Fringes előadásunk után odajön hozzám Sz., és elkezd arról beszélni, hogy hogyan nincs megrendezve, végiggondolva, elemezve, összerakva a Brutus. Erről írtam már tegnap is. Egy megnevezés azonban mégis nagyon beült a fejembe, amitől nem nagyon tudok - bár valójában nem is akarok - megszabadulni. Igazán groteszk megfogalmazás, hogy a mi Brutusunk egy kertitörpe lenne! A kertitörpe fellázad, s mögé áll egy állam, egy gépezet, s végül az ügy gyilkossággal ér véget. Ez lenne egy rövid szinopszis?! Nyilvánvalóan ez a fura hasonlat a mi Sütink karakterére-alkatára reflektál, s valójában egy nagyon lényeges észrevételt rejt. Jelesül, hogy a színház annyira valóságos, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni a játszók minden tudatosság és tehetség fölött is megnyilvánuló adottságait.
Persze hogy kivé válik Brutus a mi színpadunkon, azt nagyon nehéz jól megragadni, és az előadás szolgálatába állítani. Mi lehet tehát a kertitörpe hasonlat legjobb hozadéka számunka? A mai próbánk alapján talán úgy tűnik: jót tesz a darabnak, a drámai részének is, ha a Brutus és Cat, illetve Brutus és Caesar közötti viszonyok groteszkebbek, szürreálisabbak, némiképp komikusabbak és játékosabbak. A Brutus valószínűleg akkor lesz jobb, ha a karaktereket közelítjük a játszókhoz, és immár nem fordítva! De ezzel nagyon óvatosan kell bánni, mert a köldöknézegetés árnyékának sem szabad rávetülnie! Jelenleg a végsőkig próbáljuk kidolgozni a jeleneteket, az utolsó gesztusig, tekintetig, s keressük azok igazságát. Ez a munka némiképp dekonstruálja is az eddigi koreográfiákat, a szövegek hangsúlyait, és sokmindenben a dolgok tartalmi részét is. Összességében mindez a cinkosság irányába tolja a szereplők viszonyait csakúgy, mint a színészek játékmódját. Ami nagyon jót tesz szerintem az egésznek, mert rákényszerít mindannyiunkat, hogy sokkal jobban figyeljünk egymásra. És feltöri a beülepedett gesztusok és szöveghangsúlyok mechanikusságát.
A színház nyilván valamilyen módon az élet modellezése. Az életből kell fakadnia, és oda kell visszatalálnia. De a kettő között iszonyú hosszú az út. És arról nagyon könnyű letérni, eltévedni. Amíg azonban játszani tudunk saját anyagunkkal, saját magunkkal, saját adottságainkkal, és azokat, mindezeket nagyon konkrétan fel is tudjuk fedezni, meg is tudjuk ragadni, akkor azt hiszem oda tartunk, ahová valójában is szeretnénk eljutni.
Az az ország azonban, ahol a kertitörpe végül legyilkolja a kertészt, az már nem a történelemkönyvek és Appianus Rómája. Az az abszurditás már nagyon is itt van valahol körülöttünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése