Egmontius és a kultikus ablak

Novella
Íme az Egmontius-sorozat egy következő darabja, melynek vázlata 2 és fél éve született, jelen formája ma hajnali virrasztásom terméke.

Egy napon Egmontius, az arcképfestő elhatározta, hogy nem fest többé képet. Döntését nemcsak véglegesnek, de felszabadítónak is találta annyi sok évtizednyi oly szörnyű tehertétel után, amit az állandó alkotólét tőle megkövetelt.

- Nem kenegetek többé – mondta ki hangosan, mintegy önmagának, hiszen – mint elmélyült művészemberhez illő, általában és így most is – egyedül volt. Jobb kezéből az iménti sorsfordító gondolat előtt éppen piros festékbe mártott ecsetét bal kezében pihenő, sokatpróbált palettájára fektette, majd a palettát – a rajta nyugvó ecset legkisebb megbillenése nélkül – kedvenc görgős festőszekrénykéjére helyezte, majd a szekrénykét a sarokba gurította, s ott egy hatalmas festőabrosszal finoman letakarta, minekutána féligkész festménye elé lépett, s farkasszemet nézve a kidolgozatlan önarcképpel, művétől úgymond idegenkedő (mások szerint búcsúzkodó) gesztussal halkan vakkantott egyet, a képet állványostul megragadta, és a fal felé fordítva a szoba legárnyékosabb szélére helyezte. Aztán odaült a kertre nyíló ablakhoz, kedves, támla nélküli hokedlijének keresztrúdjaira támasztva papucsos lábfejeit, és csak nézett kifelé mozdulatlanul. Ha ág reccsent, ha fűszál sercent a zöldellő nyári kertben, Egmontius szemrebbenés nélkül az esemény lényegéig hatolt figyelmével, mint ahogy bármely könnyű huzatos szellő lebbentette meg a mester egy hajszálát vagy szempilláját, a kert is hasonló éberséggel vett tudomást amaz ablakon túli változásról. A két világ között kialakult derűs idill jól illett a festő természetéhez. S a hirtelen jött elhatározás, majd a belőle kifolyó mozdulatlansághoz olyan mély kötődés kezdte fűzni, hogy végül egészen megdermedt, s a külvilág felé semmiféle jeleket sem sugárzott már.

