy soha őt elérni, megérinteni - nem csak többé, hanem sosem, sehol sem, és semmikor - nem lehetséges?

"Ami szilárd volt, végleges volt,
kitöltött tér – ezentúl élőként élő testbe
épül és időbe."

Az örök változásban élünk. Nem megszereznünk kell az átalakulás képességét, hanem csak használnunk. A használat a változás maga. A hiány lenyomata a szerelem.

Szeretném használni a hiány képességét, hogy - bár ez lehetetlen, - valóságosan is megtaláljam, aki valóságosként csupán hiánynak képes mutatkozni.

1 megjegyzés:

nyul írta...

nagyon szeretem, amiket írtál fentebb csaba..