Jöttek hozzá messziföldről, hogy képet rendeljenek, de Egmontius hajlíthatatlan maradt. Csakhamar híre járta, hogy a neves festő megbolondult; mások megvilágosodásról, szentté dicsőülésről sugdolóztak. Sokan olyan kíváncsiak lettek, hogy elzarándokoltak a házához. A kertben verték fel a sátraikat, onnan lesték az ablakban ülő Egmontiust. Éjszakánként tábortüzet raktak; a sötét ablakban néha felderengett a mozdulatlan alak. Volt, aki úgy mesélte, Egmontius belülről fénylett, és körülötte halvány aranygömb látszott kirajzolódni. Mások szerint épp ellenkezőleg, a környezetéből szívta magához a fényeket, s azokat mintegy a bőrén át, a szokványos emberi levegővételhez hasonlatos adagokban és ritmusban, belélegezte. Az a nagy csőcselék horda, aki Egmontius háza körül akkor összegyűlt, nem tekinthető túl szavahihetőnek, azonban tény, hogy némelyek nemcsak az állítólagos lángbaborulást tagadják, de kétségbe vonják a derengést mint olyat is, sőt, inkább úgy látták, a festő körül az elvárhatónál is kevesebb volt a fény, szinte teljes sötétségben tanyázott a házában, s még a szeme fehérje is alig-alig villant ki. Egy szemtanú szerint, aki később terjedelmes, ámde meglehetősen semmitmondó naplóleírásokban számolt be az emlékezetes eseményről, Egmontius hol fénylett, hol taszította magától a fényt. E jeles férfiú arról is megemlékezik, hogy társaival egy éjszaka hogyan vetették alá fénypróbának a különös, ellentmondó jelenséget. A kísérlet során égő fáklyákkal közeledtek a nevezetes ablakhoz, s árgus szemekkel figyelték a mester testi felületén tapasztalható változásokat. Már egészen közel sejtették magukat a festőhöz, amikor egyikük a jeges iszonyattól borzadva sikított fel, a fáklyát elhajította, s fejvesztve menekülni kezdett. A többiek pedig tőle ijedtek meg, s mindannyian rémülten szaladtak vissza a kert belsejébe. Ott kifaggatták a még mindig halálfélelemtől ziháló társukat, mi váltotta ki heves reakcióját. Az meg valahogy elmesélte: a nagy feketeségből egyszer csak az orra előtt rémlett fel Egmontius arca, kitátotta előtte félelmetes száját, s hosszú, villaszerű nyelvével föl akarta nyársalni. Ezen a többiek aztán jót nevettek, újra fáklyát gyújtottak, s megint nekiindultak a festő fényhatásait megvizsgálni. E második roham során még különösebb dolog történt velük: elérkeztek ugyan a ház falához, a rajta lévő ablakot azonban sehogy sem találták. Már arra gondoltak, s nagy sugdolózva meg is beszélték, hogy a sötétben véletlenül rossz irányból érkeztek oda, azért aztán elhatározták, hogy lassan és módszeresen körüljárják a házat. Két csoportra oszlottak, s két irányba indultak el felkutatni az eltűnt ablakot. Minden józan ész szerint előbb-utóbb találkozniuk kellett volna – innen is sejthető e hanyag naplóleírások hiteltelen volta -, a két brigád egészen hajnalhasadtáig osont a fal mellett anélkül, hogy egymásba vagy az ablakba botlott volna. Reggel aztán csüggedten kullogtak vissza a kertbe, s kigúvadt, táskás szemekkel figyelték a láthatóan éppoly mozdulatlan, ablakban ülő Egmontiust.

Sok hasonló történet és fantazmagória kapott szárnyra a kertlakók Egmontiusnál töltött idejéből, melyekre kár is szót vesztegetni, hiszen valamennyi szedett-vedett história mélyén csak a mítoszteremtés aljas, öncélú irányultsága lappang, s nem is várhatunk mást egy olyan bugris gyülekezettől, akinek lelkében a legkevesebb érzékenység sem rejlik azon felülemelkedő és sorsfordító elhatározás, valamint azon nemes és művészetét az életébe kiterjesztő gesztus iránt, melyet Egmontius mester a további alkotómunka felfüggesztésével, az ablakba való kiüléssel, valamint a csakúgy testi, mint szellemi és lelki dermedésbe fordulásával önmagán – a külvilággal való dacolás legcsekélyebb szándéka nélkül – elkövetett.

Mondanunk sem kell például, hogy a kertlakók között hamar elterjedt a szóbeszéd, miszerint a nagy festő a halálára készül. Ezt egyesek kimerülő művészi ihletével, mások romló fizikai állapotával hozták összefüggésbe, de voltak olyanok is, akik előszeretettel hangoztatták, hogy a mester esetleg már el is halálozott, s érdemes volna erőszakkal a házát feltörni, s az ablakban mumifikálódó földi maradványait illő módon eltemetni. Bár ennek jócskán ellentmondott, hogy a nagy nyári melegben a hosszú napok és hetek során sem indult oszlásnak Egmontius teste, erre is született elképzelés, jelesül hogy a festő a művészetéhez elengedhetetlenül szükséges kémiai vegyülékekből halotti balzsamot kotyvasztott magának, majd azzal a testét bekente, s utolsó alkotásaként önmagát az ablakba kiállította. Ez a vélekedés sokáig igen nagy népszerűségnek örvendett, s bizonyára előbb-utóbb a házba való behatolással járt volt, ha a kertben tanyázók között fel nem üti a fejét egy merőben másféle viszonyulás a mozdulatlan Egmontiushoz.

Mindez valahogy egész természetes módon zajlott. A kertlakók ugyanis egyre többen lettek, s további hírek érkeztek már úton lévő újabb és újabb ide igyekvő csoportokról vagy magányos zarándokokról, s miként ez ilyenkor lenni szokott, a már magukat kultikus helyen, vagy méginkább kultikus személynek tudók úgy gondolták, nem foszthatják meg a titokra oly kíváncsi embertársaikat a kultusz gyakorlásának eme lehetőségétől, sőt, inkább a gyakorlat támogatása és elősegítése lenne valamiképp a kívánatos, különösen hogy a már halott Egmontius felé is minden bizonnyal ez volna a legtiszteletadóbb magatartás, ahogy azt az öreg mester utolsó művével végső soron feléjük sugalmazza is.

Nagy szerencse, hogy a feledés jótékony homálya fedi, mivel töltötte ideje jó részét az Egmontius kertjében csak egyre szaporodó, nem éppen úri szalonba kívánatos társaság. Sajnos azonban kötelességem beszámolni egynémely további eseményről, melyeket – bár erősen megkérdőjelezhető források alapján – írásos dokumentumok rögzítenek. Mert amit valaha valaki papírra vetett, azt írástudó embernek figyelembe, s ha módja adódik, használatba is kell vennie, különösen ha saját igazságait illetően későbbi írástudók közvetítésére kíván számítani, még akkor is, ha azon hivatkozásokban föllelhető históriai anyag éppenséggel sem az ő, sem olvasói dicsőségére nem válik helyenként az obszcenitás határát súroló jellege, másfelől sekélyes tanulságai miatt.

Különböző feljegyzésekben többen megemlékeznek tehát bizonyos reggeli és esti rítusokra, melyeket a kertben összegyűlt, mindazonáltal korántsem egységes csoportosulás különféle tagjai, mint amolyan szellemi halotti tor résztvevői, vagy mint a művészet fenséges komolyságát elviselni sehogyan sem képes csúfolódók, a híres ablakkal szemben végrehajtottak.

A misztikus vonulat képviselőinek szertartása, mint ahogyan arról egy, állítólag a helyszínen járt kalandor szerzetes bőbeszédű vallási füzeteiben névtelenül beszámol, az Egmontius, a Mozdulatlan Isten Imádása címet viselte. Ennek során olyan mozgáskombinációkat mutattak be, amelyek tulajdonképpen megsemmisítették önmagukat. Így aztán létrejött a heves dermedtség állapota, melyben a lélek, némi fizikai vergődés után, szabadon szárnyalhatott az univerzumban. Ez az eljárás egyesítette magában a keleti harcművészetek technikáit és filozófiáját, valamint a nyugati gondolkodás legkiválóbb elemeit, különösen a racionális kételkedés módszerét, mely az önmagukat eltörlő mozdulatok elvégzésének vált az elméleti alapjává. A szerzetes leírja, hogyan esett transzba a rítus alatt egy terhes asszony, aki gyermekének a világra hozatalát a kultikus ablak előtt kívánta megvalósítani. A transz során a szülés megindult, de a visszavont mozdulatok folytán nemigen haladt előre. Később többen úgy vélték, emlékszik vissza a szerzetes, hogy a születendő gyermek szintén transzba esett, s ezzel segítette az anyját a rítusban való részvételben. Csakhogy az anya, mivelhogy a rítus közben szeretett volna szülni, további erőteljes, de persze önmagukat megsemmisítő szülési mozdulatokat tett, amire a gyermek hasonlóan válaszolva, tovább odázta világrajövetelét. A probléma jódarabig megoldhatatlannak tűnt, s eközben sokak fejében össze is fűződött a halállal kapcsolatos Egmontius-magyarázatokkal. Mígnem végül az asszony elájult a fájdalomtól, s akkor a gyermek egy nagy sóhajtással – a szerzetes szavai ezek – előbotorkált a fekete anyaméhből. Volt nagy öröm: a miszikus vonal első nagy sikereként értékelték az eseményt, a gyermeket mindennek elmondták, ami csak eszükbe jutott, s természetesen Egmontiusnak nevezték el. Mivel azonban az anyja szülés közben kilehelte a lelkét, a kisfiút a kalandor szerzetes maga vitte el egy árvaházba, s azóta senki sem hallott felőle.

A Mozdulatlan Isten Imádásának egy másik formája a fényhez kapcsolódik, s légzőgyakorlatok formájában nyilvánult meg. A rítust végzők a Nap útját követték az égbolton mintegy 6 órányi lassú körülfordulás során, s ez idő alatt megpróbálták a levegővel együtt a rájuk eső fényt is belélegezni. Ehhez nagyrészt a képzelőerejüket hívták segítségül, s végigkövették a fény útját a testükben. A rítust vezető, önmagát olasz borbélymesterként bemutató ember tanítása szerint a test a fény szempontjából olyan, mint egy távcső vagy mikroszkóp. Optikai lencsék finoman hangolt hálózatából épül fel, s az ember bizonyos elsajátítható technikák révén ezeket a lencséket tudatosan irányíthatja, így például a fény gyógyító energiáit a test különféle helyeire küldheti, aminek eredményeként, persze csak hosszú gyakorlás után, akár emberfeletti cselekedetek megvalósítására is képes lehet, de ha a leghelyesebben használja az égi ajándékot, akkor azt lelkének épülésére fordítja, s ennek révén a szeretet és a bensőséges élet útjára léphet. A napra forgó, fényt belégző gyakorlatoknak köszönhetően a kerti társaság misztikus vonulatának egy jókora csoportja oly erős szeretetrohamokat észlelt önmagán, különösen éjszakánként – nyilvánvalóan a külső fényhiányból eredően jobban észlelték és vágyták egymás belső fényeit -, hogy gyakorta úgynevezett szeretetsétákat tettek egymás sátrai felé, majd azokban egymást vendégül látva kimerítő látogatásokat tettek testük optikai hálózataiban, ahol olyan további fényenergiák birtokába kerültek, hogy ennek változatos hangokkal járó híradásait a tábor minden lakója kénytelen volt végigfülelni. A kertből sértve távozó olasz borbélymester szerint misztikus tudományát az arra érdemtelen társaság közönséges paráználkodásba fordította át, de mások szerint az olaszt valójában az bántotta, hogy a szeretetséták során az ő sátrát elkerülték, és őt magát sem látták vendégül sehol, ez pedig állítólagos elviselhetetlen lábszaga miatt volt így. Akárhogyis, az olasz távozása után a napra forgók nappal már inkább csak az ágyban forgolódtak, annyira kimerültek az éjjeli szeretetséták során. Mesterüknek azonban mégis igaza lehetett, hiszen a napi gyakorlatok hiányában hamar kifogytak az energiából, s a szeretetséták lassanként elmaradoztak, majd megszüntek, a tagok pedig beolvadtak másféle kerti csoportosulásokba, vagy csüggedten hazamentek családjukhoz.

A misztikusokkal szemben egészen más irányt követtek a csúfolkodók. Ők Egmontiust inkább bolondnak, semmint halottnak vagy szentnek gondolták, s ennek megfelelően alakították ki rítusaikat. A Zökkentsd ki Egmontiust! című játékos foglalkozás során például különféle elképesztő produkciókkal és sokkhatásokkal kísérleteztek, hogy mozdulatra bírják az ablakban ülő Egmontiust. Például meztelenül rohangáltak föl-alá, ordítoztak, obszcén szavakat vágtak a mester fejéhez, szidalmazták művészetét – jóllehet nem is ismerték -, ócsárolták ábrázatát, mindenfélével fenyegették, vagy úgy tettek, mintha meg akarnák dobni valamivel a megkövült festőt. Egy pimasz alak egy alkalommal letolta a nadrágját, s hátsó felét a mester felé mutatva félreérthetetlen célzásokat tett arra vonatkozóan, hol látná ő legszívesebben a mester különböző testrészeit, s azokat a mester milyen állapotban kapná vissza. Egy minden bizonnyal őrült francia odáig merészkedett, hogy a szájában jóideig gyűjtögetett nyálcsomóval szembe akarta köpni a békésen dermedt festőt, szerencsére azonban nem találta el. Az ilyen szélsőséges esetek mindazonáltal ritkák voltak. Olykor csak különféle tréfákat sütöttek el, melyeken ők persze halálra kacagták magukat, de Egmontiusra természetesen hatás nélkül maradtak. Csakúgy, mint az ostoba találós vagy műveltségi kérdések, melyekkel állandóan firtatták, s napjában akár százszor feltették neki ugyanazokat a suta kérdéseket, s a jó válaszért cserébe mindenféle csecsebecsét, pénzjutalmat, utazási lehetőségeket, örömlányok ingyenes szolgáltatásait ajánlották fel, azokat részletesen, napjában ugyancsak megszámlálhatatlanul sokszor, kielemezték neki, csak hogy összeroppantsák az idegrendszerét.

A misztikusok azonban, látva, hogyan próbálják meggyalázni, vagy legalábbis kigúnyolni szeretett bálványukat, ellenlépésekre szánták magukat. Eleinte a passzív, együttérző megoldást választották, s a csúfolkodók rítusai közben ők maguk is felsorakoztak a fal mellett, Egmontius mintájára és vele együtt nézve szembe a becstelen bandával. A csúfolkodóknak több se kellett, hatványozottan erősödő kéjjel hajtották végre kizökkentő tréfáikat, a misztikusok pedig hullottak az állhatatosság mezejéről, mint túlérett, féregjárta szilvák egy kacagó szellő rohamában. A misztikusok hamar belátták, hogy sikereik csak felbuzdítják a szatírok e közönséges hordáját, így aztán más megoldáson kezdték törni a fejüket, s mivel jobb nem jutott eszükbe, valamint az idő is sürgette őket, egy napon, a csúfolkodó rituálé közben husángokkal felszerelkezve megrohanták ellenfeleiket, s jól agyba-főbe verték őket. Másnap azonban a csúfolkodók rontottak bele az ő rítusukba, s ugyancsak husángokkal, bár a tegnapiaknál nagyobbakkal, alaposan helyben hagyták a misztikusokat, akiket a támadás ráadásul igen váratlanul, a heves dermedtség tetőpontján ért, így aztán a legcsekélyebb mértékben sem állt módjukban védekezni.

A helyzet napról napra fokozódott, s egy nevezetes vasárnapon, mintegy két évvel Egmontius ablakba ülése után, a két csapat nyílt színen, kölcsönösen felfegyverkezve összecsapott. Ki tudja, hová vezetett volna az öldöklő párviadal, ha egyszer csak, minden előzetes jel nélkül, és az eseményektől emiatt nyilvánvalóan függetlenül, úgymond csoda nem történik. De megtörtént, s ez a két éve zajló gyalázatos eseménysorozatnak véget vetett. Egmontius felállt az ablak mellől.

Mindenki megdermedt a kertben. A várakozás és meglepettség fojtott légköre mindent egyetlen sűrű időgóccá gyúrt az ablakon kívüli világban. Mindannyian a varázsütésre vártak, melyet némileg amonnan, az ablakon belüli világból reméltek. Egy hosszú pillanatig farkaszemet nézett egymással a két világ. És akkor minden korábbinál különösebb, és egyben fájdalmasabb, de mondhatni: minden korábbinál művészibb dolog történt. A festő felemelte jobb karját (egyesek szerint a balt), kiintett a kertjében állóknak, s ezt mondta:

- Helló!

És eltűnt a ház belsejében.